PARS DECIMA TERTIA

                        1.
Isten az embernek vezérli ő dolgát,
Isten megjegyezte mindennek határát,
De senki ne gondolja általhágását,
Ne is félje, mig nem ér oda, romlását.

                        2.
Hány harcokon forgott bán, és hány veszélyen?
De őrző angyala megtartá ezekben,
Az ő órája is eljün, ki messzebben
Nem lehet, vitézül kell meghalni ebben.

                        3.
Deli Vid török közt ellenségképpen járt,
Ezerek között is soha nem vallott kárt;
Előtte, mellette halál sokat kaszált,
Őtet elkerülte, vagy hogy rá nem talált.

                        4.
Sok százezer török járta most körülötte,
Sok van az táborban, az ki esmerhetné,
De Isten szemeknek az fényét elvette,
Azért senki ütet Vidának nem vélte.

                        5.
De néki is eljün az maga órája,
Melynél tovább életét el nem vonhatja;
Bizvást török tábort és bátran járhatja,
Mert senki életét addig nem ronthatja.

                        6.
Deli Vidnak vala egy szép felesége,
Ez asszonyok közzül csak maradt Szigetbe,
Szebb vala mindeneknél az ő szépsége,
De még azon föllyül urához hűsége.

                        7.
Török leány vala, de Vid hatalommal,
Elhozá egy várbul nagy erős harccal.
Haissennek hiják vala török szóval,
Körösztség megáldá de most Barbálával.

                        8.
Ez mikor heában várta volna urát,
Sok könyvel áztatván társa üres ágyát,
Nem tudja, életben van-é, vitéz urát,
Vagy hogy török miát szenvedett szép halált.

                        9.
Száll Márs ő szüvében, s nem, mint más, sirással,
Vagy nyomorult föcske hosszu jajgatással
Csak ohajtja társát, hanem bátorsággal
Fegyverezi magát ura páncérával.

                        10.
Páncérát, fegyverét magára fölvészi,
Urának jó kardját oldalára teszi,
Jó lóra felugrik, kopját kézben vészi,
Haját és szép fejét fátyollal tekeri.

                        11.
És igy török formán Szigetbül ki mégyen,
Táborban mindennel szól csak török nyelven,
Imide-amoda jár minden szegletben,
Hogyha vitéz urát vehetné eszében.

                        12.
Az utolsó részére tábornak megy vala,
Ottan egy nagy szerecsent előtalála:
Örömest száguldna, de nem mehet lova,
Mert az nagy testével lovát elfároszta.

                        13.
Látja okos asszony ennek sietését,
Gondolja, hogy nem árt kérdezni menését;
Megállitja azért szép szóval szerecsent,
Kérdezi, micsodás viszen hirt hirtelen.

                        14.
Amaz penig néki felel siettében:
 „Ne tartóztass, kérlek, engem menésemben,
Viszek hirt császárnak, kiért életemben
Urrá lészek, de kérlek, hagyj békeségben.”

                        15.
„Mondd meg énnékem is” (az asszony igy monda),
„Hiszem nem lehetek én semmi károdra.”
Felel az szerecsen: „Amott egy sátorba
Deli Vid aluszik török ruházatba.”

                        16.
Mikor Deli Vidot emlite az pogán,
Gondold, mi változás volt asszony orcáján;
De fél, hogy szerecsen hirt viszen udvarban,
Utánna fut, s eléri három ugrásban.

                        17.
Kopjával nyeregbül messzi kitaszitá,
Gyorsan szablyájával az fejét elvágá,
Jó lovára ismég, mint evét, fölugra,
De gyorsan sok török siete utánna.

                        18.
Mert kiáltás támad és nagy zenebona,
Azért minden török futó utána futa,
S tovább nem szaladhat az szegény Barbara,
Mert egy goromba kéz lórul letaszitá.

                        19.
Ezer környülfogta; kérdik: honnan légyen?
S szerecsen halálának mi oka légyen?
Ő szegény nem szólhat, nem tudja, mit tegyen,
Hazudja, Alkairban hogy lakása legyen.

                        20.
„Ottan egy bátyámat szerecsen megölte,
És én szemeimet eddig elkerülte.”
Gyorsan talál pártot, az ki fog mellete,
Szép asszony mert lágyita mindent szépsége.

                        21.
Ki mondja, hogy jól tett, ki az békhez huzza;
De ily kiáltástul Vid nem messzi vala.
Azért gyorsan ugrék ő jó Karabulra,
Ő is megyen vala az nagy kiáltásra.

