Gyermekkép, gyermeki szükségletek, gyermeki sajátosságok az egyes koncepciókban

6.4.1. DEWEY, John (1912): Az iskola és a társadalom. Lampel R. Kk. R.T. Könyvkiadóvállalata, Budapest

Iskola és társadalom. II. Az iskola és a gyermek élete.
(40-41. old.)
Ha a gyermek ama ösztöneit, amelyeket az iskolának fejlesztenie kell, kissé felületesen osztályozzuk, négy csoportba oszthatjuk őket. Itt van elsősorban a gyermekek szociális ösztöne, amely a beszélgetésben, a személyes érintkezésben s közlékenységében nyilatkozik meg. Mindannyiunk előtt ismeretes, hogy a négy-öt éves kis gyermek mennyire szereti magát minden dolog középpontjába állítani. Ha valamiféle új tárgyat hoznak eléje s ha egyáltalán tesz rá valami megjegyzést, bizonyosan azt mondja: "Már láttam", vagy "Papám, mamám már meséltek róla". Látóköre nem nagy, annak, ami őt annyira foglalkoztatja, hogy róla beszéljen vagy másokkal beszéltessen, közvetlen vonatkozásban kell vele lennie. S mégis a kis gyermek eme önös s szűkkörű érdeklődése a maga nemében végtelen nagy kiterjedésre alkalmas. A nyelvi ösztön (the language instinct) a gyermek szociális kifejezésmódjának, megnyilatkoztatásának legegyszerűbb alakja. Épen ezért oly nagy, sőt talán valamennyi nevelői forás közt a legnagyobb eszköz.
Aztán itt van a valamit csinálás ösztöne - az alkotó hajlam (the constructive impulse). A gyermeknek eme ösztöne elsősorban is a játékban, a mozgásban, a gesztusokban stb. nyilvánul meg, határozottabb, erősebb kifejezésre tör, amikor a nyers anyagnak bizonyos formát, testet igyekszik adni. Elvont kutatás, elvont dolgok iránt a gyermekben nincs sok hajlam. Ez az ösztön, már mint a kutatásé, úgy látszik, hogy az alkotó ösztönnek a közlékenység hajlamával való egyesüléséből, kombinációjából áll elő. A kis gyermek nem tesz különbséget a kísérleti természettudomány s aközött a munka között, amelyik az asztalosműhelyben folyik. A fizika és kémia területein végzett munka nem általános fogalmak, avagy elvont igazságok keresése céljából történik. A gyermekek egyszerűen örülnek, ha valamit csinálhatnak s megfigyelhetik, hogy mi is lesz ebből a dologból. De mindebből igen sok haszon származhatik, ha az ösztönt abba az irányba tereljük, amely értékes eredményekre vezet s nem engedjük át a vak véletlennek.
Hasonlóképen a gyermekek kifejező ösztöne, a művészeti, szintén a közlékenység és alkotás hajlamaiból fejlődik ki. Ezek nemesített és tökéletes megnyilatkoztatása. Készítsünk valamit a valóságnak megfelelően, szabadon, egészen, megfoghatóan, adjunk neki szociális okot, fejeztessünk ki vele valamit s kész a művészi munka. Vegyünk egy a textilmunkával, a szövéssel, fonással kapcsolatos példát. A gyermekek a műhelyben egy primitív szövőszéket csináltak, amikor is főkép alkotó ösztönük jutott szerephez. Már most az az óhajuk támadt, hogy evvel a szövőszékkel csináljanak is valamit. Ez egy olyanfajta szövőszék volt, amilyent az indiánusok használnak, s a gyermekeknek olyan takarókat mutattak be, amilyeneket az indiánusok szőttek. Mindregyik gyermek egy a navajo-indiánok takaróin levő rajzokhoz hasonlót csinált, s amelyiket a kidolgozásra a legalkalmasabbnak láttak, azt választották ki. A technikai munkát csak részben, de a rajzot és szinezést teljesen a gyermekek végezték. Ezt a munkát, amelyről az imént szólottam, 12 éves gyermekek végezték. A dolgot jobban szemügyre véve azt találjuk, hogy ez a munka türelmet, alaposságot, kitartást igényel. Nemcsak szellemi iskolázottság, történeti ismeretek s a technikai rajzolás alapelemei szükségesek, hanem valami a művészi hajlamból, szellemből is, a gondolatnak megfelelő, helyes kifejezésére. Még egy példa a művészi és alkotó ösztön összekapcsolására. A gyermekek a primitiv fonást s fonalak felgombolyítását tanulták s egy 12 éves fiú közülük lerajzolta, hogy az egyik öregebb ygermek miként végzi ezt a munkát. Ime egy másik az átlagosnál sokkal jobb rajzmunka azt ábrázolja, amint valaki két kezének segítségével a gyapjufonalat megsodorja, hogy azután azt fonni lehessen. Ezt egy 11 éves gyermek rajzolta. Egyszóval, kivált a fiatalabb gyermekeknél a művészi ösztön szorosan össze van kapcsolva a szociális ösztönnel, azzal, amelyik egyre valaminek a közlésére, ábrázolására sarkal.
