2. Korai utazók és krónikaírók
A
különböző finnugor nyelvek közötti hasonlóságról az első híradás a 9. századból
származik. Egy Halogalandi Ottár nevű kalandvágyó
norvégiai nemesúr, javait gyarapítandó a norvég partok mentén észak felé indult
kis hajóján. Útja során először észak, majd kelet felé hajózott,
Észak-Norvégiát és a Kola-félszigetet megkerülvén. Végül dél felé fordult, és
egy nagy folyó, minden bizonnyal az Északi-Dvina torkolatánál, valahol a mai
Arhangelszk város környékén horgonyt vetett. A terület nem volt lakatlan, a bjarma
nevű nép élt ott. „A bjarmák sokat meséltek neki mind saját földjükről, mind
pedig a közeli földekről; ő nem tudta, mennyire igazak ezek a mesék, mert ő
maga nem látta. Úgy tűnt neki, mintha a bjarmák és a finnek szinte egy [és
ugyanazon] nyelven beszélnének.”[1]
A leírásban szereplő finnek
Észak-Norvégia lapp őslakóival azonosak (Norvégiában a lappokat a mai napig
finneknek nevezik). A bjarmák és országuk neve, Bjarmia a
skandináv sagákból[2]
ismert.
Mivel ezen híradás szerint a Kola-félszigeten éltek, kézenfekvő a feltételezés,
hogy a mai kolai lappok elődei voltak. Ebben az esetben Halogalandi Ottár két távoli lapp nyelvjárás hasonlóságát
fedezte föl. A leírásból arra következtethetünk, hogy Halogalandi Ottár valamennyire maga is beszélte és főleg
értette a „finnek” = norvég-lappok nyelvét, és ezen ismerete segítségével
megértette, amit a bjarmák meséltek neki.
Voltak olyan kutatók azonban, akik a bjarma,
Bjarmia szavakat összefüggésbe hozták Perm város nevével és így a
permi finnugorok csoportjával. Ebben az esetben Halogalandi Ottár a lappok és egy másik finnugor csoport
nyelvi rokonságát vette volna észre. Ez a kevésbé valószínű feltételezés. Ha a
bjarmák permiek lettek volna, Ottár tolmács nélkül nem értette volna meg
meséjüket, és a „finnek” és a bjarmák nyelvéről nem írhatta volna, hogy
lényegében ugyanaz.
Ez a szórványos adat, amely
természetesen nem nevezhető tudatos nyelvészeti tevékenység eredményének, Nagy
Alfréd angol király (871−899) krónikájában maradt fenn.
Ebben
az időben a magyarság a honfoglalás és a kalandozások korát élte. A
Kárpát-medencébe érkező magyarok tapasztalták, hogy új lakóhelyükön is idegen
nyelvi közegben mozognak. A Kárpát-medencében kis létszámú, török nyelvet
beszélő népesség − az avarok maradéka − élt, így az Etelközben és
Levédiában kezdődött magyar−török nyelvi és kulturális érintkezés
folytatódott egészen az avarok elmagyarosodásáig. E kapcsolatról tanúskodik a
Bíborbanszületett Konstantín bizánci uralkodó egyik művében olvasható részlet.
