Szent Ágoston, Enarrationes psalmorum, 109. zsoltár.

Psalmus CIX

1.             Ipsi David psalmus.

                Dixit Dominus Domino meo:

                Sede a dextris meis,

                do­nec ponam inimicos tuos scabellum pedum tuorum.

2.             Virgam virtutis tuae emittet Dominus ex Sion,

                et dominare in medio inimicorum tuorum.

3.             Tecum principium in die virtutis tuae,

                in splendore sanctorum.

                Ex utero ante luciferum genui te.

4.             Iuravit Dominus et non paenitebit eum:

                Tu es sacerdos in aeternum secundum ordinem Melchisedec.

5.             Dominus a dextris tuis

                conquassabit in die irae suae reges;

6.             iudicabit in gentibus,

                replebit ruinas,

                conquassabit capita super terram multa.

7.             De torrente in via bibit;

                propterea exaltabit caput.

109. zsoltár

1.             Magának Dávidnak zsoltára.

                Mondá az Úr az én Uramnak:

                Ülj az én jobbom felől,

                míg ellenségeidet zsámollyá teszem a te lábaidnak.

2.             A te erődnek pálcáját kibocsátja az Úr Sionból,

                és uralkodjál a te ellenségeid közepette!

3.             Veled az elsőség a te erődnek napján

                a szentek fényességében.

                Anyaméhből szültelek téged a hajnali csillag előtt.

4.             Megesküdött az Úr, és meg nem bánja:

                te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint.

5.             Az Úr a te jobbod felől

                összezúzza az ő haragja napján a királyokat,

6.             ítéletet tesz a nemzetek között,

                megtölti a romlásokat,

                sok fejet összezúz a földön.

7.             A patakból iszik az úton:

                azért emeli magasra a fejét.

(1) Amennyire az Úr megadja nékünk —aki úgy rendelte, hogy mi, az ő igéjének és szentségének szolgái nektek szol­gáljunk az ő könyörületének bőségében—, nekifogtunk, hogy azt a zsoltárt, amelyet az imént énekeltünk el, és amely bár rövid a szavak számában, nagy a gondolatok súlyában, annak a segítségével, aki titeket figyelmesekké tett, —ahogy minket is tegyen alkalmassá—, amennyire képesek vagyunk, megvizsgáljuk és megtárgyaljuk.

Éledjen fel a ti lelketek, és figyelmezzen az Istenre! Időt rendelt ugyanis Isten az ő ígéreteire, és időt arra is, hogy beteljesedjenek azok, amiket ígért. Az ígéretek ideje a próféták korában volt egészen Keresztelő Jánosig; őtő­le viszont egészen a világ végezetéig az ígéretek beteljese­désének az ideje tart. Hű az Isten, akimagát a mi adósunkká tette: nem úgy, hogy valamit elfogadott volna tőlünk, hanem úgy, hogy oly nagy dolgokat ígért nekünk. Nem volt elég az ígéret, még azt is akarta, hogy írás kösse meg őt, mintha csak adósságlevelet adott volna nekünk az ő ígéreteiről, hogy midőn azokat, amiket ígért, elkezdi megadni, az ígéretekről szóló írásban megvizsgálhassuk azok sorrendjét, amelyeket majd megad.

A prófécia ideje tehát, ahogy már sokszor mondottuk, az ígéretek megjövendölése volt. Örök üdvösséget ígért és boldog életet az ő angyalaival vég nélkül, és hervadhatatlan örökséget, örök dicsőséget, az ő arcának gyönyö­rűségét, az ő szentségének házát az egekben, s a halottakból való feltámadás után nyomban a haláltól való félelem megszűnését. Ez mintegy az ő végső ígérete, efe­lé tart minden törekvésünk, s miután elértünk ahhoz, semmit sem keresünk többé, semmit sem kérünk többé. De arról sem hallgatott ígéreteiben és jövendöléseiben, hogy ahhoz, ami a végső időben lesz, milyen rendben jutunk majd el. Az embereknek ugyanis megistenülést ígért, a halandóknak halhatatlanságot, a vétkezőknek megigazulást, az elvetetteknek dicsőséget. Bármit is ígért, méltatlanoknak ígérte, mivel nem valami bért ígért csele­kedeteinkért, hanem ingyen adatott kegyelem az ő neve által. Mivel maga az is, hogy valaki igazul él, már amennyire az ember igazul élhet, az nem emberi érdemből, hanem az isteni jóakaratból van. Senki nem él ugyanis igazul, hacsak nem megigazultan, azaz igazzá téve: Őáltala van ugyanis az igaz ember, őáltala, aki soha nem lehet igaztalan. Mert miként a lámpa nem magától gyullad ki, úgy az emberi lélek sem teremt magának világosságot, hanem az Úrhoz kiált: „Te gyújtsd meg, Uram, szövétnekemet.” (Zsolt 17,29)

(2) Noha tehát megígértetett a mennyek országa a bűnösöknek —nem azoknak, akik a bűnben megmaradnak, hanem akik a bűntől megszabadultak és az igazságot szolgálják—, s hogy erre képesek legyenek, a kegyelem segíti őket, és megigazulnak azáltal, aki mindig igaz marad, mégis hihetetlennek tűnt, hogy Isten ennyire gondot visel az emberekre; s ma is azok, akik nem remény­kednek az isteni kegyelemben és igen rossz erkölcseiktől nem akarnak az Úrhoz térni, hogy őáltala megigazuljanak, s hogy miután minden bűneik eltöröltettek az ő bocsánata révén, elkezdjenek igaz módon élni őbenne, aki sohasem élt igaztalanul, azok azzal a saját magukra veszedelmes gondolkodással élnek, hogy azt mondják, Isten nem törődik az emberi dolgokkal, s ezért ennek a világnak a Teremtője és kormányzója nem gondolkodhat arról, miképpen él bármely halandó a Földön. Vajon azt gondolja-e az ember, hogy Isten nem veszi számba őt, akit Isten teremtett? Ha ilyen emberhez szólhatnánk, (ha előbb meghallgatna minket, majd pedig szívébe zárná a hallottakat, ha nem utasítaná el makacsul az őt kérőt, és eltűrné, hogy ő, az elveszett most megtaláltatik), ezt mondhatnánk neki: Ó, ember, hogyan lehetne az, hogy Isten nem vett szám­ba téged, az alkotást, aki előbb gondoskodott arról, hogy létrejöjj? Miért nem gondolsz arra, hogy te számon vagy tartva a teremtett világ rendjében? Ne engedj a kísértőnek: a Teremtő számon tartja a te hajszálaidat. Ezért mondja az Úr is az evangéliumban a tanítványainak, hogy ne féljenek a haláltól, s ne gondolják, hogyvalami elpusztul belőlük a halálban. Azok a halálban a lel­kükért rettegtek, ő pedig még a hajszálaikról is biz­tosította őket. (Mt 10,30) Elpusztul-e annak a lelke, aki­nek a hajszálai nem pusztulnak el?

Mindazonáltal, testvérek, mivel az emberek számára hihetetlennek tűnt, amit Isten ígért, miszerint az emberek ebből a halandóságból, romlásból, elesettségből, gyengeségből, porból és hamuból az Isten angyalaival lesznek egyenlővé, ezért nemcsak írást adott az embereknek, hogy higgyenek, hanem az ő hűségének a kezesétadta, nem valami fejedelmet, nem valami angyalt vagy arkangyalt, hanem az ő egyetlen Fiát, hogy egyfelől megmutassa, másfelől kinyilvánítsa éppen az ő Fia által, hogy mely úton kíván minket elvezetni ahhoz a célhoz, amelyet megígért. Nem volt elég ugyanis az Istennek, hogy a Fiát útmutatóvá tegye: őt magát tette úttá, hogy rajta járhass, aki vezet téged, s a maga erejével jár.

(3) Megígérte tehát, hogy el fogunk jutni oda hozzá, azaz a kimondhatatlan halhatatlan­sághoz és az ő angyalaihoz való hasonlósághoz. Mily messze voltunk tőle! Mily fent volt ő, s mi mennyire alant! Mily nagy magasságban volt ő, mi pedig micsoda mélységben hevertünk reményvesztve! Gyógyulást nem várva szenvedtünk: elküldetett az orvos, akit nem ismert fel a beteg, „Mert ha ismerték volna, soha nem feszítették volna keresztre a dicsőség Urát.” (1Kor 2,8) De az is orvosságul szolgált a betegnek, hogy megölte az orvost: eljött hogy meglátogasson, megöletett, hogy meggyógyítson. Mint Isten és mint ember jelentette ki magát a benne hívőknek: mint Isten, aki által teremtettünk, és mint ember, aki által újjáteremtettünk. Az egyik látható volt benne, a másik rejtve maradt benne: és ami rejtve maradt benne, sokkal kiválóbb volt, mint az, ami látható volt, de ami kiválóbb volt, az nem volt látható. A beteg gyógyulást nyert azáltal, ami látható volt, hogy azután képes legyen annak látására, ami rejtezéssel halasztást szenvedett, de tagadással el nem vétetett.

