Vizuális és irodalmi narráció
Szöveggyűjtemény

Mieke Bal

Fokalizáció

Ha a fokalizáció olyan szereplőhöz kapcsolt, aki cselekvőként vesz részt a fabulában, akkor belső fokalizációról beszélhetünk. A külső fokalizáció esetében egy, a fabulán kívül elhelyezkedő anonim ágens működik fokalizálóként. Az ilyen külső, szereplőhöz nem kapcsolt fokalizálót KF-ként rövidítem. A következő részletben, amely Doris Lessing The Summer before the Dark nyitányából való, láthatjuk, ahogy a fokalizáció KF-től a SZF felé halad.

b, Egy nő várakozott összefont karokkal a lépcső alján.
Gondolkodik? Ezt nem mondta volna. Próbálkozott belekapaszkodni valamibe, felfedni valamit, hogy láthasson és meghatározhasson; egy ideje úgy „próbálja fel” a különböző eszméket, mint a vállfán lógó ruhákat. Hagyta, hogy az olyannyira elnyűtt szavak és kifejezések, mint az eszébe ötlő gyermekdalok a nyelve körül csúszkáljanak: a lényegi tapasztalatok érdekében a szokás bizonyos viselkedésformákat engedélyez, és ezek meglehetősen sztereotipizáltak. Ó igen, az első szerelem!... Felnőni mindig fájdalmas!... Tudod, az első gyerekem… Mennyire szerelmes voltam!... A házasság kompromisszum… Már nem vagyok olyan fiatal, mint hajdanán.

A második mondattól kezdődően már a szereplő által tapasztaltakat olvashatjuk. A külső fokalizálót belső váltja fel. A külső fokalizálók váltakozása, illetve a KF-SZF váltakozás sok történetben megfigyelhető. A The Eveningsben Frits az egyedüli szereplő, aki fokalizálóként működik. Ezért különbséget tehetünk a KF és SZF-Frits fokalizáló között. SZF fokalizáló lehet több szereplő is; ebben az esetben hasznosnak bizonyulhat a szereplők kezdőbetűjének kiemelése, azért hogy a fokalizáció megosztottságára világosan lehessen hivatkozni. Frits esetében ez a SZF (Frits) jelölést jelenti. Az Of Old People 4 egy olyan történet, ahol több szereplő is fokalizálóként működik. Ez azonban nem jelent egyenletes eloszlást: egyesek gyakran fokalizálnak, mások ritkábban, ismét mások pedig egyáltalán nem. Az is lehetséges, hogy az egész történetnek külső fokalizálója van. Ilyenkor a narráció objektívnek tűnhet, mert az események nem a szereplők nézőpontjából jelennek meg. A fokalizáló részrehajlása ilyenkor sem hiányzik, mivel nincs „objektivitás”, pusztán csak implicit marad.

A fokalizált tárgy

Az Of Old People-ben az indiai események fokalizálója a legtöbb esetben Harold; Lot gyakran fokalizálja anyját, Ottilie mamát, és nagyrészt ennek tudható be, hogy a nő barátságtalan magatartása ellenére is rokonszenvet érzünk iránta. Nyilvánvalóan fontos annak a rögzítése, hogy mely szereplő mely tárgyakat fokalizálja. A fokalizáló és a fokalizált tárgy viszonya lehet állandó (Harold-India; Lot-Ottilie mama) vagy változó. Az ilyen rögzített vagy laza kapcsolatok vizsgálata azért fontos, mert a tárgyról alkotott képünk a fokalizáló által meghatározott. Megfordítva: az a kép, melyet egy tárgyról a fokalizáló közvetít, róla magáról árul el valamit. Ha a fokalizációt vizsgáljuk, a következő kérdések lényegesek:

1. Mit fokalizál a szereplő: mi ennek a jelentősége? mi a célja?
2. Hogyan teszi ezt: hogyan, milyen magatartással látja a dolgokat?
3. Ki az, aki fokalizál: kinek a fokalizált tárgyáról van szó?

