A tanári pálya egyik nehéz kérdése, mit kezdjen a tanár a diákok iránt érzett személyes érzelmeivel. Van-e értelme annak a kijelentésnek, hogy „szeretem a gyerekeket”? Vajon lehetséges-e, hogy mindenkit egyformán szeressünk? Természetesen nem, hiszen a gyerekek nem futószalagon készült tömegtermékek, mindegyik egy külön világ – hogyan is viszonyulhatnánk tanárként mindegyikükhöz ugyanúgy? Más kérdés, hogy mennyire mutassuk ki akár pozitív, akár negatív érzelmeinket. Sok diáknak jelent hosszú ideig meghatározó, fájdalmas élményt az iskolában elszenvedett megkülönböztetés. Nem kell ennek feltétlenül az osztályzatokban is megjelenni. Ne feledjük, hogy a tanár figyelme, mosolya, támogatása is jutalomértékű a diák számára. Bár apró jelekből a gyerekek mindig kitalálják, kit szeret a tanár jobban és kit kevésbé, mégis arra kell törekednünk, hogy negatív és pozitív érzéseinket tudatosítsuk magunkban, de minden diákkal azonos módon bánjunk.

Előfordulhat, hogy tanárként érzelmi szükségleteinket a diákok körében próbáljuk kielégíteni. Ragaszkodást, szeretetet, hálát várunk tőlük. Vagy éppen hatalmat szeretnénk gyakorolni felettük, irányítani szeretnénk őket, befolyásolni a döntéseiket, az életüket… Fontos kérdés, hogy vajon ez-e a tanár dolga!

Természetes, hogy a legjobb, ha szeretjük a gyerekeket. De veszélyes, ha elsősorban nekünk, tanároknak van erre szükségünk. És vajon milyen szeretetre van szüksége a diákoknak? Vagy másképpen: lehet-e rosszul szeretni?