Mieke Bal

Fokalizáció

Niditsch a „nemi erőszakot” a „házasságra kényszerítéssel” helyettesíti; máshol nőrablásnak nevezi a cselekvést. Amint azt antropológiai és történelmi kutatásokból tudjuk, ez olyan kulturális jelenség, amely bizonyos kultúrákban elfogadottnak és bevettnek számított. Egyetértek Niditsch-csel abban, hogy a „nemi erőszak” fogalma félrevezető, és nem ragadná meg az esemény kulturális státusát. Az is értelmetlennek tűnik, hogy a bibliai kultúrát, három ezer évvel az esemény megtörténte után, az emberi jogok semmibe vételével vádoljuk, és így szentesítsük a saját magatartásunkat. Ez a megoldás azonban elfogadhatatlan számomra. Annak tudatában és elismerve, hogy a szóban forgó fogalom a „miénk” – és sok vitát vált ki abban a kultúrában, amelyben én élek –, inkább megvizsgálnám közelebbről a „nemi erőszak” terminust.

Első problémám az, hogy ezt a szót gyakrabban használjuk főnévként, mint igeként. Egyike azon főneveknek, amelyek egy történetet sejtetnek éppen úgy, ahogy a „titok”. A nemi erőszak – az a cselekvés, amit mi megnevezünk vele: egy másik szubjektum szexuális kisajátítása annak beleegyezése nélkül – koronként és kultúránként különféle jelentéssel bír. Jelentése függ egyrészt a nők és a férfiak kapcsolatától, másrészt pedig a szubjektum közösséghez való viszonyától és végül az igazságszolgáltatás szerkezetétől. Elképzelhető, hogy egy bizonyos cselekvés nemi erőszaknak minősül egy kultúra bizonyos köreiben, míg másokban egyáltalán nem. A „mienktől” különböző kultúrák távolról nézve sokkal homogénebbnek és koherensebbnek tűnnek, mint amilyenek valójában. Pontosan ez a csalóka kép az etnocentrizmus alapja. A fokalizációnak pedig nagy szerepe van ebben. Ezért feltételezem, hogy minden közösségben, legyen az kicsi vagy nagy, ókori vagy jelenbeli, közeli vagy távoli, a különbségek úgy gyarapodnak, ahogy egyre közelebb kerülünk hozzájuk. Az erőszak egy eseményt feltételez, sőt, talán egy egész történetet, számos eseménnyel.

Ha egy igéből főnevet alkotunk – nominalizálunk –, akkor a jelenség elemezhetővé, megragadhatóvá válik. Ez egyszerre nyereség és veszteség. Szem elől veszítjük a cselekvés narratíváját, annak cselekvő jellegét, beleértve a résztvevő ágensek egyediségét is. Amikor eltűnik a cselekvés alanya, akkor eltűnik a cselekvés felelőssége is, amely felelősségnek kulturálisan meghatározott jelentése van a kultúrában élő egyént illetően. Ehelyett a teljes narratíva rejtett marad, mintha átugornánk azt abban a rövidítésben, amely által létrejön a főnév. Tegyük fel, hogy a szót használó szubjektum a történet narrátora. A szóban implikált látásmódhoz tartozó szubjektum pedig maga a fokalizáló. Ezen kívül még ott vannak az aktánsok. Az a folyamat, amelyben ezek az alakok kapcsolatba lépnek a fabula, mely dinamikus: változást idéz elő. És mindez elvész, amikor főnevet használnak ige helyett, mivel az utóbbi szükségessé tenné a különféle szubjektumok megnevezését.

