A szigetvári ostrom Leírása Tállyai Pál XVII. századi kéziratos Istvánffy fordításából

[…] Szulimán, ki immár Harsánban jutott vala, népének két napi nyugovás engedése, s Arszlánnak megöletése után, Sz[ent] Jakab havának 30. napján, az ázsiai lovasok mesterét hadastól s Aliportugot, kit mind földön tengeren fő pattantyúsnak rendelt vala, az lövőszerszámokkal s vasgolyóbisokkal s puskaporral s egyéb ké­szü­letekkel, melyeket számtalan tevéken és szekerek sokaságán hordoznak vala, elöl bocsáta. [...] Kisasszony ha­vá­nak másod­napján Szulimán a portai és akandzsi prédáló lovasokkal, s mind az egész dandársereggel, mely az jan­csá­rok és asap gyalo­gosokon kívől százezerig lenni mondatik vala, Szigethez közelíte, s az ő bőséges s nagy helyet be­fo­gó zöld sátorit Sibótnál (mely puszta telekké lött falu neve) az szőlőhegyek és az nagy hosszú Semlek nevű domb kö­zött, az hova lövéssel nem érnének, megvonák; úgy, hogy az dombtól az várból meg nem látszatnék: az több soka­ság az dom­bokon és tetőkön hosszú renddel megszálla. [...] Ugyanaznap melyen az várat meg kezdék szállani Far­ka­sits Péter Zrínyinek képebeli, sokáig való betegség miatt elnyomoríttatván mindeneknek nagy bánatjára meghala.
Zrínyi […] az gyülekezet előtt ilyenképpen szép módjával beszélle: „Nem valami váratlan, sem véletlen sze­ren­cse történetit, hanem melyet régen azelőtt erős szívvel vártatok, oly hadat immár szemetekkel láttok, jó vitéz társaim, tudniillik, hogy az törökök fejedelme nagy hadát mindenünnét Ázsiából s Európából öszvegyűjtvén, minden erejét mi ellenünk és ez várnak megholdaltatására kihozta légyen. [...] Mert ha ezt az halhatatlan Istennek segítsége után az veszedelemtől, mellyel az ellenség fenyegetőzik, megtartandjuk, mindenünk nékünk bátorságos lészenek, gaz­dag­ságunk, tisztességünk, ékességünk s dicséretünk elég lészen; annak felette szabadságunk, megmaradásunk, békes­ségünk, hazánknak megtartatása, mind szent helyeinkkel s házunkkal, feleségeinkkel s gyermekinkkel, nem csak az mie­inkkel de mindenekével, valamennyin magyar névvel, sőt keresztyéneknek neveztetnek, az mi nevünknek hal­hatatlan dicséretivel együtt megtartatnak. [...] Az vártálás- és strázsálásban mindenik közületek szor­gal­matosan el­jár­jon, az vitézek az századosoknak, az századosok az hadnagyoknak engedelmesek legyenek, és senki az előttök járók híre vagy parancsolatja nélkül helyéről másuvá ne menjen. Senki az ellenséggel ne beszéljen, sem az ellenség levelét be ne vegye, vagy ha azt, az mint szokott lenni, az várban nyilakkal vagy hagyigáló szerszámokkal belőnék vagy ha­gyí­tanák, felvenné, az hadnagyhoz, az penig énhozzám hozza, hogy az tűzbe vetessék. Végezetre, hogy ha énrajtam vala­mi emberi mód szerint történnék, minthogy az emberi dolgoknak sok különbféle esete és hihetetlen áll­ha­tat­lansága vagyon, azt akarom s ugyan mostan rendelem, hogy Alapy Gáspártól, az néném fiától, kit jelen itt láttok, függ­jetek.” Minekutána ezeket mondotta volna maga elsőben jobb kezét feltartván, s az szokás szerént három ujját ki­nyújtván, az belső kapu között meg esküvék, s annakutána renddel mind az hadnagyokat s az vitézlő népet az író­deák előttök menvén ugyanott megesküté. [...]
