Kezdőlap | Tartalomjegyzék | Zrinyi Miklós |  

PARS TERTIA

                        1.
Ur Isten, embernek elméje mint fordul!
Nincs állandó tanács emberokosságbol;
Ha mit elvégez is ő gondolatjábol,
Ottan megfordul Isten akaratjábul.

                        2.
Szulimán Egerre veté gondolatját,
Hogy annak el-kidöntse erős bástyáját,
De hamar az Isten térité tanácsát,
Hamar megforditá Szigetre haragját.

                        3.
Im megmondom okát az ő haragjának:
Midőn már megparancsolt volna hadának,
Hogy utjokat Egervár felé tartanák,
És viselnék gondját Dunán való hidnak;

                        4.
Bosznai főbassa Musztafa azonban
Érkezék szép haddal császár táborában;
Hires vitéz vala ez Horvátországban,
Mert erővel bémene Krupa várában.

                        5.
Megesmeré császár ennek emberségét,
Mindjárt néki adá Arszlán vezérségét,
Meg is hagyá mindjárt, vegye el életét
Részeges Arszlánnak, mert látá sok vétkét.

                        6.
Jobb lett volna néked, Arszlán, vesztég lenned,
Urad hire nélkül nem is cselekedned
Semmit, hogysem bolondúl hadat kezdened,
S hamis hirrel uradnak fülét töltened.

                        7.
De Arszlán nem meré megvárni Musztafát,
Mindjárt Budán hagyá minden partékáját,
És nyomozni kezdé császár nagy táborát,
De ugy is megtalálá maga halálát.

                        8.
Császár Mehmet Gujlirgi bassának adá
Bosznát, hogy siessen oda, parancsolá;
És hogy arra szorgalmatos gondja volna,
Valami kárt keresztyén ott ne csinálna.

                        9.
Kétezer lovassal Mehmet megindula;
Nem sok nap mulva érkezék Siklós alá,
Ottan az szép mezőn táborát szállitá,
Maga szép sátorát ottan felvonyatá.

                        10.
Siklósi Szkender bék hozzá mene gyorsan,
Mehmetnek köszöne, s igy szólla okossan:
„Uram, tetszik nékem ez csudálatossan,
Nem veszed eszedben, hol szállottál mostan.

                        11.
Vagy azt tudod-é, légy békeséges helyen,
Ellenség nelkül való szép török földön?
Nem vagyunk immár drinápoli mezőben,
De kaur kardjának kitettetett helyen.

                        12.
Az keresztény várak nem oly messze vannak;
Higgyed, Szigetvárban éh farkasok laknak,
Csaknem éjjel-nappal ezt az mezőt járják,
Még a hóstádban is mieink nem laknak.

                        13.
Te jüvetelednek már régen hire van,
Itten szállásod is pór előtt nyilván van,
Mellyet ha meghallott szigeti okos bán,
Fejemet kötöm én, hogy régen lesben van.

                        14.
Uram, nem maradhat az török miatta,
Ha hova vagyon is némellyiknek utja,
Katona, vagy hajdu azonnal elkapja,
Vagy fejét elviszi, testét itten hagyja.

                        15.
Higgyed, hostádban is meg nem maradhatunk,
Onnan is lábunknál fogva vonyattatunk,
Még az várban is nem igen bizvást vagyunk,
Annyira félelme miát megkábultunk.

                        16.
Az szent Mahometért, kérlek, uram, téged,
Magadat te itten ne szerencséltessed,
Hanem inkább én tanácsomat kövessed,
És az keritésben táborodat vigyed.

                        17.
Az lovak az hostádban ott kinn lehetnek,
Az vitézek penig várban benn férhetnek.
Kevesebb kár lészen, ha lovak elvesznek,
Hogysem ennyi sok és jó török vitézek.

                        18.
Külemben, uram, magadnak veszélyt keressz,
De még én fejemre is haragot szerezsz;
Ennek tanácsodnak hire énrajtam lesz,
Azért lásd, mit csinálsz, kérlek, hogy el ne vessz.”

                        19.
Mehmet az keresztényt nem esmeri vala,
Mert ő nevelkedék mindenkor udvarban,
És ő hiszen vala bolond Alkoránban,
Egy török hogy megöl négy keresztént harcban.

