PARS UNDECIMA

                        1.
Még ályos szüvet is nagyra visz boszuság,
Nem hogy határtalant, kit nem bir okosság:
Legyen nékem Achilles ebben bizonság,
Kit harcrul tartóztatott egy kis boszuság.

                        2.
O, ha ment lehetne némely ember ettül!
Jobbat nem kérhetne világon Istentül,
Mert némely boszuság igen üdőtlenül,
Némely penig kárral maga fejére dül.

                        3.
Delimán, hogy megtért rettenetes harctul,
Fáradtan, lustossan alutt-vértül, portul,
De szüve még jobban ég nagy boszuságtul,
Szégyenli, kifutott hogy Sziget-várábul.

                        4.
„Mit fog Rustán bék most énnékem mondani,
Ha ezt a dolgomat fogja meghallani?”
(Igy szól vala magában), „mit fog tartani
Császár én felőlem, ha ezt fogja tudni?

                        5.
Hej, mert elvesztettem minden jó hiremet!
Mert nem vártam arcul meg ellenségemet,
Látták űk hátamat, látták szégyenemet,
Hová kivánhatom tovább életemet?

                        6.
Most lesz már mezejek az én irigyimnek,
Engemet gyalázni most nyilik meg nyelvek,
Mert senki nem látta én vitézségemnek
Próbáját, s az én hatalmas fegyveremnek.

                        7.
Nem futottam én, nem, kaur ebek előtt,
De magam nem tarthattam egy hadi fölyhőt;
Kijüttem Szigetbül, ott hagyván jelemet:
Vértót, holttest-halmot, füstölgő üszöget.”

                        8.
Magában tatár hám igy törődik vala,
Azonban Rustánt az ő gonosz csillaga
Haragos ifiu eleiben hozá;
Rustán Delimánnak kevélyen igy szólla:

                        9.
„Azt tudám, krimi bék, Zrinit kötve hozod,
Azt mint vala minap az te fogadásod,
De talán akartva te aztot halasztod,
Mensz császárhoz, Szigetet kérni akarod.

                        10.
Jól van, én hazudtam, te igazat mondtál,
Az kaurokat egy csapással levágtál,
De bánom, hamarábban hogy kifutottál,
Hogysem az mely lassan Szigetben ballagtál.”

                        11.
Tüz sem oly hirtelen, sem puskapattanás,
Sem ama rettentő mennyei villámás,
Mint tatárnak szüve s haragja hatalmas;
Mert mindjárt kezében akada kemény vas.

                        12.
Heában hány ellent Rustán bék kardjával,
Mert vitéz tatár hám három csapásával
Földre halva nyujtá, s fölötte igy szóllal:
„Holt eb, ihon Krim bék, az kivel játszottál.”

                        13.
Kiáltás, sikoltás, ottan sok származék,
Mert vezérrel valának jancsár seregek,
De semmit Delimán nem gondol ővélek,
Békével maga sátorában belépék.

                        14.
Ily nagy zöndülésre császár maga mégyen,
De későn érkezett, mert látja, mint légyen
Holt vejinek dolga, s kérdezi: mint légyen
Oka, hogy bünöstül ő büntetést végyen?

                        15.
Kaszum kapidzsi basa eleiben áll
Az haragos császárnak, és mérges szókkal
Gyujtja lobban szüvét, s azt mondja: „Mit használ,
Hogy te császárunk vagy? Ő ártatlan meghal.

                        16.
Ez ártatlan megholt magunk fegyverétül,
Mellyet hoztunk kaurra, külömb hitünktül
Ez az gonosztétel; de mit tart hitünktül
Delimán, ha nem fél tüled, sem Istentül?

                        17.
Meg mert ez az kevély minap tanácsodban
Rivogatni bennünket, és csak heában
Panaszoltunk reá, im most táborodban
Te vődet megölte egy kis boszuságban.

                        18.
Uraság, kegyelem mind haszontalanok,
Ha böcsület s félelem nem lesz oszlopok;
Magad fejére is rosz jövendőt mondok,
Ha most Delimán büntetlenül élni fog.”

                        19.
Kaszum többet szólni császárnak akara,
De Demirhám szintén elérkezék arra,
Kemény intéssel többet szólni nem hagya,
Hanem az császárnak igy szól vala maga:

                        20.
„Győzhetetlen császár, most jusson eszedben,
Kicsoda Delimán, mert az ő kezében,
Te táborod nyugszik igen csendességben,
Nagy vitéz, és nagy ur mert ő is földében.