Már most szem előtt tartva ezt a négyféle ösztönt, a valamit közölni vágyó, szerető hajlamot, a kutatásét, a keresését,a dolgokat megcsinálóét, megszerkesztőét s a művészi ösztönt, azt mondhatjuk, hogy ezek azok a természettől nyújtott segédeszközök, az a ki nem aknázott tőke, amelyek fejlesztésétől, izmosításától a gyermek aktiv növése, fejlődése függ.

6.4.2. MONTESSORI, Maria (1992): Az ember nevelése. In: Gácsér József (1992) (szerk.): Pedagógiai antológia. Juhász Gyula Tanárképző Főiskola, Szeged
(124.old.)

... Tehát két személyiség van a gyermeki lélekben: az egyik a természetes, a teremtő, amely normális és felsőbbrendű, míg a másik a kényszerűit alkalmazkodás folytán származik, és azért alsóbbrendű, támadó, elferdített, mert egy erőstől megtámadott gyönge harcából keletkezik. Az új tény, amely a dolgok ilyetén állásából származik és mint egy világítótorony irányítja a nevelés útját: az új gyermek alakja. Az ő alakja az a kinyilatkoztatás vagy mondhatni lélektani "felfedezés", amely az új nevelést vezeti, mert mindazokat a kérdéseket spontánul megoldja, amelyek a fegyelemre, a rendre, az engedelmességre, az erkölcsi felelősségre, szóval az alkalmazkodásra vonatkoznak.
Az új gyermek bízik önmagában, bátor, elfogulatlan, vagyis megvannak benne azok az erkölcsi erők, amelyeknek a szociális életben értékük van, és eltűnnek belőle vagy helyesebben nem is mutatkoznak benne azok a hibák, amelyeket eddig hiába próbáltunk kiirtani belőle neveléssel; mint a hazugság, a szeszélyesség, a rombolás szelleme, a szégyenlősség, a félelem, a félénkség és egyáltalán mindazok a tulajdonságok, amelyek a védekezési állapotból származnak. A felnőtt, a tanító is másképp viselkedik az új gyermek mellett; nem a hatalmaskodó felnőtt többé, hanem szerény és alázatos szolgája az új életnek. Elérkezve ehhez az alapvető tapasztalathoz, nem lehet a nevelés fölött másként vitába bocsátkoznunk, mint úgy, hogy előre megállapodunk a kiindulásra vonatkozólag, vagyis tudnunk kell, hogy arról a gyermekről akarunk-e beszélni, aki még mindig a felnőttek alá rendelve mindaddig állandó ostromállapotban él, míg bele nem törődik elnyomatásába, vagy arról a gyermekről, aki felszabadulva a nagyok hatalma alól, normális körülmények között él, és kinyilatkoztathatja teremtő erejét.

6.4.3. MONTESSORI, Maria: A gyermek felfedezése
(78 - 80. old.)
A "vörös " és a "fehér" ember
Azt hiszem, célszerű a neveléssel kapcsolatban tisztázni, hogy mi a különbség a vegetatív és a szenzitív élet között. A vegetatív a vérkeringéssel, a szenzitív az idegrendszerrel van kapcsolatban.
Az idegrendszer felosztható szimpatikus idegrendszerre, amely a belső szervek funkcióit irányítja és szoros kapcsolatban van az indulatokkal, izgalmi állapotokkal, valamint a központi idegrendszerre, amely számtalan elágazásával, az érzékszervek és a külvilág között teremti meg a kapcsolatot, és lehetővé teszi az akarattól függő izomműködést. A szimpatikus idegrendszer az "izgalmaknak" és az "akaratnak" alárendelt, és tőlük függ. Aki neveléssel akar foglalkozni, annak ezeket a tényeket mindig figyelembe kell vennie.
