A legősibb a népvallás, amely egyfajta animizmus, samanizmus. A bönnel és a buddhizmussal találkozva változásokon ment keresztül:

1. Elemeket vett át mindkettőből, így elegye lett az ősi nomád állattartó, földművelő hagyományokat őrző hitvilágnak, a bön és a buddhizmus világképének, istenségeinek, szertartásainak, mágiájának és a halált követő életről szóló tanoknak.

2. Gazdagította is a másik két vallást: a bön, majd a buddhizmus megismerése, átvétele nem jelentette az ősi hitvilág természetfeletti lényeinek megszűnését, azok új szerepet kaptak. A tavak, folyók, hegyek, sziklák, fák, földek, források stb. istenei a buddhizmusban a „látszatvilágnak, a jelenségek világának” az istenei lettek, míg a gonosz szellemek, ártó démonok, miután a megfelelő eszközökkel leigázták és megeskették őket, a buddhizmus tanvédő istenségeivé váltak.

3. A különböző vallások megegyező szerepköreit betöltő istenek pedig azonossá váltak: pl. a halottak ősi tibeti bírája egyben a holtak Indiából származó buddhista ura, Jáma (tibeti: Sindzse).

A tibetiek Buddha tanításait követik, aszerint élnek és imamalmukat forgatva álló nap ismételgetik az om mani padme hum formulát, közben áldozati vizet szórnak, füstölőt gyújtanak az ősi isteneknek és szellemeknek, a démonok ellen szellemcsapdákat helyeznek el: mindez remekül megfér egymás mellett.

Az ősi tibeti felfogás szerint a világ három részre tagolódik, melyek elnevezése az ott lakó legjellemzőbb lényre utal:

–   joglu: „alsó, a kígyók világa”. A föld belsejében, a vizekben élő csúszómászók, főként kígyók, titkos kincset őrző vizi szörnyek birodalma. Legnagyobb hatalmú lakói: lu (kígyók, könnyen azonosíthatók voltak az indiai nágákkal), nyen (fák, sziklák urai), szadag (egy-egy terület földben lakó urai), szi (vámpírszerű lények, akik főként a kisgyermekekre jelentenek veszélyt).

     Mindezen lények veszélyessége eltérő, némelyiket könnyű, némelyiket nehéz megfékezni. Többségüket Padmaszambhava, az indiai mágus tette a buddhizmus szolgáivá. Máig tisztelik őket, pl. Kancsendzönga „a Himalája 5 kincstára” istenség (a hegycsúcs róla kapta a nevét) tiszteletére évente rendeznek ünnepet maszkos, kardos táncjátékkal a Szikkim székhelyén, Gangtokban működő buddhista kolostorokban.

–   barcen: „középső, a cen szellemek birodalma”. A cen-ek a levegő manapság is rettegve tisztelt démoncsoportja, vadászok alakját öltik, vörösek, fegyverzetben, páncélban lovagolnak vörös lovaikon, királyukkal az élen. Aki magányosan találkozik velük a hegyekben, arra nyilakat zúdítanak és halálos betegségbe esik.

–   tenghla: „fölső, istenek világa”. A mennyet a régi tibetiek nagy becsben tartották. Istenét sokféle természetfölötti lény veszi körül: hla (istenek), mu (szellemek), thiurang (démonok), dü (ártó szellem, a buddhizmusban Márának, Buddha kísértőjének a szerepét kapta).

A három világ között szellemkötélen (tibeti: mutag) lehet közlekedni. Ennek jelentősége megnyilvánul abban a legendában, amely a nyolcadik mitikus tibeti király, Drigumcenpo esetét mondja el: az égből ereszkedett le a kötélen, hogy földi teendőit ellássa ugyanúgy, mint hét elődje. Drigumcenpo azonban áldozatul esett minisztere fekete mágiájának és elvágta a kötelet, s nem tudott visszatérni az égbe. Ezért, mikor meghalt, teste itt maradt, azóta váltak szükségessé a temetési rítusok.

Az ősi népi vallás fontos része volt még a legújabb időkben is a állatáldozat, annak ellenére, hogy szöges ellentétben áll a buddhista tanítással. Minden állami esemény fontos része volt nagyszámú jak, kecske, birka, ló, szamár, majom, sőt bizonyos, hogy az emberáldozat sem volt ismeretlen.

A halotti szertartások jellemző részeit képezik a tibeti népvallásnak. Ezek beleolvadtak a bön és a tibeti buddhizmus első változatába, melyet a tibeti buddhizmus nyingmapa iskolája örökített meg a „Köztes lét könyvei” című műben.

A tibeti népvallásban nagyon fontos szerepe van a léleknek (tibeti: la), szokásos lakhelye az emberi test. Nagyon mozgékony lévén, fában, sziklákban, állatokban is tanyát üthet, de továbbra is szoros kapcsolatban marad az illető személy életével. Ha elhagyja a testet, annak a következménye betegség sőt halál is lehet. Az uralkodók lelke hagyományosan egy ősi, kifejezetten erre a célra szolgáló hegy, a Lari belsejében lakott, és külön kirendelt pap volt az őrzője, aki a mágia mestere volt. Ez olyan magas rang volt, hogy ez a pap az uralkodó jobbján ülhetett, míg a főminiszternek meg kellett elégednie a bal oldallal.

Az ősi tibeti világképet híven őrzi a népköltészet, legismertebb a különféle eredetű legendákat ötvöző, többkötetnyi terjedelmű Geszar eposz. Főhőse Geszar (a névben könnyen felismerhető etimológiai rokonsága a „cézár, császár” szóval), aki természetfeletti erők birtokában meghódítja az egész világot. A történetek mongol változata is rendkívül népszerű.

Hoffmann, Helmut 2001: A tibeti műveltség kézikönyve. Budapest, Terebess Kiadó, 127–136. p.: a tibeti népvallás általános bemutatása, bibliográfia (szinte kizárólag idegen nyelvű művek) a 150-151. oldalakon.

A kőoroszlán. Tibeti mesék. Budapest, Móra Könyvkiadó–Uzsgorod, Kárpáti Kiadó, 1984.: oroszból fordított tibeti népmesék.

A nyolcszirmú lótusz. Tibeti legendák és mesék. Válogatta, fordította, az utószót és a jegyzeteket írta Róna-Tas András. Budapest, Európa, 1958.

Tokarev, Sz. A. (főszerk.) 1988: Mitológiai enciklopédia. Budapest, Gondolat Kiadó, II. kötet, 615-625. p.: a tibeto-burmai mitológia alapvető fogalmainak leírása.