Manfred Jahn

Árukapcsolások, kizárások, határterületek:
a megbízhatatlanság jelensége a narratív helyzetekben

Összehasonlítva Booth-szal és Lyons-szal Martin esettanulmánya (1980) sokkal problémaérzékenyebb és elméletileg megalapozottabb. Aránylag követhetően mutatja meg, hogy az elioti narrátor nem képes eleget tenni saját igényeinek, és hogy ellentmondó „magatartásai” miatt még a skizofrén típusnak is megfelel. Viszont amennyire elviekben helyeselhető Martin kiélezett és tiszta bemutatása, a végén éppannyira kidolgozatlan és egyoldalú a narrátor jellemzése. Szemben a bevezető megfogalmazás irányadó törekvésével („könnyű észrevenni az elfojtott ellentmondásokat […]”) alig van olvasó, aki a bizonyításhoz idézett szövegrészletet az elfojtott ellenségesség kifejeződéseként olvasná. Az Eliot-szakirodalom a narrátor – természetesen tagadhatatlan – kritikai beállítottságát általában inkább az értelmezői autoritás jeleként, semmint a személyiségnek a megbízhatatlanságot jelző meghasonultságaként értelmezi (vö. például Malmgren 1986; Nünning 1989: III. 4.). Fludernik (1992) ráadásul azt is bebizonyította, hogy a szöveg sok felszíni ellentmondása tudatos, ironikus-szarkasztikus irányultságú ’egyénítő’ technikával magyarázható.30 Bár a Martin által alkalmazott mélypszichológiai felfedező műveletek keretei között teljességgel elfogadható az, hogy minden (és külön hangsúlyozandó: minden teljesen normális) alakot elfojtási mechanizmusok és ellentmondásos impulzusok neurotikusan hasadt termékeként állítanak be; az is belátható viszont, hogy a mindent átható megbízhatatlanság feltételezése a megbízhatatlanság koncepcióját ad absurdumig viszi. Mindaddig, amíg a mélypszichológiai kezdeményezések nem adnak lehetőséget a megkülönböztetés továbbvezető lehetőségeire, a megbízhatatlanság kérdésének minden megismerői potenciálja nyilvánvalóan veszendőbe megy. Sokkal építőbb és produktívabb lenne az a javaslat, amely – lehetőség szerint minden pszichológiai meghasonlottság elismerése mellett – nem vitatja el az elioti narrátortól értelmezői autoritását. Ennek azonban az lenne a következménye, hogy a látszat szerint annyira alkalmas szöveg, mint A vízimalom, kiesik a megbízhatatlan narratívák korpuszából.

Ahelyett, hogy valóban meggyőző példákat hoznának fel a megbízhatatlan auktoriális narrációra, a tárgyalt esettanulmányok egészében véve inkább azokat a narratológusokat erősítik meg, akik az auktoriális narrátort általában abszolút mimetikus és értelmezői autoritással ruházzák fel, és ezáltal kivonják minden megbízhatatlansági ítélet alól. Ezt a következtetést elsősorban a beszédaktus-elmélet felé tájékozódó tanulmányok vonják le, amelyek abból indulnak ki, hogy az auktoriális narrátor kijelentései vagy szükségszerűen igazak, vagy pedig egy tényállást hoznak létre, performatív értékűek (Martínez Bonati 1973: 186; 1996: 67; Doležel 1980: 12).31

E pragmatikus keretet határozottan kitágító leírási alapot kínál az ’olvasó és szöveg közötti szerződés’ Ryan (1981: 524) által javasolt koncepciója. A szöveg és olvasó közötti szerződés általános olvasói elvárásokat ragad meg, és azt rögzíti, hogy mi számít bevettnek, mi engedélyezettnek és mi kihágásnak. A homodiegetikus narráció narrátori kijelentései szabály szerint „világot tükröző kijelentések” (uo.: 530), amelyek a műfajok által adott keretfeltételeknek vannak alávetve:

Ha a [homodiegetikus]32 narrátor kijelentése egy aktuális természetes műfajhoz tartozik, e műfaj egy sor normával és korlátozással szolgál. Ha például a műfaj […] az életrajz, akkor a narrátor információinak meg kell hogy legyenek a forrásai. Nem mondhat olyan mondatokat, hogy „Milyen csodálatos naplemente, gondolta Napóleon, amikor Austerlitz síkjain szétszórt ellenségre nézett”. Vagy ha a narrátor a bíróság előtt tanúskodik, nem tarthatja vissza a vonatkozó információkat. (uo.: 525)