950-ben Bizáncban járt két előkelő magyar úr: Bulcsú és Tormás herceg, akik azt
mesélték Konstantínnak, hogy „ennek következtében [a kabarok] a
kazárok nyelvére is megtanították ezeket a türköket [ti. a magyarokat],
és mostanáig használják ezt a nyelvet, de tudják a türkök másik nyelvét is”. [3]
A
magyarok nemcsak azt tudták, hogy nyelvük egyedül áll környezetükben, hanem
őrizték emlékét annak is, hogy vándorlásuk közben elszakadtak néhány
testvérüktől, tehát tőlük igen távol élnek még magyarul beszélő emberek. Szintén
Bíborbanszületett Konstantínnál olvashatjuk: „Amikor a türkök [magyarok]
és az akkor kangarnak nevezett besenyők közt háború ütött ki, a türkök
hadserege vereséget szenvedett és két részre szakadt. Az egyik rész kelet felé,
Perzsia vidékén telepedett le … a másik rész pedig … nyugatra ment lakni… A
türköknek amaz előbb említett népéhez, amely kelet felé, Perzsia vidékén
telepedett le, ezek a nyugati vidéken lakó, előbb említett türkök mostanáig
küldenek ügynököket, és meglátogatják őket és gyakran hoznak választ tőlük
ezeknek.”[4]
A
keleten maradt magyarság sorsa felkeltette az érdeklődését Béla hercegnek, a
későbbi IV. Béla királynak, aki trónörökösként megkapta a magyar határhoz közel
élő kunok kormányzásának feladatát. Béla nemcsak a kunok, hanem a keleti
magyarok keresztény hitre térítését is tervbe vette. 1232 táján a domonkos
renddel egyetértésben útnak indította Ottó szerzetest és három társát, hogy
kutassák fel a keleti magyarokat. A veszélyes útról csak Ottó tért vissza,
súlyos betegen. Hírei alapján 1235-ben Julianus
és három társa is útnak indult. Közülük csak egy barát, Julianus tért vissza, de épen és egészségesen, sikerrel
teljesítve misszióját. Jelentését Riccardus nevű szerzetestársa foglalta
írásba. Julianus a Volga−Káma
találkozásánál elterülő Volgai Bolgárországban egy magyar nővel találkozott, „aki
a keresett földről erre a vidékre ment férjhez. Ez megmagyarázta a barátnak az
utat, hogy merre menjen, s azt állította, hogy kétnapi járóföldre biztosan megtalálhatja
azokat a magyarokat, akiket keresett. Így is történt.
Megtalálta pedig őket a nagy Etil folyó
mellett. Kik látván őt, s megértvén, hogy keresztény magyar, nagyon örvendeztek
megérkezése felett. Körülvezették őt házaikban és falvaikban… Bármit mondott
nekik, a hitről vagy egyebekről, a legfigyelmesebben hallgatták, mivel teljesen
magyar a nyelvük; megértették őt, és ő is azokat.”[5]
JULIANUS
után újabb négy szerzetes indult a keleti magyarokhoz, majd 1237 nyarán Julianus ismét útra kelt keleti
testvéreinkhez. Ebben az időben tehát felélénkültek a Kárpát-medencei és az
őshazában rekedt magyarok kapcsolatai. Az utazásokat az egymásra találás örömén
kívül a közeledő tatár veszedelemről való tájékozódás igénye is motiválta.
Második útjáról Julianus már
azzal a hírrel tért vissza, hogy a keleti magyarokat a tatárok leigázták.
Julianus
útijelentéseiben a magyarok mellett más finnugor népekről is megemlékezik. Az
első találkozás során „kitanították őt ezek a magyarok egy másik útra,
amelyen gyorsabban utazhat. …tizenöt nap alatt folyón szelte át a mordvinok
országát.”[6]
A második utazása alkalmával értesült Merovia és Vedin −a
merják és a votjákok (udmurtok) − országának létezéséről, és ismét
hallott a mordvinokról is.[7] Sem a keleti magyarok, sem egyéb
informátorai nem utaltak azonban arra, hogy e népek a magyarok nyelvrokonai
lennének. E kapcsolat az egyszerű emberek számára nem volt nyilvánvaló, s a
több ezer évvel korábbi közös nyelvről és kultúráról már nem maradtak
emlékmorzsák a magyarság hagyományvilágában.
