PARS QVARTA

                        1.
Fut, fárad az ember és kap ez világon,
Véli, hogy állandó boldogságot adjon;
Nem hiszi, tövébül szerencse szakadjon
Markában, s kis édesért száz ürmet adjon.

                        2.
Kit gyakran szerencsétlenség messzi kerül,
Valaha őrá is nagy usurával dül;
Mentül nagyobb hegyen forgó szerencse ül,
Annál nagyobb kárral és sebességgel dül.

                        3.
Örül az szerencse ember esésében,
Azért ő elveszi, teszi csaknem égben,
Hogy gyönyörködhessék nagyobb esésében,
Mint juhász kűsziklán kűnek görgésében.

                        4.
Én tinéktek példát messziről nem adok,
Noha mennyi hajam van, annyit adhatok:
Mehmet bassa esetét jól hallottátok,
Ült magassan s bizott, de lá, lehanyatlott.

                        5.
Boldog, az ki jóban el nem bizza magát,
De kész szüvel várja szerencse forgását;
Mind jón, mind gonoszon állhatatlanságát,
Látjuk szerencsének sokféle játékját.

                        6.
Ihon most Zrininek jó szerencséje van,
De még őrajta is ennek hatalma van,
Ma az törökökön nagy győzödelme van,
Holnap vitéz fejét meglátjuk karófán.

                        7.
Örülsz, Zrini Miklós, törököt megveréd,
Nem sokáig talán nagy árron megvennéd,
Hogy ne láttad volna az bassát, Mehmetet,
Mert halált és romlást csak ez hoz tenéked.

                        8.
De nékem nem szabad illyeneket szólnom,
Mert az ő szent lelke Istennél van, tudom;
Hogy Szigetvárában meghal, tudta, tudom;
Azért el nem bizta magát, én gondolom.

                        9.
Mert állhatatlan szerencse ajándékját
Nem más szüvel vette, mint egy piros almát,
Az kit bánat nelkül mindjárt visszaadhat,
Avagy ha nem ád is, tudja, hogy megrothad.

                        10.
De talán historiánkbul mi kiléptünk,
És Sziget veszéséről elfeletköztünk.
Ugy tetszik, terhünket aval könnyebbétjük,
Ha arrul szólhatunk, kiben van sok részünk.

                        11.
Szerencse énvelem is gyakorta mulat,
Mind édesset, keserüt egyeránt mutat.
Mulasson bár velem, annyit nem tréfálhat,
Hogy jól ne esmérjem állhatatlan voltát.

                        12.
Azonban az szép nap ő szép harmatjával
Vidámétá világot ékes voltával;
Az éjelt elüzé szép pirosságával,
Mindennek fényt ada sok külömb látattal.

                        13.
Sok hangas trombita akkor megrivada,
Sok haragszavu dob tombolva robbana;
Ki-ki immár fölült, jó vitéz, lovára,
Az gyalog rendben áll vitézek módjára.

                        14.
Fölült már Zrini is, áll az sereg előtt,
Sisakján szép structoll vér haragos szellőt;
Mellyét födözi vas, és ád néki erőt,
Kezében nagy dárda, s igy szól sereg előtt:

                        15.
„Kit vártunk Istentül, és szübül kivántunk,
Ihon, jó vitézek, most megadta látnunk;
Ihon ellenségünkön jár az mi lábunk,
Látjátok, Istennek irgalma van rajtunk.

                        16.
Vegyük ezt őtüle nagy háládó szüvel,
Szolgáljunk is őnéki minden erőnkkel;
Most az mit cselekednünk hagyott ezekkel,
Megengedi talán nagyobb ellenséggel.

                        17.
Mi holt társainkat is itten ne hagyjuk,
De érdemek szerint mi temetést adjunk.
Mert ez lesz nekik utólsó ajándékunk:
Illyen jótétünkért Istentül áldatunk.”

                        18.
Cserei Pál testét ottan lóra tévék,
Osztán az többit is földrül mind felvévék.
Két huszan voltanak megholt vitéz testek,
Ezeket fölvévék keresztény vitézek.

                        19.
Vitéz Farkasicsot tévék lecticában,
Mert meg nem holt vala iszonyu csapásban,
De ő csak alig élt, mert feje csontjában
Nincs talán egy is, ki volna ép voltában.

                        20.
Az seregek között ezek hordoztatnak,
Rokoni s társai körülöttük vannak,
Szép vitéz szókkal sebeseket biztatják,
Kötözik sebeit, szánják és ohajtják.

