Az rtf-változat letölthető innen
ÉSZTORSZÁG TÖRTÉNETE
Az első emberi településekre utaló régészeti leletek a mai Észtország[1] területén a Kr. e. 9. évezred elejétől a 8. évezred közepéig terjedő időből származnak a kundai kultúra népességétől. A Kr. e. 4. évezred elejétől az ún. fésűs kerámia kultúra népessége már a balti finn népek őseinek tekinthető. A kultúra számos lelőhelyét tárták föl a Nyugati-Dvina (Daugava) folyó és a Finn-öböl között.
Az észtek elődei ezeken a területeken a Kr. e. 3. évezredtől balti népelemekkel kerültek kapcsolatba, megjelent a kezdetleges állattenyésztés és földművelés. A Kr. e 2. évezred közepétől az 1. évezred közepéig terjedő bronzkor második felében meghatározó fontosságúvá válik az állattenyésztés, tovább terjed a földművelés is, de a vadászat és halászat kiegészítő szerepe továbbra is fennmarad. A települések védelmét megerősítik, szoros kereskedelmi kapcsolat alakul ki Közép-Svédországgal és Délnyugat-Finnországgal. A vasból készült eszközök használatba vétele jelentősen hozzájárult a Kr. u. 1. évezredben már teljesen általánossá váló földművelés fejlődéséhez. Ebben a korszakban fejeződött be a különböző kisebb törzsek egységesülése, kialakult az észt nép.
Az 5. századtól mind gyakoribbá váló külső betörések miatt egyre több földvár épült. Az 1. évezred második felében és a 2. évezred első évszázadaiban használt földvárak közül kb. 120-at ismerünk. Skandináviai források észtek elleni hadjáratokról számolnak be, s a keleti szlávok aktivitása e vidéken szintén az 1. évezred második felében erősödött meg. A finnugor őslakók katonai ereje azonban ekkoriban még képes volt visszaverni az ellenséget.
Az észtek által lakott területeken nyolc nagyobb és hat kisebb, egymással laza szövetségben álló tartomány jött létre. Az ún. viking korszakban (9–11. század) és a 12. században is virágzó kereskedelembe és a rablóhadjáratokba az észtek is bekapcsolódtak, jelentős szerepük volt a Novgorod és a Nyugat közötti kapcsolattartásban is. Az önálló államiság felé vezető fejlődést azonban a 13. század első évtizedeiben megtörték az észtek által lakott területek ellen több irányból is indított keresztes- és rablóhadjáratok.
|
|
1208–1227-ben hosszú harcok után a Német Lovagrend egyik ága – a Kardtestvérek Lovagrendje – elfoglalta Észtország nagy részét, míg szövetségesük, II. Valdemár dán király Észak-Észtországot hódította meg, és 1219-ben megalapította Tallinn városát. Novgorod, Pszkov és Szuzdal is igyekezett beavatkozni a küzdelembe, de végül is kiszorultak e területekről. A Kardtestvérek Lovagrendje 1236-ban vereséget szenvedett a litvánoktól. Az életben maradt lovagok a következő évben újra egyesültek a Német Lovagrenddel, s így annak Livóniai Lovagrend nevű ágát alkották, mely katonai erejénél fogva a világi hatalom legfőbb megtestesítőjévé vált. Várak és templomok épülnek, a kereszténység azonban csak lassan terjed.
|
|
A számos kisebb-nagyobb lázadás után 1343–45-ben zajlott a legnagyobb, az észtek ún. György-éji felkelése, mely egyszerre volt szabadságharc, parasztháború és pogánylázadás. Leverése után 1346-ban a dán király19 000 ezüstmárkáért eladta Észak-Észtországot a lovagrendnek. Az észtek jogai érezhetően csökkenni kezdtek a hódítókéihoz képest.
A mai Észtország és Lettország területének egy része – az Ó-Livóniának nevezett államalakulat – formálisan a Német-római Császársághoz tartozott, azonban önálló politikát folytatott. Ahogyan a Német-római Császárság, úgy Ó-Livónia sem alkotott szerves egységet: a püspökség, a lovagrend és a városok külön politikát folytattak. Tallinn (Reval), Tartu (Dorpat), Viljandi (Fellin) és Pärnu (Pärnau) a Hanza-szövetség tagja lett.
