A tibeti buddhizmus rendkívül figyelemreméltó abból a szempontból, hogy egészen a XX. század derekáig töretlenül fenntartotta az észak-indiai kolostori egyetemek hagyományát, majd 1959-et követően áttelepítette azt Indiába és számos nyugati országba. A minden ízében buddhizmustól áthatott tibeti műveltség végtelen gazdagságát elsőként Kőrösi Csoma Sándor tárta a nyugati világ elé. Három legnagyobb műve, a tibeti nyelv grammatikája, a tibeti-angol szótár és a szanszkrit-tibeti buddhista terminológiai szótár angol fordítása mellett hosszabb-rövidebb tanulmányok tucatjaiban mutatta be a tibeti műveltség különféle területeit tibeti nyelvű művek elemzése alapján. A több mint 300 kötetes tibeti buddhista kánont részletesen bemutató tanulmányai ma is a tibetisztika alapműveinek számítanak.

Az indiai buddhizmus két ága, a hínajána („kis kocsi”, azon kevesek útja, akik önerőből képesek elérni a megvilágosodást, s azt tartják, hogy a tudást nem lehet átadni, ideálja az arhat) és a mahájána („nagy kocsi”, ideálja a bódhiszattva, aki azon fáradozik, hogy mindenkit hozzásegítsen a megvilágosodáshoz) közül a tibetiek ez utóbbi tantrikus ágának, a vadzsrajána („gyémánt kocsi”) irányzat követőinek tartják magukat. A legfontosabb különbség a két indiai ág között a tudás átadásának módjában van, azaz a tanítómester (szanszkrit: upászaka, tibeti: láma) szerepének fontosságában. Tibetben ez a szerep még nagyobb hangsúlyt kapott, mivel az Indiából érkező, képzett tudós mesterek segítőkészségétől, tanítani tudásától függött a vallás helyes megismerése, a szanszkrit szövegek jó tibeti fordításának elkészítése. A tanok tekintetében jelentős bővülés következett be a buddhizmus szakaszai során, az alapvető tantételek azonban nem változtak, vagyis a tibeti buddhizmus különböző irányzataiban az elméleti alap a középső út, a gyakorlat tekintetében pedig a fokozatosság.

Fő jellemzői:

–   az elméleti fejtegetések iránti igény: pradnyápáramitá-irodalom, madhjamaka iskola (II. század), jógácsára iskola (IV. század);

–   a misztika: A VII. századra kialakuló vadzsrajána irányzat kezdetét a tantrizmus jelenti, melynek létrejöttét a III. századra teszik a kutatók. Fénykorát a 7. században érte el, Észak-Kasmir környékén (a legendás Sambhala orzságban) virágzott. Alapja a varázsszöveg (szanszkrit: dháraní, mantra, tibeti: szung, ngag) alkalmazása. Ezeket nagyon pontosan kell elmondani, hiba esetén nemcsak a várt eredmény marad el, hanem tragikus következményei is lehetnek. Legkiválóbb mesterei (köztük Padmaszambhava) hatalmas erővel, mágikus képességekkel rendelkeztek. Az irányzat követői – a legendák szerint – Buddhától eredeztetik tanításaikat, aki titkos tanait csak a kiválasztottaknak adta át. A beavatással elsajátítható tanítás a tantra (tibetiül gyü), melynek jelentése: „fonál, (hagyomány)láncolat”. A korábbi időszak gondolkodásmódjára Buddha tanításainak racionálisan felfogható, megérthető rétege volt jellemző, mely a példatörténetekben, példázatokban (szanszkrit: szútra, tibeti: do) fogalmazódik meg.

–   titkosság: a személyre szabott beavatást más nem képes megérteni. Lényege, hogy a tanuló/gyakorló képességeihez, szellemi-lelki állapotához, érettségéhez igazodva kapja meg a tanításokat. Ezért a beavató mester, a láma közreműködése nélkülözhetetlen.

Az istenségkultusznak nagy szerepe van, a hinduizmus istenei átkerültek változatlan vagy megváltozott formában. Ezzel párhuzamosan a szertartások gazdag eszköztára alakult ki (a buddhizmus korábbi formái alig alkalmaztak szertartásokat): szóró áldozat, magasztalás, eskü, fohász, áldásszerzés, istenigézés, beavatás, felszentelés, varázskör készítése, mágikus mozdulatok, varázsigék stb. A tibeti buddhizmusban az istenségek panteonja nagy mértékben bővült (a népvallás, a bön gazdagította tovább).

A tibeti buddhizmus legfőbb istensége Csenreszik (szanszkrit nevén: Avalókitésvara), a könyörületesség, az együttérzés megtestesítője, Tibet védőszentje. Az ő mantrája az Om mani padme hum, melynek minden egyes szótagja a létforgatag egy-egy szférájából segít kiszabadulni.

A korábbi buddhista megtérés kora egybeesett Tibet történetének egyik legjelentősebb korszakával a VII–IX. századi királykorral, az ekkor uralkodó három nagy tankirály (tibeti: cshögyel) tevékenységével, így a vallás és a politika összefonódása már az egységes állam megteremtésével egy időben elkezdődött.

Az első tankirály Szongcen Gampo (620–649), az államalapító, a mahájána buddhizmust pártfogolta az ellenlábas nemesség bön vallásával szemben. Két fő felesége egy-egy Buddhát ábrázoló szobrot, könyveket és más szent tárgyakat hozott Tibetbe. Egyikük kínai, ő építtette a Dzsokang szentélyt, a másik nepáli, az ő nevéhez fűződik a Ramocse szentély építése. A két feleség egyszersmind a buddhizmus két változatának Tibetbe jutását jelképezi.

A második tankirály: Triszong Decen (755–797) a buddhizmust államvallássá tette (779). Két jelentős vallási vitát rendezett, amelyeken eldöntötték, hogy a buddhizmust részesítik előnyben a bönnel szemben, illetve a buddhizmus indiai változatát a kínaival szemben. A vitákra az általa 775-ben építtetett hatalmas Szamje kolostorban került sor. (2. szemelvény) Indiából nagy számban érkeztek magasan képzett buddhista mesterek, akik tibeti szerzetesekkel együtt fordítócsoportokat alakítottak és megkezdődött a szanszkrit nyelvű buddhista szent könyvek tömeges fordítása tibetire. A király támasza a korszak két kiemelkedő indiai mestere volt: Sántaraksita, a skolasztika bölcse, a madhjamaka kiemelkedő tudósa és Padmaszambhava, aki mágikus képességeivel legyőzte a bönt. Uralkodása idején avatták fel az első tibeti szerzeteseket.

