Narráció
A narráció egy történet elmondásának vagy bemutatásának az aktusát jelenti. Ezt a kérdéskört tárgyalva a narratívákban a nyelvi/képi kijelentés és a tárgya között létrejövő viszonyt elemezzük. A narráció kérdésköre tehát egy történet bemutatásának a működésmódjára vonatkozik. Ha a narratívát mint terméket, produktumot vizsgáljuk, akkor a vizsgálat a jelöltre irányul: azt nézzük meg közelebbről, mit jelent a történet. Ha viszont a narratívákat mint jelölési mechanizmust vizsgáljuk, akkor a jelölésre, arra a folyamatra figyelünk, ahogy és amely során a narratívák létrejönnek. Ebben az esetben a narráció aktusa az, ami a narratív vizsgálat középpontjába kerül. A jelölés szintjén azt vizsgáljuk, miként hozunk létre történeteket: legtágabb értelemben a narráció kérdésköre a történetek előállításának, produkciójának a vizsgálata.
E fejezet néhány megalapozó fontosságú kérdéskört jár körül. A narrátornak, a beleértett szerzőnek, a megbízható és a megbízhatatlan narrátornak, a narráció címzettjének a kérdése a narráció pragmatikai aspektusát tárgyazza. A pragmatikai aspektus vizsgálata arra vonatkozik, hogy a történetmesélő szövegek, képek, filmek miként válnak egy kommunikációs összefüggés részeivé: a történetmondás mint kommunikációs helyzet szereplői (a feladó, a címzett, a befogadó) köré szerveződik az a pragmatikai összefüggésrend, amely felől az adott megnyilvánulások vizsgálhatókká válnak. Ennek alapos vizsgálata azért is elengedhetetlen, mert e kommunikációs aktus részvevői nem egyszerűen „elszenvedik” a közlést, vagyis szerepük nem korlátozódik az egyszerű tudomásul vételre vagy a (tovább nem elemezhető) kibocsátói szerepre. Ahogy azt látni fogjuk, a feladó, a narráció ágense, a narrátor nem úgy viselkedik, mint akin mintegy „keresztülfolyik” a történet, ahogyan a narráció címzettjének a szerepe sem korlátozható a passzív befogadásra.
Egy további, itt elemzendő kérdéskör a narratív szintezés problematikája. Amikor narratív szövegeket olvasunk, akkor igen gyakran találkozunk azzal a jelenséggel, hogy nem a jelölt, vagyis nem a történet szintjén tapasztalunk változást, hanem a történetmondás szintjén. Azáltal, hogy megváltozik a narrátor és a narráció címzettje, megváltoznak a befogadás keretfeltételei is. Ennek leggyakoribb esete a „történet a történetben” jelenség. Az ezeregyéjszaka meséinek legfőbb sajátossága nem az, hogy bonyolult történeteket mesél el, hanem hogy az elmesélt történetek kapcsolódnak össze bonyolult szövevénnyé. A narratív szintek kérdése tehát a narrációnak azt az aspektusát vizsgálja, hogy egyrészt a narratív ágensek megváltozásával miként változik meg a történetmesélés kerete, másrészt hogyan kapcsolódnak össze, hogyan viszonyulnak egymáshoz a narratívák kisebb egységei.
A „narráció” fejezet utolsó része azzal foglalkozik, hogy miként működik a narráció a filmben. A narráció mint a történetmondás aktusa, sokkal inkább médiumhoz kötött, mint például a történet, amelyet általában transzmediális, vagyis filmi, nyelvi, képi médiumok között közvetítő jelenségnek szoktak tekinteni. Ebből következően a képi, filmi narráció nagyban különbözik a nyelvi narrációtól, mások a lehetőségei és a korlátai. A fejezet utolsó részében tehát a filmi narráció sajátosságait mutatjuk be.