                        20.
Azért az Szkendernek nem sokat hisz vala;
Mosolyogva magában, ily választ ada:
„Köszönöm tanácsodat, Szkender Alboda,
De megbocsásd, táborom helyét nem váltja.

                        21.
Gyalázatos hirrel Bosznában indulnék,
Ha én itt ez éjjel maradni nem mernék,
És az semmi előtt oly igen rettegnék,
Hogy helyt is magamnak itten ne találnék.

                        22.
De az lágy fölyhők is engemet biztatnak,
Mert lá, hogy csak immár essőben állanak;
Nem lesz módja ez éjjel kicsin csatának,
Nem hogy lenne járása derekas hadnak.

                        23.
De az mely Zriniről beszéllesz énnékem,
Még nagy Sztambolban is jött hire fülemben.
Ur Isten, ha nékem lenne oly szerencsém,
Hogy ez mezőn véle megesmerkedhetném!

                        24.
Mert hallottam az ő nyughatatlanságát,
Kiért az hatalmas császár is haragját,
Reá forditani akarta szablyáját;
De más okok tartóztatták meg boszuját.

                        25.
De ő is rákerül valaha az tőrben,
Mint sokat csavargó róka kelepcében.
Én pedig ez éjjel lészek szerencsétlen,
Mert nem látom őtet, s fekszem dicséretlen.

                        26.
Szkender, ha akarod, ketten eggyütt háljunk,
Meleg kávé mellett ag szót kovácsoljunk,
Osztán mi viradtig mind bizvást aluggyunk,
Mert tudom bizonnyal, kaurt mi nem látunk.”

                        27.
Szkender igy felele: „Bátor itt maradok
Éjfélig, uram, körületted udvarlok,
És azután osztán várban beballagok,
Néked nyugodalmas écakát kivánok.”

                        28.
Igy beszélnek ketten; azonban egy legény
Aranyos bőr-zofrát földre leteritvén,
Két szép bársony vánkost az zofra mellé tén,
Szerecsen tésztával sátort megfüstölvén.

                        29.
Vánkosokra ketten ottan leülének,
Egymás közt sok dologrol beszélgetének,
Kávét kicsin fincsánbol hörpögetének.
Osztán az után vacsorát is evének.

                        30.
De az étel után egy szép török gyermek
Ura hagyásábol az házba belépék,
Szép gyöngyházos tassán kezében tündöklék,
Fejét betekerte gyenge patyolatvég.

                        31.
Az eggyik vállárol szép bársony kaftánnyát
Lebocsátá, kezdé igazgatni kobzát;
Ablak felé üle öszvehajtván lábát,
Igy kobza szavával nyitá hangos torkát:

                        32.
„Miért panaszkodjam, szerencse, ellened?
Ha bővited mindennap én örömemet,
Nem szakadsz el tülem, az mint vagyon hired,
Hogy állhatatlanságban van minden kedved.

                        33.
Kikeletkor áldasz az szép zöld erdővel,
Szerelmes fülemile éneklésével,
Égi madaraknak sok külömbségével,
Viz lassu zugással, széllengedezéssel.

                        34.
Nem irigyled nékem az én egyesemet,
Inkább hozzá segétsz, szeressen engemet;
Soha el nem vészed az én vig kedvemet,
Neveled óránként gyönyörüségemet.

                        35.
Adsz nyáron nyugovást és szép csendességet,
Szép ciprus árnyékokat, hüvös szeleket,
Gyönge tűvel varrott szép sátorernyőket,
Szomjuság-megoltó jó szagos vizeket.

                        36.
Ősszel sok gyümölccsel, citrommal, turunccsal
Ajándékozsz bőven, szép pomagránáttal,
Erdőn vadat nem hagysz, mert nékem azokkal
Bőven kedveskedel, és jó madarakkal.

                        37.
De télen, az mikor minden panaszkodik,
Akkor az én szűvem inkább gyönyörködik;
Erős fergetegen szűvem nem aggódik,
Mert szép lángos tüznél testem melegedik.

                        38.
És vagyon császáromnál nagy tisztességem,
Mindenek között vagyon nagy böcsületem,
El nem fogyhat soha az én sok értékem,
Van jó lovam, éles szablyám, szép szerelmem.

                        39.
De kötve vagy, szerencse, az én lábomhoz,
Mert elfuttál volna eddig gonoszomhoz,
Ha volnál szabadon; de rám gonoszt nem hozsz,
Mert kötve vagy, szerencse, az én lábomhoz.”