                        21.
De mind ezek előtt megyen kétszáz lovas,
Mindenik fegyveres, és mindenik tollas,
Fénlik mindeniknél páncér, sisak s karvas,
Mindeniknek hátán egy haragos farkas.

                        22.
Nem volt egyiknek is kopjája az harcon,
Mert inkább hordozott karabint oldalon;
Most kopját kezében tart, és kopjavason
Mindeniken török fej ráütve vagyon.

                        23.
Kétszáz gyalog osztán ezeket követi;
Minden maga rabját mellette vezeti,
Van kecse mindenen, deli tekinteti,
Vélnéd, lába földet hogy nem is illeti.

                        24.
Hat török agának hat lovas az fejét
Hordozván nagy kopján, gyalog után léptet,
Ezek után viszik az Rézmán fegyverét,
Bassa kihájáét és Mehmet bassáét.

                        25.
Három párducbürös hadnagy megy azután,
Azt az három fejet viszik magas kopján.
Jün pécsi olaj-bék maga ezek után;
Látod, hogy haraggal ül most is ló hátán.

                        26.
Osztán tizenhárom török zászló mégyen,
Eztet tizenhárom viszi gyalog legény,
Osztán az dondár is jün rendelt seregben;
Lobognak az zászlók, vannak nagy örömben.

                        27.
Husz nagy nyaku teve megyen sereg után,
Az basa sátorát hordozzák az hátán.
Van negyven öszvér is, és bial két hatvan,
Ez mind nyereség volt az siklósi pusztán.

                        28.
Mikor Szigetvárhoz közel érkezének,
Akkor mind megállnak az rendelt seregek,
Eggyütt hálát adván az élő Istennek;
Háromszor szent nevét hanggal kiálták meg.

                        29.
Zrini vitéz lovárul ottan leszálla,
Az fő hadnagyokkal szentházba ballaga,
Ott az nagy Istennek sok hálákat ada,
Mert eztet Istennek ő tulajdonitá.

                        30.
Az szentegyház előtt gyalog puska ropog,
Az bástyán sok ágyu iszonyuan durrog,
Füst, kiáltás eggyütt magas égben forog;
Talán az égben is hallják ezt angyalok.

                        31.
Az szentegyház előtt egy déván szőnyegre
Az vitéz holttestek renddel vannak téve;
Meglátá jó Zrini, az mikor kijüve,
Igy szólla őnékik ő keserült szüve:

                        32.
„Micsodás áldással dicsérjelek tiktek,
O, keresztény módra megholt vitéz testek?
Mi édes hazánkért elfogyott éltetek,
Minket dicsősitett ti vitéz véretek.

                        33.
Szűbűl kivánhatom, köztetek fekünném,
Ti szerencséteket hogy ne irigyleném,
Mert ültök Istennek ti mostan jobb kezén;
Légyen hát veletek Isten mind örökkén.

                        34.
Talán az az Isten, kinél vigadtok mast,
Hosszabb útat hagyott nékem, és próbálást;
Hiszem, nem sokáig ez testem, unalmast
Itt hagyom, s meglátjuk menyországban egymást.”

                        35.
Igy jó Zrini holt szolgáitul bucsuzék,
Hadnagyival együtt az várban belépék;
Ottan eleiben fia, György viteték,
Melynek az atyjátul ily szép szó adaték:

                        36.
„Tanulj, fiam, tűlem isteni félelmet,
Tanulj fáradságot s kemény vitézséget;
Mert kell tenéked is követned engemet,
Sokat járnod s fáradnod, veritékezned.”

                        37.
Azonban nagy asztalok megvettetének,
Zrini gróffal vitézek ott leülének,
Vitéz olaj-béget is abbul böcsüllének.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -- - - - -

                        38.
Zrini vitézeket mint jó szüvel tartja,
Kire köszön jó bort aranyas kupába,
Dicsérvén, viselte hogy jól magát harcban;
Kit szóval apolgat, megajándékozván.

                        39.
De mihent jó bor fejeket melegété,
Ki-ki gondolatját mindent félre tévé,
Némely horvát dávorit nagy torkkal kezdé,
Némely hajdu táncot fegyverrel szökdöse.

                        40.
Ki dicséri lovát, ki erős fegyverét,
Ki társát, ki magát, ki nyert nyereségét,
Minnyájan peniglen urok vitézségét
Fönszóval kiáltják és dicsérik őtet.

                        41.
Csak maga olaj-bék szomoru szüvel ül,
Bánatos gondokban feje csaknem őszül;
Sok vitéz szók között csak az ő szüve hül,
Néha nagy bánatjában csak el nem merül.