Így tehát azt, hogy az Isten egyszülött Fia el fog jönni az emberekhez, emberi alakot vesz föl, s azáltal, hogy fölvette, emberré lesz, s hogy meghal, feltámad, felmegy a mennybe, s az Atya jobbján ül majd, és be fogja tölteni a nemzetek között, amit meg­ígért, és miután betöltötte ígéreteit a nemzetek között, azt is be fogja tölteni, hogy eljön, és amit kiosztott, azt behajtja, hogy szétválasztja a harag edényeit az irgalom edényeitől, megadja a gonoszoknak, amivel fenyegette őket és az igazaknak, amit ígért: egyszóval ezt mind előre ki kellett jelenteni, hírül kellett adni, s tudatni kellett, hogy be fog következni, hogy ne hirtelen következzék be, s ezáltal ne keltsen rémületet, hanem hogy higgyenek benne és várjanak rá. Ezen ígéretekből való eme zsoltár, amely a mi Urunkat és Megváltónkat, Jézus Krisztust bizonyosan és nyilvánvalóan jövendöli: mivel egyáltalán nem kételkedhetünk abban, hogy ez a zsoltár Krisz­tust hirdeti meg, hiszen keresztények vagyunk és már hisszük az evangéliumot. Amikor ugyanis a mi Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztus azt kérdezte a zsidóktól, hogy ki fiának mondják a Krisztust, és azt felelték: „Dávidénak”, ő nyomban visszavágott a neki válaszolóknak, és ezt mondta: „Miképpen mondja tehát Dávid őt lélekben Urának: Mondá az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobbomra, míg ellenségeidet a te lábaid alá vetem?[1] Ha azért őt Dávid Urának hívja, mimódon az ő fia?” (Mt 22,42–45) Ezzel a verssel kezdődik ez a zsoltár.

(4) Mondá az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobbom felől, míg ellenségeidet zsámollyá teszem a te lábaidnak! Tehát ezt a kér­dést, amit az Úr tett fel a zsidóknak, itt a zsoltár kezdetén meg kell tárgyalnunk. Ugyanis ha azt kérdeznék tőlünk, hogy amit a zsidók válaszoltak, mi is valljuk-e vagy pedig tagadjuk, hát akkor távol legyen, hogy tagadjuk! Ha azt mondanák nekünk: Krisztus Dávid fia-e avagy sem, s mi azt mondanánk, hogy nem, akkor ellentmondunk az evangéliumnak, mert a Máté írása szerinti evangélium így kezdődik: „Jézus Krisztusnak, Dávid fiának nemzetségéről való könyv.” (Mt 1,1) Az evangelista azt mondja, hogy ő Jézus Krisz­tusnak, Dávid fiának a nemzetségéről ír könyvet. A zsi­dók tehát, amikor Krisztus megkérdezte őket, hogy mit gondolnak, ki fia Krisztus, helyesen válaszolták, hogy „Dávidé”. Válaszukkal össz­hangban van az evangélium. Ez nem csupán a zsidók vélekedése, hanem a keresztények hite is.

Még más bizonyítékok is szemembe ötlenek. Azt mondja az Apostol: „ki a Dávid magvából született néki[2] test szerint” (Róm 1,3), és mondja Timó­theus­nak is: „Meg­­emlékezzél, hogy Jézus Krisztus feltámadott halottaiból, a Dávid magvából, az én evangéliumom szerint.” (2Tim 2,8) És mit mond magáról az evangéliumról? „Melyért mint egy gonosztevő mun­kálkodom a fogságig; de Isten beszéde meg nem kötöztetett.” (2Tim 2,9) Szenvedett tehát az Apostol egészen a fogságig az ő evangéliumáért, azaz az evangélium hirdetéséért, amit a népnek prédikált, s amit a népnek kiosztott: ő volt az, aki reggel prédát eszik, este zsákmányt oszt (Ter 49,27), szenvedett tehát egé­szen a fogságig az evan­géliumért. Melyik evangéliumért? „Jézus Krisz­tus feltámadott halottaiból, a Dávid mag­vából.” Ezért az evan­géliumért szenvedett az Apostol; és mégis rákérdezett Krisztus. Amikor pedig azt válaszolták a zsidók, amit az Apostol prédikált, mintegy ellenkezve visszavágott és ezt mondta: „Miképpen hívja tehát Dávid őt lélekben az Urának?” És felhozta az ebből a zsoltárból szár­mazó tanúbizonyságot: „Mondá az Úr az én Uramnak. Ha azért őt Dávid Urának hívja, mi módon az ő fia?” A zsidók e kérdés után elhallgattak: nem tudták, hogy mit feleljenek. Mégsem kérdezték őt, az Urat, mivel nem ismerték fel, hogy ő egyben Dávidnak ama fia is. Mi azonban, testvérek, higgyük és valljuk, mert „szív­vel hiszünk az igazságra, szájjal lészen pedig a vallástétel az üdvösségre.” (Róm 10,10) Ismétlem, higgyük és mondjuk is egyfelől Dávid fiának, másfelől Dávid Urának! Ne szé­gyelljük Dávid fiát, nehogy megharagítsuk Dávid Urát!

(5) Mivel a vakok ezen a néven nevezték őt, amikor arra átment, megérdemelték, hogy megvilágosodjon az ő látásuk. Arra ment át ugyanis Jézus, s ők, hallván az arra menő tömeg zaját, fülükkel már felismerték azt, amit még szemükkel nem voltak képesek — nagy hangon felkiáltottak és így szóltak: „Könyörülj rajtunk, Dávidnak fia”. (Mt 20,29–34) A tömeg pedig megfeddte őket, hogy hallgassanak, de a fény utáni sóvárgás le­győzte bennük a tömeg ellenkezését, s annál jobban kiabáltak, megragadták az arra menőt, és ezzel megérdemelték, hogy annak érintésétől megvilágosodjon az ő látásuk. Ezt mondták tehát neki, amikor arra át­ment: „Könyörülj rajtunk, Dávidnak fia.” Ő megállt, s mivelhogy azok túlkiabálták az ellenkezőket, így szólt: „Mit akartok, hogy cselekedjem veletek?” És ők azt felelték: „Uram, hogy lássunk.” Ekkor ő megérintette és megnyitotta az ő szemüket, ők pedig látták szemtől szemben, akit megéreztek, amikor arra átment.[3]

Tehát valami átmeneti dolgot tett az Úr; másviszont az, ami megmarad. Ismétlem, más az Úr átmenetiségeés más az Úr változatlansága. Az Úr átmenetisége
a szűz­­től való születés, az Ige megtestesülése, a felnövekedés, a csodatétel, a szenvedések elszenvedése, a halál, a feltámadás, a mennybemenetel: ez teljes mértékben átmenetiség volt. Ugyanis Krisztus nem születik még most is, nem hal meg még most is, nem támad fel még most is, vagy nem megy fel a mennybe még most is. Nem látjátok, hogy ezek az idők során történtek meg, s az idők során valami átmeneti dolgot tártak fel az utazóknak, hogy ne maradjanak az úton, hanem hazatérjenek? Elvégre a vakok is az út szélén ültek, és ott érezték meg őt, amint arra átment, és ott állították meg kiáltozásukkal. E világ útján ezt az ő átmenetiségét végezte el az Úr, és ez az átmenetiség vonatkozik Dávid fiára. Így hát azok, akik ezt kiáltották az arra általmenő Úrnak: „Könyörülj rajtunk, Dávidnak fia”, mintha ezt mondanák: Felismerjük Dávid fiát átmenetiségében, és megtapasztaljuk, hogy Dávid fiává átmenetileg lett. Tehát ismerjük fel mi is, és valljuk Dávid fiának, hogy kiérdemeljük a megvilágosodást! Ugyanis átmenetiségében mint Dávid fiát tapasztaljuk meg, de mint Dávid Ura által világosodunk meg általa.

(6) Íme, a mi Mesterünk megkérdezte a zsidókat, és ők azért nem válaszoltak, mert nem akartak tanítványai lenni. Ha minket megkérdezne, mit válaszolnánk? A zsidók elbuktak ezen a kérdésen, a keresztényeknek viszont legyen hasznára: ne zavarodjanak meg,hanem okuljanak rajta. Mert nem azért kérdez az Úr, mert tanulni akar, hanem úgy kérdez, miként a tanító. Mondták volna inkább a szerencsétlen zsidók: Mondd el nekünk te! Inkább akartak gőgös hallgatásukkal pöf­feszkedni, mint alázatos hittel hagyni, hogy tanítsa őket.