A harmadik tankirály Ralpacsen (815–836) uralkodása alatt folytatódott a nagyarányú fordítási tevékenység. Elődeihez hasonlóan ő is a buddhizmus kiemelkedő támogatója volt: törvényben rendelkezett a szerzetesek ellátásáról, mely szerint hét család köteles volt egy szerzetest eltartani. Nyelvújítási törvényt hozott, amely rögzítette a buddhista terminológiát és a vallási nyelvezet (klasszikus tibeti) szabályait. Az addig lefordított könyveket ellenőrizték, kommentárokkal egybevetve javították, egységesítették, szükség esetén újrafordították a nyelvtörvényben foglaltaknak megfelelően. A tibeti fordítások jelentőségét növeli, hogy az eredeti szanszkrit szövegek túlnyomó többsége a történelem zűrzavarai során elveszett, így valójában a tibeti fordításoknak köszönhető, hogy a buddhista művek tanulmányozása egyáltalán lehetséges.

Az első megtérés követői később a nyingmapa, azaz „régi”, „a régi tantrákat követő” elnevezést kapták a tibeti vallástörténetben. Tanításuk középpontjában a dzokcsen „nagy tökéletesség” tantrarendszer áll, az iskola központi személyisége pedig Padmaszambhava. Ebben a korban szervezett egyház még nem volt, rendek, vallási irányzatok nem alakultak ki, iskolák nem különültek el.

836-ben Ralpacsent megölték, bön restauráció vette kezdetét, a buddhizmust a X. század végéig üldözték. Az egységes állam több évszázadra szétesett. A feudális széttagoltság idején a buddhizmust támogató királyok nélkül számtalan szentély, kolostor pusztult el, a szerzetesek mindennel, ami menthető volt, az ország peremvidékeire menekültek. A X. század vége felé befolyásos, buddhizmust pártoló nemesek Indiából különféle irányzatokat képviselő, különféle hagyományokat ápoló mestereket hívtak.

Az egyik leghíresebb indiai mester Atísa, a Vikramasíla kolostor nagy műveltségű szerzetese, az ő Tibetbe érkezésétől (1042) számítják a későbbi megtérés kezdetét. Tanításai és törekvései a legtöbb rend tanításaiban jelentős szerepet játszottak. „A szentté válás útját megvilágító mécses” című verses műve a tibeti buddhizmus egyik alapja. A benne felvázolt ún. lamrim „fokozatos út” elmélet az emberek három típusát különíti el szellemi képességeik alapján: a nagyemberek, a középemberek, valamint a kisemberek típusát és mindhárom csoportnak külön-külön kifejti a fejlődés lehetséges útját.

A korábbi megtérés óta eltelt évszázadok során újabb tantrák jöttek létre és terjedtek el, a későbbi megtérés idején ezeket vették át, a korábbiakat pedig elvetették. Emiatt az ismét felvirágzó buddhizmus hívei magukat „újak”-nak, „az új tantrákat követők”-nek (tibeti: szarmapa) nevezték, ily módon különböztetve meg magukat a korábbi megtérés korából fennmaradt irányzat híveitől, a „régiek”-től, azaz „a régi tantrákat követők”-től (tibeti: nyingmapa).

A Tibetbe érkező mesterek magukkal hozták saját hagyományaikat, melyeket átadtak tanítványaiknak. Ily módon a XI. évszázad során számos rend jött létre, melyek mindegyikének megvan a maga sajátos arculata. A főbb rendek: szakjapa, kádampa, kagyüpa és alirányzatai.

A tibeti buddhista rendek közös vonásai sokkal lényegesebbek, mint a különbségek. A kolostori rendszabályzat alapja ugyanaz minden rendnél, ugyanazokat a szútrákat és tantrákat fogadja el minden iskola (kivétel a nyingmapa: a régi tantrákat követi) hiteles, Buddhától származó kinyilatkoztatásként, ugyanazokat a szanszkritból fordított filozófiai és szertartás-szövegeket ismerik el. Ezek kanonizált gyűjteménye a XIV. században Butön által véglegesített Kágyur („Lefordított kinyilatkoztatások”, 108 kötet) és Tengyur („Lefordított magyarázatok”, 225 kötet).

A célkitűzés is azonos: a létforgatag látszatjelenségeihez való ragaszkodás, kötődés legyőzése, a tudat megtisztítása minden szennyeződéstől, a megvilágosodás elérése, mely nem öncélú törekvés, hanem – a mahájána bódhiszattva-ideáljának megfelelően – a tanulás–gyakorlás–elmélkedés hármas feladata minden lény érdekét szolgálja. Mindegyik iskola egy-egy indiai mestertől eredezteti hagyományait, de közös az elméleti alap (Nágárdzsuna madhjamaka filozófiája) és mindegyik irányzat a szútra (példázatok) és a tantra (beavatások) rendszerének együttes tanulását, gyakorlását alkalmazza.

A tibeti rendek közti különbségek Buddha tanítási módszereinek a sokoldalúságához vezethetők vissza. Buddha a tanulók különböző csoportjainak szellemi képességükhöz alkalmazkodva más-más módszerekkel fejtette ki tanításait, avatta be őket egyik vagy másik rendszerbe. A tibeti buddhizmus minden rendszert egyesít, az indiai buddhizmus minden iskolájának a tanításait magába foglalja. A tibeti hagyomány a mahájánán belül kétfajta ösvényt különböztet meg aszerint, hogy a szútra vagy a tantra áll-e a középpontban. Ezek nem állnak egymással szemben, nem zárják ki egymást. Az egyes iskolák más-más tantrákat, jógagyakorlatokat, szertartásokat, szimbólumrendszereket részesítenek előnyben, de olyan is van, amit több irányzat alkalmaz azonos vagy eltérő módszerekkel. Általános gyakorlat pl. az istenigézés, valamely istenség megjelenítése, vizualizációja (szanszkrit: szádhana, tibeti: druptab) szigorúan kötött sajátosságokkal (az istenség testtartása, kéztartása, arányai, tárgyai, a színek, a környezet stb.) – pontosan úgy, ahogyan a rend egy meghatározó mesterének a látomásában megjelent. A tökéletes megjelenítés lehetővé teszi a vele való azonosulást.

Nyingmapa: a korábbi megtérés tantráit követő rend. Fő mesterük Padmaszambhava, akit „Második Buddha”-ként tisztelnek. Sok rokon vonást mutat a bönnel.

Szakjapa: Köncsog Gyelpo alapította a XI. században, fő kolostora a Szakja (Cang tartományban). Az indiai Virúpa mester tanítását követik, melynek alapja a Hévadzsra tantra és sajátos meditációs rendszere az „út és eredmény” (tibeti: lamdre) tan, mely szerint az út és az általa elérhető eredmény elválaszthatatlan egymástól, miként a magban is benne van a gyümölcs. Az út és az eredmény egy: ez a kettősség nem létezik. Kiemelkedő mesterei: Szakja Pandita, Pakpa láma. A rend jelenlegi vezetője a 41. szakja apát: Szakja Tridzin, aki Indiában él.

Kagyüpa rendek: Alapítója Marpa (XI. század), az indiai Tilópa és Narópa hagyományait követik. A rend legjelentősebb mesterei közé tartozik Milarepa és tanítványa Gampopa, akiknek életpályája, tevékenysége és művei a többi tibeti rendben is elismertek. (3. és 4. szemelvény) Tanításaikban fontos helyet kapott a „belső hő” (tibeti: tumo), az „álomjóga” (tibeti: milam), a „köztes lét” (tibeti: bardo). Számos alirányzata létezik ma is, mindegyik saját vezetővel: pl. karma kagyüpa, drukpa kagyüpa.