                        40.
Igy szólla az gyermek. De nagy szigeti bán
Mehmet jüvetelét póroktol meghallván,
Nem kérkedik világgal, más gondokban van,
Jó vitézeket mindjárt öszvehivatván.

                        41.
Nyolcszáz lovast válogat, ezer gyalogot;
Ezekkel, gondolja, visz végben nagy dolgot.
Jó vitéz lovára maga is fölugrott,
Maga szép szólgáihoz osztán igy szóllott:

                        42.
„Vitézek, nem szükség néktek sokat szóljak,
És hogy én tinéktek bátorságot adjak;
Mindenitek ollyan, egy országos hadnak
Tudna parancsolni, s szüvet adni másnak.

                        43.
Emlekezzetek meg sok vitézségtekről,
Nagy erős próbátokról, szép hiretekről;
Cselekedjék minden most is oly serényül,
Az mint eddig cselekedtetek vitézül.

                        44.
Ahon az pogány nép, ül bizvást Siklósnál,
Boszna felé indult huszonhat zászlóval,
Nem fél keresztyéntül; beszélli fölszóval,
Hogy siklósi mezőn mi szégyenünkre hál.

                        45.
Azért én vitézim, minden szót fogadjon,
Senkit az nagy bátorság el ne ragadjon,
Minden hadnagyátol és éntőlem várjon,
Hogy talán közünkben zurzavart ne hozzon.

                        46.
És noha Mehmetnek van tudatlan népe,
És véres kardot nem látott bassa szeme,
De mi ugy gondoljuk, mintha legjobb lenne,
Minket bizodalom mert rajta vesztene.

                        47.
No már, én jó szolgáim, bátran induljunk,
Urunk JÉZUS nevét háromszor kiáltsuk,
Az pogány ebektül mi semmit ne tartsunk,
Mert Isten mi vezérünk s kemény paizsunk.”

                        48.
Igy indulának el körösztény vitézek
Eggyütt Zrini gróffal, szép zászlós seregek;
Délután az óra már ütött kettőt meg,
Lobognak az zászlók, fénlenek fegyverek.

                        49.
De Siklósig ez éjjel nem mehetének,
Hajnalhasadásban nem messzi érének:
Ahón az törökök táborban hevernek,
De menni akarnak, mert immár nyergelnek.

                        50.
Egy mély és hosszu völgy fekszik tábor mellett,
Csaknem az vár éri eggyik szélső végét,
Az másik peniglen arra, merre Sziget,
Fekszik, és tart éppen egy fertály mérföldet.

                        51.
Szigeti kapitány minden hadaival
Az vőlgyen felmene okos rendtartással;
Az vigyázó hallik bástyárol, mint szóllal,
De az keresztyének vannak hallgatással.

                        52.
Vőlgynek másik részén száz lovas maradott:
Ezek, mihent derékassan megvirradott,
Csendeszen ballagván mutatták magokat,
Török tábora felé tarták útokat.

                        53.
Jól megláták őket az török seregek,
De azt vélik vala, hogy pécsi vitézek,
És hogy az bassához késérőül jönnek,
Azért ők ezektül semmit nem félének.

                        54.
De gyorsan szüvökből az kétség kiesék,
Mert kard miát ottan sok török leesék.
Sokat ez kicsin csoport ottan nem késék,
Ők visszaszáguldva nyomra sietének.

                        55.
Rikoltás, kiáltás esék az táborban,
Azt tudnád, ördögök ugatnak pokolban,
Felrözzent az bassa, nem késik sátorban,
Jó lovára ugrék fegyveres páncérban.

                        56.
„Ihon már, vitézek (igy szól törököknek),
Kit ohajtva vártunk, ezeknek ebeknek
Vérekben megfesthetjük vitéz kezünket,
Ihon már az üdő, legyetek emberek.

                        57.
 Hiszem tolvaj kurvák mit csináltak rajtunk,
Ide mertek jönni, hon az mi dondárunk,
Majdan jutalmokat érdemre megadjuk,
Csak gyorsan utánnok lovakon szágodjunk.”

                        58.
Ezeket megmondván, maga kirobbana,
Kezében pörögvén egy szép tollas csida;
Utánna az dondár, futhat kinek lova;
Csak az bassa fia nem igen szágulda.