A feudalizmus kiépülésével a 16. századra az észt parasztok fokozatosan jobbággyá váltak. Az észtekre rátelepülő németek: a lovagrend, a földbirtokosok, az egyház, a városi iparosok és a kereskedők kezében összpontosult az észtországi hatalom egészen a 20. századig. Hatalmuk széles körű autonómián alapult, amelyet sikeresen őriztek, függetlenül attól, hogy éppen milyen államhoz tartoztak. Német parasztok nem költöztek be Ó-Livónia államba.
|
|
A reformáció az 1520-as években érte el Észtországot, s ugyancsak a 16. században jelentek meg az első észt nyelven kiadott könyvek. A kereszténység nagyrészt csak ekkortól kezdett mélyebb gyökereket ereszteni az észteknél, de a pogány hiedelemvilág is még sokáig tartotta magát. A Bibliát viszonylag későn fordították észt nyelvre, az Újszövetség 1686-ban jelent meg dél-észt nyelvjárásban, az első teljes észt nyelvű Biblia pedig csak 1739-ben.
|
|
A közel 300 évig külső ellenség által nem támadott Ó-Livónia állam a 16. század közepére meggyengült. A livóniai háborúban (1558–1583) Oroszország (Moszkvai Nagyfejedelemség), Svédország, Dánia és Lengyelország harcolt e területekért. Az orosz támadás után 1561-ben Észak-Észtország nemessége szövetségest keresvén hűséget esküdött XIV. Erik svéd királynak, így 1583-ban Észak-Észtországot az evangélikus Svédország, Dél-Észtországot pedig a katolikus Lengyelország szerezte meg. 1583-ban Tartuban jezsuita kollégiumot hoztak létre, amelyhez gimnázium is tartozott. Ekkor Báthory István erdélyi fejedelem volt Lengyelország királya. A svédek és lengyelek között 1600-ban kitört háborúban egész Észtország svéd kézre került. Ezt a változást az 1629-es altmarki fegyverszünet szentesítette. 1645-ben Saaremaa szigete is a svédekhez került a dánoktól. E hosszú háborúknak az észt lakosság kétharmada esett áldozatul.
|
|
Az észtek lakta területeket két
külön tartományként csatolták Svédországhoz. Estland néven az északi területekből
alakult tartomány, míg Livlandhoz a
|
|
A nagy északi háború (1700–1721) folyamán 1710-ben I. Péter orosz cár elfoglalta Estland és Livland kormányzóságokat. Az észt lakosság több mint fele pusztult el a harcokban és a járványok következtében. A cár megerősítette a balti német nemesség kiváltságait (széles körű önkormányzatát), a földbirtokosok visszakaphatták korábban államosított birtokaikat. A korábbi törvények és adók érvényben maradása mellett az evangélikus hit, a német nyelvű ügyintézés és a vámhatárok is megkülönböztették Estlandot és Livlandot Oroszország keletebbre lévő kormányzóságaitól. A balti német nemesség kiváltságainak növelése ugyanakkor szinte rabszolgasorba juttatta az észt jobbágyokat.
A cári hatalom legfőbb képviselői a Tallinnban, illetve Rigában székelő főkormányzók voltak. A békésebb korszak a lakosság számának nagy mértékű gyarapodását hozta magával. Az 1720-as évek végétől kezdett terjedni a pietizmusból kiindult hernhutista mozgalom, mely a puritanizmus és jámborság mellett a hitbeli erkölcsösség fontosságát hangsúlyozta. Az 1780-as évektől kezdve a központi hatalom megpróbálta átültetni a belső kormányzóságok állami intézményrendszerét a balti kormányzóságokba is, a balti németek hatékony ellenállása miatt azonban meghiúsultak ezek az egységesítési próbálkozások. Az egyetem 1802-ben nyitotta meg ismét kapuit.
|
|
A parasztság helyzetén javító és azt szabályozó első törvények 1802-ben, illetve 1804-ben születtek. Az 1816–1819 között végrehajtott jobbágyfelszabadítás után a földek továbbra is földesúri kézen maradtak, a parasztok robottal fizettek a földhasználatért, helyzetükben nem ment végbe számottevő javulás. Ezekben az évtizedekben gyakran került sor helyi parasztlázadásokra, a legismertebb Mahtrában zajlott le 1858-ban. Az 1850-es évektől lehetőség nyílt a bérelt földek megvásárlására. A század végén ezek 60-70%-a volt paraszti kézen, de az összes megművelt földterület fele továbbra is a földesuraké volt.