Fordítsuk figyelmünket rövid időre a két nagy rendszerre mint együttesre, éspedig tisztán sematikusan: a vérkeringés rendszerére, amelynek a szív a központja, és apró hajszálerekkel hálózza be a testet, és az idegrendszerre, amely központjából, az agyból kiindulva számtalan leágazásával parányi idegvégződésekre oszlik.
A hajszálerek és az idegvégződések a test minden pontján megtalálhatók, az izomszövetek és az idegrostok vérellátása biztosítja a mozgáshoz szükséges energiát.
A hajszálerek és az idegvégződések eloszlását tanúsítja, hogy egy tű-szúrás a test bármely pontján vérzést és fájdalomérzést okoz. Ha az érés az idegrendszert külön-külön kiemelhetnénk a testből, akkor részletes és pontos vörös és fehér testsémát kapnánk: egy "vörös" és egy "fehér" embert.
A "vörös" ember jelképezi a vegetatív életet. Hozzá tartoznak az anyagcseréhez szükséges anyagok: a táplálékot és az oxigént felvevő szervek, valamint a salakanyagok kiválasztási rendszere. A "fehér" emberhez tartoznak a külvilágból jövő ingereket felfogó érzékszervek, amelyek az izomrendszert, a mozgást vezérlik. Bár a két "ember" és funkcióik teljesen különbözők (az egyik testi, a másik szellemi), annyira összefonódnak, és olyan szoros kapcsolatban vannak egymással, hogy kölcsönhatásuk nélkül a szervezet egyetlen része sem volna működőképes. A szív dobog, pumpálja a vért, de működése idegi szabályozás alatt áll. Az idegközpontok és az idegek pedig azért működnek, mert vérellátásuk biztosított.
A csontváz az egész test támasza, amely védi az idegrendszer és a vérkeringés központjait. A csontvázon nyugvó izomrendszer alkotja a test tömegének jelentős részét, és a mozgás segítségével biztosítja a kapcsolatot a külvilággal. Az érzékszervek kis résekhez hasonlíthatóak, melyeken át a lélek a tudat felépítéséhez szükséges információkat gyűjti be. A gyakorlati élet azonban döntően az izomrendszerre alapul.
A lélek irányítja a test eszközeit, hogy a gondolat tetté váljon, és az érzelem cselekvésben valósuljon meg.
Az izmok feladata összetett, és összehúzódásuk bonyolultan koordinált, egyidejűleg a szívet támogatva segítik a vérkeringést.
Előfordul, hogy az ember - különösen a gyerek - cselekvés nélküli, csak szellemi életre kényszerül. Az érzékszervek és az izomrendszer összehangolt működése ilyenkor károsodik. Ennek testi leromlás a következménye, mert a vegetatív élet is része a személyiségnek. Az aktív életre kell tehát nevelni, azaz a mozgás fokozására, azzal a céllal, hogy a vegetatív életet erősítsük és intenzívebbé tegyük. Ennek hiánya testi gyengeséggel, az anyagcsere megromlásával és a betegségek iránti hajlammal jár.
Ilyenfajta funkcióváltozás természetesen nem az ember "normális tevékenységéből" keletkezik.
Az érzéketlenség funkcionális zavart okozhat. Az egyik tévedéssel megpróbálják a másikat megszüntetni. A lelki élet vagy még inkább annak erkölcsi kifejezése mindig erősebben károsodik, mert az akrobatika testi küzdelem. Játékok és hasonló reakciók szétforgácsolják az ember energiáit.
Mi a teendő, ha egy testrész kificamodik és deformálódik, fájdalmakat és szenvedést okoz? A csontot helyre teszik, hogy normális funkciói helyreálljanak. Az utótünetek maguktól megszűnnek. A nevelés tehát ott téved, amikor a gondolkodást és a képzeletet üresen járatják, ennek következtében a gondolkodás kifárad, az izmok ellustulnak, pedig az érzékek, az idegközpontok és az izmok egységes egészet alkotnak.
Ha egy gyerek nem egy éppen ebédelni készülő csoport számára terítené meg az asztalt; ha nem rendelkezne igazi kefékkel a tisztításhoz; ha nem volnának igazi kis szőnyegek, amelyeket használat után le kell söpörni; ha nem kellene mosakodnia, poharakat és tányérokat elmosogatni, eltörölni, akkor sohasem tudna igazi ügyességre szert tenni. És ha nem élne sajátos nevelési szabályokon nyugvó közösségi életet, akkor nem válna kedvessé, fesztelenné, ami olyan vonzóvá teszi gyermekeinket.

