Verbális és vizuális intermedialitás:
törés, fordítás vagy párbeszéd?

Mivel a narrativitás két különböző (vizuális és verbális) médiumban való megvalósulását vizsgáljuk, szót kell ejtenünk e médiumok kapcsolatáról és viszonyba állíthatóságáról. Szokás manapság arra hivatkozni, hogy a kultúra minden területét eddig soha nem tapasztalható módon elözönlötték a képek.1 Sokszor felhívják a figyelmet a képek által történő manipulációra, ami többek közt annak tulajdonítható, hogy a képek elemzésében, értelmezésében nem sajátítottunk el olyan készségeket, mint a verbális nyelv esetében. A képek befogadásához kapcsolódó egyik beidegződés, hogy a képek természetes módon és közvetlenül jelenítik meg a valóságot (úgy, ahogy mi magunk is látnánk, ha a helyszínen lennénk); vagy azért tekinthetők semleges ábrázolásoknak, mert (a fénykép és a film például) nélkülözik az emberi beavatkozást.2 Ha így tekintenénk a képzőművészetek történetére, akkor azt kellene mondanunk, hogy az nem más, mint fokozatos fejlődés az egyre tökéletesedő (egyre objektívebb) ábrázolás jegyében, mely a fényképben és a filmben éri el a csúcspontját. Ezzel ellentétben úgy is elgondolhatjuk a képzőművészet és egyáltalán a vizuális kifejezés történetét, mint reprezentációs rendszerek változását és együttélését: a festészetet a fényképészet nem váltotta le, a fényképészetet sem a mozgóképi kifejezés. Inkább olyan alternatív rendszerekről van szó, melyek eltérő lehetőségekkel és korlátokkal (hagyományokkal, konvenciókkal, befogadási módokkal stb.) rendelkeznek.

Ha a képek semmivel sem természetesebbek, közvetlenebbek és valóságosabbak, mint a szavak (melyeket önkényesnek, elvontnak és konvencionálisnak szoktunk tartani), akkor újra kell definiálnunk szavak és képek viszonyát. A ’90-es évek „képi fordulata” (pictorial turn) – a ’70-es, ’80-as évek „nyelvi fordulatára” utalva, mely a kulturális termékek textualitását, szövegszerűségét állította előtérbe – arra hívja fel a figyelmet, hogy a képek egyáltalán nem ártatlanok: „A képek nem a világra nyíló átlátszó ablakot jelentik többé, hanem olyan jelnek tekintik őket manapság, amely a természetesség és átlátszóság megtévesztő látszatába burkolózik, miközben elfedi a reprezentáció homályos, torzító és önkényes mechanizmusát, az ideologikus misztifikáció folyamatát” (Mitchell 1997: 339). A képek nemcsak azt tárják elénk, ami rajtuk látható, van egy „láthatatlan” dimenziójuk is, amelynek hatása (gyakran tudattalanul) nagyon is érzékelhető. A klasszikus festmények kritikai értelmezői például úgy vélekednek, hogy az ilyen képek elrejtik saját mesterséges voltukat – voltaképpen azokat a kódokat, amelyeken keresztül létrejöttek – azáltal, hogy a néző által tökéletesen uralható, a mindennapi észlelést „utánzó” látványt tárnak elő.

Hogyan értelmezhető a viszony, mely a képet és a szót egymás mellé rendeli? A képi ábrázolás és a nyelvi reprezentáció összevetésében szem előtt kell tartanunk, hogy a kultúra történetében e kifejezési rendszerek állandóan egybemosódtak, vagy kiegészítették egymást (gondoljunk csak a középkori festészetre, melynek egyik célja a szent könyv történeteinek megismertetése az írástudatlanokkal vagy az irodalmi alkotásokban fellelhető képleírásokra).3 Szó és kép egymáshoz illesztése a modern médiumnak, a filmnek is egyik sajátossága.