A homodiegetikus szerződés további részleteihez tartozik, hogy a narrátornak joga van a saját stílushoz (uo.: 526), ugyanakkor mégis be kell tartania a természetes kommunikáció alapszabályait (Grice 1975), valamint alá van vetve a lét és tudás általános emberi korlátozottságának (nem lehet mindenhol, nem olvashat mások gondolataiban). Ezzel szemben a heterodiegetikus szöveg elsősorban performatív illetve „világ-teremtő kijelentésekből” (Ryan 1981: 530) áll, amelyeket sokkal szabadabb feltételek alapoznak meg:

[A] [heterodiegetikus] narrátor teljes verbális szabadságnak örvend. Azt mond, amit csak akar, anélkül hogy bármilyen odaillő szabályt megszegne, és elvesztené hitelét. Nemcsak úgy beszélhet, mint aki mindent tud, és képes kezeskedni mindannak az igazáért, amit mond (nincs értelme rákérdezni információi forrására), hanem választhatja azt is, hogy korlátozza tudását, vagy hogy elrejt bizonyos tényeket. Az a kijelentés, hogy „Júlia titokban felderült”, vagy „soha senki nem fogja megtudni, hogy Júlia mit gondolt Henry magatartásáról” egyaránt megjelenhet ugyanabban a [heterodiegetikus] fikcióban. (uo.: 525)

A megkülönböztetés itt részletezett kritériumai a többi magyarázó modellnél világosabban és nyíltabban világítják meg, hogy a megbízhatatlanság jelensége miért oszlik el olyan aránytalanul a narratív helyzetek között. Ezért kell figyelembe venni, hogy a szöveg és olvasó közötti szerződés nem abszolút módon érvényes tény, de nem is önkényes tételezés; egy kognitív irányultságú narratológia vonatkoztatási keretén belül leginkább a kognitív keretnek felel meg, amely kultúra- és hagyományfüggő elvárási mintákat képez le.33 Egy keretet általában a lehetséges kihágások és ellenpéldák háttere előtt nyilvánítanak érvényesnek. Például világos, hogy a homodiegetikus szerződés megszorító feltételei a „szegényes végrehajtás” (uo.: 525) sokaságát teszik lehetővé. Így például Agatha Christie homodiegetikus narrátora (aki elhallgatja, hogy ő maga a gyilkos) a The Murder of Roger Ackroydban a fontosság és a mennyiség gyakorlati-kommunikatív alapelvét sérti meg.34 Senki sem kéri számon a perc-embertől [Mi-nute Man] Kelly drámai monológjában, hogy „ént” mond az irodalmi nyelvben használatos „nekem” helyett (vagyis elismerik a saját stílushoz való korábban említett jogát). Ugyanakkor az olyan megfogalmazás, mint: „emberek, akik én és Isten ellen vannak” nemcsak „szegényes végrehajtásként”, hanem egy sérült világkép találó jelzéseként értékelhető.

A homodiegetikus szerződéssel ellentétben a heterodiegetikus szerződés jogokat és szabadságokat foglal magába. Ezért ennek érvényessége elsősorban azáltal bizonyítható, hogy megmutatjuk: még azok a szövegek sem olvashatók megbízhatatlanként, amelyeket nagymértékben átszőnek a megbízhatatlanság jelzései. Valóban eligazító példaként szolgál az alábbi, a 17. századból származó, szerző nélküli nonszensz-vers strófája:

Three children sliding on the ice
Upon a summer’s day.
As it fell out they all fell in,
The rest they ran away.
(Wells: A Nonsense Anthology, 69)

[Három gyermek a jégen csúszva
Egy nyári napon.
Ahogy kiesett, ők mind beleestek,
A többiek pedig elszaladtak.]

E példa elsősorban azért hasznos, mert beilleszthető mind egy homodiegetikus, mind pedig egy heterodiegetikus narratív helyzetbe. Egy én-narrátor feltételei mellett, például egy szemtanú beszámolójaként, a „világot-tükröző kijelentések” feltételei állnak fenn, ami a 2. és 4. sorban elfogadhatatlan ellentmondásokhoz vezet. A törvény előtt a beszélő megbízhatatlan és patologikus valóság-vesztésben szenvedőnek tűnne. Csak heterodiegetikus megvalósulásában bizonyul a szöveg a nyelvvel és a valósággal folytatott élvezetes játéknak: ahogy azt általában érteni szoktuk.35

Ryan (1981) egy még drasztikusabb, megalkotott példával mutatja meg, hogy a megbízhatóság kérdése a heterodiegetikus narráció esetében még akkor sem merül fel, ha a megbízhatatlanság jelzései a nyílt ellentmondásig felerősödnek:

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Emily nevű nő. Egy napon megölte a szeretőjét, és harminc évig az ágya alá rejtette. A korábbi kijelentés vagy hazugság, vagy pedig tévedés. Emily hozzáment a szeretőjéhez, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. (Ryan 1981: 531)