Ezek az aspektusok feltárhatóak a főnév narratívaként való vizsgálatával. A „nemi erőszak” fogalmának narratológiai vetületei megkövetelik egy narrátor kijelölését. A cselekvés alanyát, az erőszak elkövetőjét is meg kell nevezni. Aztán, ott van az a szubjektum, akinek a testén elkövetik a cselekvést, aki emiatt megváltozik. A változás természetének és mértékének felmérése olyan jellegű figyelmet követel, amelyet a főnév nem vált ki. Így értelmet nyer a ki a fokalizáló? kérdés. Az erőszak elkövetője, aki valószínűleg másként fogja tettét megítélni, vagy pedig a megerőszakolt, az áldozat, aki megtapasztalja a cselekvést? Vagy pedig a narrátor a fokalizáló, és ha így van, akkor azonosul-e a két pozíció közül valamelyikkel? A főnév ezekre nem ad választ, én pedig általánosságban nem akarom megválaszolni. A lényeg az, hogy ezeket a kérdéseket fel kell tenni. Ennek a narratív kettősségnek a felismerése sokkal termékenyebb, mint a lehetséges válaszok közül való reflektálatlan választás. És az utóbbi az, amit Niditsch tesz akkor, amikor elhamarkodottan a leírást választja, mivel azt megfelelőbbnek tartja egy ókori kultúra esetében. Ez a relativizmus tulajdonképpen lekezelő. Hiszen ha más kultúrákat is olyan komolyan veszünk, mint a sajátunkat, akkor a szóban forgó jelenség megérdemli legalább az olyan eseményként való elismerést, amelyben „benne van a különbség”, egy olyan belső megosztottság, amelyre a gyors narratológiai elemzés világosan rámutat. A tárgy, amely el- és ki van mozdítva, el van homályosítva, egy többszereplős történet, értelmezési lehetőségek sokaságával és a tapasztalatok különbségeivel. Ami az egyik fél számára szex, lopás vagy törvényszerű elsajátítás, az a másik számára a személyes integritás megerőszakolása lehet – akkor is, ha kulturálisan elfogadott vagy elítélt. De ki is alkotja a kultúrát? A narratívák ilyen elemzése és felismerése és a bennük foglalt szubjektív jelentések feltárása legalábbis megzavarják az etnocentrizmusról és relativizmusról kialakított akadémikus és társadalmi vélekedéseket.

A fokalizáció szintjei

Hasonlítsuk össze a következő mondatokat:

e, Mary részt vesz a tiltakozó felvonuláson.
f, Láttam, hogy Mary részt vett a tiltakozó felvonuláson.
g, Michele látta, hogy Mary részt vett a tiltakozó felvonuláson.

Mindhárom mondat azt állítja, hogy Mary részt vett a tiltakozó felvonuláson. Ez egy világosan észlelhető tény. Feltételezzük, hogy van egy észlelő ágens, akinek a tapasztalatai be vannak mutatva az olvasónak. Az f, példában ez az „én”, a g,-ben Michele. Az e, példában ez jelöletlen. Feltételezzük következésképpen, hogy olyan külső fokalizálóról van szó, aki a fabulán kívül helyezkedik el. Ez lehet KF vagy SZF („én”), amely ebben a mondatban beleértett marad, azonban máshol tetten érhető. Az elemzés a következő:

e, KF–é
f, SZF („én”)–é
g, SZF (Michele)–é

A kötőjel a fokalizáció szubjektuma és a tárgya közti viszonyt jelöli. A mondatok közti különbséget azonban még nem fejtettük ki teljesen. Az f, és a g, példák összetett mondatok. A fokalizáció is összetett. Az elemzés csak a mellékmondatra vonatkozott. Az f, példában azt olvashatjuk, hogy „én” láttam, a g,-ben hogy Michele látta. Ki ezeknek a részeknek a fokalizálója? Vagy egy KF, vagy egy SZF. Ez csak a történet egészéből derülne ki. Az f, példa esetében a következő lehetőségek vannak:

1. KF–[né SZF („én”)–é]: egy külső fokalizáló fokalizálja a SZF-t („én”), aki lát. A „látás” egy nem-észlelhető tevékenység, ellentétben a „nézéssel”, így az összetett fokalizált tárgy nem-észlelhető. Ez a tárgy egy másik fokalizáló, a SZF („én”), aki valami észlelhetőt lát.
2. SZF („én”)–[né SZF („én”)–é]: egy úgynevezett „én-elbeszélés”, amelyben a külső fokalizáló emlékezik, hogy a fabula egy adott időpontjában látta Maryt a tiltakozó felvonuláson.