Gelukpa: Congkápa alapította a XV. század elején, fő kolostora a Ganden (Ü tartományban), Tibet legnagyobb kolostorai is ehhez a rendhez tartoznak (Drepung, Szera szintén Üben, Trasilhünpo Cangban). Az XI. században létrejött kádampa rend hagyományainak folytatói, melyet Atísa tanításaira (lamrim, az emberek három típusa) építve egyik fő tanítványa, Dromtön hozott létre. Congkápa a kolostori rendszabályzat tekintélyének helyreállítása céljából erősítette meg az erkölcsös életviteléről híres kádampa rend hagyományait egy olyan korban, amikor egyes irányzatoknál már nagyon laza volt a szerzetesi fegyelem.

Congkapa nagy szabású reformokat valósított meg: a szerzetesek tanulmányaiban átgondolt képzési rendszert alakított ki a buddhista tanok átfogó és alapos elsajátítása érdekében mind elméleti, mind gyakorlati oldalról; a mesterek reinkarnálódásának hagyományát (tulku „vándortest”) beépítette az egyházi méltóságok örökletes rendjébe; bevezette az egy teljes hónapon át tartó újévi ünnepségsorozatot stb.

A rend ma Tendzin Gyaco, a 14. dalai láma vezetése alatt áll.

Születésüktől fogva nagy tiszteletnek örvendenek mind a szerzetesek, mind a világi hívek körében a tulku „átváltozott test, vándortest” lámák, akikben gyermekkorukban egy születésükkor elhunyt mester vagy magas egyházi méltóságú láma testetöltését ismerik fel. A tulku lámaság a reinkarnáció tanán alapszik, a gelukpa rend térhódításával vált a tibeti buddhizmus lényeges elemévé: a dalai lámák és pancsen lámák is tulkuk. Felismerésük, megtalálásuk hosszadalmas folyamat eredménye. Származásuktól, képességeiktől és műveltségüktől függetlenül egész életükben magas egyházi méltóságot töltenek be és feltétlen tisztelet övezi őket. Közülük kerülnek ki a kolostorok apátjai, a rendek vezető mesterei.

A szerzetesek többsége a képzés szokásos útját járja végig. Belépéskor gecul „novícius, az erények tanulója” lesz. Személyes pártfogója irányításával tanul, s közben elsajátítja a kolostori élet rendjét, a szertartásokat, majd elkezdi fejből megtanulni a szent szövegeket, melyek értelmét később fogja mestere megmagyarázni. 20 éves kora körül, a felszentelés szertartása után válik teljes jogú szerzetessé, gelong-gá, „erény-gyűjtő”-vé. Aki tovább tanul, különböző szakokat végezhet el, tanulmányútra mehet más kolostorokba, és tudományos fokozatot is szerezhet (kb. 35 éves kortól), gese „az erény tudója” lesz belőle. Aki nem bírja a kemény tanulást, a kolostor számára a vallási élettel kapcsolatos munkát végez (pl. zenél a szertartásokon, szobrot, festményt készít).

A szerzetesek a kolostorok elzárt világában élnek, többnyire saját cellájukban végzik feladataikat. Csak a közös imákra, szertartásokra gyűlnek össze társaikkal a gyülekezőteremben. A világi hívekkel alig van kapcsolatuk, nagyobb családi eseményeken (születés, házasság, betegség, halál) szertartásokat végeznek számukra. A világi híveknek nincs szervezett gyülekezete. A vallásos ünnepek eseményein nézőként részt vehetnek, de a kolostor életében nincs részük.

A buddhizmus kezdettől fogva összefonódott a világi hatalommal. Tibeti elterjedése a királyok támogatásának köszönhető. A VIII. században államvallás lett, a király rendelkezett a szerzetesek ellátásáról, ezért a vándorló, kolduló indiai szerzetesekkel szemben a tibeti szerzetesek megélhetése államilag biztosított volt.

A buddhizmus új felvirágzását (későbbi megtérés) befolyásos nemesek segítették elő. Az új kolostorokat, rendeket az egyes nemesi családok támogatták: a kolostorokhoz földbirtok tartozott, s ez biztosította a közösségek létét. A világi hatalommal való szoros kapcsolat a szervezett egyházak létrejöttét eredményezte.

A XIII. századtól kezdődően csaknem 450 éven át tekintélyuralmi korszakok váltották egymást: az egyre nagyobb politikai befolyásra szert tett rendek az őket támogató nemesi családokkal összefogva hatalmat szereztek a többi fölött. A rivalizáló rendek gyakran külső segítséget vettek igénybe, a szakjapa rend például Kína mongol császárainak (Jüan-dinasztia) a támogatását is élvezte. Ez egyben a tibeti buddhizmus terjedését is jelentette: a Jüan udvar felvette a buddhizmust – ez volt a mongolok első megtérése.

A XVI. századtól a gelukpa rend egyre nagyobb befolyásra tett szert először vallási téren, később nagy hatalmú támogatóra talált a tümet-mongol Altan kán személyében, aki a buddhizmus hívévé vált. Ezzel kezdetét vette a mongolok második megtérése. Altan kán az őt buddhizmusra térítő nagy tudású szereztesnek, Szönam Gyacónak a „dalai láma” (a mongol „tenger” jelentésű dalai szó a végtelen hatalom és tudás szimbóluma) címet adományozta. Altan kán példáját követve más nemzetségek is buddhistává váltak, a XVII. század végére a mandzsu uralom alá vont mongol területek egészén államvallás lett a tibeti buddhizmus.

1642-ben az 5. dalai láma, Ngavang Loszang Gyaco a buddhista nemzetségek támogatásával egyesítette Tibet nagy részét és egyházi vezetésű központi hatalmat hozott létre, mely mintegy 300 évig állt fenn. Ekkor alakultak ki az alapjai az a rendszernek, amit még ma is Tibetnek, tibeti kultúrának nevezünk: a társadalom, a gazdaság, az egyházi hierarchia, a hatalmi rend.

A tibeti buddhizmus csaknem másfél évezredes története során rendkívül gazdag vallásos irodalmat hozott létre.

Ez a hosszú időszak két fő korszakra osztható:

VII–XIV. század: a fordítások kora. A tibeti irodalom alapját a szanszkritból (szórványosan kínaiból és más nyelvekből) lefordított buddhista szent iratok jelentik. A hitelesített művekből összeállított tibeti kánont, a Kágyur és a Tengyur gyűjteményeit (összterjedelmük mintegy 250 000 oldalra tehető) 1325-ben véglegesíti Butön. A kánonba fel nem vett fordítások mennyisége is számottevő.