A 19. század közepén megkezdődött az észt parasztok tömeges kivándorlása Oroszország más vidékeire. A 20. század elején már kb. 200 000 észt élt Észtországon kívül. Az orosz központi kormányzat több kísérletet tett az orosz ortodox egyház térhódításának elősegítésére a két kormányzóságban, de nagyobb sikereket nem értek el.
|
|
A 19. század első felében ismét növekedett a hernhutista mozgalom népszerűsége. A jobbágyfelszabadítás elősegítette a családnevek elterjedését. 1838-ban alapították meg az Észt Tudós Társaságot. A Kalevipoeg című észt eposz megjelenése (1857–1861) után J. V. Jannsen, C. R. Jakobson és J. Hurt vezetésével megkezdődött a nemzeti ébredés időszaka, amelyben fontos szerep jutott a hetilapoknak. 1869-ben került sor az első össz-észtországi dalosünnepre, mely egy máig tartó hagyományt indított el, és nagy jelentőségre tett szert az észt nemzeti tudat ápolásában. Az Észt Tollforgatók Társaságát 1872-ben alapították meg. A nemzeti mozgalmon belüli különböző irányvonalak az 1870-es években kezdtek markánsabban eltérni egymástól. III. Sándor cár (1881–1894) trónra lépésekor nem erősítette meg a balti német nemesség privilégiumait. A birodalmat egységesíteni kívánó törekvések a baltikumi kormányzóságokat is elérték, az 1880-as évek közepén intenzív oroszosító politika kezdődött, melyet II. Miklós cár is folytatott. Az évszázad utolsó évtizedétől ismét feléledt a nemzeti mozgalom, antialkoholista és más társaságok jöttek létre, egyre népszerűbbé vált a népköltészet gyűjtése. Az oroszországi tartományok között itt volt a legmagasabb az írni és olvasni tudók aránya (közel 80%). Egyre több észt juthatott el közép- és felsőoktatási intézményekbe.
|
|
|
J. V. Jannsen
első lapja, a Perno Postimees |
Az 1870-es évektől Észtországban viszonylag sűrű vasúti hálózat épült ki, gyorsan fejlődött a hagyományos textilipar, a fémfeldolgozás, valamint a gép- és papíripar. Észtország a birodalom egyik legfejlettebb iparvidékévé vált. Segítette a fejlődést az orosz piacok közelsége és a kikötők miatt jelentős átmenő forgalom. Rohamosan növekedett az önálló parasztgazdaságok száma. A mezőgazdaságban a gabonatermelés túlsúlyát követően a gabonaárak csökkenése miatt a tejtermelő szarvasmarha-tenyésztés vált döntő ágazattá. A gazdasági fejlődés a lakosság létszámának emelkedésével járt, növekedésnek indult a városi lakosság aránya is. Az észt népesség számának alakulása jól szemlélteti az észt nép történelmi megpróbáltatásait:[2]
Észtország népességének alakulása
|
Év |
Népesség |
Év |
Népesség |
|
|
1200 |
150 000-180 000 |
1950 |
1 097 000 |
|
|
1550 |
250 000-300 000 |
1959 |
1 197 000 |
|
|
1640 |
120 000-140 000 |
1970 |
1 356 000 |
|
|
1695 |
350 000-470 000 |
1979 |
1 456 000 |
|
|
1712 |
150 000-170 000 |
1989 |
1 566 000 |
|
|
1782 |
485 000 |
1990 |
1 572 000 |
|
|
1800 |
500 000 |
1991 |
1 570 000 |
|
|
1881 |
889 000 |
1996 |
1 476 000 |
|
|
1897 |
958 000 |
1997 |
1 462 000 |
|
|
1922 |
1 107 000 |
2000 |
1 430 000 |
|
|
1934 |
1 134 000 |
2001 |
1 366 000 |
|
|
1945 |
854 000[3] |
2005 |
1 351 000 |
|
|