Julianus
után pár évvel Európa más keresztény országaiból is felderítők indultak keletre,
a pogány veszedelem kifürkészésére. Plano Carpini,
Assisi Szent Ferenc egyik első tanítványa 1245 áprilisában indult útnak
Lyonból. Útja során délről érintette a finnugor területeket. A finnugor
nyelvrokonságról nem tud, de Baskíriát Nagy-Magyarországnak nevezi, tehát a
keleti magyarok létezéséről és lakóhelyéről tudomással bírt.[8]
Az
észak-franciaországi Rubrukban született Willelmus ferences barát (a
szakirodalom csak Rubrukként
emlegeti) 1253 áprilisában indult útra Konstantinápolyból Szartach mongol
(tatár) vezérhez. Rubruk
közvetlenül Baskíria déli határvidékén haladt kelet felé. Baskíriát ő is
azonosítja Magna Hungáriával, a keleti magyarokról pedig oly formán emlékezik
meg, hogy a baskírok és a magyarok nyelvét egy és ugyanazon nyelvnek tartja: „Miután
az Etiltől kiindulva tizenkét napot mentünk, egy nagy folyóhoz értünk, melyet
Jajiknak hívnak; északról jön, a baskírok földjéről, s az említett tengerbe
ömlik. A baskírok ugyanazt a nyelvet beszélik, mint a magyarok…”[9]
Rubruk ismeri még a hun−magyar rokonság
elméletét is: „Innen, Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később
magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak.”[10] A
megfogalmazás alapján arra gondolhatunk, hogy Rubruk
információit talán Kézai Simon is felhasználhatta, aki krónikájában hasonlóan
köti össze a két népet: „a hunok, vagyis magyarok”.[11] Nem
tudjuk azonban igazolni, hogy Kézai olvashatta Rubruk IX. Lajos francia
királyhozt írt levelét, tehát arra kell gondolnunk, hogy valamilyen ismeretlen
okból a hunok és a magyarok rokonságának eszméje a 13. században Európában
kezdett elterjedni. Alapja talán az a szemlélet lehetett, amely más
szerzetes-történetíróknál is fellelhető: egy vidék újonnan betelepülő
népességét azonosítják a korábbi lakókkal. Erre a módszerre a Kárpát-medence és
a magyarság történetéből további példák is idézhetők.[12]
A
honfoglaló-letelepedő magyarok megismerkedvén a velük együtt élő török eredetű
emberek kultúrájával, tapasztalhatták, hogy ők is hasonlóan gondolkodnak a
világ keletkezéséről és a világot mozgató erőkről, s hasonló szertartások
keretében igyekeznek kapcsolatba lépni a másik világokban lakó lényekkel. Ezt a
magyar−török összetartozás-tudatot erősíthették a vándorénekesek is, akik
a később tevékenykedett Tinódi Lantos Sebestyénhez hasonlóan vitték a híreket
az ország különböző tájaira, és előadva értelmezték, magyarázták azokat.
Nyilvánvalóan a fejedelmi, majd később királyi udvarban is éltek énekesek, s ez
a közös tudás, a „regősök csacsogó éneke”[13]
előbb-utóbb megjelent leírva a krónikákban is. A török−magyar
összetartozás tudatát a magyar királyi udvarban erősíthették azok az idegen
eredetű krónikák és más írásművek is, amelyek a magyarokat türköknek nevezik
(például Bölcs Leó és a már említett Bíborbanszületett Konstantín művei).
Az
első magyar krónika, a Gesta Ungarorum nem maradt fenn az utókorra, de Anonymus
műve, a 13. század végén keletkezett Gesta Hungarorum is rögzíti ennek a
hagyományrendszernek egy részét: Anonymus a magyar uralkodó dinasztiát, az
Árpád-házat Attila hun királytól származtatja. „…a szállongó hírből azt
hallották, az [ti. Pannónia] Attila király földje, akinek az ivadékából
Álmos vezér, Árpád apja származott.”[14]
A
magyar hagyományt a 13. század végén Kézai Simon rögzítette krónikájában: ő már
nem a hun és magyar uralkodóház, hanem a hun és magyar nép rokonságáról írt.