6.4.4. STEINER, Rudolf:?????
A következő napokban részletesen fogok beszélni arról, hogy mi a teendő a 7. és 14. életév között. Ma elsősorban arra akartam rámutatni, hogy nem pusztán egy életszemlélet, hanem bizonyos módon egy belső élet kell, hogy a nevelés szellemi alapja legyen. Csak amikor az ember a tekintélyt leküzdötte, amikor nemileg éretté vált, és így fiziológiailag egészen más kapcsolatba kerül a külvilággal, mint korábban, akkor tud lelkileg és testileg is a legtágabb értelemben véve új viszonyt kialakítani a külvilággal. Csak most ébred fel a szellem az emberben, csak most kezdi keresni a beszédben azt, ami ítélkezésszerű, ami logikus. Csak most remélhetjük, hogy úgy tudjuk oktatni és nevelni az embert, hogy intellektusára építünk, de rendkívül fontos, hogy akár tudatosan, akár tudattalanul ne túl korán építsünk az intellektusra, ahogy ma ez általában szokásos.
Felvetődhet a kérdés: mi működik a gyermekben, amikor azt látjuk, hogy tekintélyi alapon befogadja mindazt, aminek lelkét irányítania és vezetnie kell? Nos, a gyermek nem azért hallgatja meg azt, amit mondunk, hogy logikailag megvizsgálja. Öntudatlanul veszi fel magába azt, ami lelkére hat, ami a leiekből kiindulóan a testre is hat, és azt alakítja, úgy veszi fel ezt magába, mint valami inspirációt. Csak akkor tudunk igazán nevelni, ha megértjük ezt az öntudatlan, csodálatos inspirációt, ami a 7. és 14. év között a gyermek egész életét áthatja, ha bele tudunk folyni ebbe a folytonos inspiráltságba. Ehhez szellemi megismerésre kell szert tennünk, és az intuíció mellé inspirációt is kell szereznünk.
Amikor a gyermek elérte a 14. évet, sajátságos felfedezést tehetünk. Ha közvetlenül logikai úton akarjuk a gyermekkel megértetni azt, amit logikával kell felfognia, akkor ez unalmas lesz számára. Meghallgatja logikai érvelésünket, de ha az ilyen korú fiataloknak követniük kell a mi logikánkat, ez kifárasztja őket. Ebben az életkorban még másvalamire is szükségük van, mint a puszta logikára. Ezt más területen is megfigyelhetjük.
(...)
Ha megfigyeljük a gyermeket 11 éves kora körül, azt fogjuk látni, hogy minden mozgása még belülről fakad. 12 éves kora után azt figyelhetjük meg, hogy úgy lép a lábára, mintha mindig az egyensúlyt keresné, belsőleg érzi a csontváz-rendszer emelő-egyensúlyát, gépszerűségét. Vagyis 11-12 éves kora között a lelki-szellemi már a csontrendszerig terjed ki. Korábban a lelki-szellemi sokkal bensőségesebb volt. Csak azután éri el az ember a külvilághoz való teljes alkalmazkodást, amikor azt ragadja meg, amit emberileg a legkevésbé él át, a csontrendszert.
Tulajdonképpen csak most válik az ember igazán a világ gyermekévé. Csak most kell számolnia a világ mechanikájával és dinamikájával. Csak most éli át belsőleg azt, amit az életben ok-okozati összefüggésnek neveznek. A valóságban az ember 11 éves kora előtt nem érti meg az ok és okozat összefüggését. Hallja a szavakat. Úgy hisszük, hogy értelmes, de nem az, mert izomrendszeréből kiindulva uralkodik csontrendszerén. Később, 12 éves kora után a csontrendszer - amely belehelyezkedik a külvilágba - uralkodik az izomrendszeren, és ezen keresztül a szellemen és a lelken. Ennek az a következménye, hogy most bensőséges áléléssel érti meg az okot és okozatot, az erőt, azt, amit függőlegesnek és vízszintesnek érzünk, és így tovább.
Ez az oka annak, hogy ha ásványtant, fizikát, kémiát, mechanikát 11 éves kora előtt intellektuális formában tanítunk a gyermeknek, károsítjuk fejlődésében, mert emberi mivoltával a mechanikát, a dinamikát még nem tudja átélni. ...