XI. századtól: az önálló irodalom kora. Bár már a VII–VIII. században is születtek önálló tibeti vallásos művek (buddhista szótárok, nyelvtanok stb.) az önálló tibeti irodalom kialakulása a XI. században veszi kezdetét. Az azóta eltelt 1000 év során jelentős mennyiségű, magas színvonalú, döntő többségében vallási tárgyú mű keletkezett. A magasan képzett szerzetesek legkiválóbbjai több kötetes életművet (tibeti: szumbum) hagytak hátra, Buddha tanainak minél jobb megvilágítása érdekében a buddhista tudományok számos területén igyekeztek maradandót alkotni. A XVII. századtól kezdődően pedig a tibeti kolostori képzésben részesülő mongol szerzetesek is bőségesen hozzájárultak a tibeti nyelvű irodalom gyarapításához (a kutatások szerint több mint 200 mongol szerzetes gazdagította több kötetes életművel a tibeti irodalmat).

Hoffmann, Helmut 2001: A tibeti műveltség kézikönyve. Budapest, Terebess. 155–227. p.: a tibeti buddhizmus általános bemutatása, az egyes rendek leírása, bibliográfia: 220–227. p.; 229-250. p.: a hagyományos Tibet társadalma, gazdasága, bibliográfia: 248–250. p.

További magyar nyelvű irodalom:

Fehér Judit (szerk.) 1994. Tibeti buddhista filozófia. Budapest, Orientalisztikai Munkaközösség–Balassi Kiadó. (Történelem és kultúra 11.)

A köztes lét könyvei. Tibeti tanácsok halandóknak és születendőknek. Tibetiből fordította, az előszót írta, a szómagyarázót és a könyvészeti adatokat összeállította Kara György. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1986.

Lhündrup Szöpa 1995: Tibeti buddhizmus első kézből I. Budapest, Tibet Társaság.

Skilton, Andrew 1997: A buddhizmus rövid története. Budapest, Corvina.

Szaszkja Pandita 1984: A bölcsesség kincsestára. Budapest, Európa Könyvkiadó.

Szögjal Rinpocse 1995: Tibeti könyv életről és halálról. Budapest, Magyar Könyvklub.

Tendzin Gyaco 1992: Tibeti buddhizmus – kulcs a középső úthoz. Budapest, Pesti Szalon.

Szakirodalom idegen nyelven:

Atisa 1983: A Lamp for the Path and Commentary. London.

Csoma de Kőrös, Alexander 1836: Analysis of the Dulva, a Portion of the Tibetan Work entitled the Kah-Gyur. Asiatic Researches XX, Part I, 41-93. p.; reprint: Csoma de Kőrös, Alexander 1984: Tibetan Studies. (szerk. Terjék József) Budapest, Akadémiai Kiadó, 175–227. p.; magyar fordításban: Duka Tivadar 1885: Kőrösi Csoma Sándor dolgozatai. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia (reprint: Budapest, Buddhista Misszió 1984.), 201–231. p.

Csoma de Kőrös, Alexander 1839a: Analysis of the Sher-chin – P’hal-ch’hen – Dkon-séks – Do-dé – Nyáng-dás – and Gyut; Being the 2nd, 3rd, 4th, 5th, 6th, and 7th Divisions of th Tibetan Work, Entitled the Kah-gyur. Asiatic Researches XX, Part II, 393–552. p.; reprint: Csoma de Kőrös 1984, 265–424. p.; magyar fordításban: Duka 1885, 1984: 231–261. p.

Csoma de Kőrös, Alexander 1839b: Abstract of the Contents of the Bstan-Hgyur. Asiatic Researches 553–585. p.; reprint: Csoma de Kőrös 1984, 425–457. p.; magyar fordításban: Duka 1885, 1984: 262–274. p.

Gampopa 1998: The Jewel Ornament of Liberation. The Wish-fulfilling Gem of the Noble Teachings. Translated by Khenpo Konchog Rinpoche. Ithaca, New York, Snow Lion Publications.

’Gos lo-tsa-ba 1976: The Blue Annals. Delhi.

Kvaerne, Per 1972: Aspects of the Origin of the Buddhist Tradition in Tibet. Numen 19.

Mi-la-ras-pa 1977: The Hundred Thousand Songs of Milarepa. Boulder.

Snellgrove, David 1987: Indo-Tibetan Buddhism: Indian Buddhist and Their Tibetan Successors. Boston.

Tsong-kha-pa 1978: Calming the Mind and Discerning the Real, Buddhist Meditation and the Middle View. New York.

Tucci, Giuseppe 1972: The Religions of Tibet. Berkeley, California.

Tucci, Giuseppe 1949: Tibetan Painted Scrolls. Roma.

Waddell, L. A. 1895: The Buddhism of Tibet or Lamaism. London.

1. Trasi Gyelcen: A bölcs tanítások kincsestára „A tudósokat megörvendeztető eső”

Trasi Gyelcen (1859-1933?) a bön kiemelkedő szerzetese, az 1920-as években számos tibeti nyelvű bön műre támaszkodva írta meg több mint 500 oldalas, összefoglaló művét a bön történetéről.

A bön elterjedése Tibetben

„MikoraTanítóTibetbejött,atibetibön-papoknakistenigéző,démonűző, bajelhárító útmutatásokat adott … Most Tibet istenei és démonai a bön parancsára hallgatnak, és végrehajtanak mindent, amivel megbízzák őket. Ha a bön-pap áldozatot mutat be egy istennek, az megvédi, ha megver egy démont, az a szolgája lesz, ha elkergeti, elmenekül: mert a Tanító szigorú parancsára régen esküt tett. A bön-papot ezért „a démonok leigázójá”-nak is nevezik.

Akkor a Tanító csak azt tanította meg, hogyan kell áldozni illatos füstölővel és árpaitallal, mit kell a démonoknak adományozni. Megparancsolta nekik, hogy engedelmeskedjenek a bön-mesterek utasításainak. Akkoriban a legmélyebb igazságokat nem tanította meg. Mint korábban már kifejtettem, fohászkodott, hogy egyszer majd eljöjjön annak az ideje is.”

Triszong Decen király vallási vitát rendezett, hogy eldöntsék, a bönt vagy a buddhizmust kövessék-e. A mű a bön szemszögéből tárgyalja a vita lefolyását.

„Triszong Decen így rendelkezett:

– Meg kell vizsgálni, melyik (tanítás) igaz, melyik hamis. A bönpók és a buddhista mesterek (panditok) mérjék össze képességeiket.

Elkezdődött a vetélkedés: Tongyung Thucsen felpattant legkitűnőbb dobjára és fölrepült a középső mennybe. Padmaszambhava mester reggel napkeltekor az első napsugárra akasztotta fel szerzetesi ruháját. …

A bönpok és a buddhisták a király parancsának megfelelően összemérték mágikus képességeiket: meggyilkolt embert élesztettek fel, halott lelkét hívták vissza. Számos hiteles írás tanusítja, hogy a bönpók sokkal kiválóbbak voltak, de ezeket most nem idézem.