Sőt, a két népet valójában azonosnak tekintette. A mindannyiunk által ismert
történet szerint Ménrótnak Eneth nevű feleségétől két fia született: Hunor és
Magyar, „akiktől a hunok, vagyis magyarok származtak”.[15]
„Történt pedig egy napon, hogy amint
kimentek vadászni, a pusztaságban egy szarvasünő bukkant fel előttük, s amint
űzőbe vették, az a maeotisi ingoványokba menekült előlük. … Maeotis vidéke a
perzsiai hazával szomszédos… A ki- és bejárás oda nehéz. Letelepedvén tehát a
maeotisi ingoványok közé, ki sem mozdultak onnan öt évig. A hatodik évben
kikalandoztak, s egy puszta helyen véletlenül Belár fiainak férjeik nélkül
otthon maradt feleségeire és gyermekeire bukkantak. … Történetesen az alánok
fejedelmének, Dulának két leányát is elfogták a gyermekek között; ezek egyikét
Hunor, másikát Magyar vette feleségül. Ezektől az asszonyoktól származnak a
hunok valamennyien.”[16]
Kézai Simon ezt a történetet
valószínűleg nem csak a magyar hagyományokból merítette. A szakirodalom Kézai
forrásául Jordanes, 6. századi gót történetíró Getica című művét nevezi meg. A
két vadászó testvér történetének változatai azonban Eurázsia-szerte ismertek
lehettek. Általános elterjedésének magyarázatára Johann Turi, lapp származású
pásztor, történetíró művében akadunk: Turi a történetet a csillagos égboltra
helyezi, megnevezve azokat a csillagképeket, amelyek a történet szereplőivel
azonosak. Nem vitás tehát, hogy a történet alapja egy eurázsiai kozmogóniai
mítosz.[17]
Kézai Simon a hun−magyar rokonság
teóriájának megalkotója Jordanes mellett nyilván más történetírók műveit is
forgatta. Ha esetleg kezébe került Widukind műve, abban nemcsak azt olvashatta,
hogy az avarokat most magyaroknak hívják, hanem azt is, hogy „az avarok
pedig, ahogy egyesek hiszik, a hunok maradványai”.[18] A hagyományokat
és olvasmányait kombinálva Kézai megalkotta a hun−magyar rokonság
elméletét. Ez később rendkívüli karriert futott be a magyar közgondolkodásban,
a magyarság nemzettudatának alapjává vált. Számtalan irodalmi, zenei és
képzőművészeti alkotás született e téma feldolgozására.
A
15. században az európai reneszánsz virágkorát éli, a korszak a tudomány
fejlődésében is jelentős változást hoz: megjelenik egy új embertípus, a tudós.
Az esetek többségében még erős egyházi kötődéssel, általában maga is
felszentelt pap, de vallásának és egyházának ügyein kívülre is képes már
tekinteni. A leendő tudósok, papok vándorútra kelnek, hogy Európa híres
egyetemein képezzék tovább magukat. Kapcsolatok, barátságok szövődnek, ezáltal
a kialakuló tudomány rögtön nemzetközivé is válik. E kapcsolatrendszernek
Magyarország is része: Anonymus hajdani iskolatársának ajánlotta a Gesta
Hungarorumot. A feltételezések szerint ez az iskolai barátság Párizsban
köttetett. Később a magyar uralkodók fokozott érdeklődéssel fordultak a
reneszánsz Itália felé: ebben családi kapcsolataik játszottak szerepet: a
magyar Anjou-királyok a dinasztia nápolyi ágából származtak, Hunyadi Mátyás
felesége, Beatrix szintén nápolyi királylány volt.[19]
A Mátyás udvarában tevékenykedő Antonio
Bonfini személyes összeköttetést jelentett Itália és Magyarország között.
Bonfini élénken érdeklődött a magyarok eredete iránt. Művében beszámol egy
neves kortársa azon híradásáról, hogy a Don folyó mellett élő emberek ugyanolyan
nyelvet beszélnek, mint a pannóniai magyarok. Ezt az információt ismerte
Thuróczy János ítélőtáblai bíró, a Chronica Hungarorum írója is.
A magyarokról megemlékező (habár a
magyarokat egyáltalán nem kedvelő!) neves kortárs Aeneas Sylvius Piccolomini
(1405−1464), 1458-tól felvett nevén II. Pius pápa volt. Cosmographia című
művében egy bizonyos veronai ember beszámolója alapján ír a Tanais (Don) folyó
melletti emberek nyelvéről.
