PARS DECIMA QUARTA

                        1.
Ihon jün Zrininek ragyagó csillaga,
Ihon mozdulhatatlan tramontanája,
Bán cselekedetét az én kezem irja,
Mellyet Isten lölke elmémben befuja.

                        2.
Nem távozik annak veszélyre hajója,
Melynek ez csillaghoz tart okos kormánya;
Hüvség, vitézség ennek calamitája,
Az mely ez csillagot veszteni nem hagyja.

                        3.
Már én magnesküvem portushoz hoz engem,
Szerencséssen jüttem által ez tengeren,
Immár barátimat az parton esmerem,
Mellyek nagy örömmel jüttek énelőmben.

                        4.
Esmerem távulrul vitéz Marsnak fiát,
Esmerem, esmerem, mint jártatja lovát;
Ez én vitéz öcsém mind magyar, mind horvát,
Igazán szereti mert, látjuk, hazáját.

                        5.
Napfényre néző szem mutatja sas fiát,
Körmérül esmerni az vitéz oroszlánt,
Vitézség próbálja igaz Zrini fiát,
Melly soha eggyiktül is el nem szakadhat.

                        6.
Hiszem Zrini Péter, kit az én szemem lát,
Mely rettenti Bosznát és Herczegovinát,
Láttuk immáron is ő vitéz próbáját,
Esszel, kézzel, szüvel kit törökön csinált.

                        7.
De jaj, nagy szelendek orozkodik után!
Mely dühös irigység párállik ki torkán!
Ugyan irigység ez, noha nincs hatalmán,
Hogy ártson őnéki vitézséges voltán.

                        8.
Ne félj semmit, öcsém, mert látja az nagy ég,
Vitézségnek árnyékja hogy az irigység;
Ez mi eleinktül maradott örökség,
Kiben nem szakadhat világ fogytáig vég.

                        9.
Higgyed, mérges foggal reánk agyarkodnak,
De nem csak törökök, mert mások is vadnak,
Az kik, mint az rozsda erős vasat, marják,
Haggyán, mert fogokat ük abban elrontják.

                        10.
Látom de másfelől, országunk oszlopja,
Vitéz Veseléni jó lovát jártatja,
Nagy gond van fejében, mert gond is nagy rajta,
Mert csaknem esőben országunkat látja.

                        11.
Látom Bottyánit is, vállával országot
Támasztja, s romlásra nem engedi aztot,
És noha ő nem vár senkitül jutalmot,
Maga virtusábul vesz elegendő jót.

                        12.
Száz másokat látok, örömest az kiket
Köszönteném, hajtok de most nékik fejet,
Mert messzi elmentem historiám mellett,
Esmég elől kell kezdenem szövésemet.

                        13.
Egy üdővel megtölt török vala hadban:
Ennek eredeti volt bő Aegyptusban,
Elméjében ennek iszonyu tudomán,
Az neve peniglen hatalmas Alderán.

                        14.
Alderán, az mely birt iszonyu lelkekkel,
Minden elementummal és nagy fölyhőkkel,
Égi planetákkal, föld-rözzenésekkel,
Nagy villámásokkal, meny-ütő küvekkel.

                        15.
Ez császárhoz belépék, igy kezde szólni:
„Hozzád jüvésemet te fogod csudálni,
De érts meg az okát, mert fogok használni,
Mert ellenségidre fogok kárt szállatni.

                        16.
Rettentő lölköket láncozva én tartom,
Némelyt csak kárára másnak kibocsátom;
Az egész poklokon vagyon én birtokom,
Ezekkel az kaurt, ha akarom, rontom.

                        17.
Azért semmit ne félj, és ne készits erőt,
Csak te nyugodalmassan várj egy kis üdőt,
Szigetre ráhozom rettenetes fölyhőt,
Kénküves tüzeket s az egész ördögöt.

                        18.
Meglátod, mit használ Istenek, Jézusok,
Ha én tudományommal reájok omlok;
De imé még én tenéked többet mondok,
Fölhozom nagy Alit, mely az ő rontójok.”