A 20. sz. elejétől az észt nemzeti mozgalom egyik irányzatát a J. Tõnisson vezette mérsékeltebb, a nemzet művelését hangsúlyozó irányzat alkotta. Vele szemben állt a K. Päts vezette, radikálisabb gazdasági és társadalmi változásokat követelő csoportosulás. A 20. század eleje rendkívül gyors fejlődést hozott magával mind a gazdaságban, mind a társadalomban. 1905-ben az oroszországi események hatására tömegdemonstrációkra és általános sztrájkra is sor került. Októberben egy sortűznek 94 halálos áldozata volt. A hatóságok rendkívüli állapot bevezetésével és szigorú megtorlással válaszoltak a radikalizálódó munkások és zsellérek tömeges akcióira, számos uradalom felgyújtására. Megalakult a Nemzeti Haladás Pártja, de terjedtek a szocialista eszmék is. 1906-tól lehetőség nyílt észt nyelvű magániskolák megalapítására, s e korszak látványos kulturális fejlődést eredményezett.
|
|
Az I. világháború idején kb. 100 000 észtet soroztak be az orosz hadseregbe. 1917 áprilisában 40 000 észt petrográdi demonstrációját követően az Ideiglenes Kormány hozzájárult ahhoz, hogy az észtek lakta területeket egy kormányzósággá (Észtország) egyesítsék, majd tartományi választásokat tartottak. Megkezdődött az észt katonák észtországi összevonása. Létszámuk annyira felduzzadt, hogy rövidesen hadosztályt szerveztek belőlük.
1917 novemberében a bolsevikok ragadták magukhoz a hatalmat, feloszlatták a polgári többségű tartományi gyűlést és kormányt, amelyek illegalitásban tovább működtek, és önmagukra ruházták a legfőbb hatalmat Észtországban. A német hadsereg támadását kihasználva 1918. február 24-én kikiáltották a független és demokratikus Észt Köztársaságot. Ideiglenes kormány jött létre K. Päts vezetésével. Ezután egész Észtország német megszállás alá került, de májusban Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország elismerte Észtország de facto függetlenségét. 1918 novemberében megkezdődött a német csapatok kivonása. Az Észt Ideiglenes Kormány vezette ország ezután finn és angol segítséggel sikeres függetlenségi háborút vívott a birodalmi határokat visszaállítani próbáló Vörös Hadsereg (amelynek soraiban észt kommunisták is voltak), valamint a balti németek kiváltságaiért harcoló német egységek ellen.
Az 1919-es választások után összeült a baloldali többségű alkotmányozó gyűlés. Az októberben elfogadott radikális földtörvény kisajátította a földesúri birtokokat. Több mint 50 000 új parasztgazdaság létesült. Megszületett az észt nyelvű Tartui Egyetem, és teljesen észt kézbe került az evangélikus egyház vezetése, amelyet elválasztottak az államtól. Megkezdődött az észt nyelvű oktatás és kultúra látványos kibontakozása. 1920. június 15-én érvénybe lépett az első alkotmány, mely egyike volt a legdemokratikusabbaknak Európában. Az olyan önkormányzatokban, ahol a kisebbségek többséget alkottak, jogukban állt nemzeti intézményeket életre hívni, és az önkormányzatok vezetése is őket illette. A kisebbségek arányát a következő táblázat szemlélteti:
Észtország lakosságának etnikai megoszlása (%-ban)
|
Év |
Észtek |
Németek |
Oroszok |
Svédek |
Lettek |
Zsidók |
|
1881 |
89,8 |
5,3 |
3,3 |
0,6 |
0,4 |
|
|
1897 |
90,6 |
3,5 |
4,0 |
0,6 |
0,4 |
|
|
1922 |
87,7 |
1,7 |
8,2 |
0,7 |
0,4 |
|
|
1934 |
88,2 |
1,5 |
