Későbbi kapcsolataink alapmintáját édesanyánkkal való kapcsolatunk adja. A vele - és később az édesapával - való érzelmi azonosulás teszi lehetővé, hogy elfogadjuk és beépítsük a szabályokat, normákat, elvárásokat. Az életünkben megjelenő első pedagógusok (az óvónők és a tanítók) még szülő-pótlékok: hasonlóan szoros és érzelemteli kapcsolatra vágyunk velük, mint a szüleinkkel, és csalódottak vagyunk, ha ezt nem kapjuk meg.

8-9 éves kor körül változás megy végbe: családon kívüli társas életünk legfontosabb személye már nem a pedagógus; a kortársak, a barátok veszik át a szerepét. Átalakul a felnőttekhez való viszonyunk. Elfogadásunk már nem magától értetődő, a bizalmunkat már el lehet játszani. De továbbra is keressük identitásunk felépítéséhez a mintát, a követésre méltó személyeket. Modort és viselkedést, normákat, értékeket csak attól tanulunk, akit elfogadunk. Az elutasítás vagy a közöny gyakorlatilag kizárja a szociális tanulást.

A tanár számára tehát - ha a nevelésben hatékony szeretne lenni - fontos, hogy jó kapcsolatot építsen ki a diákokkal, hogy megnyerje a bizalmukat, együttműködési készségüket. Ezt sokféleképpen el lehet érni, de bármilyen tanárszerepet valósítsunk is meg, a működőképes kapcsolathoz mindenképpen szükség van a következetességre, őszinteségre, hitelességre.

Mára már megváltozott az iskola világa. A tanár hatalma már nem magától értetődő. A diktatúra mint társas működési mód az iskolában sem tartható fenn. Tanár és diák viszonyában ezért ma már több a kölcsönösség, mint akár néhány évtizede. Ha elfogadást és bizalmat szeretnénk, nekünk kell ezt megelőlegeznünk a diákok felé. Ha támogatást és együttműködést szeretnénk, nekünk kell ezt kezdeményeznünk.