                        19.
Elhiteti császárt Alderán ily szókkal,
Mert szavát bizonyitja szörnyü átkokkal,
Elbocsátja azért tündért szabadsággal,
Ő viteti magát fekete lovával.

                        20.
Alderán elröpül az fekete lovon,
Helyt keres magának erdő közt egy sikon.
Tizenkét keresztény ifiat ő titkon
Táborbul kihozat, mellyek voltak láncon.

                        21.
Ezeknek gégéjét nagy késsel megmetszi,
Ártatlan véreket medencében teszi,
Több társait osztán magátul elküldi,
Az nagy teatrumon csak magát szemléli.

                        22.
Vala oly üdőben, az mikor Delia
Pan istent szerelmére meggyujtja vala;
Mikor nedvességével első álomba
Világi emberek elegyedtek vala.

                        23.
Alderán egy réz vesszőt kezében vészen,
Iszonyu circulust maga körül tészen;
Duplázza nem messzi osztán az fövényen,
Legbelsőnek maga áll az közepében.

                        24.
Csuda charakterek tüle formáltatnak,
Keresztény vérébül minden circulusnak;
De még ugyis békét nem ád az holtoknak,
Mert minden kerékre négyen huzattatnak.

                        25.
Négy világszegletre elröndöli üket,
És mindenik mellé tesz rút billyegeket,
Igy engeszteli pokolbéli lelkeket,
És igy kezdi el rettenetes verseket:

                        26.
„Halljátok, siralmas pokolbéli lelkek,
Kik égben társokat el nem szenvedtétek!
Halljátok, rettentó Acheron-istenek,
Pluton és Sterapon, és fő fejedelmek!

                        27.
Belbuzel és Hárpád és Flegeton ura,
Styx, Lete folyásnak iszonyu gondossa,
Egész Cocitusnak kegyelmetlen hada,
Az kik elestetek égbül az föld alá!

                        28.
Halljátok, és jertek az földbül ki gyorsan,
Eggyik se maradjon az pokol gyomrában;
Most kit ti kedveltek, az az óra itt van,
Az kiben kaurnak kell menni romlásban.

                        29.
Harcot és viadalt rájok parancsolok,
Nagy kegyetlenséget titületek hivok;
Jüjjenek hát elő Styx lobogós lángok,
Furiák, Hárpiák, száz Briareusok.”

                        30.
De semmi ily szókra még mozdulás nem lett,
Phlegeton semmi jelt, hogy ki-készül, nem tett,
Azért nagy Alderán haragudni kezdett,
Kegyetlenül üti lábával az földet.

                        31.
Üti kegyetlenül az földet lábával,
Iszonyuan rikolt haragos szájával:
„Hát mégsem halljátok, o, nyomorusággal
Rakva, kinzott lelkek, és nagy busulással?

                        32.
Nyomorultak, azt tudjátok-é, nyelvemet
Nem tudom megnyitnya, és nevezni nevét
Annak, az ki égben hagyta istenségét,
S az földön fölvette embernek személyét?

                        33.
Vagy elfelejtettem-é hetvenhét nevét
Annak, az ki égbül tikteket levetett,
Vagy annak kinait és ártatlan vérét,
Mellyet ingerléstekbül ártatlan ejtett?

                        34.
És ráment az ti nagy tüzes váratokra,
És szent lelkeket az ti boszuságtokra
Kihozta és atyjának jobbik karjára
Ültette, örökkévaló csufságtokra?”

                        35.
Alig mondhatá ki Alderán ezeket,
Ihon sötét fölyhők fogák az egeket,
Háromszor megrázá Luciper az földet,
És besötétiteté csillagok fényét.

                        36.
Ihon az föld szinét feketén befogták,
Az eget is szörnyüen beburitották
Tigrisek, sárkányok, kegyetlen hiennák,
Rettenetes óriások és chimerák.

                        37.
Ott vagyon Tantalus eggyütt asztalával,
Fene Atreus, Licaon gyalázattal,
Medusa feje is mérges tajtékokkal,
Szörnyü Eumenides lobogó fáklyákkal.