A király csak azért rendezett versenyt a bönpók és a buddhisták között, hogy a bönt letiporja, a bönpók azonban nem szenvedtek vereséget, sőt felülkerekedtek. De nem volt mit tenni: a király korábban kifejezte óhaját, hogy a (buddhista) tant akarja gyakorolni, ezért a panditok és a buddhizmust pártoló miniszterek gonosz terveket kifundálva újra és újra viszályt szítottak a király és a bönpók között. Ráadásul a hanyatló korszak emberi lényei is elhanyagolták az erényeket, egyre több bűnös tettet követtek el és minden tanítás legjobbjának, a becses örök bönnek a törvényeit már nem követték. Ilyen és még további okoknál fogva elérkezett a tan (bön) hanyatlásának az ideje.”

2. Butön Rincsendrub: A Boldogságba Érkezett tanításának megvilágítása, a Tan története, a Kinyilatkoztatások kincsestára

Butön Rincsendrub (1290–1364) a XIV. század nagy polihisztora, a szanszkritból lefordított szent iratok rendszerezője, a tibeti buddhista gyűjtemények, azaz a Kágyur és a Tengyur kanonizálója. Az itt következő szemelvény forrása az egyik legjelentősebb műve (1322), melyben Buddha tanainak áttekintése után a buddhizmus történetét követi nyomon Buddha születésétől kezdve a tibetiek későbbi megtéréséig bezárólag.

A szemelvény arról a vitáról szól, amit Triszong Decen király rendeletére tartanak. Ezen a buddhizmus indiai változatának képviselője, Kamalasíla és a kínai irányzat híve, a kínai Mahájána hasang fejti ki álláspontját

„A kínai Mahájána hasang tanítványai megszaporodtak. Nihilista nézeteket vallottak és nem törekedtek arra, hogy az erényeket gyakorolják, mondván: Hiába cselekszünk a Tan szerint, az erényes tettekkel és szavakkal nem érhető el a buddha-állapot. Csak a teljes tétlenség vezet el oda. A tibetiek nagy részének tetszett a Tan efféle felfogása és igyekeztek alaposan megismerni a hasang tanításait. Azok a tibetiek, akik Sántaraksita tanításait követték sem elméletben, sem gyakorlatban nem értettek egyet ezzel a fajta felfogással. Sántaraksita korábbi jóslata beteljesedett: két pártra oszlottak a szerzetesek. A királyt emlékeztették Sántaraksita jóslatára, aki azt tanácsolta, hívják meg tanítványát Kamalasílát Tibetbe, majd ő helyreállítja a Tan egységét.

(Hasang:)

– Ha valaki erényes vagy bűnös tetteket hajt végre, az annak megfelelően szerencsés vagy rossz létformába születik. Ilyen módon lehetetlen megszabadulni a létforgatagból, és mindig akadályok gördülnek a megvilágosodás útjába. Az erényes és bűnös tett olyan, mint a fehér és a fekete felhő, mindkettő egyformán elsötétíti az eget. De akiben egyáltalán nem születnek gondolatok, az teljesen meg tud szabadulni a látszatvilágból. A gondolat, az elemzés, a vizsgálódás elkerülése lehetővé teszi az valóság egyes elemeiről alkotott képzetek megszűnését. Ilyen módon egy csapásra el lehet érni a buddha-állapotot, ahogyan a bódhiszattva eléri a tizedik szintet.

(Kamalasíla:)

– Azt mondod, hogy egyáltalán semmiről sem kell gondolkodni. Ezzel azonban a legtisztább bölcsesség alapját, a magasrendű elemzést is tagadod. Ez pedig a legmagasztosabb bölcsesség tagadását jelenti. Ha nincs elemző bölcsesség, miféle meditáló képes olyan szinten tartózkodni, ahol nincs alkotó gondolat? Ha a lét egyetlen eleméről sem születik gondolat és nem irányítja rá a tudatát, ez nem jelenti azt, hogy meg lehet szüntetni az élményekre, tapasztalatokra való emlékezést és a rájuk vonatkozó gondolatokat. Ha azt gondolom: ’Nem szabad felidéznem a lét egyetlen elemét sem’, már ez a gondolat is erőteljes emlékezés és tudati tevékenység. Az emlékezés és a gondolkodás hiányát elegendőnek tekintjük, akkor ebből az következik, hogy az eszméletlenség vagy a részegség állapotában el lehet jutni olyan szintre, ahol nincs alkotó gondolat. Valójában a helyes elemzésen kívül nincs olyan módszer, amellyel el lehetne érni az alkotó gondolattól való megszabadulást. Ha csupán csak felhagyunk reagálással, és a megkülönböztetéssel, hogyan lehet ráébredni minden elem ürességére (lényegnélküliségére)? És ürességük (lényegnélküliségük) felismerése nélkül nem lehet a tudati fátylakat eltávolítani. Ily módon a helyes felfogás csak a helyes elemző bölcsesség révén érhető el. Emiatt helytelen azt mondani, hogy az ember nem reagál, amikor valójában éppen ellenkezője igaz. Az emlékezés és a tudat helyes tevékenysége nélkül hogyan lehet korábbi életekre visszaemlékezni és a mindenttudást elérni? És hogyan lesz lehetséges a vágyakat megsemmisíteni? A jógi, aki egy tárgyon a helyes elemző bölcsesség módszerével meditál, felismer minden külső és belső elem ürességét a jelenben, a múltban és a jövőben, és minden gondolatteremtés lecsendesedik benne, elutasít minden helytelen tant. Ezen az alapon elsajátítja a fortélyokat, a magasrendű bölcsesség megjelenési formáit. És ezáltal minden fátyoltól megtisztulva elérheti a buddha-állapotot.

(Király:)

– Minden résztvevő kifejtheti álláspontját.

A kínaiak azon a véleményen vannak, hogy a buddha-állapotot egyszerre kell elérni, nem pedig fokozatos gyakorlással. Szerintük a hat túlpartra juttató erény pusztán csak az ellentétük tagadását jelenti. Az adakozást csak a zsugoriság hiányának tekintik. Így a legmagasabb rendű bőkezűséget a mindenféle tulajdontól való tartózkodás jelenti. A mester halála után hosszú ideig egyetértés volt a tanítás fő pontjaiban. Most három változata van a madhjamakának, a tönmünpa elmélet hívei egyszerre akarják elérni a buddha-állapotot, anélkül, hogy elemeznének és gondolkodnának. Természetesen sokféle cselekvési módszer van, de a megvilágosodás elérésének folyamata, és eredménye tekintetében csak egy.