Szóljon tehát hozzánk az Úr, és lássuk, hogy mit válaszolnánk neki, ha megkérdezné: „Mit állítotok ti a Krisztus felől? Kinek a fia?” Éppen azt válaszoljuk, amit a zsidók, de ne ragadjunk le ott, ahol a zsidók. Tartsuk tiszteletben az evangéliumot, amiben hiszünk: „Jézus Krisztusnak, Dávid fiának a nemzetségéről való könyv”. Azért, mert megkérdeztek, attól még ne felejtsük el, hogy Krisztus Dávid fia, amire emlékeztet az Apostol: Nosza, keresztény, „meg­em­lé­kez­zél, hogy Jézus Krisztus feltámadott halottaiból, a Dávid magvából”. Tehát tegye fel nekünk a kérdést és válaszoljunk: „Mit állítotok ti a Krisztus felől? Kinek a fia?”, egy szívvel mondják a keresztények: „Dávidé”. Válaszolja a mester és újra mondja el nekünk: „Miképpen hívja tehát Dávid őt lélekben az Urának: Mondá az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobbomra, míg ellenségeidet a te lábaid alá vetem?” Hogyan szólhatnánk mi, ha nem tanultunk volna tőled? Most viszont, mivel megtanultuk, ezt mondjuk: Kezdetben te voltál az Ige, és mint Ige Istennél voltál, és Isten voltál mint Ige; minden teáltalad lett; íme, Dávid Ura. De gyengeségünk miatt, mivelhogy reményvesztve hevertünk a földön testünkben, te, az Ige testté lettél, hogy köztünk lakozz; íme, Dávid fia. (Jn 1,1–3.14) Bizonyára amíg isteni alakban voltál, nem tekintetted zsákmánynak azt, hogy egyen­lő voltál Istennel: ezért vagy Dávid Ura; de kiüresítetted tenmagadat szolgai alakot felvéve: ezért vagy Dávid fia. (Fil 2,6–7) Mikor magát a kérdést is feltetted: „Mi­mó­don az ő fia?”, nem tagadtad te, hogy az ő fia vagy, csak azt kérdezted, miképpen lehet ez. Dávid Urának nevezte őt, mondtad, „miképpen a fia?”, nem tagadom, csakmondd el, miképpen. A zsidók pe­dig, mivel olvasták az Írásban, de nem értették, ha abban a kérdésben újra átgondolták volna a „hogyan”-t, nemde ezt válaszolták volna: Hogyan érted ezt a kérdést? „Íme a szűz méhében fogan, és fiat szül és Em­ma­nu­el­nek fogják őt nevezni, ami azt jelenti: Velünk az Isten.” (Iz 7,14; Mt 1,23) Szűz fogan majd méhében, a Dávid magvából való Szűz fiat fog szülni, hogy ezáltal az Dávid fia legyen: József és Mária ugyanis Dávid há­zából és nemzetségéből valók voltak. (Lk 1,27) Tehát éppen azért szülte az a szűz, hogy ő ezáltal Dávid fia legyen. De akit szült, őt „fogják hívni Emma­nu­elnek: Velünk az Isten”. Íme, előtted áll Dávid Ura.

(7) Hogy Krisztus miképpen egyfelől Dávid fia, másfelől Dávid Ura, arról talán ez a zsoltár is elárul nekünk valamit. Halljuk tehát és tárgyaljuk meg; boncolgassuk kegyességgel, facsarjuk ki az értelmét jóakarattal! Maga Dávid beszél tehát; ugyanis nem lehet az Úrnak ellentmondani, aki ezt mondta: „Dávid lélekben az Urának nevezi őt”. Tehát maga Dávid mit mond az Úrról? Mert ez Magának Dávidnak a zsoltára; ez a teljes cím, egyértelmű, nincs benne kérdés, sem bármilyen fejtörést okozó nehézség. Mit mond tehát Dávid? Mondá az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobbom felől, míg ellenségeidet zsámollyá teszem a te lábaidnak! Mit jelent a zsámollyá a te lábaidnak? Azt, hogy a „te lábaid alá”, hiszen a lábzsá­moly a lábak alatt van.

Mondá az Úr az én Uramnak — mondja. Ezt Dávid hallotta, lélekben hallotta, ahogyan mi nem hallottuk, amikor ő hallotta, ám hiszünk neki, mivel elmondja és leírja, amit hallott. Teljesen hallotta tehát, az igazságnak egy bizonyos elrejtett helyén hallotta, a misztériumok valamiféle szentélyében. Ahol a próféták titokban hallották meg, amit nyíltan hirdettek, ott hallotta meg Dávid is, aki nagy bizodalommal mondja: Mondá az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobbom felől, míg ellenségeidet zsámollyá teszem a te lábaidnak! Tudjuk, hogy Krisz­tus az Atya jobbján ül a halottak közül való feltámadás és a mennybemenetel után. Ez már megtörtént; nem láttuk, de elhittük. Olvastuk a könyvekben, hallottuk, amint hirdetik, és hittel megtartjuk. Ezért Krisz­tust Dávid Urává tette már maga az is, hogy Dávid fia volt. Az ugyanis, ami Dávid magvából származott, annyira felmagasztaltatott, hogy Dávid Ura is lett.

Annyira csodálkozol ezen, mintha nem történne ilyes­mi az emberek között is. És ha úgy esnék, hogy vala­kinek a fiából király lenne, pedig az apja közember? Talán nem lenne Ura az apjának? Még inkább cso­dá­latra méltó, hogy nemcsak az eshet meg, hogy egy közember fiából lesz király s ezáltal Urává válik az apjának, hanem az is, hogy egy világi ember fiából lesz püspök és ezáltal atyja lesz az atyjának.

Tehát Krisztus éppen azáltal egyfelől Dávid fia, másfelől Dávid Ura, mert testet öltött magára, mert meghalt testben, mert ugyanebben a testben feltámadt, mert ugyanebben a testben felment a mennybe és ül az Atyának jobbján, oly testben, amely így felma­gasztaltatott, megdicsőült és mennyei alakot öltött fel. Mert a Krisztus átmenetiségére vonatkozó rendelés szerint mondja az Apostol ezt is: „azért Isten is felmagasztalta őt, és oly nevet adott neki, mely min­den név fölött vagyon, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon: az égieké, a földieké és az alvilágiaké”. Azt mondja, „ oly nevet adott neki, mely minden név fölött vagyon” — Krisztusnak, aki emberként, test szerint meghalt, feltámadott és felment a mennybe, „oly nevet adott, mely minden név fölött vagyon, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon: az égieké, a földieké és az alvilágiaké.” (Fil 2,9–10) Ugyan hol lesz Dávid, hogy éppen neki ne legyen Ura? Legyen akár az égben, akár a földön, akár a föld alatt: Ura lesz neki ő, aki Ura a mennyeieknek, földieknek és a föld alatt levőknek.

Örvendezzen tehát velünk együtt Dávid is, aki felmagasztaltatott fia születése által és megszabadult azáltal, hogy fia az Urává lett. Örvendezve mondja, és hallják az örvendezők: Mondá az Úr az én Uramnak: Ülj az én job­bom felől, míg ellenségeidet zsámollyá teszem a te lábaidnak!

(8) Ülj, nemcsak a magasságban, hanem a elrejtettségben is: a magasságban, hogy uralkodj, rejtőzködve, hogy higgyenek benned! Mi lenne ugyanis a hit bére, ha nem lenne rejtve az, amiben hiszünk? A hit bére pedig mintegy látni azt, amit elhittünk, mielőtt láttuk volna. Miként az Írás hirdeti: „Az igaz ember hitből él.” (Róm 1,17) Nem lenne hit általi megigazulás, ha nem volna elrejtve az, amit elhittünk, miután hirdették nékünk, és amit a hit által végül meglátunk. „Mily bőséges az édességed, amit elrejtettél a téged félőknek”. Tehát „elrejtetted” és így maradtak? Távol legyen: „a benned bízóknak juttattad.” (Zsolt 30,20)

Csodálatos tehát az Úr jobbján ülő Krisztus misztériuma: elrejtetett, hogy higgyenek benne, s elragadtatott, hogy bízzanak benne. „Üdvözülésünk ugyanis reménybeli. Látni azonban azt, amit remélünk, nem reménység; hisz ki remélné azt, amit lát?” (Róm 8,24) Az Apostol szavai ezek. Bizonyára felismertétek, csak a tanulatlanok miatt mondom. Mit mond tehát az Apos­tol? „Üdvözülésünk reménybeli. Látni azonban azt, amit remélünk, nem reménység; hisz ki remélné azt, amit lát? Ha pedig reméljük, amit nem látunk: akkor várjuk türelemmel.” (Róm 8,24–25) Így mivel „a remény­ség, ha láttatik, nem reménység”, „elrejtetted jóságodat a téged félők elől”; mivel „reméljük, amit nem látunk” és „várjuk türelemmel”, „a tebenned bízóknak juttattad”.

Végül, szeretett testvéreim, figyelmesen hallgassátok, amit mondani fogok: a mi megigazulásunk hit által van, és hit által tisztul meg a mi szívünk, hogy amit elhittünk, azt láthassuk. Mindkettő meg van írva: „Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meg fogják látni az Istent” (Mt 5,8), továbbá, hogy „mikor a hit által tisztította meg szívüket.” (ApCsel 15,9) Így ez a hit általi megigazulás, hogy hiszed azt, amit nem látsz, és éppen hited érdeméért eljutsz a látásig a maga idejében.