                        38.
Ottan Diomedes fene lovaival,
Kegyetlen Terodaman oroszlányokkal,
Iszonyu Busires véres oltárokkal,
Procusták, Lestrigonok iszonyusággal.

                        39.
Ottan meghallhatni Scillák ugatását,
Kegyetlen Gerion szörnyű jajgatását,
Fene Mezentius és Falaris kinját,
Ezer Briareust, Cerastát és Hydrát.

                        40.
De mindezek között kevélységgel sétál
Az világröttentő szörnyüséges halál.
Mindent irtózással meggyőz és nagysággal,
Mind két keze terhes iszonyu kaszával.

                        41.
Igy jünnek az lölkök és más ezer formán,
De kinek vagyon ezt leirnya hatalmán?
Elöl jün Pluto is tüzes lova hátán,
Elöl Astragora kénküves taligán.

                        42.
Ezek előtt Alderán igy nyitá meg nyelvét:
„Halljátok, halljátok Alderán beszédét!
Ki vette ördögnek el az ő fegyverét?
Vagy ő hatalmában kicsoda csorbát tett?

                        43.
Egyszer, azt megvallom, égbül leestetek,
És csillagos eget örökkén vesztétek,
De senki nem vette el ti fegyveretek,
Nem tett erőtlenséget senki bennetek.

                        44.
Mégis ti szégyennel csak elszenvedtétek,
Mikor az föltámadt ember közzületek
Kivive lölköket, és mind közzületek
Nem volt, ki ellent állott volna keresztnek.

                        45.
Minden nyavalyátok onnan jütt azután,
Hir kitrombitálta, szemetek körösztfán
Nem mér megállani, és az föld gyomrában
Elbujtok előtte, ha előttetek van.

                        46.
La, ha ember bosszut eggyet elszenvedett,
Régen ellenségnek többre okot ejtett,
Miért rettegtetni kell azt vitéz szüvet,
Az mely az égben is oly nagy próbákat tett?

                        47.
Ihon ujabb boszuság jün fejetekre,
Az ég azt végezte ti szégyenetekre,
Hogy minden ellenség fusson kereszt jelre,
És minden tisztesség szálljon körösztyénre.

                        48.
Igy van, mert egynihány nyomorult körösztyén
Világ három része ellen bujt Szigetben,
Nincsen bizodalmok őnekik semmiben,
Csak abban, ki függött, s az ő körösztiben.

                        49.
Ötszázszor ezeren megszállottuk üket,
Harmada ott hagyá kedves életünket,
Két fa, körösztül dült, meggyőz mibennünket,
Minket törököket, ti hiveiteket.

                        50.
Föl fakat fegyverrel, föl és vitézséggel,
Jertek rá Szigetre kénkűvel és tüzzel.
Porrá kell égetni mind emberrel, küvel,
Rontani kell eggyütt emlekezetével.”

                        51.
Itt hallgata Alderán, de az pokol-lölkök
Sürün Sziget felé mind elröpülének,
De kiált Alderán, parancsol az földnek,
Nagy Alit kihozza vesztére Szigetnek.

                        52.
Hallgat az föld, de amaz veri lábával,
És igy nyitá meg nyelvét nagy rikoltással:
„Elpártolni tülem akarsz-é károddal,
Kedvemet megszegni megáltalkodással?

                        53.
Én Alderán, hagyom, az ki sötétitök,
S fölyhőben öltöznek, ha akarom, egek;
Ha akarom, viszont az fölyhők leesnek,
És tisztán maradnak az levegő egek.

                        54.
Ha akarom, szómmal tengert háboritok,
És mikor akarom, habot leszállitok,
Én minden szeleknek bizvást parancsolok,
Tülem hallgatnak minden elementumok.

                        55.
Tégedet is égbül alá szállithatlak,
Aranyas hold, ha segétségemre hilak;
És koporsóban is hagyott árnyékoknak
Miért ily erővel ne parancsolhassak?