                        21.
Országló embernek nem egy az büntetés,
Ha mindegy is az bűn, mert külömb mértéklés
Kell minden dologban; néhutt az büntetés
Ártalmassabb, hogysem az gyönge megintés.”

                        22.
Az császár igy felel: „Rosszul tanácslottál,
Demirhám, engemet, mert nincs igazságnál
Szebb s jobb, az mely egyaránt mindenfele áll;
Hát énnékem császárság, mondd meg, mit használ,

                        23.
Ha csak nyomorultakra szál én büntetésem?
Hát azokon hatalmam csak vagyon nékem?
De én megmutatom, hogy vagyon külömben,
Delimánnak vétkét mert meg nem engedem.”

                        24.
De többet Demirhám felelni nem mere,
Gyorsan Delimánhoz, barátjához, mene,
Császár nagy haragját neki megbeszéllé,
És hogy azért éltére gondot viselne.

                        25.
Mosolyog Delimán, hogy hallja ezeket,
De mosolygásában kevert lángot, mérget.
Igy mond Demirhámnak: „Nézd esztelenségét
Megaggott császárnak, s kinek tart engemet?

                        26.
Talán rabja vagy, mint az több muszurmán,
Vagy oly ágya gyalázó, mint nyelves Rustán?
Nem vagyok én ollyan, meglátja Szulimán
Ő maga kárával; vagyok ur, mint ő, s hám.

                        27.
Jüjön el ő maga, s fogjon meg engemet,
Vegye büntetésben én vitéz fejemet,
Meglátja, ha tartom én üdvösségemet
Abban, hogy szenvedjem, megfojtson engemet!

                        28.
Csuda tragédiát készit elméjében
Császár, kit nevetni fog Zrini Szigetben.”
Ezt mondván, csak gyorsan öltözik fegyverben,
Rettenetes dárdája vészi kezében.

                        29.
Azonban Aigás is, Halul is érkezett,
Mindenkor barátinak tartá ezeket;
Delimán haragját enyhitik és szüvét,
Halul bék igy kezdé tatárnak beszédét:

                        30.
„O, hatalmas vitéz, o, mi tisztességünk!
Az te vitézségedet mi jól esmérjük,
Nincsen lehetetlen előtted, jól tudjuk,
Minden, kardod ellen, erőtlen, jól tudjuk.

                        31.
De azt Isten ne adja minékünk érnünk,
Hogy az ki után kell nekünk előmennünk,
Attul rontattassunk, és te miellenünk
Kardot vonj, az kitül fél mi ellenségünk.

                        32.
Felelj meg, mit akarsz te most cselekedni:
Talán török vérben kezed förtőztetni,
Tiszta Mahomet hitét semmivé tenni,
Kauroknak gyönyörüséget szerzeni?

                        33.
Ah, ne légyen az ugy, az Istenért kérlek,
Mert nincs haszna itten az kegyetlenségnek;
Vetköztesd le ebbül szépségét szüvednek,
Engedj annak, kinek mindenek engednek;

                        34.
Menj el szeme elöl haragos császárnak,
Adj kis ideig helyt méltó haragjának,
Nem lesz ez félelem; sőt nagy okosságnak
Fogják ezt mondani, valakik meghallják.

                        35.
Mi, az te barátid, itt leszünk azonban,
És módot keresünk visszahozásodban,
Titkon te ellehetsz valamely várasban,
Mig tőlünk nem értesz mit bizonyossabban.”

                        36.
Ily tanácsok után szüve meglágyula
Vitéz ifiunak; mindjárt készül vala,
De csak másodmagával onnan indula
Dumán névü lován, s tülök elbucsuza.

                        37.
Ez elment békével, Demirhám azonban
Nem nyugszik, sőt töri elméjét magában;
Ő szüve nyughatatlan minden órában,
Mert Deli Videt megesmérte már harcban.

                        38.
És neki megeskütt, hogy harcra visszatér
Mihent alkolmatosságot és üdőt ér,
És hogy török császártul hitlevelet kér,
Mellyért Deli Vidot más bántani nem mér.

                        39.
Eddig mind haladott az ő akaratja,
Mert néha egy, néha más volt akadályja;
Mostan penig immár az szüve furdalja,
Ez harcot véghez vinni szübül kivánja.

                        40.
Eleibe hiva azért egy követet,
Az mely azelőtt is vitt sok követséget,
És néki illyen mód kezdé beszéllését:
„Sahnan, véghez vinned kell egy követséget.