                        42.
Ily nagy szomoruságát Zrini hogy látá,
Vitéz Ibraimot ily szóval szóllétá:
„Lágyits meg bánatod, vitéz, ne bánkódjál,
Mostan te mivelünk bátran egyél, igyál.

                        43.
Az mely Isten téged most rabságra adott,
Módot szabadulásodban magánál hagyott,
Nincsen szomoruságodra néked okod,
Hogy most az szerencse veled igy mulatott.

                        44.
Mindent cselekedtél, ki tüled lehetett,
Isten akaratját mássá nem tehetted.
Nem ugy mint rabomat tartlak én tégedet,
De mint magátul jütt vitéz vendégemet.”

                        45.
Felel bék Zrininek, s szemében bátran néz;
„O, nagy hirü, nagyobb vitézségü vitéz,
Mely meggyőzettettekre kegyelemmel nézsz,
Örülök, ide hozott szerencse-szélvész.

                        46.
Miért szégyenleném nálad rabságomat,
Ha te röszketteted török birodalmat?
Ha te megcsorbitod mi fényes hódunkat?
Azoknak legnagyobb része vagyok én hát?

                        47.
Vitézségemmel is soha nem kérkedem,
Mert egyedül vitéz mindenható Isten.
Csak alázatossan Nagyságodat kérem,
Hogy illyen raboddal jó kegyelmet tégyen.

                        48.
Hat mázsa ezüstet váltságomért adok,
Urnak való lovat néked hatot hozok;
Vedd tülem jó neven, kit jó szüvel adok,
Értékemet ennél mert többet nem tudok.”

                        49.
„Nem kell nékem pénzed (igy felelt Zrini bán),
Aranyam, ezüstem mert énnékem több van,
Hanem törökök közt egy vitéz szolgám van,
Annak szabadulását én szüvem kiván.

                        50.
Az szolgámat hiják Radován vajdának,
Vitézségen kivül semmie nincs annak,
Higgyed, de hallottam, és az ő sarcának
Nem tesz száma annyit, mint ajánlásodnak.

                        51.
Eztet szabadéts meg, osztán mentté tészlek.”
Itten megcsókolá bék kezét Zrininek,
Mert engedett az ur méltó kérésének,
Érte rabok minnyájan lének kezessek.

                        52.
Azonban az gyors hir szárnyára felkele,
Sebessebben szélnél s madárnál röpüle;
Hir, melynél nincs gonoszb, s mely hamarébb nőne,
Az mely futásában nagyobb erőt venne.

                        53.
Valamerre mégyen, az basa veszését,
Ezer trombitával hirdeti elvesztét;
Nem nyugovék, mig nem tölté császár fülét,
Ama nagy császárét, szultán Szulimánét.

                        54.
Szokása szerint is hamissan hirdeté,
Hogy török várakat török mind elveszté,
És hogy Gujlirgi bassát Zrini megverte,
Harcrol egy sem szaladott, mind megölette.

                        55.
Császár ily rosz hirben igen megütközött,
Mert hallván ezeket ugyan felejtközött,
De tétteti magát, hogy ő nem félemlett,
És az bassák előtt mutat bátor szüvet.

                        56.
Nem hiszi bassának derekas veszését,
Itélvén Mehmetnek mondhatatlan eszét;
De hamar kiveté szüvébül kétségét,
Mert sebes Iszlán hozá bizonyos hirét.

                        57.
Harcrol csak aliglan Siklóstul szaladott,
Hozott magával is derék bizonyságot,
Mert hegyes kopjavas hátában maradott,
Fején két seb; Iszlán császárnak igy szóllott:

                        58.
„Uram, ki Oceanum tenger vizével
Határoztatod nevedet s az egekkel,
Kivánnám, hogy hozzád jühetnék jobb hirrel,
Hogysem az kit kell hoznom kételenséggel.

                        59.
Tajeléri Mehmet, az te vitéz basád,
Akarván próbálni üdőtlenül próbát,
Siklósnál megszállitotta volt táborát,
Elveszté azt, vitéz fiát is, és magát.

                        60.
Az Zrini kardja ezt mind megemésztette,
Nem vélem, közülünk sok elkerülhette;
De végvárakban is oly ijedést vete,
Csaknem pusztán vagyon némely körülette.

                        61.
Én magam csak alig és futva szaladtam,
Bizonnyal az bassát s fiát halva láttam,
Pécsi olaj-béget kaur kézben hadtam,
Mindent megemésztett az kaur kard, uram.”

                        62.
Császár öszvehivá mindjárt vezéreket,
Mihent bizonyossan érte ily hireket;
Mond nekik: „Mi máshun nézünk ellenséget,
Addig az horvát bán, nézd, miként ront minket.