                        56.
Jüj ki, Hazret Ali, jüj ki föld gyomrábul!
Hozd ki nagy zöldfikárt te mély koporsódbul;
Ismét kell itatni lovadat vértóbul,
Már elfeletkeztek kaurok voltodrul.”

                        57.
Nagyon ordit, az föld ily parancsolatban
Egyszersmind kétfelé megszakad magában,
Előhoz egy lovast fejérszin atlacban,
Feje takarva van tiszta patyolatban.

                        58.
Szög ló van alatta, de szomorusággal
Jártatja az lovat az szép holdvilágnál,
Egyszer nehéz szemmel föltekint haraggal,
Alderánt meglátja nagy circulusoknál:

                        59.
„Kicsoda engemet kinombul fölzörget,
És nagyobb kinra hij átkozott fejemet?”
Igy szól Ali: „Kicsoda fekvő helyemet
Kereste meg, s nyugvásbul fölráz engemet?

                        60.
Ah! nagyobb kint tudnak emberek találni,
Hogysem kinzó ördögök meg is gondolni;
Nagyobb kin énnékem világot most látni,
Hogysem azok, kiket szoktam elszenvedni.

                        61.
Mit akarsz énvelem, kegyetlen Alderán,
Hogy általam örűlj Szigetvár-romlásban?
De te, eszes lévén, csalatkozol abban;
Hiszem vég szakadott az én hatalmamban.

                        62.
Szigetben nem laknak ollyan körösztyének,
Kiknek árthassanak Alkorán-levelek,
Sem az pokolbéli és koporsós lelkek,
Nagyobb Mahometnél Istene ezeknek.

                        63.
Mert ő fog énvelem égni örök tüzben,
Miért gyönyörködtünk az keresztyén vérben?
Nem örül az Isten büntetés-vesszőben;
Mi voltunk, ám küldött minket örök tüzben.

                        64.
De ezek már más üdők és más emberek,
Látom, az Istennél igen kedvesebbek,
Hogysem előbb kik voltak egyenetlenek;
És űk is elesnek; de jaj véreteknek!

                        65.
Hárman kegyetlenül éltét Szulimánnak
Megfonták, kis üdőt várnak kemény Párkák;
Ezentül meglátod, miként elszaggatják;
És semmi haszonra jüttek ki Furiák.

                        66.
Ám én is ott lészek, s nézem mesterséged,
Ördögökkel eggyütt mit használnak néked,
De zöldfikáromat kivonjam, ne véljed,
Mert Isten kedvébül az mind csak porrá lett.”

                        67.
Igy szól Hazret Ali, s rettenetes lován
Röpül keservessen az több lölkök után.
Akkor eszbe vevé ő magát Alderán,
Hogy keresztyénekkel az igaz Isten van.

                        68.
Röpül és érkezik iszonyu seregben,
Hon Phlegeton kevert mindent sötétségben,
Hon az Tisifone fuj iszonyu kürtben,
Belzebub sereget rendelt sötét égben.

                        69.
Futkosnak Furiák iszonyu fáklyákkal,
Azt tudnád, világot meggyujtják azokkal,
Kegyetlen Harpiák iszonyu szájokkal
Véres mérget okádnak nagy undoksággal.

                        70.
Haragos Astragora szeleknek kapuját
Megnyitá, beütvén villámos dárdáját,
És leoldá láncrul az kevély nyakokat,
Ők szárnyokkal keresik nagy Szigetvárát.

                        71.
Akkor Eurust bajra hivá északi szél,
Amaz penig fegyverétül semmit nem fél,
Boreas haraggal sugár szárnyára kél;
Ez mindenik Szigetnek kegyetlen veszély.

                        72.
Meghajtá Szivárvány aranyos kéziját,
Erőssen villámik, mintha lünne nyilat;
Kevély Orion is forgatja nagy kardját,
Mindenik „Szigetre!” és „Szigetre!” kiált.

                        73.
Futnak az bástyákra keresztény vitézek,
De nem állhatják meg erejét az tüznek;
Járnak az lángjai Vulcanus istennek,
Senkit az bástyákhoz közel nem eresztnek.