Ezért is mondja az Úr, amikor az evangéliumban meg­ígéri a Szentlelket: „meggyőzi a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről.” (Jn 16,8) Miféle bűnről? Miféle igazságról? Miféle ítéletről? Ő maga folytatja és fejti ki ezt. Nem ad lehetőséget az embereknek a magyarázgatásokra. „Bűnről” —mondja— „mert nem hisznek énbennem.” (Jn 16,9) Mennyi más bűne volt a zsi­dók­nak! És mégis ezt mondja, mintha ez az egy lenne: „Bűnről, mert nem hisznek énbennem.” Ez az a bűn, amelyről máshol ezt mondja: „Ha nem jöttem volna el, nem volna vétkük.” (Jn 15,22) Mit jelent ez: „Ha nem jöttem volna el, nem volna vétkük”? Tehát az igazakhoz jöttél és bűnösökké tetted őket? Nem, hanem más bűnöket nem említve, melyek megbocsáthatóak lennének a hit által, ezt az egy bűnt nevezte meg, amit ha nem követtek volna el, mindegyik alól fel lennének mentve. „Bűnről” —mondja— „mert nem hisznek énbennem”; máshol pedig: „Ha nem jöttem volna el, nem volna vétkük”. Ugyanis éppen azért estek bűnbe, mert eljött és nem hittek benne. Ha nem estek volna ebbe a bűnbe, minden egyéb bűnük megbocsátható lett volna a hit által kieszközölt kegyes szeretet révén. Tehát „bűnről, mert nem hisznek énbennem, meg az igazságról, hogy az Atyához megyek, és már nem lát­tok engem.” (Jn 16,10) Ez az igazság, mivel az Atyához mégy, és már nem látnak többé téged: ez az igazság ugyanis hit általvan. Ugyanis „az igaz ember hitből él”, és akkor él hitből, ha nem látja azt, amiben hisz. Tehát az igazsághoz hozzátartozik az, hogy hit által éljünk, és csak az él hitből, aki nem látja azt, amit hisz. Ezért mondja, hogy: „meg az igazságról, hogy az Atyához megyek, és már nem láttok engem”, hogy igazságot teremtsen az emberek között, azaz, hogy higgyenek abban, amit nem látnak. Az lesz a ti igazságotok, mondja, hogy hisztek abban, akit nem láttok, és hit által megtisztulva meglátjátok majd azt, akiben hittetek.

(9) Krisztus tehát az Isten jobbján ül, a Fiú az Atya jobbján elrejtettségben van: higgyük! Továbbá két dol­got mond, mert egyfelől azt mondta az Isten: Ülj az én jobbom felől, másfelől hozzátette: míg ellenségeidet zsámollyá teszem a te lábaidnak, azaz „a te lábaid alá”.

Nem látod, hogy Krisztus az Atya jobbján ül, és azt sem vagy képes meglátni, hogy hogyan vettetnek ellen­ségei zsámolyul az ő lábainak? Mivel ez nyilvánvalóan beteljesedik, hidd, hogy most az elrejtettségben van. Miféle ellenségei vettetnek zsámolyul az ő lábainak? Azok, akiknek, mivel hiábavalóságokat gondolnak, ez mondatik: „Miért háborognak a pogányok, s hiábavalóságokat a népek miért gondolnak? Fölkeltek a föld királyai, és a fejedelmek egybegyűltek az Úr ellen és az ő Fölkentje ellen”, és azt mondják: „törjük szét az ő bi­lincsüket és vessük el magunkról igájukat!” (Zsolt 2,1–3), felettünk ne uralkodjanak, minket ne vessenek alá hatalmuknak! „A mennyekben lakó kineveti őket.” (Zsolt 2,4) Ellensége voltál: a lábai alatt leszel, vagy úgy, hogy gyer­mekévé fogadott, vagy úgy, hogy legyőzött. Vizsgáld meg tehát, hogy milyen helyed lesz a te Urad lábai alatt — mert mindenképp van helyed, vagy kegyelemből, vagy pedig büntetésből.

Ül tehát az Isten jobbján, míg ellenségei az ő lábai alá vettetnek. Ez történik, ez folytatódik, s még ha las­san­ként is megy végbe, szüntelenül folytatódik. Háborogjanak csak a pogányok, és gondoljanak hiába­valóságokat a népek, a föld királyai keljenek föl, és a fejedelmek gyűljenek egybe az Úr ellen és az ő Felkentje ellen! Vajon háborgásukkal, vajon hiábavaló gondolataik­kal, vajon Krisztus ellen való gyülekezésükkel elérik, hogy ne teljesedjék be: „neked adom a nemzeteket örökségedül, s a föld határait osztályrészedül”? (Zsolt 2,8) Mindenestül be fog teljesedni, még ha azok háborognak is és hiábavalóságokat gondolnak: „neked adom a pogányokat örökségül, s birodalmadul a földnek határait”. Ők ugyanis hiábavalóságokat gondolnak, viszont azt, hogy beteljesedik az, miszerint „neked adom a pogányokat örökségedül, s birodalmadul a föld­nek határait”, azt nem valami szószátyár mondta, ha­nem az „Úr mondá nékem.” (Zsolt 2,7) Így ennél a zsol­tárnál is elmondhatjuk: „mondá”, nem akárki, nem azok, akik háborognak és hiábavalóságokat gondolnak, hanem az Úr mondá az én Uramnak: Ülj az én jobbom felől, míg ellenségeidet zsámollyá teszem a te lábaidnak!

Háborogjanak csak, gondoljanak hiábavalóságokat, lár­mázzanak: vajon nem fog beteljesedni? „Lárma kö­ze­­pet­te tűnt el emlékük.” (Zsolt 9,7) Helyesen mond­ja ezt egy másik zsoltárban ugyanaz a Lélek: „Lárma kö­ze­­­pette tűnt el emlékük. Íme, az Úr mindörökké trónol”. (Zsolt 9,7–8) Így, míg lárma közepette tűnt el az ő em­lé­­kük, az, aki örökké megmarad, maga mondá az én Uram­­nak: Ülj az én jobbom felől! Ott ül tehát az Atya jobbján, míg az minden ellenségét zsámolyul veti az ő lábai alá.

(10)  És mi jön ezután? A te erődnek pálcáját kibocsátja az Úr Sionból. Nyilvánvaló, testvérek, teljesen nyilvánvaló, hogy a próféta Krisztusnak nem arról az országáról beszél, amelyben örökké uralkodik az Atyánál, annak a világnak az Uránál, amely általa teremtetett. Hiszen mikor nem uralkodik az Isten, aki Istennél kezdettől fogva van? Meg van írva ugyanis: „Tisz­tes­ség és dicsőség érte az örökkévalóság romolhatatlan, láthatatlan királyának, az egy Istennek, mindörökkön örökké!” (1Tim 1,17) Milyen „örökkévaló királynak”? „A láthatatlannak, romolhatatlannak”. Azáltal ugyanis, hogy Krisztus is az Atyával együtt láthatatlan és romolhatatlan, hiszen ő az ő Igéje, ő az ő ereje, ő az ő bölcsessége, valamint ő Isten Istennél, aki által mindenek teremtettek, ő az örökkévaló Király. Az az Isten által elrendelt és átmeneti országa pedig, amellyel számunkra teste által öröklétet szerzett, a keresztényektől veszi kezdetét, ám országának nem lesz vége, ugyanis ellenségei zsámolyul vettetnek az ő lábainak, aki az Atya jobbján ül; oda vettetnek, ahogy meg van írva.

Ez történik, és végül beteljesedik. Senki se mondjon olyat, hogy nem teljesülhet be az, ami elkezdődött. Miért kételkedsz, hogy befejeződik az, ami elkezdődött? A Mindenható elkezdte, s a Mindenható megígérte, hogy beteljesíti azt, amit elkezdett. Honnan kezdte el? A te erődnek pálcáját kibocsátja az Úr Sion­ból. Ez a Sion maga Jeruzsálem. Hallgasd csak, mit mond maga az Úr: „Így kellett a Krisztusnak szenvedni és harmadnapon halottaiból feltámadni.” (Lk 24,46) Ezért feltámadása révén ül az Atya jobbján, ahol mindig is volt. Azután mi történik, amikor ő az Atya jobbján ül? Mi történik azért, hogy ellenségei zsámolyul tétessenek az ő lábainak? Halld őt, miként tanítja és magyarázza: „És hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnök bocsánatát minden nemzetek között, kezdve Jeruzsálemtől” (Lk 24,47), mivel a te erődnek pálcáját kibocsátja az Úr Sionból. A te erődnek pálcáját, azaz a te hatalmadnak uralmát, hiszen: „kormányozd őket vasvesszővel!” (Zsolt 2,9) Kibocsátja az Úr Sion­ból, „kezd­ve Jeruzsálemtől”.

(11) Miután tehát kibocsátotta Sionból az ő erejének pálcáját, mi fog történni? És uralkodjál a te ellenségeid közepette. Előbb uralkodjál a te ellenségeid közepette, a há­bor­gó nemzetek között. Talán azután fog uralkodni az ő ellenségei között, hogy a szentek megkapták az ő ju­tal­mukat és a gonoszok az ő ítéletüket? Hát mi csodálatos van abban, ha akkor fog uralkodni, úgy, hogy az igazak vele együtt fognak trónolni mindörökké, a gonoszokat pedig örökös büntetés fogja tűzben emész­teni? Mi csodálatos van abban, ha akkor fog uralkodni? Most, a te ellenségeid közepette, most, a világ átmenetiségében, a halandók szaporodásában és körforgásában, most, amíg az idők folyama elfolyik, azért hozatik elő a te erődnek pálcája Sionból, hogy te uralkodjál a te ellenségeid közepette. Uralkodj, uralkodj a pogányok között, a zsidók között, az eretnekek, a hamis testvérek között. Uralkodj, uralkodj, Dávid fia, Dávid Ura, uralkodj a po­gányok között, a zsidók között, az eretnekek, a hamis testvérek között!