Aligha lehetne feltűnőbb az itt fellépő ellentmondás, Ryan mégis meggyőzően érvel:

Elvetné-e az olvasó […] az első kijelentést, és felépítene-e egy fikciós világot a második alapján? Ez a racionalizáció megszüntetné a szöveg hatását. A két, egymásnak ellentmondó világ közül a második világ nem inkább a fikciós világ, mint az első. Az fikciók ilyen világa sokkal inkább önmagát elpusztító és megteremtő világ […]. Mivel az első kijelentés ugyanúgy meghatározó része a fikciós világnak, mint a második, nem értelmezhető hazugságként, még akkor sem, ha a narrátor kifejezetten ezt mondja. (uo.: 532)

Mielőtt tagadnánk a korábbi magyarázatok alapján a megbízhatatlan heterodiegetikus narráció lehetőségét, nézzük meg egy szerzőnő szövegét, aki regénye megfogalmazásakor kilenc éves:

Kilencedik fejezet
EGY LÁNYKÉRÉS
MÁSNAP reggel miközben rózsaszín selymes paplanja alatt teáját szürcsölgette Bernard elhatározta hogy késedelem nélkül feleségül kell vennie Ethelt. Szeretem ezt a lányt mondta magának és az enyém kell legyen de valahogy úgy érzem nem kérhetem nőül Londonban nem lenne illendő London városában. El kell mennünk egy napra vidékre és amikor a madarak csicsergése és a tehenek szaga vesz körül bennünket leterítem a lába elé zakómat és vehemensen suhintott karjával e boldog gondolatra. Majd kiugrott ágyából és bekopogtatott Ethel ajtaján.
Fent vagy drágám kérdezte.
Hát nem igazán felelte Ethel puha fészkéből sietve kipattanva.
Siess kiáltotta Bernard azt tervezem hogy a Windsor kastély mellett töltjük el a napot és visszük az ebédünket és eltöltünk egy boldog napot.
Ó hurrá kiabálta Ethel hamar kész leszek mivel tegnap este már fürödtem nem kell nagyon mosakodnom.
Ne is mondta Bernard meglehetős hévvel hozzátéve az ajtó résén keresztül hogy frissebb vagy a rózsánál drágám nincs az a szappan ami ennél szebbé tehetne.
(Ashford: The Young Visiters, 55)

Itt a heterodiegetikus szerződés feltételei vannak érvényben: a narrátor kijelentései „világ-teremtők”, szabadon használja a mindenütt-jelenvalóság és mindentudás lehetőségeit, és különös helyesírását nyilván idioszinkretikus stílusként kell elfogadni. És mégis: míg a narrátort stílusában és az előadásmódjában semmiféle megbízhatatlanság nem terheli, a szöveg a felnőtt, a szerzőnő koráról értesült olvasó számára szinte ellenállhatatlanul komikus.36 Mihelyt az olvasó a narrátorban felismeri a szerzőnő kilencéves világképét, naivitása a szórakoztató megbízhatatlanság forrásává válik. A The Young Visiters a narratológus számára nemcsak azt mutatja be, hogy milyen lehet a megbízhatatlan auktoriális narráció (egyáltalán ki vett már számításba egy kilencéves auktoriális narrátort?), hanem egyben a feltételeket is szemlélteti, amelyek mellett a megbízhatatlan auktoriális narráció elképzelhető.

4. Narratológiai végkövetkeztetések

„[A]mikor segítséget kértem, egy előkelő kritikus, aki leginkább válaszolt a felhívásomra, Gérard Genette volt […]. […] Genette szinte minden egyes oldaláról azt tanultam, miként csinálják az irodalmat és a kritikát” – ezekkel a szavakkal írja le Booth (1983: 128–129) a „fikció tudományát” Genette-nél. Genette-et a „retorikai kritika” új generációs képviselőjének nevezi, aki arra van predestinálva, hogy kiteljesítse A fikció retorikájában elvégzett előmunkálatokat. Booth csak azt a körülményt tekinti az egyetlen ürömcseppnek, hogy az új diszciplína nem értékeli kellőképpen a narratíva morális hasznosságát és retorikai bázisát. Genette (1988: 153) köszönetet mond a dicséretért, a kritikát viszont azzal a lakonikus utalással utasítja el, hogy nem látja be, a narratológia miként járulhatna hozzá értelmes válaszokkal a morális szempontok retorikai közvetítésének kérdéséhez. Mai nézőpontból valóban teljesen belátható annak haszna, hogy a hetvenes években a narratológia messzemenően felszabadult a retorikai-morális, normatív célkitűzés által meghatározott booth-i kezdeményezés alól is. A deskriptív tájékozódás szükségszerű parancsából következik, hogy Genette strukturalista rendszerében minden narratív technika egyenértékűként kerül a narráció rendszerébe. Csak ezen az úton lehetett használható meghatározásokhoz és egybehangzó rendszerezéshez jutni. A legtöbb narratológus azóta is hasonló állásponton van, noha a megbízhatatlanság tárgykörét mint a booth-i retorika maradékát általában leltárba veszik. A téma tárgyalása azonban szinte mindig inkább elriasztó problematizálásba torkollik: „Ha a beleértett szerző osztja a narrátor értékeit, akkor ez utóbbi megbízható. […] A korábbi állítással azonban az a gond, hogy a beleértett szerző értékeit (vagy ’normáit’) közismerten nehéz megragadni.” (Rimmon-Kenan 1983: 101)