8,2 |
0,7 |
0,5 |
0,4 |
|
1945 |
97,3 |
|||||
|
1959 |
74,6 |
0,1 |
20,1 |
0,5 |
||
|
1970 |
68,2 |
0,6 |
24,7 |
0,5 |
||
|
1979 |
64,7 |
0,3 |
27,9 |
0,3 |
||
|
1989 |
61,5 |
0,2 |
30,3 |
0,3 |
||
|
1997 |
65,0 |
0,09 |
28,2 |
0,17 |
||
|
2000 |
65,3 |
28,0 |
0,2 |
0,16 |
||
|
2004 |
67,9 |
25,6 |
A tartui békében (1920. február 2.) Szovjet-Oroszország mindörökre lemondott minden Észtországgal kapcsolatos jogáról és követeléséről, és háborús jóvátételt fizetett. Kijelölték az államok közötti határt. Észtországot 1921-ben vették fel a Nemzetek Szövetségébe. Az 1920-as évek elején erős volt még a kommunista befolyás, de számos bírósági pert folytattak le ellenük a hosszú ideig érvényben lévő rendkívüli állapotra hivatkozva. Az 1924-ben végrehajtott sikertelen kommunista államcsínykísérlet után betiltották a kommunista pártot, csökkent a szélsőbaloldal támogatottsága. A munkásmozgalom és a szakszervezetek szociáldemokrata befolyás alatt álltak. Az 1925-ben elfogadott kulturálisautonómia-törvény széles körű kulturális önkormányzat felállítását tette lehetővé a 3000 főt meghaladó észtországi kisebbségek számára. 1923-ban Észtország és Lettország védelmi szerződést kötött, amihez 1934-ben Litvánia is csatlakozott. Észtország 1932-ben megnemtámadási szerződést kötött a Szovjetunióval.
|
|
A liberális demokrácia korszakának nevezett 1920–1932 közötti időszakban az észt államra a parlament (Riigikogu) túlzott ereje és a végrehajtó hatalom gyengesége volt jellemző. Ugyanaz a személy látta el a miniszterelnöki és az államfői teendőket is (riigivanem). Mivel egyik párt sem volt annyira erős, hogy hosszabb ideig kormányozhatott volna, gyakoriak voltak a kormányválságok: 1919–1934 között 21 kormánya volt Észtországnak. Meghatározó volt a pártok nagy száma. Koalíciós kormányok csak akkor alakulhattak, ha legalább 3 párt együtt tudott működni. 1923-ban 26 párt indult a választásokon, s közülük 14 jutott be a parlamentbe, számuk később csökkent. A pártoknál gyakoriak voltak a szétválások, egyesülések, kizárások stb. Az 1920-as választásoktól kezdve megerősödött a polgári szárny. Az 1920 és 1929 közötti országgyűlési választásokon a baloldal, a centrum és a jobboldal egyaránt a szavazatok kb. egyharmadát szerezte meg. A nemzeti kisebbségek 5–7 helyet kaptak. A kormányalakítást tekintve a centrum és a jobboldal dominált.
A világgazdasági válság idején megerősödött a változásokat követelő szélsőjobboldali nemzeti radikális Szabadságharcos Szövetség. 1932-től alkotmányos válság bontakozott ki. Az államfői hatalmat megerősítő új alkotmány életbe lépése után a szélsőjobboldali veszélyre hivatkozva K. Päts államfő és J. Laidoner, a hadsereg főparancsnoka először rendkívüli állapotot hirdetett ki (1934. március 12.), betiltották a Szabadságharcos Mozgalmat, melynek vezetői börtönbe kerültek, majd korporatív jellegű, tekintélyelvű diktatúrát vezettek be (ez volt az ún. hallgatás időszaka). Feloszlatták a parlamentet (október), a következő évben betiltották a politikai pártok tevékenységét, és cenzúrát vezettek be. 1935 februárjában a régi pártok helyét egységes politikai szervezetként a Hazafias Szövetség foglalta el.