Uralkodjál a te ellenségeid közepette! E verset nem jól értjük, ha nem vesszük észre, hogy már most történik. Ülj tehát az Úr jobbja felől, rejtezz el, hogy higgyenek benned, amíg beteljesedik a pogányok ideje! Így van ugyanis megírva: „kit az égnek kell befogadnia azon időkig, míglen mindenek helyre nem állíttatnak.” (ApCsel 3,21) Meghaltál, hogy feltámadjál; feltámadtál, hogy a mennybe menj; felmentél a mennybe, hogy ülj az Atya jobbján: tehát meghaltál, hogy az Atya jobbján ülj. A halálból van a feltámadás, a feltámadásból van a mennybemenetel, a mennybemenetelből van az Atya jobbjára való ülés: ez tehát mindenestől a halálból ered. Ez a magasztos dicsőség a megalázottsággal vette kez­detét. Így hát azzal, hogy te az Atya jobbján ülsz, beteljesedik a pogányok ideje, minden ellenséged zsámolyul vettetik a te lábaidnak, és hogy ez bekövetkezzék, előbb uralkodni fogsz a te ellenségeid közepette, ehhez ugyanis a te erődnek pálcáját kibocsátja az Úr Sionból. Azt pedig, hogy meghalj, és hogy a te halálod révén eltöröltessék a vétkek adósságlevele (Kol 2,14), és hogy hir­dettessék a megtérés és a bűnbocsánat minden nép között, Jeruzsálemmel kezdve, azt a zsidók vaksága vál­totta ki. Egyesek vaksága mások megvilágosodását szol­­gálja: „a vakság Izráelben csak részlegesen követke­zett be, addig, amíg a pogányok egyetemessége be nem lép, s így majd egész Izráel üdvözül”. (Róm 11,25–26) „A vakság Izrá­elben” halálodat okozta: miután meghaltál, feltámadtál, véreddel eltörölted a világ bűneit, s az Atya jobbjára ülve mindenhonnan összegyűjtötted a szenvedőket és a hozzád menek­vő­ket. Tehát „a vakság Izráelben csak részlegesen következett be, addig, amíg a pogányok egyetemessége be nem lép, s így majd egész Izráel üdvözül” s minden ellenséged a te lá­baid zsámolyává lesz. Ez most történik; mi lesz azután?

(12) Veled az elsőség a te erődnek napján. Melyik nap az ő erejének napja? Mikor lesz vele az elsőség, és miféle elsőség, vagy mimódon van vele az elsőség, aki maga is elsőség? Adja az Úr, hogy sem én ne zavarodjam össze, amikor beszélek, sem ti, amikor hallgatjátok! Látom már ugyanis azt, ami megtörtént, és veletek együtt látom a hit szemeivel; testi szemekkel is látom azt, ami már történik, de a hit szemével veletek együtt remélem azt, ami történni fog. Tehát mi történt? Mi történik? Mi fog történni? Krisztus szenvedett, meghalt, és feltámadott a harmadik napon, felment a mennybe, amint tudjuk, a negyvenedik napon, ül az Atya jobbján. Ez már megtörtént, ezt nem láttuk, de hittük. Mi történik most? Uralkodik az ő ellenségei között, miután kibocsáttatott az ő erejének pálcája Sionból. Ez történik, ez megy végbe. Szolgai alakban és szemtől-szembe látták akkor a szolgák, és most, amikor nincs jelen, hisznek őbenne. Elhisszük a szolgai alakról, amit képesek vagyunk felfogni, amíg még szolgák vagyunk.

Ez amaz anyatej, ami megpuhította a kenyeret úgy, hogy belejuttatta a testbe. Mert az angyalok kenyere volt kezdetben, s most ő az Ige. Hogy azonban az an­gyalok kenyerét egye az ember (Zsolt 77,25), az angyalok teremtője emberré lett. Így számunkra az Ige testté lett, s ezzel befogadhatóvá vált. Nem tudtuk volna őt befogadni, ha az Istennel egyenlő Fiú nem üresíti ki magát azáltal, hogy szolgai formát vesz fel (Fil 2,6–7), s az emberekhez hasonlóvá lévén külsejében nem találtatik embernek.

Így hát, hogy valamiképpen be tudjuk fogadni őt, akit a halandók nem képesek befogadni, halandóvá lett a halandók számára, hogy saját halálát bevégezvén halhatatlanokká tegye őket, s hogy adjon valamit, hogy azt lássák, adjon valamit, hogy higgyenek abban, és adjon valamit, hogy azt később lássák. Szolgai alakját láthatóvá tette azoknak, akik jelen voltak, nemcsak szemmel láthatóvá, hanem kézzel tapinthatóvá is. Amikor felment a mennybe, elrendelte, hogy higgyünk abban, amit azoknak látni engedett. De nekünk is van mit látnunk: ők ugyanis látták a Sionból kibocsátott vesszőt, mi pedig látjuk azt, amint uralkodik ellenségei között. Ez, testvérek, teljes mértékben a szol­gai formának Isten általi elrendelésére vonatkozik, amit a szolgák türelemmel fogadnak el, az eljövendő szabadok pedig szeretettel öveznek. Az Igazság ugyanis megváltoztathatatlan: ez Isten igéje, Isten az Istennél, aki által minden teremtetett (Jn 1,3); bár magában marad, mindent megújít. (Bölcs 7,27) Hogy ezt lássuk, ahhoz szívünknek nagy és teljes megtisztulása szükséges, ami hit által történik.

Miután megmutatkozott a szolgai alak, halasztást szenvedett, hogy megmutassa az isteni alakot. Hiszen ugyanő mondja, amikor szolgai alakban beszél a szolgák­hoz: „Aki szeret engem, parancsolataimat megtartja, és aki szeret engem, szereti azt az én Atyám, és én szeretni fogom őt, és megmutatom neki magamat.” (Jn 14,21) Megígérte azoknak, akik látták őt, hogy meg fogja mutatni magát. Mit láttak? Mit ígért meg? Szolgai alakban látták, ő pedig megígérte, hogy isteni alakban fogják látni.

„Megmutatom magamat neki” — mondja. Ez az a vi­lágosság, ami felé tart az ország, ami e világ átmenetiségében gyűlik össze, —ugyanis valamiféle kimond­hatatlan látás felé tart, amit a gonoszok nem fognak kiérdemelni—, ám amíg szolgai alakban volt itt, látták a gonoszok: látták őt, akik hittek benne, s látták, akik megölték. Ne gondold valami nagy dolognak azt, hogy látható volt abban az alakban: látták barátai, és látták ellenségei is, és némelyek, akik látták, megölték őt, némelyek pedig, akik nem látták, hittek benne. Eme szolgai alakban, amelyben már itt a földön látták őt megalázottan, mind a jók, mind a gonoszok, látni fogják az ítéletkor is, mind a jók, mind a gonoszok.

Amikor ugyanis az Úr felvitetett a tanítványai szemei előtt a mennybe, angyali hang szólt hozzájuk, amint őt nézték: „Galileai férfiak, mit álltok és néztek az égre? Ez a Jézus úgy jön el, ahogyan felmenni láttátok őt az égbe.” (ApCsel 1,11) Tehát „így”, abban az alakban, mi­vel megmondatott a gonoszokkal kapcsolatban: „és ők majd reám tekintenek, akit átdöftek.” (Zak 12,10) Látni fogják őt, amint majd ítélkezni készül, akit kinevettek akkor, amikor ítélkeztek fölötte.

A szolgai alak az ítéletkor látható lesz majd mind az igazaknak, mind a gonoszoknak, mind az istenfélőknek, mind az istenteleneknek, mind a hívőknek, mind a hitetleneknek. Akkor mit nem fognak látni a gonoszok? Róluk van megírva: „ők majd reám tekintenek, akit átdöftek”, ám róluk van megírva ez is: „el­ra­gad­ta­tik a gonosz, hogy ne lássa az Úr dicsőségét.” (Iz 26,10) Mit jelent ez, testvérek? Vizsgáljuk meg és értsük meg! Előhívatik a gonosz, hogy lásson valamit, ám elragadtatik a gonosz, hogy ne lásson valamit. Már elmondtuk, hogy mit fog látni: azt a külsőt, amelyről megmondatott: „Így fog eljőni.” Mit nem fog látni? „És megmutatom magam neki”. Mit jelent ez: „magamat”? Nem a szolgai külsőt. Mit jelent ez: „magamat”? Az isteni külsőt, melyben nem tartotta zsákmánynak, hogy egyenlő az Istennel. (Fil 2,6) Mit jelent ez: „magamat”? „Szeret­te­im, most Isten fiai vagyunk, és még nem tűnt ki, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van.” (1Jn 3,2) Isten eme fényessége az a kimond­hatatlan ragyogás, a ragyogás változatlan forrása,a ki­fogyhatatlan igazság, az önma­gában megmaradóbölcsesség, amely megújít mindent: ez Isten lényege. Így hát elragadtatik a gonosz, hogy ne lássa Isten eme méltóságát. Hiszen „boldogok a tisztaszívűek, mert ők meg fogják látni az Istent.” (Mt 5,8)  

(13) Véleményem szerint, testvérek (már amennyi értelemre méltónak talált az Úr minket), magáról az időről van megírva (ha egyáltalán időről kell beszélnünk, mert valamikor elérkezünk majd az időtlenségbe), szóval véleményem szerint (amit elfogultság nélkül mondanék, hátha valaki valamit jobban, könnyebben és elfogadhatóbban meg tudna érteni), tehát véleményem szerint magáról az időről van írva: Veled az elsőség a te erődnek napján. Elvégre ezt, amennyire én látom, a következő verssel eléggé kifejti. Hiszen itt is meg van említve az ő ereje, mellyel igájába hajtotta a pogányokat, amellyel leterítette a népeket, nem vassal, hanem a keresztfával; habár testben, megalázottságban, és emellett annyi szenvedés közepette, amit egy szolga el tud viselni, mégis megkapta az ő nagy erejét, mivel Isten gyöngesége erősebb az embereknél. (1Kor 1,25) Tehát itt is meg van említve az ő ereje, amit Dávid magasztal, mondván: A te erődnek pálcáját kibocsátja az Úr Sionból, uralkodjál a te ellenségeid közepette.