Mi az, amit a szereplő-fokalizáló fokalizál? Nem kell feltétlenül egy másik szereplőnek lennie. Tárgyak, tájak, események, röviden minden elem fokalizált, KF vagy SZF által. Ebből a megállapításból következik, hogy mindig egy bizonyos, távolról sem ártatlan bemutatását kapjuk a különböző alkotóelemeknek. Annak a mértéke, hogy a bemutatás mennyiben nyilvánít véleményt is, változhat, hasonlóképpen az is, ahogyan a fokalizáló kiemeli a saját értelmezői tevékenységét, és explicitté teszi azt. Például, hasonlítsuk össze a következő leírásokat:

c; A gömbölyű és a hegyes formák mögött körülöttünk a mélyben végtelen kókuszültetvények nyújtóznak, egészen a kék, ködös távlatokba veszve, ahol a hegyvonulatok kísértetiesen magasodnak. Az én oldalamon, közelebb, lilásszürke hegylánc emelkedik, amelynek fűrészfogszerű körvonalai beletörnek a fehér felhőkkel borított égbe. A felhők sötét árnyékai a lejtőkre olyan összevissza vetülnek, mintha szeszélyesen szétdobált sötétszürke ruhák lennének. Ehhez közel, egy templom mélyedésében, Buddha ül meditálva egy boltíves árnyékos ablakban. A madarak ürüléke fehér ruhává száradt vállain. Tökéletes nyugalomban összeillesztett kezein a napfény játszik.5

d, Természetesen, először a mennyet kell leírnunk. Az angyalok serege fényes fehér öltözékben sorakozik. Mindannyiuknak hosszú, göndör aranyhaja van és kék szeme. Itt férfiak nincsenek. »Milyen furcsa, hogy az angyalok mind nők.« Itt nincsenek buja angyalok csábító bugyikban, harisnyakötőkben, nem beszélve a melltartókról. Én mindig úgy képzeltem el egy angyalt, mint egy olyan nőt, aki mintegy tálcán mutogatja a melleit, szeme erősen ki van festve, nagy vörös szája van, érzéki, és mindig kész élvezetet nyújtani, azaz röviden olyannak, amilyennek egy nőnek lennie kell. (Korábban, amikor még diák voltam, Évát egy igazi ringyóvá kívántam átalakítani. Minden szükséges kelléket megvásároltam, de ő nem akarta azokat hordani.)6

Mindkét esetben egy SZF azonosítható; mindkét fokalizáló az „én” szereplőben lokalizálható. A c, példában a SZF (én) pozíciója különösen érdekes. Nyilvánvalóan a magasban van, onnan veszi szemügyre a széles horizontot. A „körülöttünk” összekapcsolódik „a mélyben” kifejezéssel, így hangsúlyozva ezt a helyzetet. A fülke közelsége, amelyben a Buddha szobor található, világossá teszi, hogy a SZF (én) egy keleti templomban van (Burubudurban, amint az kiderül), így a „gömbölyű és hegyes formák” a templomtetőre vonatkoztathatóak. Az egész bemutatása, a templomtető és táj meglehetősen személytelennek tűnik. Ha a SZF (én) nem azonosítja magát az első személy használatával az „oldalamon”, illetve a „körülöttünk” szavakban, akkor „objektív” leírásnak is tűnhetett volna, amely egy brosúrából vagy egy földrajzkönyvből való.

Közelebbről megvizsgálva azonban kiderül, hogy ez nem így van. Attól függetlenül, hogy a SZF (én) meg van-e nevezve vagy sem, a fokalizáló „belső” pozícióját az olyan kifejezések teremtik meg, mint a „közel hozzá”, „közelebb”, „az oldalamon”, amelyek hangsúlyozzák az észlelő és a helyszínek közti közelséget. A „mögött” és „messze tőle” a térbeli perspektíva egyféle (festészeti értelemben vett) megjelöléseként értelmezhető. De ennél több történik itt. Ez a bemutatás értelmez, bár úgy tűnik, hogy nem így van. Nyilvánvaló ez a metaforák használatából, amelyek a SZF próbálkozását mutatják, hogy megragadja azokat a tárgyakat, amelyeket lát, és amelyek meghaladják a mindennapi, emberi méreteket. Azaz a SZF kétségtelenül a saját tapasztalati világába próbálja beilleszteni az észlelteket. Az olyan kifejezések bizonyítják ezt, mint a „fűrészfog”, a „beletörik”, „szeszélyes sötétszürke ruhadarabok”, illetve az olyan közhelyek, mint a „hegyvonulatok”. A legvilágosabb példa pedig ez: „A madarak ürüléke fehér ruhává száradt vállain.” Ez a kép az asszociációs mechanizmusa miatt is különösen érdekes. A „ruha” által a Buddha-szobor emberivé válik, és mihelyt emberré válik, a vállát borító fehér réteg akár korpa is lehet [az angol »exudation« szó ezt is megengedi]. A bemutatás realisztikus jellege – a SZF „valóban” látja a tájat – ismét megteremtődik, amikor kiderül, hogy a fehér réteg „madárürülék”. Így, amit láthatunk, az az észlelt táj realisztikus bemutatása, és a látvány olyan sajátos értelmezése, amelyet a szereplő végzett el.