                        22.
Hát mikor oda megy, látja gyönge társát,
Hallja is fülével keserves sirását;
Gondold meg az ő mondhatatlan bánatját,
Mégis nagy okossan messzirül igy kiált:

                        23.
„Vitézek, álljatok, mert ez az én szolgám,
Immár sok nap lopta el fegyverem, lovam,
Az egész táborban utánna bujdostam,
Adjátok kezemben, az én birtokomban!”

                        24.
Azonban egy kadia oda érkezett,
Az kitül lén az Vidnak illyen felelet?
„Ehez bizonság kell, s álljon törvényszéket;
Törvény is el nem vészti el az tiedet.”

                        25.
Elbusul Deli Vid, és ugrik haragban,
Kiált: „Pogány ebek, nem elégszem abban;
Törvény és igazság vagyon én szablyámban!
Ezután ketté vág Malkuchot derékban.

                        26.
Abélt és Izmailt leterité földre,
Kadiának fejét függeszti két részre,
Abaza lelkének útat nyit mellyére,
Jakult lefekteti örökös helyére.

                        27.
Eiuz tartja vala ő szép feleségét,
De Deli Vid kardja ketté vágá testét,
Ottan megragadja kezén szerelmesét,
Jó lovára vészi és kimenni siet.

                        28.
Karabul, mint madár, nem nyom nyomot földön,
De mint süvőtő nyil, megy ollyan sebessen,
Ő futhatott volna által az tengeren,
S nem esmerszett volna, hogy van viz az körmén.

                        29.
Látják az törökök, Szigetbe szép prédát
Viszi futó lován, s megesmerik Vidát,
Heában utánna futtatják lovakat,
Mert mint az könnyü köd, eltünteti magát.

                        30.
Szigetben örömmel Zrini befogadá,
Mert immár azelőtt ő megholtnak tartá.
Vid török dolgait igen megtanulá,
Mellyeket urának eleiben ada.

                        31.
De noha vitéz bán mind tudta ezeket,
És szemével látja nyilván veszedelmét:
Nem irtózik semmit, hanem ép elméjét
Pogánynak veszélyére tartja s nagy szüvét.

                        32.
Szulimán másfelől elkegyetlenedett,
Maga vére ellen kegyetlen törvént tett.
Azt mondja magában: „Ihon száz népeket
Lábam alá nyomtam, és nagy világ részét.

                        33.
Talán engem Mahomet hizlalt szerencsével
Azért, hogy Zrininek adjon mind ezekkel,
És ő rá ragadjon hirem én tétemmel?
Én birtam világot, s ő birjon engem el?

                        34.
De csalja magát, ha csak romlásomat
Az égbül neveti, ő is vall károkat:
Magammal romlásra elhuzom muszurmánt,
Kitül tisztességet vesz azután tahát?

                        35.
Ha ugyan veszni kell, éppen mind vesszen el,
Az egész török hir ugyis tisztességgel
Lesz, mert az Szulimánnal vitézség vész el,
Török hold és jó hir véle aluszik el.

                        36.
De halljuk még egyszer vezérek tanácsát,
Könnyebbitsék mégis szüvem busulását.”
Ezután Szokolovics Mehmetet kiált,
Néki parancsolja, begyüjtse tanácsát.

                        37.
Behivá Szokolovics fő vezéreket,
Kinek-kinek rendi, leülteté üket,
Méltósággal osztán kérdi tetszéseket,
maga is fő helyre leüle előttök.

                        38.
Ül vala legelől az vitéz Delimán,
De keserves szüve mind busulásban van;
Nem tudja, mit csinál, és császár tanácsán
Nem adna egy ohajtást, mely megyen száján.

                        39.
Fölyhő-szaporitó ő bánatos szüve,
És tenger-árasztó két rettentő szeme,
Mint vasbánya-fujó az ő széles mellye,
Mert sürü ohajtást gyakran bocsát erre.

                        40.
Azért nem is kérdik, nem is szól senkinek,
Hanem őmellette szólni kell Al béknek;
Ez penig barátja volt holt Rustán béknek;
Okos, bátorsága de nincsen szüvének.

                        41.
„Adta volna Isten” (igy mond), „üdőtlenül,
Ne kezdenénk más tanácsot képtelenül,
Hanem mellyet végeztünk egyszer eszesül,
Véghez vittük volna mostan mi emberül.