                        74.
Mert az törökök is sok tüzes labdákkal
Egyaránt futkosnak szörnyü Furiákkal,
Az külső várat már megvették ostrommal,
Bán belső várban szorult ötszáz magával.

                        75.
De ottan sem lehet maradás sokáig,
Mert tüz fejek fölött már sürün villámik;
Sok ezer lélektül Zrini késértetik,
Ő penig, mint egy kü, semmit nem rettenik.

                        76.
Igy mond vitézinek: „Ne féljetek semmit,
Mert evel Isten érdemünket öregbit,
Ha száz ennyi ördög dühös szájt reánk nyit,
De nem árt lelkünknek, mert az Isten segit.

                        77.
Pokolbéli lölkök vannak ellenséggel,
Az mi reménségünk van penig Istennél;
Őérte meghalunk mi jó kedves szüvel,
Legyen ugy, az mint ő szánta magában el.”

                        78.
Igy szól, és igy csinál szüvet ő magának,
És az ő rettenetes vitéz hadának,
Parancsolja osztán három fő vajdának,
Hogy az vár piacán űk harcolt álljanak.

                        79.
Ezek bátorsággal törökre omlának,
Külső vár piacán az törököt vágják,
Heában szemekben kénküessőt fujnak
Késértő ördögök, mert vitézül járnak.

                        80.
Ott fegyver fegyverrel öszvetalálkozik,
Vitéz is vitézzel öszveelegyedik;
Sötétségben köztük csak jajgatás hallik,
Rettenetes halál köztök gyönyörködik.

                        81.
Ki fuja az lölkét sok sebein által,
Ki magábul ereszti nagy átkozódással;
Nem hull az keresztény, de török falkával,
Mert egyszersmind veszni fog vitéz virágszál.

                        82.
Láttatik, hogy az tüz száll keresztyénekre,
Penig inkább ráhull pogány törökökre;
Szerecsent és tatárt, törököt veszélyre
Mind egyaránt elhajt Istennek tetszése.

                        83.
Futkos kegyetlenül megdühödt Delimán,
Cáspiai hegyben mint sivo oroszlány.
O, mennyi tüzeket ő Szigetben behány!
Mennyi csapást fölvesz ő maga paizsán!

                        84.
Egy nagy cárbunculus az sisakján vala,
Ezen sötétben is megesmerik vala,
De jobban az kűnél fénlik ő szablyája,
Jobban szablyájánál az ő bátorsága.

                        85.
Ő, mint egy éh farkas az barom-ól körül
Mellyével próbálja, ha kert előtte dül:
Igy jár Delimán is az Szigetvár körül,
Próbálja, előtte ha kűfala ledül.

                        86.
Demirhám másfelől hasomlit Furiát,
Mert rettenetesül forgatja nagy vasát.
„Deli Vid! Deli Vid!” minduntalan kiált,
„Hon vagy és miért röjtetted el magadat?

                        87.
De bujj el fal közé, vagy földnek alatta,
Bujj el, az hon lakik indus s garamanta,
Megkeres Demirhám, s lölköd kibocsátja
Ez az rettenetes kezembéli dárda.”

                        88.
Nem türheti tovább Deli Vid ily szókat,
Az harcot elhagyá, s hon török eb ugat,
Oda rugaszkodik, és néki igy kiált:
„Hitetlen, hon láttad az én bujásomat?

                        89.
De te hitetlen vagy és meg nem érdemled,
Hogy Deli Vid kardot is vonjon ellened,
Mert hitedet, szódat és emberséged
Mind öszvekevervén, egyszersmind megszegted!”

                        90.
Megesméré Vidot szavárul szerecsen,
Eggyet fohászkodék nagyot keservessen,
És igy szólla Vidnak törökül eszessen:
„Kérlek, hogy hallgass meg Vid, figyelmetessen.