Bonfini: „Pius pápa azonban, aki, szavamra,
kiválóan művelt volt, nem egyezik bele a magyaroknak hunoktól való
származtatásába … egy veronai ember tanúságát hozza fel, aki azt mondta, hogy
mikor a Tanais forrásvidékéig hatolt, ott magyar nyelven beszélő népre akadt.”
Bonfini szerint Mátyás király kereste
ezeket a magyarokat, hogy hazánkba hívja őket: „A mi felséges Mátyásunk is
tudott affélékről: szarmata kereskedőktől hallott róla, és követeket meg
kutatókat küldött oda, hogy ha lehetséges, csalogassák Pannóniába a rokon
népet, melyet az állandó háborúk nem kis mértékben megapasztottak. Mindeddig
ugyan nem tudta ezt elérni, de ha él, talán véghezviszi.” [20]
Halogalandi
Ottár 9. századi híradása után Piccolomini
15. századi adatát ZSIRAI Miklós a
finnugor kutatástörténet következő állomásának tekinti, s úgy értékeli, hogy
ezzel fölfedezték a magyarok és a jugorok, tehát az obi-ugorok nyelvrokonságát.[21] Ez
azonban tévedés, Zsirait
elragadta a hév, többet vélt kiolvasni forrásából, mint ami abban valójában
szerepelt. Piccolomini nem említi
Jugriát és a jugorokat, ő a Tanais forrásvidékére helyezi a magyarul
beszélőket, akiket nem nevez jugoroknak.
A
jugorok és a magyarok Fra Mauro
térképének megjelenése után válnak egy néppé a korabeli világszemléletben. A
térképen Permia közelében a Jogori-stan, vagyis Jogori-föld,
Jogori-szállás felirat olvasható. Fra Maurónak
ez az információja Oroszországot megjárt kereskedőktől, diplomatáktól
származhat,[22]
s orosz eredetű lehet a jugorok és a magyarok azonosítása is.
Ez
az elmélet feltehetőleg az orosz krónikairodalom ismeretében született meg a
moszkvai fejedelmi udvar köreiben. A különböző orosz fejedelemségek közül
eleinte Novgorod indított felfedező-rabló hadjáratokat Jugriába. Később a
hatalmi viszonyok átrendeződtek, és Moszkva lett az orosz államiság központja.
III. Iván éppen Mátyás királyhoz írt levelében nevezi magát először Jugria
nagyfejedelmének. A jugor népet nevének hasonló hangzása alapján azonosították
a krónikákból már ismert ugorokkal, vagyis magyarokkal. Segítette az
összevetést, hogy egyes krónikákban a jugor nép – tehát az obi-ugorok – is
ugorként szerepel.[23]
A
jugor−magyar rokonság/azonosság problémakörét a korabeli európai tudósok,
utazók tovább kutatták. Mathias de Miechow, lengyel orvos,
történetíró Jugria pontosabb földrajzi leírásával járult hozzá a kérdés
kutatásához, szóbeli információi alapján beszámolván Jugria hideg, kellemetlen
éghajlatáról. N. Rosenberg
szerint a magyarok, vagyis az ugorok az Ugra[24] folyóról kapták a nevüket. S. Franck viszont azt írja, hogy Jugria a Don
közelében található, összekapcsolván a „veronai ember” PiccolominiNÉL megőrzött híradását az
orosz forrásokból származó adatokkal. P. Giovio
azonban egy orosz diplomatától megtudja, hogy Jugriában valójában a vogulok és
az osztjákok laknak.[25]
A
magyarok és Jugria kapcsolatát Siegmund Herberstein sem tudta
megnyugtatóan értelmezni. Herberstein
két ízben járt Moszkvában, először 1517-ben, másodszor 1526-ban kelt útra. A jugorok
és a magyarok, Jugria és Magyarország kapcsolatáról az előző bekezdésben
tárgyalt nézeteket jól ismerte. Olaus Magnus,
Sebastian Münster és mások
mellett említi Mathias de Miechowot
is az általa olvasott szerzők között.