                        42.
De mi tanácsunknak bomlott tisztessége,
Nyelv nem meri mondani, kit kiván esze,
Szabadon szóllásért Rustánnak lett vége,
Én is nem várhatok most egyebet benne.

                        43.
Miért kellett veszni számtalan vezérnek?
Mert helyt mi nem adtunk Rustán beszédének.
Miért feküsznek itt basák és holt békek?
Mert egy ember elrontá jó értelmünket.

                        44.
Ő penig maga is mit csinált, jól láttuk,
Arcul fordulva ránk futva jünni láttuk,
Az kiket mi oroszlányoknak tartottunk,
Ugy megszeligyültek, mint ölyv előtt vad tyuk.

                        45.
Engemet is halállal fenyeget, de haggyán!
De én tetszésemet megmondom igazán:
Immár mit tennünk nincs, mert reménség hátán
Épitenünk szerencsét leszen heában.

                        46.
Az bolondságok közt nincsen jobb rövidnél,
Hát mi is mienket végezzük hamar el;
S noha mienk hosszu, de jobban vonjuk el,
Nagyobb kár s büntetés siet utánna el.

                        47.
Azért én azt mondom: jobb még böcsülettel,
Mig nagyobb károkat nem vallunk keservvel,
Felemelnünk tábort és haza mennünk el,
Hogysem ennyi vitézt itten rontanunk el.

                        48.
Osztán kárunk után még meg se vehessük,
Hanem világgal magunkat nevettessük,
Vagy hagyjuk itt aztot, az ki nem jün velünk,
Vegye meg hadával, az kit mi nem merünk.”

                        49.
Al gorombán szólla, mert noha Delimán
Az ő szava közben volt más gondolatban,
Mégis eszbe vette, ő vagyon példában;
Felugrék, s igy szólla szörnyü haragjában:

                        50.
„Megnyitád nyelvedet szabadon, Al; mire,
De magad sem tudod, hanem én hiremre;
Gyalázni akarnál, de fordul fejedre,
Nem ragad ebugatás az derült égre.

                        51.
Első vagy tanácsban, de harcban nem látott
Senki vitézségedet; nem is oly tanácsot
Adtál, ki mi hirünknek adna tisztes jót;
Egy kufár nem mondhatott volna rutabbot.

                        52.
Hát futott Delimán, hát szégyennel hátot
Császár szem előtt ellenségnek adott?
Hon volt akkor Al bék, mikor Szigetvárot
Vitézséggel járván kaurokat rontott?

                        53.
Nem ugy két Badankovics esmértek engem;
Sem vitéz Hervoics nevetkezett velem,
Sem ezer más, kit nehéz föld alá tettem.
Minden nap, minden nap ebben az seregben.

                        54.
Kérkedésért mondod-é, hogy félsz éntülem,
Álnok róka, s annyi félelem szüvedben?
Ne félj, bizonyossan mert illyen rosz vérben
Vitéz kezeimet meg nem förtőztetem.

                        55.
Lakjék benned lelked, noha érdemlenéd,
Hogy egy jegenyefát megnehezitenéd,
De most tanácsotokra megtérek innét,
S mondom, ne gondoljunk illyen szégyeneket.

                        56.
Küldje ki az császár meztelen szablyáját,
Aval minden népnek mutassa haragját,
Itthon gyalázattal öljék meg az ollyat,
Ki ostromnak nem viszen tüzet, lajtorját.

                        57.
Én megyek, én elől, s rettenetes kézzel
Szigetnek bástyáját láttokra rontom el;
Száz Zrini előmben jüjjön, vassal, tüzzel,
De megyek ellenére vitézségemmel.”

                        58.
Igy szól vala tatár. Az tanács elbomlék,
Holott szólni ellene nem igyekezék
Senki is, azért mindnyájan felkelének,
És sátorok alá gyorsan elmenének.

                        59.
Demirhám, mint vadkan, emléti szégyenét,
Fuj lángot szájábul, nem találja helyét,
Nagy cselekedettel kivánja törlését,
Viddal ismeg kivánja öszvemenését.

                        60.
S igy szól vala magában: „Hon van jó hirem,
Kit sok veszedelemmel régen szörzöttem?
Jobb lett volna nékem Vid miát elvesznem,
Hogysem császár hiti-szegésével élnem.