                        91.
Mindketten csalatkoztunk az mi elménkben,
Sem te el nem bújtál, sem én jó hitemben
Csorbát, sem gyalázatot soha nem tettem,
Bujásodat harag mondatja énvelem.

                        92.
Ha az egész tábor megszegte az hütit,
Esztelenek gondolván az én vesztemet,
Én vagyok-é vétkes? Láttál jól engemet,
Láttad-e, hogy kértem kitül segitséget?

                        93.
De ez meglett immár; most üdőnk van hozzá,
Jer ki az mezőre, ne nyujtsuk hosszabbra.
Megválik, Deli Vid s Demirhám kicsoda,
Éljen, kinek Isten engedi s jó kardja.”

                        94.
Nem menne örömest Deli Vid ki várbul,
Mert nincs engedelme annyira urátul,
De török nem akarja hagyni magátul,
Azért bátorsággal Demirhámmal indul.

                        95.
O, mely keservessen hagyja el jó urát
Deli Vid, érötte mert sok könyvet hullat,
De mikor meglátja Demirhám sirását,
Igy mond: „Oly igen félsz-é szenvedni halált?”

                        96.
Mégis sir Deli Vid, s igy felel sirtában:
„Esztelen, mit gondolsz? Félelem voltában
Hogy sirjon Deli Vid, csalatkozol abban,
Éltemet, halálomat tartom egyformán.

                        97.
Egyik is gyalázatot nem hozhat nékem,
Sőt én halálommal öregbül jó hirem.
De sirok, jó Zrini mikor jut eszemben,
Veszni kell néki Szigettel egyetemben;

                        98.
Látom, hogy ma elvész az az szép virágszál,
Mely keresztyénséget oly igen vigasztal,
Látom, hogy ez az ég előtte nyitva áll,
És várják angyalok ütet vigasággal.

                        99.
És kis boszuállás ez helyett te fejed,
Én szomjuságomnak kevés az te véred;
Egész muszurmán hit ennek egy csöp vérét
Soha elegendőül meg nem fizethet.”

                        100.
Mosolyog Demirhám, de belől mást forgat,
Mert elől megérzi utolsó óráját;
Szüve jüvendöl csuda gondolatokat,
Mégis bátran néki keményéti magát.

                        101.
Mikor Szigetvártul jó tova valának,
Egy szép kerék rétet völgybe találának;
Azt tudnád, akartva ezt harczhoz csinálták;
Itten halálos bajt csak ketten vivának.

                        102.
Rettenetességgel Demirhám haragját
Éleszti magában, kirántja szablyáját,
De Vid előbb égben az Istenhez kiált:
„Uram, Tekints meg most égbül te szolgádat!

                        103.
Te zsidó gyermeket Terebinus völgyben
Góliát ellen tetted győzödelemben;
Téged dicsértenek égő kemencében
Sidrák, Misák, Abdenago nagy örömben.

                        104.
Uram, most ugy légyen, az mint te akarod.”
Ily szók után kirántá az éles kardot.
Nem messzi magátul nézi Demirhámot,
Nehéz fegyver alatt hogy fuj tüzet, lángot.

                        105.
Öszvecsapának osztán oly kegyetlenűl,
Mint tengeren gállya ha kettő öszvedül;
Az ki vizen marad, annak szüve örül,
Az ki esőben van, annak kétségben hül.

                        106.
Igy most az két vitéz jól vigyáz magára,
Forgatja szablyáját társának kárára;
Mindenike penig készebb az halálra,
Hogysem egy kis félelem mutatására.

                        107.
De pogány két kézzel emeli fel kardját,
Lebocsátva találja Deli Vid sisakját,
Onnan csuszamodván megsérti oldalát,
Ugyhogy onnan folyni vöres patakot lát.

                        108.
Deli Vid nem retten, ugrik Demirhámhoz,
És nagy erősséggel csap az orcájához,
Nem megyen heában vitéz kard pogányhoz,
Orra közepétül lemene szájához.

                        109.
Akkor vért és mérget okádik szüvébűl,
Nem tarthatja magát haragos mérgébül,
Nem vigyáz, hogy ellent vessen mesterségbül,
Ujitton ujitja csapást kegyetlenül.