Herbersteinnek nem sikerült bizonyosságot szereznie a
jugor−magyar azonosságról: „Azt mondják, a jugrák mind a mai napig
közös nyelven beszélnek a magyarokkal; hogy igaz-e, nem tudom, mivel gondos
kutakodásom ellenére nem találtam egyetlen embert sem arról a vidékről, akivel
szót válthatott volna a magyarul tudó szolgám.”[26]
Herberstein
értékes információkat szerzett a jugorok mellett szinte az összes finnugor és
szamojéd népről. Útleírásában megemlíti a cseremiszeket, a mordvinokat, a
permieket, a szamojédokat, a lappokat, és leírja Vótföldet és Karjalát is.
Műve, a Moszkoviai útijegyzetek 1549-ben jelent meg először. Rövidesen
óriási népszerűségre tett szert, számtalan nyelvre lefordították.[27]
Herberstein útleírásának köszönhetően váltak ismertté Európában a finnugor
népek. Nagy hatást gyakorolt az érdeklődőkre Herberstein
Moszkovia-térképe is. Különböző változatain olvasható Corelia, Biarmia,
Lappia, Meschora, Mordva, Ceremise Gorni, Permia és Joughoria neve
is.[28]
(Klima László)
[2] „A
sagairodalom a 12−14. sz.-i izlandi prózaírási kultúra.” Lásd tovább:
Világirodalmi Lexikon 12. Bp. 1994.3 374−387.
[12]
Fuldai évkönyvek: „896. év. A görögök ebben az évben békét kötöttek az
avarokkal, akiket magyaroknak neveznek…” In: A magyarok elődeiről… I. m.
Bp. 1975.2 211.
Widukind: „…felbérelték ellene az avarokat, ezt a
háborúban igen kemény népet, akiket most magyaroknak hívunk.” In: A
magyarok elődeiről… I. m. Bp. 1975.2 246.
[13] Anonymus: Gesta Hungarorum. Ford. és
jegyz. Pais Dezső, bev. és jegyz. kieg. Györffy György. Bp. 1977. 77.
[17] Turi, Johan: A lappok élete. (Ford.
Erdődi József) Bp. 1983. 248−249. Idézi Jankovics Marcell: Csodaszarvas a
csillagos égen. In: Az őshazától a Kárpátokig. Bp. 1985. 200−244.
[19]
Nápolyt az Anjouk után a spanyol származású Aragóniai dinasztia szerezte meg,
Beatrix Aragóniai Ferdinánd nápolyi király lánya volt.
[22] Hegedűs József: Hiedelem és valóság.
Külföldi és hazai nézetek a magyar nyelv rokonságáról. Bp. 2003. 90. Hivatkozva
G. J. Stipa kutatástörténeti összefoglalására (Finnisch-ugrische
Sprachforschung. Helsinki, 1990.)
[23]
Az ugorok először az orosz őskrónika lapjain bukkannak föl. Olvashatunk róluk a
krónika bevezetőjében, majd az események kronologikus rendű leírásában is:
„6406. (898.) év. Vonultak az ugorok Kijev mellett a
hegyen keresztül, amelyet ma ugornak nevezünk…” Lásd: A magyarok elődeiről… I. m. Bp.
1975.2 126. (Az orosz krónikákban előforduló ugor és Ugria
fogalmakat a magyar fordításokban a magyar, Magyarország szavakkal adják
vissza a fordítók, mi itt most mondanivalónk miatt maradtunk az eredeti
szóhasználatnál, megváltoztatván Kniezsa István fordítását.)
[26] Szigizmund Gerberstejn:
Zapiszki o Moszkoviji. Moszkva, 1988. 163. A részletet fordította Katona
Erzsébet.
Herberstein utazásáról lásd: http://ludens.elte.hu/~briseis/finnugor/tortforras/herber.html