Euszebiosz: Az edesszai királyról szóló történet (Egyháztörténet I, 13.)

1. Thaddaiosszal pedig ez történt: Urunk és Üdvözítőnk istensége, melyet csodatevő hatalma miatt minden ember megismert, ezreket vonzott magához a Júdeától nagyon távoli, idegen országok lakói közül, akiket betegségek és mindenféle fájdalmak kínoztak, és gyógyulásukat remélték tőle. 2. Ezért Abgár király, aki dicsőségesen kormányozta az Eufráteszen túli népeket, mivel testét szörnyű és emberi erővel nem gyógyítható fájdalom kínozta, amikor sokat hallott Jézus nevéről és csodáiról, melyekről mindenki egybehangzólag tanúskodott, küldönc útján könyörgő levelet küldött neki, hogy szabadítsa meg betegségéből. 3. Krisztus nem fogadta ugyan el a meghívást, de mindenesetre arra méltatta, hogy sajátmaga írt levelet neki, melyben megígérte, hogy elküldi egyik tanítványát, hogy gyógyítsa meg betegségét és egyúttal üdvösséget nyújtson neki és összes hozzátartozójának. 4. Nemsokára be is teljesedett rajta, amiről ígéretet kapott. Krisztusnak a halottak közül való feltámadása és mennybemenetele után Tamás, a tizenkét apostol egyike isteni indítás alapján elküldte Thaddaioszt, aki maga is Krisztus hetven tanítványa közé tartozott, Edesszába, hogy hirdesse a Krisztusról szóló tanítás örömhírét, és mindaz, amit Üdvözítőnk megígért, általa be is következett.

5. Mindezekről írásos tanúbizonyságot is találsz, mely az akkori királyi város, Edessza levéltárából származik. Az ottani állami okmányokban, melyek felölelik mindazt, ami régen esett meg és ami Abgárral történt, ezeket az eseményeket is mindmáig megőrizve meg lehet találni. Legjobb lesz azonban, ha magukra a levelekre figyelünk, melyeket a levéltárból szereztem, és szír nyelvből szó szerint így fordítottam le:

Az Abgár fejedelem által jézusnak írt és Ananiás futárral neki
Jeruzsálembe küldött levél másolata

6. „Abgár fejedelem, Ukhamasz fia, üdvözli Jézust, a Jeruzsálem vidékén feltűnt jó Üdvözítőt!

Eljutott hozzám híred és gyógyításaid híre, melyeket gyógyszerek és növények nélkül cselekedtél. Azt mondják ugyanis, hogy vakoknak adod vissza látásukat, bénákat járóvá teszel, leprásokat tisztítasz meg, tisztátalan lelkeket és ördögöket űzöl ki, régóta betegeskedőket gyógyítasz meg és halottakat támasztasz fel. 7. Mivel mindezt hallottam rólad, azt mondtam magamban: Két dolog lehetséges: vagy Te vagy az Isten, és a mennyből leszállva cselekszed ezeket, vagy az Isten Fia vagy, aki ezeket teszed. 8. Ezért írok tehát neked, és arra kérlek, fáradj el hozzám és gyógyítsd meg fájdalmamat, melyben szenvedek. Azt hallottam ugyanis, hogy a zsidók zúgolódnak ellened és károdat akarják. Igaz ugyan, hogy városom nagyon kicsi, de tisztes: mindketten megférünk benne."

9. (Ezt és így írta Abgár, amíg az isteni fénynek egy sugara kissé rá nem ragyogott. Érdemes meghallgatni azt a levelet is, melyet Jézus küldött neki ugyanazon futár által, és amely rövid, de velős. Így szól:)

Jézus válasza Ananiás futár által Abgár fejedelemnek

10. „Boldog vagy, mert hittél bennem, bár nem láttál engem. Meg van írva ugyanis rólam, hogy akik látnak engem, nem hisznek majd bennem, azért, hogy akik nem láttak engem, higgyenek és éljenek. Ami pedig az általad írt meghívást illeti, hogy menjek el hozzád, azt válaszolom, hogy most be kell töltenem mindazt, ami végett elküldettem, és miután így betöltöttem, vissza kell térnem ahhoz, Aki küldött engem. Visszatérésem után azonban elküldöm majd hozzád egyik tanítványomat, hogy gyógyítsa meg fájdalmadat és életet adjon neked meg hozzátartozóidnak."