                        63.
Mindnyájan csufságra bizony méltók volnánk,
Ha ezt mi Zrininek mostan elhallgatnánk,
Most kezünkben vagyon mi büntető pálcánk,
Hagyjunk békét ártatlan Egervárának.

                        64.
O, mely nagy büntetést fogok rajtad venni!
Miképpen fogtok véretekkel fizetni!
Te legelőször, vakmerő horvát Zrini,
Fejeddel Tajelérit fogod fizetni.

                        65.
Azért, én bassáim, mindjárt az hadakat
Visszahivassátok, az kik sebes Dunát
Én parancsolatombol általusztatták,
Mindjárt vissza zászlókat hozzám forditsák.”

                        66.
Szokolovics Mehmetnek megparancsolá,
Ez legfőebb s kedvessebb vezére vala,
Hogy Kadileschernek ezer juhat adna,
Ő Isten nevében sasoknak osztatná.

                        67.
Ezer juhat vágata puszta mezőben
Kadilescher, s eggyet sem hagya bőrében;
Ez vala szultánnál igen bücsületben,
Mert vala ő főpap és érsek hitekben.

                        68.
Szálla sok sas földre, s az barmot ellepé,
Rút horgas orrokkal azt szaggatni kezdé;
Szántalan sok holló kákog mindenfelé,
Tolvaj kánya, lopó héja van keverve.

                        69.
De csudát én tinéktek mondok ezennel:
Ihon jün egy nagy sas haragos körmével,
Hasomlit ördögöt feketeségével,
Bialt nagyságával s rettenetességgel.

                        70.
Háromszor kerülé szárnyon az juhokat,
Szárnyait mozgatván mint gállyavitorlát;
Végre aláforditá sebes sugárát,
Elkergeté, üzé mind az madarakat.

                        71.
Mikor már egy sem volt, akkor ő leszálla,
Az sok dög között kegyetlenül sétála;
De ő csak egyiket is meg nem kostolá,
De egy sötét fölyhőben eltünik vala.

                        72.
Kadilescher ezen igen megijedett,
Tudja, jövendője ennek nem jó lehet.
Igy szólitá meg Szokolovics Mehmetet:
„Hajts meg, uram, hajts meg szómra te füledet!

                        73.
Noha néked nékem sokat nem kell szólnom,
Mert ezt az jövendőt általérted, tudom;
Menésünket Szigetre én nem javallom,
Mert madarak által Isten tiltja, látom.

                        74.
Látád, saskesellő mint üzé aprókat,
De még az sem bántá az nyuzott juhokat.
Bizony ez jelenti az császár haragját
Miránk, hogy meg nem veheti Szigetvárát.

                        75.
Üzni fog bennünket erővel ostromnak,
Fogunk futni előtte, mint hollók sasnak;
Magának sem mondhatok jót az császárnak,
Mert elveszténk ködben röpülését sasnak.

                        76.
Mikor Egervárra hamaliát hántunk,
Ugy mutatta, valamint kivántuk magunk:
Egervárban ülni fog az mi császárunk,
Magunk is szerencséssen mindnyájan járunk.”

                        77.
Mindezeken sem ijedt az nagy Szulimán,
Mutat bátor orcát Mehmetnek sátorban;
Szüvében, nem tudom, ha mint szájával van,
De bal jövendőket nevet meggugolván.

                        78.
„Mi úgy cselekedjünk (monda az Mehmetnek),
Mint tudunk legjobban, s mint vitéz emberek,
Többit akaratjára hagyjuk Istennek,
Éhtelen madarak minket nem ijesztnek.

                        79.
De mi számunkra jobb jövendő nem lehet:
Tudd-é vitéz szolgám, Szokolovics Mehmet,
Miért az sok madár az dögbe nem evett?
Vár keresztény testbül mert hamar jobb étket.

                        80.
Holnap, ha Isten egészségünket adja,
Légyen készen mindennek nyeregben lova,
Induljon Istennek szerető tábora,
Vagyon Mahometnek mireánk nagy gondja.”

                        81.
Elnyugvék az szép nap csendesszen azonban,
És nem igen sokára lén éjféltájban,
Illyen nagy történet esék az táborban:
Két fene ló megszabadult egy sátorban.

                        82.
Kifutának sátorbul nagy harcolással,
Sátorköteleket szaggatnak rugással,
Tipornak már mindent nehéz vas lábokkal,
Az egész tábort fölfutnak gyorsasággal.

                        83.
Kinek fejét nyomják fekve, kinek hasát,
Rá szaggatják, döntik kire az sátorát;
Ki jajgat, ki fegyvert kap, biztatja társát,
Mindnyájan gondolják kaur csalárdságát.

