[A vadász és Echo]

1.
Te, ki gyönyörködöl az én nyavalyámban,
Töredözött szókban, megrekedett hangban;
Felejts bánatodat, szólj ebben barlangban,
Ég-é miattam Julia lángban? (Echo:) abban

2.
Vajha az úgy volna s velem nem játszanál,
Csúfot énbelőlem nem csinálnál. (Echo:) annál
Hát ha annál nékem kegyelmet találnál,
Vigasztalnálak egy szép nótával. (Echo:) avval

3.
Volt egy kis méhecském,
Gyönyörüségecském,
Kin megnyugodt volt szüvem,
Mézes harmatokkal,
Kerti illatokkal
Az ő szája teli volt.
Engemet táplált is,
Csak láttatjával is,
Meddig kertemben lakott.

4.
Sokszor szép két lábát,
Melynél nap nem láthat
Szöbbet, valamerre jár;
Hercules oszlopa,
Az hol non plus ultra,
Hidgyed, lenni gondoltam;
Kívántam, dűlne rám
Szép márvány palotám,
Miként rádűlt Sámsonra.

5.
De mit mondok néked?
Ha nem lesz ellened,
Méh megunta az rozsát.
Jaj! szállot rút nádra,
Undok békanyálra,
Soha nem lesz enyim már:
Sírj hát te is velem,
Nimfa, keservessen,
Ma holtnak kell lennem! (Echo:) nem

6.
Engem szomorító hamis választokkal (Echo:) okkal
Nem okkal, s nem jókkal, hanem nagy boszúkkal,
Választod csúfbul ál,l és rakva játékkal (Echo:) áll!
Állj hát, és ne tréfálj, eressz jó választtal! (Echo:) asztal

7.
Miért vagy, szép Echo, oly igen bosszontó? (Echo:) ontó
Te vagy az, vérontó én kőnyvem hullató (Echo:) tó.
Tó bizony sírásom, te penig fordító,
Keserves panaszos versem hamisító. (Echo:) ó

8.
O, Ciparissusnak húga, te szöbb, Echo, (Echo:) békó
Békót, láncot viselek nyakamon, mint tacskó
Nem tagadom, bizony, de te légy megoldó,
És követségemet méhecskémnek adó. (Echo:) adó

Ha kérdi: élek-é, mondjad, hogy én égek,
Ha kérdi: kicsoda, mondjad, hogy van oda.
        Az te rózsa virágod,
        Kirül te harmatot,
        Gyönge illatokat,
        Gyönyörködve szedtél,
        Benne gyönyörködtél,
        Mostan elárultad,
        Mert talán nem tudtad:
        Az nád töredéken,
        Noha nevedéken,
        Hogy megunod mindjárt,
        Mert ránézni is árt.
        Nézd hínáros szemét,
        Csoportos üstökét,
        Széltül hajtot nyakát,
        Nem álló derekát,
        Nézd, az ő gyökerét
        Meglátod erejét,
        Mert nincs az őbenne,
        Ki néked kellene.
        Hadd el, én méhecském,
        Édes szép képecském,
        Megtalálod nálom,
        Ki bizony nem álom.
        Mely friss az rózsaszál,
        Noha tüskében áll,
        Nem szúr meg tégedet,
        Nem sérti szemedet,
        Az virágja vörös,
        Az gyökere erős,
        Maga szép illatos,
        Hozzád hasomlatos.
        Lám, sokan szeretik,
        Szépségnek viselik,
        Csak te jüjj és szállj rá,
        Kívánod másszorra
        ŐÖ állandóságát,
        Rothatatlanságát;
        ÍIgy izene néked,
        Az ki szeret téged.

Ez talán Zrinyi legkorábbi verse. Széchi Károly feltételezése szerint a vers eredetileg Eszterházy Anna Júliához íródott. Az udvarlás tényéról Eszterházy Pál is beszámol naplójában.) A "nád" Nádasdy Ferencet, Zrinyi szerelmi vetélytársát jelöli. Az (állítólag) világszép Anna Júlia ("méhecske") azonban a "rózsa" (Zrinyi) helyett mégiscsak Nádasdyhoz ment feleségül.