I. Elméleti segédanyag

A mai magyar nyelv szófaji rendszere

I. ALAPSZÓFAJOK

Alapszófajokat helyettesítő szófajok (névmások)	Tulajdonképpeni alapszófajok	Átmeneti szófajú szavak (igenevek)
A) önállóan mondatrészek, de alig bővíthetők	A) önálló mondatrészek, bővítményeket vehetnek fel	A) önállóan mondatrészek, bővítményeket vehetnek fel
B) ragozhatók, képzők azonban csak kivételesen járulhatnak hozzájuk	B) toldalékolhatók	B) toldalékolhatók
C) jelentésük indirekt denotatív jelentés	C) jelentésük „autoszemantikus jelentés” (kontextustól független, önálló, tartalmas jelentés)	C) jelentésük „autoszemantikus jelentés” (kontextustól független, önálló, tartalmas jelentés)
	ige: megy, kinyílik, van
főnévi névmás: én, maga, ez, ki?, ami, bárki, valami	főnév: asztal, sárkány, futás, szépség, tucat, kettő, Péter	főnévi igenév: tanulni, lehullani
melléknévi névmás: olyan, ennyi, melyik?, amekkora, mindenféle, némely	melléknév: (számnév): piros, harmadik, nagy	melléknévi igenév: olvasó [fiú], olvasott, olvasandó [könyv]
B) csak ritkán kapnak toldalékot	B) csak ritkán kapnak toldalékot	B) nem toldalékolhatók
határozószói névmás: itt, amikor, akárhogy	határozószó: reggel, rögvest, egyedül, ma, most	határozói igenév: futva, sietve, gondolván

II. VISZONYSZÓK

A) önállóan nem mondatrészek, nem bővíthetők

B) általában nem toldalékolhatók

C) jelentésük vagy viszonyjelentés, vagy kommunikációs-pragmatikai jelentés

Morfológiai természetű szerkezetekben	Nem morfológiai természetű szerkezetekben
segédige a fog segédige és a volna igei segédszó vagyok, vagy, vagyunk, vagytok; volt, lesz, marad, múlik	kötőszó: és, s, de, tehát, hogy, mert, bár
segédigenév lenni, lévén névutó: mellett, alatt határozóvá tevő mint névutómelléknév: [ház] melletti, [pad] alatti	partikula: is, egyáltalán, ám; alig, jó [messze van], közel [két méter], majdnem; csak, csakis, csupán, leginkább, egyedül [ő], főképp, kizárólag; se, sem; bár, csak, bárcsak, -e, ugye, vajon
igekötő: megnéz, befűz, kijár	névelő: a, egy
	tagadószó: ne, nem

III. MONDATSZÓK

A) önállóan nem mondatrészek, elkülönülnek a mondategységtől, sőt önálló tagolatlan mondatok lehetnek; nem bővíthetők

B) nem toldalékolhatók

C) csak pragmatikai vagy modális jelentésük van

indulatszó

óh!, brrr!, au!, eh!, ah!, pfuj!, jaj! stb.

interakciós mondatszó

szervusz, helló, csaó, adjisten, pá, agyő, ámen

ühüm, igen, ja; hm, nos, ugye; na, ne, dehogyis, persze, hogyisne

hohó, pszt, nesze, csitt, hess, zsupsz, jöszte, addsza

íme, lám, ím

módosítószó

talán, valószínűleg, esetleg, állítólag

hangutánzó mondatszó

bú, gá-gá, durr, bumm, csitt-csatt

A MGr. szófaji felosztása (Vö.: Keszler 2000: 69–70.)

Néhány megjegyzés a szófaji rendszerhez:

Alapszófajok:

1. A korábbi nyelvtanok a főnevet, melléknevet, számnevet és az őket helyettesítő névmásokat a névszók nagy szófaji kategóriájába sorolták (az előbbieket tulajdonképpeni névszóknak, az utóbbiakat a tulajdonképpen névszókat helyettesítő szóknak nevezve). A MGr. a szófajtanban nem beszél egységes névszói osztályról, az alaktanban azonban továbbra is elismeri a névszóragozás, névszótövek, névszóképzők egységes elnevezést (vö.: Keszler 2000: 175; Balogh 2000: 183; Keszler 2000: 315).

2. A MGr. a számnevet a melléknév egyik alcsoportjának tekinti. (A számnév a mennyiséget jelentő, a sorszámnév pedig a viszonyítást jelentő melléknevek közé kerül.) A közös kategóriába sorolás alapja pl.: mindkét szófaj járulékos szófaj, tulajdonságot jelöl; vannak közös alaktani sajátosságaik; a számnév is betöltheti a minőségjelző szerepét (pl.: harmadik utca) stb. (Vö.: Keszler 2000: 70–71, Lengyel 2000: 142–51)

3. Az alapszófajokat helyettesítő névmások között a főnévi, melléknévi (számnévi) névmások mellett – ritkábban toldalékolhatóságuk miatt – azoktól némileg elkülönítve a határozószói névmásokat is ott találjuk. (A korábbi nyelvtanokban ezek a határozószók/névmási tartalmú határozószók között szerepeltek.) A névszói [főnévi, melléknévi (számnévi)] és a határozószói névmások együtt-tárgyalását indokolja többek között: indirekt, denotatív jelentésük, azonos fonológiai szerkezetük (magas-mély párok, az összetett névmások azonos előtagjai stb.), alaktani és mondattani sajátosságaik (vö.: Keszler 2000: 71–72), funkcionális és a referencia fajtája szerinti alcsoportjaik (vö.: Kugler–Laczkó 2000: 156–157).

4. Az átmeneti szófajiságú szavak (az igenevek) több szófaj tulajdonságait hordozzák magukban, ezek a tulajdonságok azonban összefonódottan, elválaszthatatlanul vannak jelen bennük, így egyik érintett szófaji kategóriába se sorolhatók be egyértelműen. [A korábbi nyelvtanok a főnévi és a melléknévi igenevet a névszók közé (a főnév és a melléknév mellé), a határozói igenevet a határozószók csoportjába sorolták, nem véve figyelembe igei sajátosságaikat.]

Viszonyszók:

A viszonyszók közös szemantikai, morfológiai, szintaktikai tulajdonságaik mellett két jól elkülönülő csoportra oszthatók: morfológiai természetűek (= toldalékmorféma–értékűek) és nem morfológiai természetűek. A morfológiai természetet mutatják például a mondatrészteremtő segédigék (kopulák), amelyek olyan funkciójúak, mint egy igeképző. Igésítik a névszót, s így lehetővé teszik a mód- és időjelnek, valamint a személyragoknak a megjelenését.( Morfológiai természetű szószerkezet, állítmány) Szintén morfológiai természetű szószerkezetekben jelenik meg a határozóvá tevő mint. Ragértékű: mint tanár (dolgozik) = tanárként (dolgozik). ( Essivusi állapothatározó)

A nem morfológiai természetű viszonyszók közül a partikula mutatkozik a legproblematikusabbnak (vö.: Keszler 2000: 73, Kugler 2000: 275–281). A többi viszonyszót jellemző tulajdonságai mellett legfontosabb jellemzői: emocionális tartalmú, kommunikatív-pragmatikai funkciójú; elhagyható a mondatból a szintaktikai szerkezet sérülése nélkül. Más, homoním szófajoktól való elhatárolásában a legfontosabb lehet, hogy a partikula semmiféle kérdésre nem válaszol (ellentétben a határozószókkal, módosítószókkal). ( Gyakorlatok).