(Kamalasíla:)

– Meg kell vizsgálni mindkét módszert: a buddha-állapot elérésének hirtelen és fokozatos útját. Ha a fokozatos út helyes, akkor semmittevés révén nem lehet megszerezni a megvilágosodáshoz szükséges tényezőket. Ha hirtelen éritek el a buddha-állapotot, akkor mit csináltok most? Buddhának kell lennetek kezdettől fogva, és a ti álláspontotok szerint a buddha-állapot elérése biztos. Azonban, ha felmásztok egy hegyre, lépésről lépésre kell haladnotok, nem vagytok képesek egyszerre feljutni a tetejére. Hasonlóképpen, ha nehéz elérni az első szintet (a fokozatosság ellenére), akkor ugyan mit mondhatunk a Mindentudás eléréséről? A mi nézeteink szerint (cenminpa) gyakorolni kell az elemző bölcsesség három fajtáját, aztán a Szent Iratok különféle témáinak alapján helyesen meg kell érteni (fel kell fogni) azok értelmét, gyakorolni kell a tíz erényt, az elmélyült meditáció révén szilárdságra kell szert tenni, el kell érni az első szintet, a bódhiszattva útjára kell lépni, és azután a tíz szint fokozatos gyakorlásán keresztül elérni a buddha-állapotot a tíz erény révén. Ha elfogadjuk a ti nézeteteket, abból az következik, hogy nem szükséges teljesíteni az erények felhalmozását, nem kell a szellemi képzés és fölösleges a világi dolgok tudása. De ebben az esetben hogyan lehet elérni minden tudható tudást? Ha nem csináltok semmit, csak alszotok, akkor még csak nem is esztek, és akkor nem értek el mást, mint hogy éhenhaltok! És akkor hol és mikor éritek el a buddha-állapotot? Ha elemzés és vizsgálódás nélkül éltek, akkor szükségszerűen elestek, hol és mikor fogjátok így felismerni az igazságot?

A tönmünpa hívei nem tudtak mit válaszolni. Odaadták a virágfüzéreket a mesternek és beismerték vereségüket. A hagyomány szerint a hasang követői kétségbeesésükben megkövezték magukat és meghaltak.

A király a következő rendeletet hozta:

– Mostantól, ami az elméletet illeti, Nágárdzsuna rendszerét fogadjuk el. A gyakorlatot illetően pedig az erényes életvitel tíz fajtáját és a tíz magasrendű erényt.”

(Fordította Tóth Erzsébet)

3. Rubpe Gyelcen: Út a megszabaduláshoz és mindentudáshoz. A tiszteletre méltó szent, Pamutruhás Mila mester, a felülmúlhatatlan jógi üdvözülésének története

Milarepa (1040–1123) a kagyüpa rend hírneves mestere. A rendalapító Marpa fő tanítványa, aszkéta és költő. Lelki-szellemi élményeit és életének külsőségeit teljes részletességgel a Százezer ének című műben fogalja össze, melynek híres dalai még ma is népszerűek Tibetben és világszerte is.

Rubpe Gyelcen (1452–1507), aki Cangi megszállott néven vált ismertté, kagyüpa rendbeli szerzetes, jógi, misztikus író és költő. Műveiben a tibeti társadalomnak arra a válságára próbál feleletet adni, amely a  pagmogrupa dinasztia közép-tibeti államának széthullásában és a tartományurak és szerzetesrendek háborúiban nyilvánult meg. Alkotásaival nem a hatalmasokhoz és a kolostorok lakóihoz szól, hanem a néphez, éppen ezért nyelvként a dél-közép-tibeti népnyelvet használja. A népköltészetből ismert egyszerű versekkel, énekekkel szólaltatja meg a buddhista tanítások elvont tételeit, a misztikus elragadtatás élményeit. Így a buddhista misztikának és az ősi tibeti formáknak olyan szintézisét teremtve meg, amely egyedülálló a tibeti irodalomban.

Milarepáról írt életrajzában, melyből a lefordított szemelvény származik, az egykori bön mágus megtérését, próbatételét, beavatását, a világról való teljes lemondását, elmélkedéseit, tanító tevékenységét és halálát mutatja be, szembeállítva hősét a kolostorok skolasztikus spekulációkat folytató, hiú, anyagias és hatalomra törő lámáival.

Világrajöttének cselekedete

„Törzsem és nemzetségem az Ü-tartomány északi részén élő nagy pásztornépek közül a Khjungpo törzs. Egy régi hagyományt követő láma fia, egy Dzsosze nevű jógi, aki védőszentjének hatalma folytán varázsmondások birtokában volt, elindult, hogy a megtisztult birodalmának szenthelyeit bejárja és a kegyhelyeket meglátogassa. Megérkezett a Felső-Cang északi részén fekvő Csungpacsi nevű faluba. Mivel megfékezte a gonosz szellemeket és áldásos képességekkel rendelkezett, nagy hasznára vált a környékbelieknek. Tevékenysége nagy jelentőségű lett, így hát néhány évig azon a vidéken maradt. Khjungpo Dzsosze néven szólították, és amikor a környéken betegség, gonosz szellem vagy bármi más gond támadt, őhozzá fordultak.

Egyszer azon a vidéken felbukkant egy félelmetes gonosz szellem, aki Dzsoszének nyomába sem léphet, de rajta kívül más nem tudott volna elbánni vele. Egy olyan családnál telepedett meg, akik Dzsoszében nem hittek. Mivel sokat gyötörte őket, hívtak egy lámát, de az hiába vetette be varázslatait és áldásait, semmi foganatja nem volt, a szellem csak locsogott, nevetett, és tovább zaklatta őket. Akkor a falshitű család egyik rokona a gonosz szellem háta mögött azt javasolta, hogy hívják Khjungpo Dzsoszét:

– Ha a seben segít, legyen az akár a kutya szalonnája, használni kell!

Akkor az az ember elhívta Dzsoszét. A szellem tanyája felé közeledve Dzsosze büszkén és hangosan így szólt:

– Én jövök itt, Khjungpo Dzsosze! Akadékoskodó szellemek húsát eszem, vérét iszom! Na várj csak! — mondta, miközben gyorsan közeledett. Még oda sem ért Dzsosze a házhoz, a szellem a rémülettől döbbenten hajtogatni kezdte:

— Phapha mila mila – motyogta és jajgatott félelmében.

Amikor Dzsosze odaért, a szellem így szólt hozzá:

– Te ember, én a te területedre sohasem léptem, hagyd meg hát az életemet.

Dzsosze pedig megeskette a szellemet, hogy többé soha senkit nem fog zaklatni, s azzal elengedte. A szellem egy tisztelőjének a családjánál húzta meg magát.

– Mila mila, nincs még egy ilyen rettenetes és veszedelmes ember — mesélte.

A család faggatta:

— Ki az az ember?

— Khjungpo Dzsosze az, aki az életemre tört és megesketett.

Ezután amikor csak Dzsosze érdemeit és nagyságát dicsőítették, mindenki „mila”-ként emlegette, ezért aztán Mila néven vált híressé. A szellem pedig a továbbiakban semmiféle gonosztettet nem követett el, az emberek mind úgy gondolták, hogy életet váltott.

Később Khjung-po Dzsosze megházasodott és fia született. Annak pedig két fia volt. a nagyobbikat Mila Példázattanító Oroszlánnak hívták, az ő fiát pedig Mila Gyémántoroszlánnak. Attól fogva minden leszármazottnak egy fia született.