Az első lehetőség elméletben létezik, de ritkán fordul elő, csak akkor, ha a mondat egyenes beszédben van, és a SZF („én”) az egyik éppen megszólaló beszélő. A g, példában csakis az első képlet valószínű: KF–[né SZF (Michele)–é]. Ez nyilvánvaló, ha elfogadjuk, hogy egy személyes fokalizáló nem észlelhet egy nem-észlelhető tárgyat, hacsak nem része ennek a tárgynak, azaz nem ugyanaz a „személy”.

Mindebből két következtetést vonhatunk le. Először is, úgy tűnik, a fokalizáció különböző szintjeit különíthetjük el; másodszor amikor a fokalizáció szintjéről van szó, nincs lényeges különbség „én-elbeszélés” és „harmadik személyű narráció” között. Amikor látszólag a KF „átengedi” a fokalizációt a SZF-nek, akkor valójában a következő történik: a SZF látásmódja a KF mindent uraló látásmódján belül jelenik meg. Tulajdonképpen az utóbbi mindig megtartja a fokalizációt, amelybe a SZF fokalizálása mindig tárgyként ágyazódik be. Ezt a narratológia általános szabályainak nyelvén is meg lehet fogalmazni. Ha valaki más nézőpontját akarjuk megmutatni, akkor ezt csak úgy tehetjük, hogy ismerjük és megértjük ezt a nézőpontot. Ezért nincs különbség első és harmadik személyű narráció között. Az úgynevezett „én-elbeszélésekben” is van külső fokalizáló, általában a megöregedett „én” mutatja be kívülről annak a fabulának a látásmódját, amelyben valaha cselekvőként vett részt. Bizonyos pontokon jelen lehet a fiatal alteregó szemlélete is, így a SZF a második szinten fokalizál.

E jelölésekhez – mely, attól tartok, eléggé bonyolulttá vált – egy megjegyzés kívánkozik. Ha a vizsgálatba be akarjuk vonni a szintek kérdését, akkor tehetjük ezt olyan kifejtett módon, ahogy én azt fent tettem. Ez hasznos abban az esetben, ha tudni akarjuk, milyen a különböző fokalizálók közti viszony: ki engedi meg kinek, hogy lásson valakit? Ha azonban csak a fokalizáció alanya és tárgya közti viszony érdekel, mint például az f, példában a SZF („én”) és Mary közti viszony, vagy a g,-ben a SZF (Michele) és Mary kapcsolata, akkor könnyebb azt megjegyezni, hogy keretes fokalizációval van dolgunk, mivel a narráció bármely pontján visszatérhetünk az első szinthez. Ebben az esetben egyszerűbb, ha az F betű után számmal jelöljük a szintet. Az f, példa esetében: SZF2 („én”)–é, a g, esetében: SZF2 (Michele)–é.

Ha röviden összefoglaljuk a fentieket, azt mondhatjuk, hogy a három mondat több szempontból is különbözik. Mindig lesz egy olyan mondat, amely eltér a másik kettőtől. Így e, a fokalizációs szintben különbözik f,-től és g,-től. Következésképpen e, fokalizációja egyszerű, f,-ben és g,-ben pedig összetett. És e, és f, különbözik g,-től a „személyt” illetően. Mindkét esetben lehet KF-ről vagy SZF-ről („én”) szó. Végül e, és g, különbözik f,-től, mert f,-ben nem feltételezhetünk kételkedés nélkül KF-t. Ez csak akkor lehetséges, ha a mondat egyenes beszéd része.