|
|
1937-ben a kétkamarás parlamentet (80 fős Állami Gyűlés, 40 fős Államtanács) bevezető, az elnököt tejhatalommal felruházó új alkotmány elfogadása után stabilizálódott a belpolitikai helyzet, megkezdődött a visszatérés a demokratikus kormányzáshoz (az ún. irányított demokrácia korszaka). Päts lett az első köztársasági elnök (1938). A legitimitást nyert autoritárius rendszer elsősorban a jómódú parasztságra és polgárságra támaszkodott. Kiengedték a börtönökből mind a kommunista, mind a szabadságharcos elítélteket. Erőteljesen fejlődött a gazdaság. Észtország kezdett ipari országgá válni (fafeldolgozás, papír- és textilipar, olajpala feldolgozás), de a főként Nagy-Britanniába és Németországba irányuló észt exportra változatlanul a mezőgazdasági termékek túlsúlya volt a jellemző.
Az ún. Molotov–Ribbentrop paktum (1939. augusztus 23.) titkos záradékában foglaltak szerint a szovjet érdekszférába került Észtország kölcsönös segítségnyújtási szerződést kényszerült kötni a Szovjetunióval (1939. szeptember 28.). A szerződés szovjet katonai bázisok észtországi felállítását is tartalmazta. 1940. június 17–19. között a Vörös Hadsereg megszállta Észtországot, és két nap múlva új, szovjetbarát kormányt ültetett a hatalomba. Augusztus 6-án Észtországot Észt Szovjet Szocialista Köztársaság néven 16. tagköztársaságként „felvették” a Szovjetunióba.
A szovjet rendszer diktatórikus kiépítése idején több mint 10 000 észtet – politikusokat, tiszteket, értelmiségieket és családtagjaikat – deportáltak (elsősorban 1941. jún. 21-én) a Szovjetunió különböző részeibe. Németországnak a Szovjetunió ellen folytatott háborúja idején Észtország 1941 őszén került német megszállás alá. Mindkét hadseregbe több tízezer észt katonát soroztak be. A német uralom alatt az ország függetlenségét nem állították helyre, bábkormány alakult. Folytatódott Észtország gazdasági kizsákmányolása és politikai elnyomása. A terrornak sok ezer áldozata volt. A szovjet csapatok 1944-es előrenyomulása idején kb. 70 000-en menekültek el az országból, döntő többségük az Egyesült Államokban, Svédországban és Kanadában telepedett le.
1944 novemberében a Szovjetunió ismét megszállta Észtországot, de vidéken még hosszú évekig tartott a fegyveres ellenállás. Ismét visszaállították a szovjet rendszert, amelyben a vezető szerep a Moszkvából irányított Észtországi Kommunista Párt kezébe került. A legfőbb hatalmi testületnek hivatalosan mégis az Észt SZSZK Legfelsőbb Tanácsát és annak Elnökségét nevezték. 1944–47-ben földreformot, majd rövidesen kényszer-kollektivizálást hajtottak végre, amellyel több tízezer ember deportálása járt együtt (1949. márc. 25.). A mezőgazdasági termények jelentős részét a Szovjetunió más területeire szállították. A köztársaság gazdasági életét mindenben a központi irányítású tervgazdaságnak rendelték alá. Az erőltetett iparosítás (olajpala-ipar, gép- és fémipar, textilipar) növekvő városiasodáshoz és a nem észt anyanyelvűek betelepüléséhez vezetett. Az észtek aránya az 1945-ös 97,3%-ról 1989-ig 61,5%-ra csökkent, s ez a tudatos szovjet politika különösen Északkelet-Észtországban és a fővárosban idézett elő látványos változásokat.
Az Észt SZSZK legfőbb vezetőivé általában megbízható oroszországi észteket neveztek ki. Ilyennek számított J. Käbin is, aki közel 3 évtizeden keresztül volt a köztársaság „első embere” (1950-től). Ugyanakkor Käbin politikájára bizonyos kiegyensúlyozottság, lavírozás is jellemző volt, mely hozzájárult a terror mérsékléséhez. Sztálin halálát (1953) követően néhány év múlva (az olvadás időszakában) megkezdődtek a rehabilitálások, az 1950-es évek végéig több mint 30 000 korábbi deportált térhetett vissza az Észt SZSZK-ba. 1957–1965 között átmenetileg nagyobb hatáskört kapott a köztársasági vezetés, enyhült a mezőgazdaságra nehezedő kényszer is, és ez hozzájárult az életszínvonal bizonyos mértékű javulásához. Az 1960-as évek enyhülése jótékony hatást gyakorolt a kulturális élet fejlődésére is. Észtország egyre inkább a Szovjetunió legfejlettebb „kirakat-köztársaságává” vált. Mindezt elősegítette a Nyugattal fenntartott kapcsolatok óvatos engedélyezése is a 60-as évek közepétől.