                        84.
Nem tudom, mellyiktül, egy szózat kijőve:
„Ha most bán Zrini Miklós jelen lehetne,
Hitemre, minnyájunkat öszvekeverne;
Az Isten ne adja, hogy Zrini itt lenne!”

                        85.
Iszkender Talismán hallá Zrini nevét,
Nem hallá szomszédnak az többi beszédét,
Véli bizonyosnak Zrini ott lételét,
Fut, bujik mindenütt, nem tarthatja szüvét.

                        86.
Kiált török barát: „Zrini rajtunk vagyon,
Láttam szemeimmel; bár minden szaladjon!”
Fut, az ki ezt hallja, kevés, ki maradjon,
Az ki bátorsággal szablyához ragadjon.

                        87.
Fölzöndült az tábor, minden felől futnak,
Némellyek egymást közt igen vagdalkoznak,
Esmeretlen népek ha öszvetalálnak
Kiki maga társát alitja kaurnak.

                        88.
Az ki káurt kiált, ottan fejét vészik,
Mert bizonnyal káurnak őtet itélik,
Rettentő kiáltással tábor megtelik,
Embert, lovat, sátort magok közt keverik.

                        89.
Már Murtazán basa kiment az táborbul,
Hogy megnézze, lássa, történt ez mi okbul:
Vannak harminc százan ezek mind lovasul,
Kiküldetnek Szokolovics bassátul.

                        90.
De már Aigas basa, cirkasok hadnagya,
Mivel rend rajta volt, tábort körüljárja;
Volt tizenháromszáz az ő jó lovassa,
Mikor sötétségben Murtazánt meglátá.

                        91.
Véli, hogy ez légyen az káur csoportja,
Kevés bátor szóval vitézit biztatja,
Az maga csoportját törökre inditja,
Nem kérdez, nem is szól csak haraggal vágja.

                        92.
Nagy erős dárdával sokat földre vere,
Mert neki mindenik ez esmeretlenje,
De nem állhat Aigasnak senki ellene,
Erős ő maga is, s van vitéz serege.

                        93.
Szalada Murtazán vissza mind népestül,
Szalad nagy serege nagy dicséretlenül,
Aigas az Murtazánt eléri népestül;
Nézi, véli: légyen hadnagy káur közül.

                        94.
Buzogánnyal Murtazánt erőssen üté,
Akaratja ellen az földre teritté,
De nem bántja, tüle hogy nyelvet vehetne,
Kötözve egy tüzhöz sietve viteté.

                        95.
Ily zöndülést hallván az Szulimán császár,
Szántalan lovassal az tábor között jár,
Vagyon körülötte sok jó puskás jancsár;
Nézi, honnan lehet köztök ily zurzavar.

                        96.
Zrinitül ő nem fél, mert tudja bizonnyal,
Madár sem jühetne ily hamar szárnyával;
Azért mindent biztat, az kit futva talál,
Végre csöndeszedvén, egy kis tüznél megáll.

                        97.
Hát ihon Murtazánt hozza Aigas basa,
Hogy megnézné tüznél, ki légyen, akarja;
Szerencsére talált ottan az császárra,
Messziről esmérvén császárt, néki szólla:

                        98.
„Im hatalmas császár, Zrinit hozom néked,
Egy bot-ütésemnek eztet köszönheted.”
De Murtazán kiált: „Hát ne bánts engemet,
Török vagyok én is, esmérlek tégedet.”

                        99.
Aigas Murtazánnak nézi bátran szemét;
Mond: „Bizony nem érdemled az török nevet.”
Ily szókkal oldozá meg kötözött kezét;
Nem meri Murtazán felemelni szemét.

                        100.
Ott Aigás császárnak, mint járt, megbeszéllé:
Murtazán mint futott, és miként kötözé,
Az törökökben is hogy sokat levere,
Mert nem tudják vala az jelt s nem esméré.

                        101.
Vitéz Aigás nagy tisztességban marada,
De Murtazán, mivel szégyennel szalada,
Az vitézek előtt vala gyalázatban,
Császár visszatére csendesült táborban.

                        102.
Török háromezer elveszté életét,
Mert Aigas ezeret vága, Murtazánét;
Ki maga futásban szakasztotta fejét,
Kinek puska szaggatta mellyét és fejét.

                        103.
Elég nagy gondja volt az vitéz basáknak,
És még magának is az okos császárnak,
Hogy az fölzöndült népet megcsillapitsák,
Ám nehezen, későre megcsillapéták.