A d, példa bizonyos fokig hasonló tulajdonságokat mutat. Ebben az esetben is egy lenyűgöző tér van emberiesítve. A SZF nem annyira megfigyeli, inkább értelmezi a tárgyat. Egy olyan fantázia-tárgyról van szó, amelyet a SZF (én) jól ismerhet a vallásos irodalomból és festészetből, de amelyet saját ízlése szerint úgy alakíthat, ahogy akar. Itt is jól látható az asszociáció működése. A második-harmadik mondatbeli hagyományos angyalképtől a SZF afelé mozdul el, hogy az angyalok nők. Ezen a ponton a leírás már eltér a hagyományos szemlélettől, amely szerint az angyalok aszexuálisak vagy férfiak. Az aszexuális férfiangyalok képével ellentétben a SZF (én) megalkotja a saját nőképét, amely nagyon távol áll attól, ahogyan az angyalokat elképzeljük.

És még mielőtt az olvasó felfedezné a kapcsolatot, megjelenik a „ringyó” szó a szövegben, és már egy másik tradíció idéződik meg, az angyal-ringyó ellentété, amelyben az „angyal” átvitt értelemben használódik. Ezáltal a leírás értelmező jellege világosan kifejezésre jut. A kezdés ünnepélyes „mije” éles ellentétben áll a leírás személyes fordulatával. A humor az ünnepélyes-személytelen és a személyes-hétköznapi szembeállításából ered. A fokalizáció értelmező jellege többféleképpen hangsúlyozódik. Az idézőjelbe tett mondat az előzőre adott reakcióként jelenik meg, ez az értelmező fokalizáló egyértelmű színrelépése. Később ismét hangsúlyozódik: a „nem is szólva” egy olyan élőbeszédbeli fordulat, amely olyan egyéni szubjektumra utal, aki véleményt nyilvánít: „Mindig úgy képzeltem el egy angyalt, mint…”.

A téma megjelenítésének módja információt ad magáról a tárgyról és a fokalizálóról is. A fenti két leírás több információt ad a két SZF-ről („én”), mint a tárgyról; többet árul el arról, hogyan tapasztalják meg a természetet (c) vagy hogyan vélekednek a nőkről (d), kevesebbet a Burubudur templomról vagy a mennyországról. Ebben a vonatkozásban nem lényeges, hogy a tárgy „valóban létezik-e”, vagy pedig egy kitalált fabula része, ahogyan az sem, ha egy szereplő által kitalált fantázia része, s ilyen módon kétszeresen is fiktív tárgy. A két tárgy összehasonlításának csupán annyi volt a célja, hogy kiemeljem, hogy mindkét részlet SZF-ja értelmezi a sajátját. A leírások belső szerkezete elégséges bizonyítékot nyújt arra nézve, hogy miben hasonlítanak és miben térnek el egymástól a szereplő fokalizálók.

A két példa egy másik különbségre is rámutat. A c, példában a fokalizáció tárgya észlelhető volt. A SZF („én”) „valóban” lát valamit, ami rajta kívül van. Ez azonban nem mindig van így. A tárgy lehet csak a SZF fején belül látható. És csakis azok észlelhetik, akik belelátnak a fejébe. Ez nem lehet egy másik szereplő, legalábbis nem az elbeszélő műfaj klasszikus szabályai szerint, hanem csak KF. Ilyen „nem-észlelhető” tárgyak például akkor fordulnak elő, amikor egy szereplő álma kerül bemutatásra. A d, példabeli mennyország esetében csak akkor tudjuk eldönteni, hogy a tárgy észlelhető-e vagy sem, ha ismerjük a részlet kontextusát is. Ha az „én” egy másik szereplő – például az ördög – kíséretében a mennyországba látogat, akkor a részlet első részét, az idézőjeles mondatig, „észlelhetőként” kell elfogadnunk. Így annak a követelménynek kell teljesülnie, hogy a fabulában lennie kell még egy szereplőnek, aki ugyanazt észleli; ha álmokról, fantáziákról, gondolatokról vagy érzelmekről van szó, akkor ezek a „nem-észlelhető” tárgyak kategóriájába tartoznak. A különbség így az „é” és a „né” jelölésekkel érzékeltethető, amelyet a fokalizálóhoz illesztünk. A b, példa esetében ez lesz a végeredmény: SZF (nő)-né; c, példa esetében: SZF („én”)-é; a d, példa esetében: SZF („én”)-né. Ez a különbségtétel a szereplők közti erőviszonyok szempontjából is fontos. Ha egy konfliktushelyzetben az egyik szereplő egyszerre SZF-é és SZF-né, a másik pedig csupán SZF-é, akkor az első szereplő fölényben lesz. Megismertetheti az olvasót gondolataival és érzelmeivel, míg a másik semmit nem tud kommunikálni. Sőt mi több, a másik szereplő nem fog azzal a tudással rendelkezni, mint az olvasó, vagyis nem reagálhat az első szereplő érzelmeire (amelyeket nem ismer), nem érthet velük egyet, vagy nem ellenezheti azokat. A szereplők közti ilyenfajta pozícióbeli egyenlőtlenség nyilvánvaló az „énelbeszélő regényekben”, de talán a más narratív formákban nem mindig világos az olvasó számára. Mégis, az olvasó mindig manipulálva van azáltal, hogy véleményt kell formálnia a szereplőkről. A fokalizáció következésképpen igen erős manipulációs hatással bír. Colette The Cat című regénye jó példa erre: az olvasó a férj pártjára áll a feleség ellenében, mivel a fenti eljárás befolyásolja.