                        110.
Deli Vid peniglen megkapja az nyakát,
Másikkal megnyitá sok helyen oldalát;
Verődik kezében, és ordit, nem kiált,
Mert sebektül, haragtul ő nem is szólhat.

                        111.
Demirhám, mint fáklya, hogy látja utolját,
Duplázni akarja vitézséges voltát:
Vid kezébül gyorsan kitekeri magát,
S nagy csapással vágá Deli Vidnak nyakát.

                        112.
Sisakjával osztán megvágja homlokát;
Tovább nem tarthatja lábon immár magát,
Ledül és dülve is megvágja az lábát,
Végezni akarja vitézül óráját.

                        113.
Vid penig eséshez jobban kénszeréti,
Mert mellyét fényes karddal ketté feszéti,
Arra siralmas lelkét föld alá veté,
Nagy árnyékkal életét besötétiti.

                        114.
Maga is Deli Vid tovább nem mehetett,
Csak alig magában tartja az életét;
Közel Demirhámhoz ő is ott elesett,
Látja ég az lölkét, fövény szíja vérét.

Légy bizonsága, ég, Deli Vid végének,
Mert sok szemmel nézted utolját éltének:
Egy csöppig kiadta vérét Istenének,
Légy tudománytévő Deli Vid végének!

A Zágrábi kéziratban eredetileg a parton felismert barátok katalógusa jelentősen különbözött a nyomtatásba került változattól. Nyilván a politikai szövetségi kapcsolatainak időközben történt megváltozása kívánta meg a módosítást. Péter öccsét például az eredeti változat nem említi meg. Már a kéziratban vastagon áthúzta az érsekről és a rá váró bíborosi méltóságról írott strófákat. A nyomtatás előkészítése során pedig ezt a részt teljesen újraírta. A Zágrábi kódex verziója(a helyesírás modernizálásával) a következő:

                        4.
Ahun látom az parton nagy méltosággal
Mi nagy érsekűnket mely gondokban sétál,
Tántorgó hajókat igazgat kormánnyal
Veszne, ha nem igazgatná okossággal.

                        5.
Az mi szent Házunknak ű hűv komornikja,
Mi igaz hütünknek erős tartalékja,
Ki fogjuk esmerni űtet e napokba,
Mert Isten akarja, öltözzék bimborba.

                        6.
Ahun országunknak egy erős oszlopja,
Vitéz Botthyány Ádám lovát jártatja,
Nagy gond van fejében, mert terh is nagy rajta,
Mert csaknem esőben Országunkat, látja.

                        7.
Ez második Atlas vállával Országot
Tartja és romlásnak nem engedi aztot,
És noha ű nem vár senkitűl jutalmot,
Maga virtusábul vesz elegendő jót.

                        8
O melly mérges foggal reád acsarkodnak
Pogány török ebek, és reád ugatnak,
Te penig nem rettensz mérgétűl azoknak,
Mert nagyobb ereje uagyon te szablyádnak.

                        9.
Látom, de másfelől Nádasdi Ferencet,
Ez szeginy hazánknak szolgálatot tehet,
Mert Isten űnéki adott jó értelmet,
Érteket is és minden jóhoz készséget .

                        10.
Látom az két Lászlót. Chákit, Eszterházyt
Egyikét ugy, mint nagy bölcsességnek tükrit,
De rosz űdők miatt nem láthatjuk fénit,
Másiknak esmérem. mind jó természetit

                        11
Ahun van az parton egy győnge virágszál,
Melynek reménsége nevelkedésben áll,
Homonai Gyurkó, benned Pallas talál
Észt és bátorságot, mellyet rozsda nem száll.

                        12.
Két Atyádnak hűvségét te is kövessed,
Ha bár javaidat mind el kell vesztened,
Mert egy jószerencsés űdő ezt teneked
Usurával fizeti minden vesztésed.

Az érsekről szóló, áthúzott sorok a Zágrábi kéziratban :