                        61.
De látta az világ, nem volt az én vétkem,
Mind lovam akarta, mind magam s fegyverem.
De másképpen rendelte az én Istenem;
Talán még előjün egyszer én szerencsém.

                        62.
Vagy hogy fog szállani holló én mellyemre,
Vagy penig tisztesség én vitéz fejemre,
Nem hagyom Deli Vidot én szégyenemre,
Esküszöm fényes kardra és életemre.”

                        63.
Igy megyen császárhoz, és igy szól őnéki:
„Hatalmas császár, miért van tiszteleti
Az vitéz embernek? Mert kockára veti
Uráért életét, és sohun nem röjti.

                        64.
Az mit hittel fogad, megállja magában,
Vitéz ha vagyon is csak egy vad barlangban,
Vagy erdőn, vagy mezőn, vagy szép palotában,
Hitit nem kell sohun elhagyni romlásban.

                        65.
Nincsen hát énnékem semmi böcsületem,
Mert Viddal harcomat véghez nem vihettem.
Én uram s császárom, miért ezt szenvedtem?
Hiszen, jobb lett volna Vidtul őlettetnem.

                        66.
Miért kezed nyomát s hitedet tréfálta,
Az ki gyalázattal minket elválaszta?
Bizony Amirassen más világon látja,
Hitetlen embernek micsodás jutalma.

                        67.
Bár én halálommal hozhatnám helyére,
Mely nagy csorba szakadt mi tisztességünkre!
De mivel orvosságot elmult üdőre
Nem lehet csinálni, bánkodjunk helyére.

                        68.
Hanem én csak arra Mahometért kérlek,
Eressz, Deli Viddal karddal szembe menjek,
Mert vannak miköztünk halálos törvények,
Mellyet halál itél; egyszer köztünk váljék.

                        69.
Igy szólla Demirhám, de császár mást gondol,
Megvénhedt mellyébül mert sok nagy gond omol;
Végre Demirhámnak okos válaszul szól:
„Mit kivánod, Demirhám, az kit nyelved szól?

                        70.
Gondold meg igazán és nem fölfujt szüvel,
Ez-é magános bajvivásra való hely?
Törökország szüne ihon jütt velünk el,
Egy bajvivást nézzünk, azután menjünk el?

                        71.
Vitéz vagy, jól tudjuk, de vitézségedet
Kicsin helyre akarod mutatni s erődet;
Kevés haszon, kis tisztesség ebből jühet,
De viszontag nagy veszély előkerülhet.

                        72.
Tudod-é, hun vagyon vitéznek próbája?
Ahon Szigetvárnak megnyitott bástyája,
Hiszem, Vidot Demirhán ottan találja,
Miért kerestetik hát helynek mustrája?”

                        73.
Ég Demirhám, s nem szól, táborbul kimégyen,
Gondolja, Szulimán benne kételkedjen;
Azért ő szüvében végezett, mit tégyen:
Egyedül ostromnak, megeskütt, hogy megyen.

                        74.
Császár látja, heában hirdet tanácsot,
Mert Delimán miát kétszer már elbomlott,
Azért ő magához hivatott csak hatot,
Mindeniket okost, hüvet és hallgatót.

                        75.
Az eggyik azt monda Szulimán császárnak:
Még egyszer mindnyájan induljunk ostromnak,
Tüzzel, vassal ártsunk az Szigetvárának,
S ha akkor nem ártunk, hagyjunk békét annak.

                        76.
Az másik: Nem szükség, mindnyájan itt legyünk,
Tizezer gyalogot vár körül rendeljünk,
És tizezer lovast jól elhelyheztessünk,
Minden segétséget hogy kirekesztessük.

                        77.
Harmadik azt monda: Ali Kurt labdákkal
Várat égetheti, tüzes szerszámokkal,
Az árkot ki kell bocsátani folyással,
Az mi ki nem folyhat, tölteni gyapjuval.

                        78.
Negyedik igazán megmondá tetszését,
Mert kivánja vala haza menetelét:
Heában az tábor itt üdőt veszteget,
Majd az ősz reánk hoz vizeket, essőket.

                        79.
Ötödik igy szólla: Hagyjunk Pécs várában
Két ezer gyalogot, ezeret ló hátán,
Mellyek szigetieket tartják zablában
Úgy, hogy ne mehessenek soha csatában.

                        80.
Hatodik tanácslá haza menéseket,
Mindenik okokat hoz erre eleget,
Csak nem hajol császár, hallván ily beszédet.
Azonban ihon hozzák Ali Kurt testét.