                        59.
Ötszáz lovast tartott magánál meg Rézmán,
Ez volt neve fiának, s jára lassabban;
Volt okossabb is ez, noha ifiantan
Kelle veszni szegénnek más bolondságán.

                        60.
Meddig Mehmet azokat  héában üzé,
Addig vitéz Zrini az lesbül kijöve,
És bassa táboráig bizvást elmene,
Mert senki nem állhatott ottan ellene.

                        61.
Vitézeket mind eggyütt csoportban tartá,
Török táboron kapdosni nem bocsátá,
Lassan török után renddel ballagtata,
Siklóstul, tábortul őket kiszoritá.

                        62.
Rézmán eszbevette keresztény dondárát,
Ott átkozni kezdé atyja bolondságát;
Zrinire emberül térité zászlóját,
Atyjának izené nehéz állapatját.

                        63.
Legelsőben Rézmán Frank Andrást lovárol
Csidával leveré, s kirántá torkábul;
Lelke kiment előbb ő meleg testébül,
Hogysem maga földre esett lágy nyergébül.

                        64.
Csillag György zászlóval mellette áll vala,
Rézmán nagy csidájához erőssen csapa,
Kemény somfa csidát által nem vághatá,
Magátol is az csapást nem taszithatá.

                        65.
Györgynek mellyén páncér, de az sem tarthatá,
Mert erős Rézmán szüvén általtaszitá,
Dárdájával eggyütt életét kirántá,
Esék le zászlóstul Csillag György hanyattá.

                        66.
Csakhamar Solymosit azután leveré,
Tholnai Dömötört szablyával megölé;
Vitéz Sárkány Györgynek ottan fejét vévé,
Ifiu Jurcsicsnak életét elvévé.

                        67.
Rézmán igy viselé magát szablyájával;
De Farkasics Péter erős pallosával
Nem cselekedik kevesebbet Rézmánnál,
Mert miatta meghal aga Mehmet Butal;

                        68.
Juszup oda-bassát az földre terité,
Kurtot egy csapással az főldre leveré;
Te is ártatlanul megholtál mellette,
Jazichi Ahmet, mert kemény seb levete.

                        69.
Iszonyu vérontást nem számlálhatom meg,
Kit ketten mivelnek, Farkasics, Rézmán bék,
Mint az eleven tüz, valamerre mennek,
Mindenütt holttestek halomban hevernek.

                        70.
Mindennek vagyon már szemén ellensége,
Török és keresztény öszve van keverve,
Halók jajgatása, élők serénysége
Nagy porral kevereg eggyütt magas égbe.

                        71.
Messziről meglátá horvátországi bán,
Mint bánik népével megdühödött Rézmán.
Lovát sarkantyuval meginditá bátran,
Azhon immár népe csaknem futásban van.

                        72.
Igy mond: „Hová futtok, ti vitéz emberek?
Nézzétek, kicsodák, kik tikteket üznek,
Tehát ennyi keresztényt egy török gyermek
Megfutamtat mezőben?

                        73.
Siklós várában-é ti akartok futni?
Itt akarjátok-é uratokat hadni?
De az ki engemet fog bátran követni,
Neki győzedelmet majd fogok mutatni.”

                        74.
Igy szólla s nem többet; Rézmánra szágulda,
Annak ismeg kezében van kemény dárda.
Mikor az jó Zrinihez közellyebb juta,
Nagy erővel, merészséggel reá hajtá.

                        75.
Kemény vasas paizs az hajtást megtartá,
De az vasa paizst ugyan általjára,
De belől páncéron által nem járhata;
Zrini éles pallossal Rézmánhoz csapa.

                        76.
Meg nem tartá aztot az acélos páncér,
Kiomlék Rézmánnak vállábul piros vér;
Mindazáltal az vitéz török meg nem tér,
Hanem karddal ismég Zrinihez csapni mér.

                        77.
Azonban Mehmet is mesziről érkezék,
Látja, miben vagyon az fia, Rézmán bék;
Hogyha nem érkezik hamar az segitség,
Ezennel egy fia éltének lészen vég.