Viszont téves lenne a megbízhatóság témáját meghagyni kérdésességében. A narratológia értéksemlegessége ugyan megkövetelhető a leírói bázis előállításához, viszont nem olyan hittétel, amely egyszer s mindenkorra kötelezné az elméletírókat. Nem egészen igazságtalanul hánytorgatták fel a narratológiának strukturalista formalizmusa elefánttornyát. Mégis hamis lenne a teljes újrakezdést követelni; ahhoz túlságosan hasznosak a narratológiai magyarázó modellek, túl nagy az interdiszciplináris érdeklődés, az elméletírók párbeszédre való készsége pedig túl értékes. Sokkal inkább olyan utat kell találni, amely úgy teszi az egyiket, hogy a másikról nem mond le; a megbízhatatlanság témája – sokkal inkább, mint bármelyik másik – megköveteli a hajlandóságot, hogy tartalmakat és szempontokat, stílusokat és struktúrákat kössünk össze egymással. Ha a megbízhatatlanság a narratológia keretein belül jelentős szerepet tölthet be, akkor az mindenesetre nemcsak a megbízhatatlanság és az irónia booth-i modelljének elfogadásával történhet. A korábbiakban úgy érveltem, hogy a megbízhatatlanság iróniájának fontos kérdésében a befogadó meghatározó, építő teljesítményét nem szabad többé áthárítani a beleértett szerzőre, és a tőle kiinduló titkos ironikus üzenetre. Ha Stanzel és Chatman érvelését követjük, a reflektor-figurák a megtéveszthető szűrők kategóriájába kerülnek, és csak rendhagyó esetekben – mint például a tapasztalati világ narrativizálása vagy az egyidejű narráció esetében – válnak a megbízhatatlanság kérdésének szempontjából relevánssá. A megbízhatatlanság a heterodiegetikus narrációban a jelen tanulmány értelmében nyilván mint szisztematikusan megalapozott rendhagyó eset értékelendő.37
De a narratológiának a saját háza előtt is sepregetnie kell. Először is az irodalmi „papírfigurák” megszemélyesítésével szemben táplált (eredetileg kétségtelenül megalapozott) kételyt kell feladni. Világosabban fogalmazva: ha a narrátort csak mint „azt” [it] (Bal 1985: 199) jelöljük, a legjobb szándék mellett sem járulhatunk hozzá semmivel a megbízhatatlanság témájához. A megbízhatatlanság, a narrátori helyzetek és a műfaji konvenciók korrelációinak aligha megkerülhető háttere előtt téves az olyan tételmondat, mint „a narrációban nincsenek árukapcsolások” (Sternberg 1978: 256), noha nem egyedülálló elementarizmusként jelenik meg. A más kiindulópontok és diszciplínák felé nyitó narratológiának ezzel szemben arra kellene figyelnie, hogy tovább vezető kognitív, pragmatikai és ideológiakritikai aspektusokat vezessen be. Szerencsére itt már vissza lehet nyúlni meglévő kezdeményezésekhez, mindenekelőtt Lanser (1992) feminista, Phelan (1996) és Preston (1996, 1997) ideológiakritikai, valamint Fludernik (1996) történeti-kognitív kezdeményezéseihez. További csatlakozási pontot kínál Genette (1988: 153), aki a belső fokalizációs instancia rokonszenvet irányító funkciójára mutatott rá; Nünning (1989: 3. fejezet), aki a beékelt perspektívák lehetséges integrációs struktúrájának elméletét vázolta fel; egy egész sor új munka (Yacobi 1987; Wall 1994; Fludernik 1998) a megbízhatatlan narráció intra- és extra-textuális jelzéseinek sokaságát ragadta meg, és – ahol szükség volt – problematizálta. A pragmatikai-retorikai aspektusok alapvetéseinek elemzésével, a szociál-kognitív sémák bekapcsolásával és a szöveg-olvasó közötti szerződés értelmezésével ez a tanulmány is a narratológia horizontjának kitágításához próbált hozzájárulni.