|
|
Az elsősorban értelmiségiekből álló ún. másként gondolkodók tevékenysége az 1970-es évektől kezdett megerősödni. Az elrettentő következmények ellenére igyekeztek megragadni minden alkalmat, hogy felhívják a figyelmet a politikai, demográfiai, gazdasági és ökológiai problémákra. 1978-ban J. Käbin helyére a Moszkva érdekeit mindenben kiszolgáló K. Vainót nevezték ki, és intézkedések történtek az oroszosítás hatékonyabbá tételéről. A brezsnyevi „pangás” korszakában az élet minden területén elmélyült a válság.
Az 1980-as évek második felére a Szovjetunió a gazdasági összeomlás szélére került. A szovjet állam és a szovjet gazdasági berendezkedés megmentésére tett gorbacsovi kísérlet, a peresztrojka kudarcba fulladt. A belső ellentétek lassanként szétvetették a birodalmat. Az Észtországon belüli belső erjedés egyre inkább egy új nemzeti ébredést eredményezett. 1987. augusztus 23-án Észtországban, Tallinnban került sor az első nyilvános tömegtüntetésre a szovjet uralom ellen. Az észt nemzeti törekvések radikalizálódtak. A gazdasági önállóság megteremtésének tervét 1987 után felváltotta a politikai önállóság követelése.
1988-ban megalakult az Észtországi Népfront. Tömegdemonstrációkra került sor több százezer ember részvételével (daloló forradalom), amelyeket részben az Észtországi Kommunista Párt is támogatott. Született olyan mozgalom is, amely – moszkvai irányítással – a szovjet orientáció fenntartásáért harcolt (az Észt SZSZK Dolgozóinak Internacionalista Mozgalma.).
1988. november 16-án az Észt
Szovjet Szocialista Köztársaság Legfelsőbb Tanácsa szuverenitási nyilatkozatot
adott ki, amelyben kimondták az észt törvények elsőbbségét a szovjet
törvényekkel szemben. Ezzel gyakorlatilag megadták a kezdő lökést a Szovjetunió
felbomlásához. 1989 januárjában lépett életbe az észt nyelv védelme érdekében
hozott nyelvrendelet. 1989. augusztus 23-án észtek, lettek, litvánok
1990 márciusában ült össze először az Észt Kongresszus, amelyet a második világháború előtti észt állampolgárok, és azok leszármazottai választottak az Észt Köztársaság helyreállításának céljával. Újra használni kezdték a nemzeti lobogót, a címert és az Észt Köztársaság elnevezést. A köztársaság megvalósítására a Legfelsőbb Tanács átmeneti állapotot hirdetett ki. 1991-ben az észt államiság és függetlenség megvalósításának kérdésében rendezett referendumon a szavazók 77,8%-a voksolt a függetlenség mellett.
1991. augusztus 20-án hivatalosan is helyreállították az Észt Köztársaság függetlenségét, amit a Szovjetunió szeptember 6-án ismert el, majd az ENSZ is tagjai közé fogadta Észtországot. Az új alkotmány kidolgozására a Legfelsőbb Tanács és az Észt Bizottság tagjaiból arányos alapon létrehozták az Alkotmányozó Gyűlést. Az új alkotmányt 1992 nyarán fogadták el.
|
|
Az önállósodás és a Szovjetunió, majd megszűnése után Oroszország Észtországgal szemben alkalmazott gazdaságpolitikája nehéz gazdasági helyzetet teremtett, 1992 nyarán Észtországban saját konvertibilis valutát (korona) hoztak forgalomba. Az 1992-es országgyűlési választáson jobbközép kormány került hatalomra Mart Laar vezetésével, és Lennart Meri lett a köztársasági elnök, akit 1996-ban újraválasztottak. 1993-tól Észtország tagja az Európa Tanácsnak, az orosz katonaság 1994-ben vonult ki Észtországból. Ugyanebben az évben Észtország társult tagja lett az EU-nak és a WEU-nak, valamint aláírta a Partnerség a Békéért Programot. A nem-észtek állampolgárságával és integrációjával kapcsolatos politikát fokozatosan sikerült összhangba hozni a nyugat-európai elvárásokkal és normákkal.