Mily hatalmas is az ő ereje, amely uralkodik az ő háborgó, de ellene mit sem tehető ellenségei között! Ezt mondják azok egymásnak nap mint nap: „Mikor hal meg, hogy a neve is kivesszen?” (Zsolt 40,6) Ezalatt pedig az ő dicsősége nő a népek között, az ő nevének alávettetnek a pogányok, és látja a bűnös és bosszankodik, csikorgatja fogát és elpusztul! (Zsolt 111,10) Mivel ez is az ő ereje, a próféta másképp is akarván dicsőíteni az ő erejét, miként Isten ereje és Isten bölcsessége Krisztus a megváltoztathatatlan igazság örök fényében —ennek látásáért tartatunk meg, ennek látásáért szenvedünk halasztást, ennek látásáért tisztulunk meg a hit által, és ennek látásától ragadtatik el a gonosz, hogy ne lássa Isten méltóságát—, tehát a próféta ezt akarván megmutatni, ekképpen szól: Veled az elsőség a te erődnek napján.

Mit jelent az, hogy veled az elsőség? Bármilyen elsőséget vehetsz. Ha magáról Krisztusról van szó, inkább azt kellene mondani: Te vagy az elsőség, mint hogy veled az elsőség. Amikor ugyanis megkérdezték tőle, hogy „Ki vagy te?”, azt válaszolta: „Az elsőség, ahogy azt mondom is néktek” (Jn 8,25)[4], mivel az Atya is elsőség, akitől az ő egyszülött Fia van, akiben kezdetben ott volt az Ige, mivel az Ige az Istennél volt.

Hogy is van ez akkor: ha az Atya is elsőség és a Fiú is elsőség, akkor két elsőség van? Távol legyen! Hiszen miként az Atya is Isten és a Fiú is Isten, ám az Atya és a Fiú nem két isten, hanem egy Isten, akképpen az Atya is elsőség és a Fiú is elsőség, viszont az Atya és a Fiú nem két, hanem egy elsőség. Veled az elsőség. Majd akkor megmutatkozik, miképpen van veled az elsőség. Ugyanis most is veled van az elsőség. Akkor is, amikor ezt mondtad: „Íme, elszéledtek, ki-ki az ő tulajdonába, és engem magamra hagytok; de én nem vagyok egyedül, mert az Atya énvelem vagyon.” (Jn 16,32) Itt tehát veled van az elsőség? Máshol is mondtad: „az Atya pedig én­bennem lakván ő maga cselekszi a tetteket is.” (Jn 14,10)

Veled az elsőség, és sohasem volt elválasztva az Atya tőled. De amikor majd megmutatkozik, hogy veled van az elsőség, akkor nyilvánvaló lesz mindeneknek, akik már hasonlóvá váltak hozzád, minthogy úgy fognak téged látni, amint vagy (1Jn 3,2); hiszen Fülöp akkor látott téged, mégis kereste az Atyát. (Jn 14,8) Tehát akkor látni fogjuk azt, amiben most hiszünk; akkor majd veled az elsőség, és látni fogják a szentek, látni fogják az igazak, és a go­noszok elragadtatnak, hogy ne lássák az Úr méltóságát.

(14) Higgyünk tehát abban, testvérek, amit akkor látni fogunk. Mert Fülöpöt is megdorgálta az Úr, amiért az Atyát akarta látni, mivel nem ismerte fel a Fiúban az Atyát: „Annyi idő óta vagyok veletek, és nem ismertél meg engem? Fülöp! Aki engem látott, látta az Atyát is.” (Jn 14,9) Ám azt mondta, hogy „aki engem látott”, nem azt, hogy aki a szolgai alakot látta rajtam. Tehát azt mondta, hogy „aki engem látott”, azaz, amilyen alak­ban elrejtettem magam az engem félőknek, s amilyen alakban láthatóvá teszem magam a bennem bízóknak (Zsolt 30,20), „látta az Atyát is”. Mivel viszont ez a látás csak később tárul elénk, most mi van nekünk helyette?

Lássuk, mit mondott az Úr Fülöpnek, akinek ezt mondta: „Aki látott engem, látta az Atyát is.” Mintha Fülöp hallgatásában ez a válasz benne lett volna: „Mimódon foglak látni téged, ha másként mutatkozol meg, mint szolgai alakban? Vagy mi módon fogom meglátni az Atyát, én erőtlen halandó ember, aki por és hamu vagyok?” Ő pedig hozzá fordult, s aki az előbb azt mondta: „Aki engem látott, látta az Atyát”, elhalasztotta a látást, és úgy rendelte, hogy Fülöp higgyen; hiszen Fülöpnek ez túl sok volt, és messze volt attól, hogy lásson. Ezért mondta: „Nem hiszed-e, hogy én az Atyában s az Atya énbennem vagyon?” Amit most még nem láthatsz, hidd, hogy megérdemeld látni!

Miután pedig majd eljutottunk oda, hogy lássuk, akkor megmutatkozik majd, hogyveled az elsőség a te erődnek napján: a te erőd erejének napján, nem a te erőt­lenséged erejének napján, mert ott az erő lesz az erő. Az emberek erői most a hitben, a reményben és a szeretetben (1Kor 13,13), valamint a jótéteményekben le­led­zenek: de az erőktől el fognak jutni magához az Erőhöz. (Zsolt 83,8) Tehát veled az elsőség: megmutatkozol az Atyával, az Atyában, mivel az Atya az elsőség és veled az elsőség a te erődnek napján. Ezt a te erődet nem lát­ja majd a gonosz. Mert még a te gyengeséged is erősebb az embereknél; a te erődnek napján pedig veled az elsőség.

(15) Magyarázd meg, miféle erőről beszélsz. Mivel itt is meg van nevezve az erő, ahogy mondtam, amikor kibocsáttatik a pálca, az ő erejének pálcája Sionból, hogy uralkodjék az ő ellenségei között. Miféle erőről beszélsz? A te erődnek napján a szentek fényessé­gé­ben. Azt mondja: a szentek fényességében. Magáról az erőről beszél, amikor a szentek fényességben fognak megjelenni, nem amikor még a földi testet vonszolják és halandó, romlandó alakban sóhajtoznak, mert e földi lakhely megterheli a lelket és lenyomja a sokat gondolkozó elmét (Bölcs 9,15); mivel ezek a gondolatok kölcsönösen nem látszanak, nem ezt jelenti az, hogy a szentek fényességében. De akkor mi az, hogy a szentek fényességében? „Míg el nem jő az Úr, ki a sötétség titkait is meg­világítja, és a szívek gondolatait is nyilvánosságra hozza, és akkor dicsérete lészen kinek-kinek az Is­ten­től.” (1Kor 4,5) Ez lesz a szentek fényességében, mivel „akkoraz igazak fényleni fognak, mit a Nap, az ő Atyjuk or­szá­gában.” (Mt 13,43)

Halljátok meg tehát, mit jelent az, hogy a szentek fényes­ségében. Ezt mondja az Úr: „Eljön majd az aratás, eljön az idők végezete: elküldi majd a Teremtő az ő an­gyalait, és összeszedik országából mind a botrányokat és tüzes kemencébe vetik őket. Akkor az igazak fényleni fognak, mint a Nap, az ő Atyjuk országában.” (Mt 13,39–43) Miféle országban? Lássátok meg, ha megőrződik-e valamiféle látás, amiről az mondatott nékünk: veled az elsőség. Miféle országban? Bizonyosan az örök életben. Mert azoknak, akik jobbja felől lesznek, ezt fogja mondani: „Jertek, én Atyám áldottai, vegyétek bir­tokba az országot, amely nektek készíttetett a világ kez­detétől!” (Mt 25,34) Majd miután elítélte a gonoszokat, elválasztotta tőlükaz igazakat és megdicsőítette őket, mi fog következni azután, hogy ezt mondta: „vegyé­tek birtokba az országot”? „Akkor a gonoszok örök tűzbe mennek, az igazak pedig az örök életbe.” (Mt 25,46) Azt mondta itt, amit az előbb mondott: az ország az örök életet jelenti, ahová nem fognak bemenni a gonoszok. Lássátok meg, hogy valami látás-e az örök élet: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, egyedül igaz Istent és akit küldöttél, Jézus Krisztust” (Jn 17,3), mivel veled az elsőség a te erődnek napján. Tehát veled az elsőség a te erődnek napján, a szentek fényességében.