Minthogy Mila Gyémántoroszlán kiválóan értett a kockavetéshez, nagy nyereményre tett szert. Ugyanott élt egy ügyes kockajátékos csaló, akinek kiterjedt rokonsága volt. Egy alkalommal próbára akarta tenni Mila Gyémántoroszlán képességét, ezért eleinte csak kis tétekkel játszott. A játék közben az ellenfelét kipuhatolta és aznap csak annyit nyert, amennyi természetesnek tűnhetett. Mila Gyémántoroszlán elégedetlen volt:

– Játsszunk holnap visszavágót – javasolta.

– Rendben – egyezett bele a másik.

Az előzőnél nagyobb tétet tett s így kockáztak. A csaló, nehogy gyanút keltsen, háromszor hagyta magát megverni, majd így szólt:

– Most játsszunk még egy visszavágót.

– Rendben van – hangzott a válasz.

Megegyeztek a tétben: földet, házat, vagyont, mindent feltettek, s hogy visszalépni ne lehessen, írásba foglalták. Kockáztak és a csaló nyert. A föld, a ház, az egész vagyon a csaló rokonainak birtokába került. Mindentől megfosztva, a két Mila, apa és fia elhagyta az országot. Egészen a Mang országbeli Gungtang tartomány Kjangaca nevű falujáig mentek és ott letelepedtek. Az apa, Példázattanító Oroszlán, vándorpapként járta a vidéket és a környékbelieknek szentkönyveket olvasott fel, szertartásokat végzett, jégesőtől védte őket, a gyermekeket megóvta a rossz szellemektől és más ehhez hasonló tevékenységet folytatott, s ezzel sok ajándékra tett szert. Fia, Gyémántoroszlán hosszú kereskedő úton járt télen dél felé, Nepálban, nyáron pedig északon a pásztoroknál. Mang országban és Gungtang tartományban pedig kisebb kereskedelmi utakra járt. Ily módon apa és fia nagy vagyont gyűjtött össze.

Abban az időben egy helybelinek a szeretett lánya és Gyémántoroszlán megkedvelték egymást és egybekeltek. Született egy fiuk, akinek Mila Bölcsességzászló lett a neve. A fiú kisgyermek volt, amikor meghalt a nagyapa, Példázattanító Oroszlán és nagyszabású halotti tort tartottak. Ezt követően Mila Gyémántoroszlán kereskedéssel gyarapította vagyonát és még gazdagabb lett, mint korábban.

Egy Ca környékbeli embernek, akit Wormának hívtak, volt Caban egy háromszög alakú, kiváló termőföldje. A kereskedésből származó arannyal és az északról és délről hozott árukkal fizetve megvette és elnevezte Worma-háromszögnek.

Annak a földnek a szélén állt egy házrom, amely a szomszéd tulajdona volt. Azt is megvásárolta és lefektette az alapokat egy vár felépítéséhez. Mialatt az építkezés folyt, Mila Bölcsességzászló húsz éves lett. Élt Caban egy Nyang törzsbeli nemes, akinek volt egy lánya, Fehér Ékszer. Gyönyörű küllemű volt, a világi szokásokban jól eligazodott, ellenség és barát iránt gyűlöletét és szeretetét világosan kinyilvánította. Feleségül vette és Nyangca Fehér Ékszernek nevezték.

Az építkezés tovább folytatódott, a harmadik szintre, a tetőhelyiségbe raktár és konyha került. Ez az épület volt a legremekebb ház egész Kjangacában, és minthogy négy oszlopa és nyolc gerendája volt, Négy-oszlop-nyolc-gerenda lett a neve. Benne boldogságban és jó hírnévnek örvendve éltek.

Mikor a rokonok megtudták, hogy Csungban Mila Példázattanító Oroszlán és családja jólétben él, Mila Gyémántoroszlán unokatestvére, Keresztes Zászló családjával és nővérével, Khjungca Nemes Vetélytárssal együtt elhagyta lakhelyét és Kjangacába érkezett. Mivel Mila Gyémántoroszlán nagyon szerette rokonait, nagyon megörült nekik, befogadta és segítette őket. A kereskedés fortélyait is megtanította nekik, hogy talpra tudjanak állni. Kereskedni kezdtek, és ők is nagy vagyonra tettek szert.

Ezután egy alkalommal, mikor Nyangca Fehér Ékszer áldott állapotban volt, Mila Bölcsességzászló éppen rengeteg árút szállított délről, és az északon fekvő Tigriscsúcs felé tartott, hogy ott eladja. Már régóta úton volt, s ezenközben a víz-hím-sárkány év első őszi hónapjának 25. napján, a Győztes csillagzat jegye alatt anyám világra hozott engem. Nyomban futárt küldött apám után ezzel az üzenettel:

„Az őszi munkák ideje közeleg, meg a fiam is megszületett. Gyere gyorsan, hogy nevet adjunk a fiúnak és megtartsuk a névadási ünnepséget.”

A futár a levelet átadta és a történteket szóban is részletesen elmesélte. Apám nagyon megörült:

– Remek, remek! Már meg is van a neve. A mi családunkban minden ágon csak egy fiú született. Most nekem is megszületett a fiam. A hír nagy örömömre szolgál, legyen a neve Örömhír. Elintéztem az üzleti ügyemet, máris megyek haza – mondta és elindult hazafelé.

Örömhír lett a nevem, nagy névadási ünnepséget rendeztek. Szeretetben cseperedtem fel, kellemes hangom lett, aki csak hallotta, gyönyörködött benne. Az emberek így beszéltek:

– Örömhír, nagyon illik rá ez a név!

Amikor négy éves lettem, a mamának született egy lánya, aki a Boldogságőre nevet kapta. Minthogy Peta volt a beceneve, mindenki Peta Boldogságőre néven ismerte. Emlékszem, leomló fürtjeink aranylón és feketén ragyogtak. Vidékünkön családunk szava tiszteletnek örvendett, hallgattak ránk, erős hatalmunk volt. A környék nemesei a szövetségeseink voltak, a parasztok pedig minket szolgáltak.

Némelyek így beszéltek:

– Ezek az emberek idegen jövevények a mi földünkön és mégis ők a leghatalmasabbak és a leggazdagabbak a környéken. Nézzétek csak a házukat, földjüket, vagyonukat vagy az úr és az úrnő ékszereit! Dúskálnak mindenben.

Mila Gyémántoroszlán úgy halt meg, hogy minden vágya teljesült. Családunk pazar temetési szertartást rendezett búcsúztatására.

Így szólott a mester.

Ekként ér véget világrajöttének cselekedete, az első fejezet.”

(Fordította Tóth Erzsébet)

Milarepa látomása

„A Megtisztulás Hőse várának remetelaka ez:
a hegyi bérceken a hatalmas isten fehér jéghegyei tornyosulnak,
a lenti völgyekben az erényes hívők sokasodnak;
mögöttem fehér gleccserfüggöny-sujtás,
előttem buja erdő-tobzódás.

Az alpesi mezők szélesre tárulnak,
bódító, illatos lótuszokban hatlábú döngicsélőket,
a kicsiny tavacskák partjain imbolygó nyakú kócsagokat látok.
Terebélyes, lombos fák ágain pompázó madárraj csivitelve röppen,
illaton libbenő, hűs szellő jő, s a vízszomjas fák ágai táncolva ringanak.