                        41.
Vitéz Deli Viddal, akarom, légy szemben,
Megmondd néki: nincsen feletközés bennem
Az kire feleltem, én azt végben vittem,
Őnéki császártul hitlevelet küldtem.

                        42.
Ne féljen senkitül, jüjjön ki mezőre,
Csak én magam neki vagyok ellensége,
Énrajtam mutassa, van-é vitézsége,
Ű is meglátja, mit tud Demirhám keze.”

                        43.
Sahmán elindula szép Sziget-várában,
Integet távulrul, hogy követségben van.
Beereszték azért szigeti kapuban.
Ottan Deli Vidot kérdezi, hogy hon van.

                        44.
Mikor megesmére Sahmán Deli Vidot,
Őhozzá békélvén lassan fejet hajtott,
Osztán bátor nyelvvel őnéki igy szóllott:
„Demirhám engemet, Vid, tehozzád küldött.

                        45.
Hogy ha te vitéz vagy, azt izené néked,
Jer ki az mezőre, ottan van te helyed,
Demirhám kezét is ottan megesméred,
Ő halálos bajra ottan jün ellened.

                        46.
Senki ellenséged más nem lészen néked,
Csak maga Demirhám harcol teellened.
Deli Vid, te eztet szentül elhiheted,
Mert ihon császártul vagyon hitleveled.”

                        47.
Mint tüz, Vid ugrott haragos gondolatban,
Nem tarthatja haragját tovább magában,
Mond az töröknek: várjon, de kevés szókban,
Osztán az nagy urhoz mene belső várban.

                        48.
Lábához békélvén, kezde esedezni,
Hogy ne neheztelje harcra ereszteni.
Noha nem örömest, de nem tud mit tenni
Bán, Vidot bocsátja halálos bajt vini.

                        49.
Vid várbul kijüve, mint egy keselyő sas,
Kinek orra, körme fegyveres és horgas;
Igy Deli Vid körül mindenütt fényes vas,
Sisakja fejében haragossan tollas.

                        50.
Mond osztán követnek: „Eredj te uradhoz,
Mondjad néki, Deli Vid kezében mit hoz”
(Dárda vala kezében): „várjon hát ahoz,
Hol meglátott első nap, közel patakhoz.”

                        51.
Sahmán követséget megvivé urának.
Annak csuda gondok szüvében befolynak;
Sokat fohászkodik ő az nagy Allának,
Sokat Mahometnek, fogad szent Alinak.

                        52.
Ötven tinót vágata ő szegényeknek,
Hogy Istentül szerencsét néki kérjenek;
Sok pénzt talismánoknak és derviseknek,
Sokat oszta mindenfelé szegényeknek.

                        53.
Soha Demirhámnál magas ég nem látott
Istentelenebbet, de lá, mégis hajlott,
Az mikor közel veszedelemhez jutott;
De késő ollyankor sietni tenni jót.

                        54.
Mert nem jó akarat őtet arra hajtja,
Hanem az előtte forgandó nyavalya.
Mindenkor jót tégyen ember, ha akarja,
Istentül jutalmát hogy készen találja.

                        55.
Meddig az két vitéz harcra készül vala,
Addig Zrini Miklós vigyázásban álla,
Hogy mi csalárdságot török ne inditna,
Mint pogány ellenségnek szokása vala.

                        56.
Végre megnyittatá szép Sziget kapuját,
Kapuig elkéséré vitéz szolgáját,
Sok vitéz szavával ujétja kész voltát,
Késérőül ada mellé kétszáz szablyát.

                        57.
Vid mégyen előttök, mint gállya tengeren,
Kinek sok vitorlája leveg az égben,
Mert rettenetessen strucctollat fejében
Mozgatja forgószél, dárda forog kézben.

                        58.
Másfelől Demirhám, mint nevelt méreggel
Napkeleti sárkány, rakva gondos tüzzel,
Ezer gyumlia jün, ezer szpahi evel,
Jün Amirassen is husz száz szerecsennel.

                        59.
Maga is az császár egy dombrul alá-néz:
Mit csinál szerecsen és keresztény vitéz.
Holtnak immár ő tartja Vidot, mert emez
Elhitette vala császárral, hogy meglesz.

                        60.
Mikor közel Vidhoz Demirhám eljuta,
Hangos torkkal néki illyenmód kiálta:
„Egésségel, Deli Vid, horvát levanta!
Miért ily későn jüsz te fogadásodra?