(16) Mindez azonban későbbre van halasztva, és majd aztán adatik meg. Mi van most? Anya­méhből szültelek téged a hajnali csillag előtt. Ez meg mit jelent? Ha Istennek van Fia, akkor talán van méhe is? Miként hús-vér teste nincsen, nincsen keble sem, mégis meg van írva: „A Fiú, aki az Atya kebelén vagyon, ő jelenté ki.” (Jn 1,18) Ami pedig az anyaméh, azt jelenti a kebel is: az anyaméh és a kebel is az „elrejtettség” szó helyett áll. Mit jelent az, hogy anyaméhből? Az elrejtettségből, az elleplezettségből: saját magam­ból, az én lényegemből. Ezt jelenti a anyaméhből, mivel „ki tudná felsorolni az ő nem­zet­­ségét?” (Iz 53,8) Értsük tehát úgy, hogy az Atya ezt mondja a Fiúnak: Anyaméhből szültelek téged a hajnali csillag előtt.

Mit jelent az, hogy a hajnali csillag előtt? A „hajnali csillag” a „csillagok” helyett áll, mivel a Szentírás mintegy a résszel jelöli az egészet, azaz egy jeles csillagzattal az összes csillagot. De miképpen lettek azok a csil­­la­gok? „Hogy jelezzék az időt, a napokat s az esztendőket” (Ter 1,14) Ha tehát a csillagok azért lettek teremtve, hogy jelezzék az időt, és a hajnali csillag az összes csil­lag helyett van megnevezve, akkor a „hajnali csillag előtt” azt jelenti, hogy a csillagok előtt, és a „csillagok előtt” pedig azt jelenti, hogy az idő előtt. Ha tehát az idő előtt, akkor az örökkévalóságtól fogva: ne kutasd, mikor, hiszen az örökkévalóságban nincs „mikor”. A „mi­kor” és a „valamikor” sza­vak az időre vonatkoznak. Nem született ő az idő ha­tárain belül az Atyától, hiszen általa teremtetett az idő.

Úgy van ez tehát megírva, ahogyan kell: jelképesen, illetve prófétikusan, hiszen az „anyaméh” áll az „elrejtett lényeg” helyett és a „hajnali csillag” az „idő” helyett. Vagy azt akarjátok, hogy magát Dávidot is tekintetbe vegyük, aki fiát Urának nevezi? Hiszen az Urától hal­lot­ta, hogy mondja el; attól hallotta, aki nem csaphatta be. Továbbá már az Urának nevezi, hiszen ezt mondja: Mondá az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobbom felől! Emel­lett ő maga szól, mintha ez az ő összefüggő beszéde lenne. Ha pedig ő maga beszél, esetleg ő maga mondhatta ezt is: Anyaméhből szültelek téged a hajnali csillag előtt. Hiszen ha ama szűz Dávidtól vezeti le az ő nemzetségét, akkor úgy született az ő méhéből Krisztus, mintha Dá­vid­tól származott volna, és az ő méhéből. Anyaméhből, amihez férfi nem járult: teljesen anyaméhből, a szó szoros értelmében anyaméhből, mivel egyedül Ő született csupán anyaméhből. Anyaméhből, mondja az, aki őt az Urának nevezi, anyaméhből szültelek téged a hajnali csillag előtt. És maga a hajnali csillag előtt érthetően és a szó valódi értelmében van írva, és így teljesedett be, ugyanis az Úr éjszaka született Szűz Mária méhéből:
a pásztorok a tanúk erre, akik virrasztottak a nyájuk felett. (Lk 2,7–8) Anyaméhből szültelek téged a hajnali csillag előtt. Ó, Uram, te, aki az én Uram jobbján ülsz, hogyan lehetnél egyben az én fiam, hacsak nem azért, mert anyaméhből szültelek téged a hajnali csillag előtt?

(17) Mi végre születtél? Megesküdött az Úr és meg nem bánja: te pap vagy örökké Melkizedek rendje szerint. Erre születtél az anyaméhből a hajnali csillag előtt, hogy pap legyél örökké Melkizedek rendje szerint. Amennyiben anyaméhből született, úgy értjük, hogy szűztől; amennyiben pedig a hajnali csillag előtt, akkor éjszaka, ahogy az evangéliumok tanúskodnak erről. Ezért kétségkívül anyaméhből, hajnal előtt született, hogy pap legyen örökké Melkizedek rendje szerint. Mert nem pap, ha azt nézzük, hogy az Atyától született, Isten az Istennél és ugyanúgy örökkévaló, mint a nemzője; ám pap amiatt, hogy fölvette a testet, és amiatt az áldozat miatt, amit tőlünk vett át és helyettünk hozott.

Tehát megesküdött az Úr. Mit jelent az, hogy megesküdött az Úr? Tehát az Úr esküszik, aki az embert eltiltotta az esküvéstől? Vagy azért tiltja el inkább az embert az esküvéstől (Mt 5,34), hogy az nehogy hitszegésbe essék, és inkább azért esküszik az Úr, mert lehetetlen, hogy ő szószegő legyen? Az embert helyesen tiltja el az esküvéstől, hiszen ő az esküvés szokása miatt nyelvével hitszegésbe eshet: amennyire távol lesz ugyanis az esküvéstől, olyannyira távol lesz a hitszegéstől is. Ugyanis az az ember, aki esküszik, hamisan és igaz módon egyaránt esküdhet; aki viszont nem esküszik, az nem esküdhet hamisan, mivel egyáltalán nem esküszik. Az Úr pedig miért ne esküdne, amikor az Úr esküvése az ő ígéretének a megerősítése? Esküdjék hát! Hisz mit teszel te olyankor, amikor esküszöl? Az Istent hívod tanúnak. Esküdni annyi, mint az Istent tanúnak hívni. Emiatt pedig ez súlyos teher, mivel megeshet, hogy Istent valami hamis dologhoz hívod tanúnak. Ha pedig te esküvéseddel az Istent hívod tanúnak, miért ne hívhatná Isten is saját magát tanúnak esküvésével? „Úgy éljek, mondta az Úr, mivelhogy hal­lottad az én hangomat és nem kegyelmeztél a te egyet­len fiadnak érettem, azért megáldván megáldalak té­ged és bőségesen megsokasítom a te magodat, mint az ég csillagait, és miként a fövényt, ami tenger partján van, és megáldatnak a te magodban a földnek minden nem­zetségei” (Ter 22,16–18) Ábrahám magva pedig, azaz Krisz­tus, ő, Ábrahámnak magva, elfogadván az Ábrahám magvából való testet, pap lesz mindörökké Mel­ki­ze­dek rendje szerint. A Melkizedek szerinti papságról tehát megesküdött az Úr, és meg nem bánja.

És mi van az Áron rendje szerinti papsággal? Talán megbán valamit az Úr, miként az ember, vagy megeshetik-e vele akarata ellenére olyasmi, hogy úgy cselekedjék, vagy lehet-e óvatlan és tévedhet-e, hogy aztán megbánja saját tévedését? Tudja ő, hogy mit cselekszik, tudja ő, hogy mi meddig haladjon előre; hogy mikor­tól változik valami mássá, az az ő hatalmában van. De a megbánás a dolgok megváltozását jelzi. Ezért amiképpen te, amikor megbánsz valamit, fájlalod, hogy végbement az, amit tettél, azonképpen Isten, amikor valamit megváltoztat az emberek várakozása ellenére, azaz anélkül, hogy az emberek remélnék, azt mondja, hogy megbánta azt; egészen annyira, hogy még a mi bün­tetésünket is megbánja, ha mi bánjuk a mi rossz életünket.

Tehát megesküdött az Úr: megesküdött, azaz megerő­sített; meg nem bánja, azaz nem változtatja meg. Mit? Azt, hogy te pap vagy mindörökké. Azért mindörökké, mert meg nem bánja. De milyen tekintetben pap? Talán megmaradnak azok az áldozati állatok, a véres áldozatok, amiket a pátriárkák áldoztak, a véres áldozat oltárai, a szent sátor, és az első, az ószövetség ama bizonyos szertartásai? Távol legyen! Ezek már megszűntek, mivel elpusztult a templom, eltűnt az a papság, és semmivé váltak az ő áldozati állataik és áldozataik: a zsidóknál sincsenek meg ezek. Látják, hogy megszűnt már az Áron rendje szerinti papság, ám nem ismerik fel a Melkizedek szerinti papságot.

Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint. A hí­veknek mondom ezt. Ha valamit nem értenek a hittanulók, hagyják a restséget, és siessenek az ismeretre! Nem szükséges ugyanis a misztériumokat kibeszélni: az Írás majd tudatja veletek, hogy mi az a papság a Mel­kizedek rendje szerint.        