                        78.
Mint magas hegyekből leszállott kűszikla,
Kinek sohun nem lehet nagy tartalékja,
Nagy sebességgel dül, s álló fákat rontja,
Bont, tör, merre gördül és semmi sem tartja:

                        79.
Ugy Mehmet fiának látván veszedelmét,
Valakit hon talál, elvészi életét;
Öl, vág, ront és szaggat, az ki menetelét,
Tartóztatni akarja ő sietését.

                        80.
De mikor oda jün, fiát halva látja;
Gondold meg, szüvének vagyon-é bánatja?
Mint az fene tigris kölkét halni látja,
Hálóját vadásznak, s magát is szaggatja.

                        81.
Igy mond jó Zrininek: „Avagy te engemet
Fiam mellé tészesz s elviszed fejemet,
Avagy én ezentül kiontom véredet,
S elevenen megrágom kemény szüvedet.”

                        82.
Eggyütt illyen szókkal az nagy grófhoz csapa,
Mellyért kemény sisakja ketté szakada,
És ha basa kardja meg nem fordul vala,
Az lett volna Zrininek végső órája.

                        83.
Az Isten angyala az csapást megtartá,
Az Mehmet kezében szablyát megforditá,
Gyorsan az kölcsönért kölcsönt megforditá,
Mert kardjával eggyütt jobb kezét elcsapá.

                        84.
Lovastul kemény földre Mehmet leesék,
Vitéz Zrini utánna gyorsan leugrék:
„Mehmet, roszul torlod meg fiad veszését,
Ezentől késérni fogod fiad lelkét!

                        85.
De ne félj, meg nem halsz nagy dicséret nélkül,
Mert lá, megölettetel Zrini kezétül.”
Igy mondván kibocsátá lelkét testébül,
Mert elválék feje kegyetlen mellyétül.

                        86.
Mehmet basa halálán megijedének
Az egész seregbéli török vitézek,
Már zászlóstul eggyütt futni készülének,
Mikor őket megtartá pécsi olaj-bék.

                        87.
Törököknek hangos torokkal igy szólla:
„Elveszett ama jó vitéz Mehmet bassa,
Mi penig szaladunk? ez lesz megtorlása
Ő vitéz vérének, serege futása?

                        88.
Mely világ szegletin ti akartok élni,
Micsodás emberek eleiben menni,
Holt uratok mellől ha fogtok szaladni,
És testét fiával akarjátok hadni?

                        89.
Ah, ne lásson az ég soha illyen dolgot,
Hogy illyen kár után török adjon hátat!
De ti futástokban is nem látok hasznot,
Hanem hogy vérünkkel fessük kaur kardot.

                        90.
Egy reménsége van meggyőzetetteknek,
Hogy semmi győzödelmet ne reménljenek.
Nem jobb-é tisztességgel halni embernek,
Hogysem szemén élni szégyennel mindennek?

                        91.
Én, én, ha az ti győzhetetlen szüvetek
Annyit mér, az mennyit mivelhet kezetek,
Én lészek dicséretre vivő vezértek,
Avagy megmaradandó hirrel halok meg.”

                        92.
Igy mondván ragadá erős kemény dárdát,
Letaszitá lórul halva Marko Szilát,
Azután Tót Bencét és egy gyalog vajdát,
Cserei Pálnak is megsérté az vállát.

                        93.
Nem tarthatja magát lovon Cserei Pál,
Akaratja nelkül az kemény földre száll,
Ibraim olaj-bég már feje fölött áll,
Könyörgeni kezde sebes Cserei Pál:

                        94.
„Vitéz ember, ne bánts, mert jó rabod vagyok,
Elég ezüst, arany pénzt magamért adok;
Én Zrini Miklósnak fő embere vagyok,
Nem sokáig vasat tenálad viselek.”

                        95.
Kegyetlenül Ibrahim megmosolyodék;
Monda: „Nem gyönyörködöm az te pénzednek,
Hadd otthon fiaidnak és gyermekidnek,
Anélkül nem szükös tárházam, ha élek.

                        96.
Tülem kegyelmet kérsz, Zrini elbontotta,
Mert kérését Rézmánnak meg nem hallotta,
Az vitéz bassát is az földön levágta,
Azért Zrini öl meg téged, ravasz róka.”

                        97.
Pál végső óráján igen megbusula,
Kegyetlen olaj-bégnek földrül igy szólla:
„Ám legyen ez nékem legutólsó óra,
De te életed életemnek lesz árra.