                        81.
Ennek Csontos ágyuja fejét elszaggatá,
Jancsárság az testét csak alig kaphatá.
Mikor szigeti had zenebonát látá,
Kimegyen kétszáz szablya mind válogatva;

                        82.
Háromszáz töröknek végezték életét,
Elvagdalák ágyuknak minden kerekét,
Gyujtólikakban is vertek vas ékeket,
Guszics és Golemi vitték végben eztet.

                        83.
De haragszik császár, de busul magában,
Ali Kurt hűsége forog gondoltában;
Hajradin kapitán-basa ajándékban
Ezt adá császárnak, igen commendálván.

                        84.
Immár nincsen néki jobb ágyumestere,
Az mely viselhetne gondot az tüzekre;
Azért hamar haragrul esik kétségre,
Sziget hogy megmarad, véli, szégyenére.

                        85.
Visszamenéséről immár gondolkodik,
Mint legyen békével, csak azon aggodik.
Jól tudja, hogy hátul oroszlán hagyatik,
Mely miát békével eggyet nem léphetik.

                        86.
Azonban egy galamb Szigetbül röppenék,
Kanizsai fészekben eztet nevelték,
Ugyan szárnyaival oda igyekezék,
Azonban ily véletlen dolog történék:

                        87.
Egy ráró magasbul megszemlélé prédát,
Utánna inditja két sebes sugárát,
Az haszontalannak véli csavargását;
Hát császár sátorában elröjti magát.

                        88.
Gyorsan sok bosztáncki megfogják galambot,
És kezekben vévék egy kis papirosot,
Ezt galamb Szigetbül szárnya alatt hozott,
Az császárhoz bevivék ezt az ujságot.

                        89.
Gyorsan magyar tolmácsot behivatának,
Az keresztény levelet kezében adák.
Az fölin levélnek ily bötük valának:
„Adassék ez levél az magyar királynak.”

                        90.
„Ha kérded, mint vagyunk, mint közel halálhoz,
Kiknek reménséget már segitség nem hoz,
Ötszázan maradtunk, de mind koporsóhoz
Sebek miát közelb vagyunk, sem világhoz.

                        91.
De az pogány eb is nem kérkedik velünk,
Hatodát táborának kard alá tettük;
Vezéreket, basákat, sokat megöltünk,
Már csak fejetlen láb az mi ellenségünk.

                        92.
Két nap alatt eljün az mi végső óránk,
Mert fogát sárkányok köszörülték reánk.
Akkor is mit tehet mi keresztény próbánk,
Örömest megmutatjuk ennek világnak.

                        93.
Tüzzel emésztenek leginkább bennünket,
Mely miát nem találjuk sohul helyünket;
Gondoljuk végezni ott kinn életünket,
Károljuk tüz miát vesztenünk éltünket.

                        94.
Mi segétségünkrül ne gondolj semmit is,
Mert az lehetetlen, látjuk mi magunk is,
De pogány törökben tehetsz kárt nagyot is,
Ha utánna mégyen hadad és magad is.

                        95.
Mert félnek, mert nincsen sem generálisok,
Elveszett, ki mit tudott, itt kapitányjok;
Császár és Kajmekán, csak azok hadtudók,
Delimán, Demirhám vakmerő bolondok.

                        96.
Huszonötezer török eb fekszik itten,
Mellyek tiz ostrommal jüttek ránk féltekben.
Többet mi nem irunk, hanem egésségben,
Isten tartsa Felséged  jó szerencsében.”

                        97.
Mikor az Szulimán ez dolgot meghallá,
Hogy Sziget reménségének van utolja,
Szüvet vett magában, és hogy az heába
Galamb röpülése ne lenne, bocsátá.

                        98.
Áruló madár, hol vagyon te hűséged?
Fogsz-é röpülhetni, vallyon nem szégyenled?
Elárultad uradat, titkos levelét
Pogány ellenségnek kezében ejtetted.

                        99.
De nem örüle sokat szabadságában
Mert ráró mind ott kinn leste az magasban.
Utánna röpüle, s elkapá az szárnyán,
Kegyetlen körmével örül szaggatásban.

                        100.
Császár mindenfelé parancsol ostromot,
Hogy mindenik vigyen ki tüzet, ki vasot,
Ki szurokkal öntött kénküves gránátot,
Tizezeret kioszta tüzes gránátot.