Az 1995-ös választásokon a balratolódás a centrum hatalomra jutását eredményezte Tiit Vähi vezetésével, de a szabad piacgazdaságot hirdető gazdaságpolitika nem változott. A gazdasági sikereknek köszönhetően (több mint 10%-os GDP növekedés) 1997 végén Észtországot is meghívták az EU bővítésének első fordulójába. 1999-re privatizálták a nagyvállalatok többségét. Az állampolgársági és határkérdés miatt az 1990-es években feszült volt az orosz–észt viszony. Az orosz nyomás ellensúlyozására Észtország sikeresen ápolja kapcsolatait az észak-európai országokkal (különösen Finnországgal), és szoros együttműködést alakított ki a másik két balti állammal, Lettországgal és Litvániával is. 1994-ben közös balti békefenntartó alakulatot (BALTBAT) hoztak létre, Észtország aktívan részt vesz a Balti-tenger melletti államok együttműködésében is.
|
|
Az 1999-es választásokon a Centrumpárt szerezte meg a legtöbb mandátumot, de ismét M. Laar alakíthatott kormányt a Haza Szövetség, a Reformpárt és a Mérsékeltek koalíciójában. Őt 2001 elején a reformpárti Siim Kallas követte a miniszterelnöki székben. 2001 őszén Arnold Rüütelt választották meg köztársasági elnöknek. 2002 őszén Észtország hivatalosan is meghívást kapott mind a NATO-ba, mind az Európai Unióba.
A 2003-as országgyűlési választásokat követően először Juhan Parts (Res Publica), majd 2005-ben Andrus Ansip (Észt Reformpárt) alakított kormányt.
Észtország 2004. március 29-én lett tagja a NATO-nak, az Európai Unióhoz pedig május 1-jén csatlakozott.
2005-ben a lakosság 82%-a volt észt állampolgár (1992-ben 68%-a), 7,5%-a orosz, 9,8%-a hontalan. A honosítás útján állampolgárságot nyert nem észtek száma ekkor haladta meg először az állampolgársággal nem bírókét.
(Bereczki András)
[1] A történelmi áttekintés a következő művek felhasználásával készült: RAUN, Toivo U.: Észtország története. Debrecen, 2001.; LAAR, M. – VAHTRE, L. – VAHTRE, S. – VALK, H.: Észtország története. Folia Estonica. Tomus VII. Savariae, 1999.; von RAUCH, G. – MISIUNAS J. – TAAGEPERA, R.: A balti államok története. Budapest, 1994.; BERECZKI András: Az észt történelem kronologikus áttekintése. In: LAAR, M. – VAHTRE, L. – VAHTRE, S. – VALK, H.: Észtország története. Folia Estonica. Tomus VII. Savariae, 1999. 241–278.; Uő.: Észtország. Történet. Magyar Nagylexikon 7. Budapest, 1998. 535–537.; Uő.: Észtország rövid történelmi kronológiája. In: Nyelvrokonaink. Szerk.: Nanovfszky György. A Magyarságkutatás Könyvtára XXV. Budapest, 2000. 187–189.; RUUSMANN, Ants: Eesti Vabariik 1920–1940. Tallinn, 1997.; EESTI ajalugu. Kronoloogia. Koostanud: Vahtre, Sulev. Tallinn, 1994.; PALLI, Heldur: Eesti rahvastiku ajaloo lühiülevaade. Tallinn, 1998.
[2] A táblázat természetesen mutatja a szovjet időszak orosz betelepítő politikáját is.
[3] A háború utáni határokon belül.