(18) Az Úr a te jobbod felől. Az Úr azt mondta fentebb, hogy ülj az én jobbom felől; most pedig az Úr az ő jobbja felől van, mintha helyet cseréltek volna. Vagy talán ekképpen van ez: Megesküdött az Úr és meg nem bánja: te pap vagy mindörökké — ezek a szavak Krisztushoz voltak intézve. Te pap vagy mindörökké, esküdött meg az Úr. Melyik Úr? Aki mondá az én Uramnak: Ülj az én jobbom felől, maga esküdött meg: te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint. Továbbá magához az Úrhoz volt intézve a beszéd, aki megesküdött: az Úr a te jobbod felől. Ó, Uram, te voltál az, aki megesküdtél és ezt mondtad: Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint, ő pedig pap mindörökké, és egyben az Úr a te jobbod felől. Ő, mondom, aki pap mindörökké, akiről megesküdtél, az Úr a te jobbod felől van, hiszen ugyanúgy az én Uramnak mondtad: Ülj az én jobbom felől, amíg ellenségeidet zsámolyul teszem a te lábaidnak! Az az Úr tehát, aki a te jobbod felől van, akire megesküdtél, s akinek megesküdtél, mondván: Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint, aki összezúzza az ő haragja napján a királyokat. Ez a Krisztus, az Úr a te jobbod felől, akinek megesküdtél és meg nem bánod, mit fog tenni mint aki pap mindörökké?

Mit fog tenni az, aki Isten jobbján van és közbenjár értünk (Róm 8,34), miként a pap, bemenve a kárpit mögé, a szentek szentjébe, a mennyek titkaiba, ő, aki egyedül mentes a bűntől, és ezért könnyen megtisztít a bűnöktől? (Zsid 9,12.14.24) Ő tehát a te jobbod felől összezúzza az ő haragja napján a királyokat. Azt kérded, miféle királyokat? Hát elfelejtetted? „Fölkeltek a föld királyai, és a fejedelmek egybegyűltek az Úr ellen és az ő Fölkentje ellen.” (Zsolt 2,2) Ezeket a királyokat zúzta össze az ő dicsőségével, és nevének súlyával erőtlenekké teszi a királyokat, hogy ne tudják véghezvinni, amit akartak. Hiszen sokszor megpróbálták ők eltörölni a keresztény nevet a Földről, de nem tudták; mivel „aki belebotlik ebbe a kőbe, az összezúzódik.” (Mt 21,44) Megbotlottak tehát a botránkozás kövén
a királyok, és ezért zúzódtak össze, mivel ezt mondják: Ki ez a Krisztus? Valami zsidó, valami galileai, így és így ölték meg, így és így halt meg. A kő ott van
a lábaid előtt, mintha értéktelenül és mellőzötten heverne; ha megveted, megbotlasz benne, ha megbotlasz benne, elesel, s ha elesel, összezúzódsz.

Ha ekkora az ő haragja, amikor elrejtettségben van, milyen lesz az ő ítélete, amikor majd nyilván megmutatkozik? Hallottatok már az Úr haragjáról, amelyről „A fiú titkaiért” kezdetű zsoltár szól; ha jól emlékszem, a kilencedik zsoltárnak ez a címe: „A fiú titkaiért”. Ebben feltárul az elrejtett harag elrejtett ítélete. Az Úr haragjával élnek együtt azok, akik megbotlanak abban a kőben: összezúzódnak. De mit jelent, hogy összezúzódnak? Hallgasd meg az eljövendő ítéletet is: „Mivel aki megbotlik abban a kőben” —mondja az Úr— „az összezúzódik; akire pedig ráesik az a kő, szét­mor­zsolja azt”. (Lk 20,18) Amikor tehát megbotlanak ben­ne, mivel úgy tűnik, mintha meg­vetetten heverne, ak­kor összezúz; amikor pedig szét­morzsol, akkor felülről jön.

Értsétek meg, hogy ebben a két-két szóban: „össze­zúz” és „szétmorzsol”, illetve „megbotlik benne” illetve „felülről esik rá”, két időszak van megkülönböztetve, Krisztus megvetettségének és Krisztus dicsőségének az időszaka, a rejtett büntetésé és az el­jö­vendő ítéleté. Ha eljő, nem fogja összemorzsolni azt, akit nem zúz össze, amikor alant hever. Úgy mondom, hogy „alant hever”, mintha megvetendőnek látszana. Pedig ő az Isten jobbján van és így kiáltott hangosan a magasságból: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” (ApCsel 9,4) Mégis, bármennyire is az égből kiáltott, nem mondhatta volna, hogy „miért üldözöl engem?”, mert őt sen­ki sem érinthette — ez úgy lehetséges, hogy oly módon ült az Atya jobbján az égben, hogy egyben a földön is, mintegy köztünk hevert. Az Úr a te jobbod felől, összezúzza az ő haragja napján a királyokat.

(19) Ítéletet tesz a nemzetek között. De most a „titkaiért”; ugyanis lesz egy nyilvános ítélkezés is, miszerint ítéletet tesz a nemzetek között. Majd pedig az következik, hogy „lárma közepette tűnt el emlékük.” (Zsolt 9,7) Magában a zsoltárban van benne: „A titkokért. Lárma közepette tűnt el emlékük. Íme, az Úr mindörökké trónol, ítéletre készen tartja trónusát. És megítéli igazsággal a föld kerekségét.” (Zsolt 9,7–9) Ott van megírva: „Meg­dor­gál­tad a pogányokat, elvesztetted a gonoszt; nevüket mindörökre kitörölted”: ez rejtve megy végbe. Az ő haragjának napján tehát összezúzza a királyokat. Ítéletet tesz a nemzetek között. Mi módon? Halld mi következik: meg­tölti a romlásokat. Éppen úgy ítélkezik a nemzetek fölött, hogy betölti a romlásokat; mert ha végül ítélkezett, meg fogja ítélni a romlásokat. Megtölti a romlásokat. Miféle romlásokat? Aki csak rettegett az ő nevétől, el fog esni; amint elesett, elpusztul az, ami volt, hogy felépüljön az, ami nem volt. Ítéletet tesz a nemzetek között, megtölti a romlásokat.

Ha makacsul ellenállsz Krisztusnak, bárki is vagy, olyan tornyot emeltél a magasba, ami le fog omlani. Az a helyes, hogy a földre vesd magad, megalázd magad, s hogy az Atya jobbján ülőnek a lábai elé csússz, hogy a romlás építtessék fel benned. Mert ha megmaradsz hitvány dölyfösségedben, akkor fogsz a földre zuhanni, amikor már nem fogsz felépülni. Ezekről mondja egy másik helyen az Írás: „rombold le s fel ne építsd őket.” (Zsolt 27,5) Kétségkívül nem mondaná ezt egyes emberekről: „rombold le s fel ne építsd őket”, ha másokat nem oly módon rontana le, hogy aztán felépítse őket. Ez történik majd akkor, amikor Krisztus úgy fog ítélkezni a népek között, hogy betölti a romlásokat. Összezúz sok fejet a földön. A gőgösöket alázatosokká teszi; és merem állítani, testvéreim, hogy hasznosabb dolog összezúzott fejjel, alázatosan járni itt a földön, mint magasan hordott fővel az örök halál ítéletébe esni. Sok fejet összezúz, úgy, hogy romlásokat készít, de megtöltve azokat felépíti őket.

(20) A patakból iszik az úton, azért emeli magasra a fejét. Szemléljük meg őt úgy is, amint a patakból iszik azúton. Először is: mi ez a patak? A halandó emberiségözönlése, mert miként a patak az esővizekből összegyűlik, hullámzik, zúg, folyik és folyván lefolyik, azaz befejezi futását, ugyanígy van ez minden halandó életével. Az emberek megszületnek, élnek, meghalnak; s mikor egyesek meghalnak, mások megszületnek, s amikor ezek meghalnak, ismét mások jönnek; egymás helyébe lépnek, megérkeznek és elmennek. De nincs maradásuk.

Mi az, ami itt marad? Mi az, ami nem múlik el? Mi az, ami nem folyik le a mélységbe, mint az esővízből összegyűlt patak? Mert amiként a folyó hirtelen összegyűlvén az esővízből, a zápor cseppjeiből, a tengerbe megy és nem látszik többé, (és azelőtt sem látszott, hogy az eső­vízből összegyűlt), akképpen az emberi nem is isme­retlen helyekről gyűlik össze és özönlik elő, és halála után újra ismeretlen helyre siet, közben, amíg átmegy, zajong. Ebből a patakból ivott ő; nem vonakodott inni ebből a patakból. Az, hogy ivott ebből a patakból, azt jelentette számára, hogy megszületik és meghal. Ez van ama patakban: a születés és a halál. Krisztus vállalta ezeket: megszületett, meghalt. Ily módon kell érteni, hogy a patakból iszik az úton. „Mint hős, ujjongva indul neki az útnak.” (Zsolt 18,6) A patakból iszik az úton, mivel „meg nem áll a bűnösök útján” (Zsolt 1,1) Tehát mivel a patakból iszik az úton, azért emeli magasra a fejét; azaz mivel „megalázta magát, engedelmes lett a halálig, éspedig a kereszthalálig, azért Isten is felmagasztalta őt, és oly nevet adott neki, mely minden név fölött vagyon, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon: az égieké, a földieké és az alvilágiaké, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus az Úr az Atyaisten dicsőségére.” (Fil 2,8–11)

 Ford. Tóth Gergely