                        98.
Nem sokáig kérkedni fogsz halálommal,
Nem messzi vár téged is kegyetlen halál;
Egy erős kéz miát lelked pokolban száll,
Engem penig menyország vár kivánsággal.”

                        99.
Nevet kegyetlen bég, akkor hozzá vága,
Mikor Pál még többet is szólni akara,
Az éles szablyával gégéjét elcsapá,
Életét és szavát egyszersmind szakasztá.

                        100.
Eggyütt az csapással eztet mondja vala:
„Az én jövendőmet csak jó Isten tudja.
Halj meg te azonban, s mondjad menyországban,
Ibrahim olaj-bég hogy mégyen pokolban.”

                        101.
Másfelől Farkasics, mint sivó oroszlány,
Pogány török testet magas halomban hány;
Megholt őmiatta Durlik aga, Rézmán
Bassa kihája is fekszik földet rágván.

                        102.
Adatik őnéki tágos és széles út,
Mert minden előtte, az merre lehet, fút,
Nem külömben, mikor kilövik az álgyút,
Csinál széles nyilást, az mig helyére jút.

                        103.
Csak te magad nem futsz, nagy óriás Rahmat,
Farkasicsra bátran hozod nagy botodat;
Régen Rahmat elhagyta az maga lovát,
Gyalog, mint egy torony, hordozza nagy botját.

                        104.
Heában, Farkasics, megvárnod ezt karddal,
Nem árthatsz őnéki kemény pallosoddal;
És hogyha el nem ejted eztet puskáddal,
Vagy maga terhével lever, vagy nagy bottal.

                        105.
Ottan legelőször puskához ragada,
Az vitéz Farkasics Rahmatra iránza;
Nem ijede Rahmat, de nagy bátran monda:
„Félénk eb, messziről látni akarsz halva.

                        106.
Bár pattantyust oltalmadra hozz magadnak,
Nem árthatsz te aval ennek az Rahmatnak;
Bár tüzzel állj ellen én buzogányomnak,
De étke lész ebeknek és az hollóknak.”

                        107.
Ottan az Farkasics nagy mellyében löve,
De magas óriás evel el nem düle,
Bottal Farkasicsnak az fejét megüté,
Félholtra lova mellé földre terité.

                        108.
Magát is Farkasicsra esni bocsátá,
Mert seb miát lábon tovább nem állhata;
Átkozódván magábul lelkét bocsátá,
Mely testét éltében oly kevélyen tartá.

                        109.
Nincs már tartalékja Zrini seregének,
Mert futnak előtte az török vitézek;
De ihon jün gyalog kegyetlen olaj-bég,
Nem akar elfutni, de akar halni még.

                        110.
Sisaknak csak az fele vagyon fejében,
Az többi mind eltörött sok ütközetben,
Szablája eltörött, csak fele kezében,
Maga lustos porban és keresztény vérben.

                        111.
Száz lik van paizsán, száz kopjadarabok,
Most már környülvették az egész gyalogok,
De mint küsziklának nem ártanak habok,
Ugy semmit nem tehetnek bégnek gyalogok.

                        112.
De mihent Zrini Miklós eztet meglátá,
Lovon gyorsasággal oda szágultata,
Vitéz olaj-béget bántani nem adta,
Mert nagy vitézségét maga is csudálta.

                        113.
Igy szólla Zrini: „Add meg, vitéz, magadat,
Eléggé mutattad már vitéz voltodat,
Kiért nem kivánom én is halálodat;
Vagyok Zrini, ne szégyenld megadásodat.”

                        114.
Ottan karddarabját az bég elhajitá,
Zrini nevére szüvét mert meglágyitá.
Az jó grófnak térdéhez ily szóval futa:
„Uram, te nevedre bég magát megadta.

                        115.
Higgyed, hogy senkinek én másnak magamat
Meg nem adtam volna, mig birnám karomat,
Mert vitéz olaj-bégnek mondom magamat,
Én szép Pécsen tartom mostan lakásomat.”

                        116.
Ezután az nagy bán trombitát fujata,
Maga szép seregét mind öszvehivatá,
Mert az szép nap is már lovait elhajtá,
Oceanum tengerben mert beusztata.

                        117.
Bassa táborában magáét szállitá,
Szorgos istrázsáit körüle jártatá,
Ott hált azon éjjel. Mi volt másodnapra,
Azt bizom negyedik rész historiámra.