                        61.
Igy felel Deli Vid: „Én későn nem jüttem,
Most itt vagyok, mostan küldöttél érettem;
De talán még ma Isten megadja érnem,
Megbánod, idején, hogy kihittál engem.”

                        62.
„Te magad sem tudod, Deli Vid, mit beszélsz,
Mert immáron engemet talán holtnak vélsz.
Kezeden, lábadon látom, mely igen félsz:
Méltánn is, mert lelked majdan pokolban vész.”

                        63.
Igy monda Demirhám, de Vid illyenképpen:
„Pogány eb, nem pokol az én lakóhelyem;
De nem disputálni én teveled jüttem,
Hanem hadd váljék meg, mit tudunk mi ketten.”

                        64.
Illy szók után gyorsan reá rugaszkodik,
Alatta fekete föld ugyan rözzenék,
Villámás módjára dárdája kitünék
Kezébül, de Demirhám gyorsan elugrék.

                        65.
De még sem volt oly gyors, mint az sebes dárda,
Mert páncérát oldalán mind megszaggatá.
Török páncérábul drádát kiszakasztá,
S magáét Vidra készületlenül hajtá.

                        66.
Az Vid paizsában kár nélkül megakadt.
Ottan mindkettőnek kard kezében akadt,
Az két erős fegyver hány tüzes szikrákat,
Ars, Márs, közöttük forgatják magokat.

                        67.
Néha öszvemennek, néha eltávoznak,
Mint ágyubul kilütt fényes, tüzes labdák,
Mellyek levegőben öszvetalálkoznak:
Igy cselekesznek ezek vitéz leventák.

                        68.
Nehéz fegyver alatt Demirhám fuj lángot,
Nem ád Deli Vidnak semmi nyugodalmot,
De Vid sem aluszik, mert közel már jutott
Minden szerencséhez, s jól forgatja kardot.

                        69.
De ihon szerecsen talpra emelkedék,
Mint déli késértet, nagyobbra nyujtozék,
Kezétül nehéz kard magasra viteték,
Honnan sebességgel Vid fejére esék.

                        70.
Mint iszonyu menykü, porrá té sisakját
Vidnak, meg is töré haragos homlokát,
Kiért csaknem esni elereszté magát,
Kiért esni ereszté mind az két karját.

                        71.
Akkor vigassággal török sereg kiált,
Deli Vid éltében, azt tudja, véget lát,
Körösztyének közzé esék penig bánat;
De gyorsan szerencse megforditja magát.

                        72.
Megélledt Deli Vid, kézben vette szablyát,
Töröknek ketté vágá fényes paizsát,
És azon csapással megsérté oldalát;
Második csapással eltöré sisakját.

                        73.
Nem is hágy nyugodni az vitéz töröknek,
Ujitton ujitja hatalmas kezének
Nehéz csapásait. Az törökök félnek,
Demirhám barátjai igen rettegnek.

                        74.
Demirhám, ez volna néked végső órád,
Hogyha megtarthatná török fogadását,
De ő meg nem tartja sem hitit, sem szavát,
Ihon most is megszegi eskütt mondását.

                        75.
Mikor Amirassen látja társa dolgát,
Hogy rettenetes harcban Demirhám lankad,
Vid peniglen magával még jobban birhat,
Török seregeknek felszóval igy kiált:

                        76.
„Nem fogja-é szégyen vitéz szüveteket,
Hogy ennyi seregért tészünk föl egy lelket?
Talán letettük régi emberségünket,
Vagy számmal nem győzzük kaur seregeket?

                        77.
Alig van százunknak egy-egy ellenségünk,
Mégis ez gyalázatos bajvivást nézzük.
Evel érdemessé Deli Vidot tesszük,
És talán nagyobbra magunknál böcsüljük.

                        78.
Ah, ne lássák Szigetet, ezek az ebek!
Az kik Deli Viddal nézni harcra jüttek,
Hogy azután soha ne kérkedhessenek.
Hogy bosszuságunkra várba visszatértek.”

                        79.
Ezt mondván, Karabul jó lovát forditá,
Az maga seregét magával ragadá,
Vidot nagy erővel hátul megtaszitá,
Sebessége miát csiddal nem hajthatta.

                        80.
Deli Vid ezt látván szüvében félemlett,
Mert látja körüle szerecsen sereget,
Azt mondám, hogy ő fél, de nem, hogy megijedt;
Nem ijedt ő, noha látja élte végét.