Azonközben Ali, az jancsároknak fővezére, Aliportugtól megintetvén, az közel levő erdőkben jó temérdek és hat-hat lábnyi széles fonnivaló kötővesszőköt szövény módjára sok parasztok munkájával, kik az táborban számtalan sokan valának, csináltata, melyeken, lábok alá tétetvén, az nádak és tós helyek között az várhoz közelebb jutni akaró jan­csároknak alkolmatosb általmenések lehetne. […] Efféle hiában való igyekezetek után, az törökök semmiképpen magokat el nem hagyván, sőt inkább annyi nagy sok erős vitéz társok elveszéséért s jó hadakozó jancsárokért nagyobb haragra és dühösségre indíttatván, három más új sáncokat csinálának, melyekből igen öreg négy-négy ál­gyúk­kal az várat újonnan három helyről lőtték: […] S midőn az kerítés falaiban, soha meg nem szűnvén az lövések, nagy darabot lerontottak volna, az jancsár agák jelt adván ismég ostromnak rohanni kezdének. De akkoron is az oltal­mazóknak ugyanazon vitézségével s állhatatosságával visszaszaladni kényszeríttetvén hátat adának. Úgyannyira, hogy nagy sokaság bennek elveszvén, az árkok holttestekkel megtelnének. Az viadal közben az mieinkben is jó serény erős vitéz férfiak esének el nem kevesen, s Bika András is, nemes nemből való, ki Zrínyinél igen kedves vala; kit az vitézek Orosztonyi Péterrel, ki szintén ugyanakkori időben vérhasban megholt vala, együtt eltemetének. [...] Mid­őn ilyenképpen az fokokon való állás és oltalmazásra való hatalom kezekből ki ragadtatott volna, az jancsárok első­ben az bástya fondamentomait alól kapákkal, lapátokkal és vasszerszámokkal megásni, s azután az tölgyfákat és esz­közököt kivágni kezdék, s azzal az munkával, melyen harmadnapig rajta valának, azt annyira általlyuggaták, hogy az nagy földalkotmánynak alján általjárást csinálván, az mieinket az allyukakból megláthatnák, s ők is az mieinktől viszon­tagsággal megláttathatnának. Melyet meglátván Poky Gergely és Medve Benedek, az ellenség elűzésére dár­dákkal hamarsággal odafutamának, kiket az jancsárok segédvasakkal és hosszú póznakarók végire csinált horgokkal meg­ragadván és hozzájok vonván hamarsággal s kegyetlenül megnyakazának. [...]
Az külső várban az égések elhatalmazván, attól az erősségtől is nem messze, mely az belső várhoz ragasztatott, amely­ben nagy sok puskapor vala eltétetve iszonyú veszedelemmel, az mit talál vala elől-utol megemésztvén, Zrínyi az övéi maradékával, nem az ellenségtől való félelem, hanem az égésnek szörnyűsége miatt, mely semmi erővel meg nem oltathatik vala, utolsó nyomorúságokra jutván, az belső várban mene be: az ellenség oly igen nagy gyorsasággal eről­ködven utána bemenni, hogy alig volt az kapu bezárásra is az utána rohanók ellen ideje: az nagyobbikat penig, mely az külső vala, az jancsárok és más törökök azontól el foglalák. […] Nyolcadik napján osztán, mely Bol­dog­asszony születése napja vala, az jancsárok cserépből csinált, csövekben lévő mesterséges tüzeket hányván az belső várban, jóllehet az lángok magoktól is dühösködvén, könnyen szerten-szerrel lobognának, azokat az házakat, melyekben Zrínyi lakni szokott vala, felgyújták. S Mehemet, kinek akaratától s parancsolatától az hadban mind­nyá­jan függenek vala, látván az kisebb várnak gyulladását, azon nap igen jó reggel, késedelem nélkül trombitát fútatta, és dobokkal trombitákkal az reámenésre jelt adata. S késedelem nélkül az táborból sokaságú török odagyűle, úgy­hogy mind az egész mező, mind lovas gyalog sűrő ellenséggel rakva volna. Melyet midőn látott volna Zrínyi, Cse­ren­kó Ferenc komornyikjával selyem rövid ruhákat hozat elő s azokban öltözik, aranyban foglalt gyöngyös kol­csag­tol­las süveget, az mineművel az csudáló helyeken és menyegzői lakodalmokban szokott vala élni, tészen fejében, és száz-száz aranyat az megölő ellenségnek jutalmáért, tészen két felől az zsebeiben (melyekben egy sem volt török arany), végtére az vár kulcsait is oda tészi. [...] Akkoron osztán Zrínyi Istennek nevét, segítségét híván, az kaput fel­nyit­tatná, és Szerecsen Márk pattantyús mesterrel, ki csak egyedül maradt vala a sok közül, az kapu közé hely­hez­te­tett öregbik álgyút, mely sok vas s láncdarabokkal, és óngolyóbisokkal megtöltetett vala, az ellenségre, kik az hídra nagy sűrőséggel állottanak vala, kilövetni hagya. […] Zrínyi, ki kerek pajzzsal és karddal oltalmazván magát, első­ben is harcolni kezdett, s mind penig az vitézek, előttök vivén az császár zászlóját Juranics Lőrinc serény ifjú legény […] Zrínyi jobb kéz felől derékban általlőttetik, és sok vér folyván ki belőle, midőn mégis az övéit azon bíztatni, hogy hitekről, jószágos cselekedetekről s állhatatosságokról megemlékeznének, meg nem szűnnek, más puska­lö­vés­sel az jobb szeme és file között találtatván földre ejtetik, kinek elesése után az többi is keveseken kiválva, az jan­csá­rok­tól mingyárt levágatának.