Ebből a szempontból fontos a szereplők kimondott és kimondatlan szavai közti különbségre figyelni. A kimondott szavak mások számára is hallhatóak, így akkor is észlelhetőek, ha más a fokalizáló. A ki nem mondott szavak – gondolatok, belső monológok – attól függetlenül, hogy milyen terjedelműek, nem észlelhetőek a többi szereplő számára. Ebben a manipulációnak egy olyan lehetősége rejlik, melyet gyakran kiaknáznak. Az olvasó részletes információkhoz juthat egy szereplő gondolatait illetően, amelyeket a többi szereplő nem hallhat. Ha ezek a gondolatok a párbeszédek szüneteiben vannak elhelyezve, akkor az olvasónak nem is tűnik fel, hogy a szereplők mennyivel kevesebbet tudnak, mint ő. A fokalizált tárgyak észlelhetőségének vizsgálata a tárgyak közti viszonyokba is betekintést nyújt.

***

A narratíva a tudományosság retorikájának is fontos alkotóeleme. A következő példa egy olyan terminust használ, amely egyszerre egy hétköznapi szó – egyáltalán nem metaforikus – és egyben a kulturális elemzés fogalma is. Mivel ebben az esetben a szövegek ókori – ezért a miénktől eltérő – kultúrákból származnak, a szerzők figyeltek arra, hogy ne váljanak anakronisztikussá azáltal, hogy jelenbeli normákat erőltetnek a múltra. A kérdéses téma az volt, hogy az ókori Közel-Keleten létezett-e „igazságos háború”, és hogy az erőszak elfogadható volt-e ezen belül.

A szerző, Susan Niditsch bibliakutató tudós szembesült azzal a nehézséggel, hogy az etikai normák koronként és területenként különböznek, és hogy az a nyelv, amelyen más kultúrákról írunk, ugyancsak korszak- és területfüggő. Ebben a kontextusban – a bibliai „szent háború” keretei között – teszi fel a kérdést, hogy lehetséges-e az „igazságos háború”, és ha igen, akkor van-e ebben az általunk nemi erőszaknak nevezett gyakorlatnak helye. A Számok könyvéről írja:

Természetesen az ellenség foglyul ejtése (20:11) és asszonyainak házasságra kényszerítése az elnyomó rendszerekre jellemző, és nehéz elképzelnünk az igazságosság összefüggéseiben.7

A mondatban engem a nemi erőszak (anakronisztikus) leírása érdekel, az az igyekezet, hogy elkerülje az anakronizmust, amely igyekezet soha nem valósulhat meg. A szerző mellőzni akarta a nemi erőszak kifejezést, annak anakronisztikus hozadékai miatt, és az „elnyomó rendszer” megnevezés ezt küszöbölte volna ki. Az „asszonyok házasságra kényszerítése” – ez Niditsch kísérlete az anakronizmus elkerülésére. Indoklása az, hogy azért nem akarja a cselekvést nemi erőszaknak nevezni, mert a szóban forgó kultúrában nem akként észlelték. Még akkor is, ha a háború nem minősíthető igazságosnak, a nők elrablása kulturálisan elfogadott volt, és ezért nem nevezhető nemi erőszaknak. Ez kétségtelenül erős érv. Kivéve egyetlen aspektust.