                        81.
Ő Karabul lónak megkapja fékszárát
Bal kézzel, jobbikkal felemeli kardját,
Amirassennek is ketté vágja nyakát,
Holtan letaszitja másfelé derekát.

                        82.
Csudálja Demirhám ezt az történetet,
Mert (meg kell vallani) nem ő kedvébül lett.
Vid peniglen kiált: „Megszegted hitedet,
Pogány eb, megvetéd az te Istenedet.

                        83.
De Isten is megvet, Demirhám, tégedet,
Végre is kezemben adja életedet.”
Felelne Demirhám, de most nem felelhet,
Mert többivel eggyüt öszvekeveredett.

                        84.
Szégyenli és pirul, s próbálja tartani
Török seregeket; de ha nem hallhatni
Az nagy kiáltás közt, heában fáradni
Őnéki hát itten - - - - - - - - - - - - - -

                        85.
Deli Vid peniglen, mint az könnyü evét,
Karabulra ugrott, s járja az sereget.
Már az török sereg öszveegyeledett
Az kétszáz vitézzel, ki állott Vid mellet.

                        86.
Gyamer nagy csapással levágja Sár förét,
Amaz jajgatással fujja porban lelkét;
Kenán Palikutyát, de János Mehmetet,
Eivast, Bahtiárt, Pirkuchot, Békzadét.

                        87.
Jahia Zaim is Pál miát életét
Föld alá bocsátá, de Pálnak gégéjét
Megnyitá Beriel szablyája, és vérét
Kegyetlenül kostolá, s ott hagyá éltét.

                        88.
Mikor ezt meglátá szigeti Zrini bán,
Hogy nem állandó császár fogadásában,
Ötszáz karddal kimegyen s fegyverderékban,
Maga segitséget visz elő nagy bátran.

                        89.
Az törökök ütet megláták messzirül,
Mint ártalmas szélvészt hajós lát tengerrül;
Szaladnak előtte igen képtelenül,
Mindenik magárul gondol, nem társárul.

                        90.
Deli Vid peniglen, mikor magát közben
Látja számlálhatatlan török seregben,
Kardja nem használhat, látja elméjében,
Ily mesterséget gondol gyorsan szüvében:

                        91.
Egy holt gyumliárol az kápát levészi,
Azt mind tollastul maga fejében tészi,
Ő szalad egyaránt, merre sereg viszi,
Zrini előtt merre szerencse vezérli.

                        92.
Zrini penig hátul viszi nagy dárdáját,
Mint vitorlás gállya az nehéz árbocfát:
„Deli Vid! Deli Vid!” nagy torkával kiált,
De Deli Vid néki most választ nem adhat.

                        93.
„Hon vagy, édes szolgám, Deli Vid, hon vagy te?
Élsz-e? Török szablya vagy megemésztett-e?
Felelj meg, hogyha élsz!” Igy jár az seregbe
Zrini, könyvei tellyesednek szemébe.

                        94.
Azt gondolja vala, hogy Vidot megölték,
Azért szüve nagy keserüségben ugrék,
Futó török után gyorsan rugaszkodék,
Egyedül ő maga közben keveredék.

                        95.
Ki ád nékem oly eszt, irhassam ez dolgot,
Zrini mely rettenetes harcot inditott?
Miképpen előtte az pogány test hullott,
Mint szalma tüz előtt, oly hirtelen omlott.

                        96.
És te vagy legelső, Kaszum kapidzsia,
Az kinek életét Zrini bán elvonyá,
Azután Balbazán, Pirkuch és Kahrina
Maga vérét, lölkét az fövénybe nyalja.

                        97.
Holttestek között jár, mint kegyetlen Halál,
Török vérben gázol, mint tengerben kűszál,
Senki ő eleiben fegyverrel nem áll,
Bajvivó társára senkire  nem talál.

                        98.
De ihon Olind bék szégyenli futását,
Látván vezérének ottan nagy halálát,
Megforditja Zrininek azért orcáját,
Merevényen tartja kezében nagy kardját.

                        99.
Öszvecsap Zrinivel, de egyenetlenül,
Mert halva az földre ő eleibe dül.
Ő keserves lelke nagy föld alá röpül,
Zrini penig máshová megy kegyetlenül.

                        100.
Ő levágja Hajdárt, Mussát, Bajazetet,
Nagy testü Murtuzánt, fegyverü Rechepet,
Végre Aigas basának elcsapja fejét,
Nagy sötét fölyhővel befödi életét.