A magasan tündöklő lombos fák csúcsain
tirka-tarka majomcsapat játszik,
zsengezöld széles mezők a hajladozó állatoknak tárulnak élelmül.
Az őket őrző pásztorok éneke, fuvolája váltakozva hallik,
a világhoz vonzódó szorgos embersereg beborítja a földet.

Mindezt szemlélem én, a Nyugalmat Elért.
A tündöklő drágakő-szikla tetején
a létvilág csak ingatag délibábnak sejlik;
az érzéki világ káprázó víztükrébe mélyedek,
s az evilágot álomképnek látom.

A megkülönböztetni nem tudókra együttérezve gondolok,
magam az égbolt ürességét veszem eledelül.
A tévelygés nélküli elmélkedésbe mélyedek:
minden, ami van, csak gondolatomban létezik.
Ó, három világot betöltő tantörvény, a nem létező létvilág nagy csodatevője!”

(Fordította Terjék József)

4. Gampopa: A megszabadulás ékköve

Gampopa (1074–1153) elismert tantra-mester és gyógyító. Elsőként az Atísa-iskola nézeteit tanulmányozza, később más irányzatok hagyományaiban is jártasságot szerez. Így válik kora meghatározó személyiségévé. Harminckét éves, mikor mesterével, Milarepával, a kagyüpa rend megalapítójának, Marpának a tanítványával találkozik. Később ő vitte tovább a kagyüpa hagyomány fő vonalát, tanítványai pedig a kagyüpa iskola különböző ágainak fejei lettek.

Fő művét, melynek A megszabadulás ékköve címet adta, Atísa A szentté válás útját megvilágító mécses című művére támaszkodva alkotta meg. A huszonegy fejezetes mű hat lépcsőből álló, mindig egymásra épülő gyakorlatok leírásával jelöli ki az utat a végső cél, a buddhaság állapotának eléréséig. A leírás olyan pontos és következetes, hogy bárki, aki a buddhista tanok iránt érdeklődik, elsajátíthatja és beépítheti azokat saját gyakorlatai közé.

A szemelvény a mű ötödik, a létforgatag szenvedéseit leíró fejezetének egy részlete.

„Az embernek az állandóság és a halál ugyan mit számít? Újra fog születni, s ha megszületik, akkor elérheti az isteni és emberi testet és azok tökéletes javait. Miért ne lenne ez az embernek elegendő? Ha az ember így gondolkodna, akkor az maga lenne a lét örömeihez való kötődés. Ennek elkerülésére elmélkedjünk a létforgatagban található hibákon, melyek a következő három szenvedésből állnak: a dolgok összetettségéből eredő szenvedés, a változások szenvedése, és a szenvedés szenvedése.

Ha példákkal szemléltetjük ezt a három szenvedést, akkor a dolgok összetettségéből eredő szenvedés az éretlen gyümölcshöz, a változás szenvedése főt rizzsel összekevert méreghez, a szenvedés szenvedése pedig a gyümölcs külsején lévő rohadáshoz hasonlatos.

Ha e három szenvedést a saját természetük szerint magyarázzuk, akkor a dolgok összetettségéből eredő szenvedés közömbös, a változás szenvedése örömteli, a szenvedés szenvedése pedig gyötrelmes érzetű.

A három szenvedés jellegzetességeit a következő módon foglalhatjuk össze:

A dolgok összetettségéből eredő szenvedést a közönséges lények nem érzékelik annak ellenére, hogy már azáltal is szenvednek, hogy magunkra vették a ragaszkodás halmazait. Példaként egy olyan ember esete szolgálhatna, akit bár megtámadott egy pusztító, fertőző betegség, mégsem érzi a bujkáló kórt fülében és más testrészeiben. Az áramlatba lépők és a többi tiszteletre méltó viszont úgy érzékeli ezt a szenvedését, mint ahogy a legtöbb ember, aki nagyjából kigyógyult a betegségből, de még érzi a tagjaiban megbújó betegséget.

Egy másik példával szemléltetve: ha egy hajszál az ember tenyerére kerül, az sem örömérzetet, sem szenvedést nem okoz, de ha ez a hajszál az ember szemébe kerül, akkor az, kellemetlenséget és szenvedést idéz elő.

Ugyanígy, bár az egyszerű ember rendelkezik a dolgok összetettségéből eredő szenvedéssel, azt mégsem érzi szenvedésnek. Ezzel szemben a nemesek ugyanezt szörnyű gyötrelemként élik meg. Ahogy ezt az Abhidharmakośatikában olvashatjuk:

A tenyéren lévő egyetlen hajszál, ha a szembe kerül,

akkor az, kellemetlenséget és szenvedést okoz.

A tenyérhez hasonló gyermek

a dolgok összetettségéből eredő szenvedés hajszálát nem fogja fel.

Ezzel szemben a nemesek a szemhez hasonlóak,

ezért a dolgok összetettségéből eredő szenvedést érzékelik.

A változás szenvedése abból fakad, hogy a körforgás valamennyi öröme, ami csak van, végül megváltozva szenvedéssé válik. Ahogy ezt a Mahákarunapundarika szútrában című értekezés mondja:

Ahogy az isteni birodalmak,

úgy az emberi birodalmak is

a szenvedés keletkezésének okai.

A változás miatt elérhet bárki az emberek világuralkodójához hasonló birodalmat, végül mégis szenvednie kell. A Śuhrllekha szútrában című értekezés ezt írja:

Lehet akár világuralkodó is valaki,

a létforgatagokban újra szolga válhat belőle.

Ezért, ha az istenek vezérének, Indrának testét és gazdagságát éri is el valaki, végül életet vált és aláhull. A Śuhrllekha szútra ezt írja:

Akár a tiszteletreméltó Indrává válik is valaki,

a tettek ereje által újra az emberek világába zuhanhat.

Mi több, az istenek királyához, Brahmához és a többi istenekhez hasonlóan, ha valaki el is válik a vágyhoz való ragaszkodástól, és ezáltal eléri a közömbös meditáció nyugalmát, végül lehullik, mint a falevél. A Śuhrllekha szútra ezt írja:

Bár a ragaszkodástól mentes brahmaság nyugalmát elérték,

mégis a Kibírhatatlan kínú pokol tüzének tűzifájává válhatnak,

és újra szüntelen szenvedésnek lehetnek kiszolgáltatva.

A szenvedés szenvedéséről elmondható, hogy bár a felvett ragaszkodás-halmazok már önmagukban is szenvedést okoznak, de még ennél is nagyobb szenvedéseket idézhetnek elő. Ezen belül kétféle szenvedésről beszélhetünk: a rosszul-járt világok és a jól-járt világok szenvedéseiről. A jól-járt világokat az emberek, félistenek és az istenek alkotják. A rosszul-járt világok a pokollakók, az éhes szellemek és az állatok csoportját foglalják magukba. Őket különböző osztályaik, lakhelyeik, átélt gyötrelmeik, és szenvedésük idejének hosszúsága alapján csoportosíthatjuk.”

(Fordította Péter Alexa)