Azaz feltételezzük, hogy a fokalizáció első szintjén (F1) mindig külső a fokalizáló. Ez a külső fokalizáló teszi lehetővé a fokalizációt a második szint belső fokalizálójának (F2). Elvben még további szintek is lehetségesek. A fenti példamondatokban világos, hol van az első és a második szint közti fokalizációs váltás. A „látni” ige jelöli ezt. A váltásnak ilyen markereit attributív jeleknek nevezzük. Ezek olyan jelek, amelyek a szintek közti váltást mutatják. A jelek akár implicitek is maradhatnak. Néha kénytelenek vagyunk kevésbé világos adatokból kikövetkeztetni őket. A c, példa esetében a Burubudurból és a Burubudurról való látványnál szükségünk volt az előző részre ahhoz, hogy megtaláljuk azt a jelet, amely a váltást jelölte. A d, példában egy teljes mondat – „Természetesen, először a mennyet kell leírnunk.” – jelölte, hogy a belső SZF most a saját mennyországképét írja le. Az olyan igék, mint a „látni” és „hallani”, röviden az észlelést kifejező igék mind explicit attributív jelekként működnek.

És még mindig van egy lehetőség. A KF együttnézhet egy szereplővel anélkül, hogy a fokalizációt az SZF-nek engedné át teljesen. Ez abban az esetben fordul elő, ha egy tárgy (amelyet egy szereplő észlelhet) fokalizált, de semmi sem jelzi, hogy valóban észlelt is.  Ez az eljárás a szabad függő beszéddel hasonlítható össze, amelyben az elbeszélő annyira átveszi a szereplő szavait, amennyire csak lehetséges, de nem hagyja őt beszélni. Csehov A kutyás hölgy elbeszélésének kezdete jó példája az ilyen „szabad függő” fokalizációnak, vagy bizonytalan eredetű fokalizációnak:

h, 1 Beszélték, hogy a strandon új fürdővendég bukkant fel: egy hölgy, a kiskutyájával. 2 Dimitrij Dmitrics Gurov, aki már két hete tartózkodott Jaltában, és felvette az itteni szokásokat, szintén érdeklődéssel figyelt fel, ha új vendég érkezett. 3 Éppen Vernet pavilonjában üldögélt, amikor látta, hogy a parton fiatal, középtermetű hölgy halad, szőke fején kis sapkával; utána egy fehér spicc futott.
4 Azután napjában többször is találkozott vele a sétatéren, a parkban. 5 A hölgy magányosan sétált, mindig ugyanabban a kis sapkában s a fehér kutyával; senki nem tudta, hogy kicsoda, s így egyszerűen „a kutyás hölgynek” nevezték. 8

A részlet mint egész egy külső KF által fokalizált. A harmadik mondatban szintváltás érzékelhető, amelyet a „látni” ige jelez. A negyedik mondatban visszatérünk az első szintre. De az ötödik mondat nem egyértelmű. Ez a mondat követi a megállapítást, miszerint Dimitrij rendszeresen találkozik a hölggyel. A hölgy leírása várakozásunk szerint a szereplő által kellene hogy legyen fokalizálva: SZF2 (Dimitrij)–é, de nincs olyan jel, amely a szintváltásra utalna. A mondat második részében egyértelműen a KF1 a fokalizáló. Az ötödik mondat első részében a KF1 vagy a SZF2 is lehet a fokalizáló. Az ilyen kettős fokalizációt, amikor a KF a SZF „válla fölött néz”, jelölhetjük így: KF1/SZF2. A történet ilyen részeit nevezhetjük fordulópontnak, a fokalizáció kettős, vagy legalábbis bizonytalan, és a szintek nem különíthetők el. Különbséget lehet tenni a kettős fokalizáció (KF1+SZF2) és a bizonytalan eredetű fokalizáció (KF1/SZF2, eldönthetetlen, hogy ki fokalizál) között. A h, példa esetében nem lehet a különbséget pontosan megállapítani. Figyelembe véve a történet folytatását, inkább kettős fokalizációról (KF1+SZF2) beszélhetünk.

Suspense9

Néhány megjegyzés a suspense-ről. A suspense a tapasztalat gyakori velejárója, éppen ezért nehéz elemezni. Amennyiben pszichológiai folyamatként értjük, annyiban nem szükséges beszélnünk róla. Ha azonban olyan folyamatok eredményének tekintjük, amelyek arra késztetik az olvasót vagy a szereplőt, hogy olyan kérdéseket fogalmazzon meg, amelyekre csak később kap választ, akkor lehetővé válik, hogy a suspense különféle típusait ragadjuk meg a fokalizáció összefüggéseiben.

Ezek a kérdések feltehetőek és megválaszolhatóak rövid idő leforgása alatt vagy csak a történet végén. Az is előfordulhat, hogy bizonyos kérdések hamar megoldódnak, míg mások megoldása késleltetve van. Ha a bizonytalanság fokozódik, akkor a kérdések időről időre ismétlődnek. Megfigyelhető, hogy azokban a részekben, amelyekben a sorrendről van szó, a suspense-t kiválthatja az is, ha bejelentik, hogy egy esemény később fog bekövetkezni, vagy az is, ha olyan információt hallgatnak el ideiglenesen, amelyre szükség lenne. Az olvasó elé tárt kép mindkét esetben manipulálva van. És ezt a képet a fokalizáló mutatja meg.  Elvben ez egybeesik azzal a képpel, melyet a fokalizáló lát, ezért hasonlították az utóbbit a kamerához. De a fokalizáló képe nem mindig teljes. Ebben az esetben a szereplők többet „tudnak”, mint a fokalizáló. Természetesen, ez a „többet tudás” mindig csak később derül ki. Előfordulhat az is, hogy a fokalizáló meghamisítja a képet azáltal, hogy kihagy bizonyos elemeket, elrejti ezeket az olvasó elől. Ebben az esetben a szereplők az olvasónál is „többet tudnak”. A fokalizáló olyan információk birtokában is lehet, amelyekről a szereplők nem tudnak, ilyen lehet például az események eredete. Ilyenkor, az olvasó a fokalizálóval együtt többet tud, mint a szereplők. Ezért az olvasó képe lehet éppen olyan pontos vagy pontatlan, pontosabb vagy kevésbé pontos, mint a szereplőké. Ezt pedig a fokalizáló határozza meg. Ha most a suspense-t az olvasó és a szereplők „tudása” alapján vizsgáljuk, amely tudást a fokalizáló által biztosított információ határoz meg, akkor négy változat lehetséges.

Ha felmerül egy kérdés (ki tette? mi történt? hogyan fog végződni?), megtörténhet, hogy sem az olvasó, sem a szereplők nem tudnak válaszolni rá. Ez majdnem minden detektívregény kiinduló helyzete. Előfordulhat, hogy az olvasó tudja a megoldást, de a szereplő nem. Ebben az esetben más a feszültség. Nem az a kérdés, hogy mi a megoldás, hanem az, hogy a szereplő megtalálja-e időben. Ez a fenyegetettségből adódó suspense. Egy szereplő hibát követ el. De vajon ráébred erre időben? Valaki a háta mögött áll egy fejszével. Időben megfordul? Fordítva, az is megtörténhet, mint az Of Old People-ben, hogy a szereplők tudják a választ, de az olvasó nem. Ilyenkor a megoldás fokozatosan derülhet ki, több szakaszban és több fokalizáló segítségével (Harold, maguk az idős emberek, a többiek korlátozott tudással), vagy pedig rejtvény formájában, mint a detektívregényben, amikor megtudjuk a megoldást, de nem mint tényt. Végül, abban az esetben, ha az olvasó és a szereplő is tudja a megoldást, akkor semmilyen feszültség nincs. Ha egy kérdésről van szó, akkor a válasz ismeretének lehetőségei sematikusan kifejezve a következők:

olvasó – szereplő – (rejtvény, detektív történet, kutatás)
olvasó + szereplő – (fenyegetés)
olvasó – szereplő + (titok, például Of Old People)
olvasó + szereplő + (nincs bizonytalanság)

Ha szükséges, a bizonytalanság minden formájában vizsgálható, hogy a szereplők közül ki tudja a választ, továbbá, hogy az olvasó milyen fokalizációs csatornán (KF1 vagy SZF2) keresztül ismeri meg azt.

Fordította: Ferencz Anna