11. Ezekhez a levelekhez még ezt is hozzáfűzték szír nyelven: „Jézus mennybemenetele után Júdás, akit Tamásnak is neveztek, elküldte Abgárhoz Thaddaiosz apostolt, a hetven közül az egyiket, aki elment, és Tóbiásnál, Tóbiás fiánál lakott. Amint elterjedt a híre, jelentették Abgárnak: »Megérkezett Jézus egyik apostola, amint levélben közölte veled.« 12. Thaddaiosz tehát Isten erejével kezdett meggyógyítani minden betegséget és gyengeséget, úgyhogy mindenki ámulatba esett. Amikor pedig Abgár hallott azokról a nagyszerű tettekről és csodálatos dolgokról, amiket tett, és hogy gyógyított, arra gondolt, hogy ez az, akiről Jézus levelében így írt: »Visszatérésem után elküldöm hozzád egyik tanítványomat, hogy gyógyítsa meg fájdalmaidat.« 13. Magához hívatta tehát Tóbiást, akinél Thaddaiosz lakott, és azt mondta neki: »Hallottam, hogy egy csodatevő ember érkezett és házadban lakik. Vezesd őt hozzám!« Tóbiás Thaddaioszhoz ment, és jelentette neki: »Abgár fejedelem magához hívatott engem, és azt mondta, vezesselek hozzá, hogy gyógyítsd meg.« Thaddaiosz erre azt válaszolta: »Felkelek, mert hatalommal küldettem hozzá.«

14. Másnap korán reggel felkelt Tóbiás, magához vette Thaddaioszt, és Abgárhoz ment. Amikor beléptek (jelen voltak ugyanis és körülötte álltak főemberei), még alig lépett, hirtelen olyan leírhatatlannak pillantotta meg Abgár Thaddaiosz apostol arcát, hogy ezt látva leborult előtte, a körülötte állók pedig nagyon csodálkoztak rajta. Ők ugyanis nem pillantották meg a látványt, mely egyedül csak Abgárnak jelent meg. 15. Abgár megkérdezte Thaddaioszt; »Vajon valóban tanítványa vagy Jézusnak, az Isten Fiának, aki azt mondta nekem: Elküldöm hozzád egyik tanítványomat, aki majd meggyógyít és életet ad neked?« Thaddaiosz így felelt: »Mivel nagyon hittél abban, aki küld engem, ezért küldettem hozzád. És ha ismét hiszel benne, beteljesedik az, amit szíved kíván, amint hiszed.« 16. Abgár erre azt mondta neki: »Úgy hittem benne, hogy arra is képes lettem volna, hogy hadsereggel verjem szét az Őt keresztre feszítő zsidókat, ha a római birodalom meg nem akadályozott volna benne.« Thaddaiosz azt mondta: »Urunk beteljesítette Atyjának akaratát, és miután beteljesítette, visszatért az Atyához.« 17. Abgár azt válaszolta neki: »Én is hittem benne és Atyjában.« Thaddaiosz erre így szólt: »Ezért teszem rád kezemet az ő nevében.« És amint megtette, Abgár rögtön meggyógyult betegségéből és fájdalmából.

18. Elcsodálkozott Abgár, hogy amint Jézusról hallotta, valóban úgy látta tanítványánál, Thaddaiosznál, aki gyógyszerek és növények nélkül gyógyította meg, és nemcsak őt, hanem a vízkóros Abdoszt, Abdosz fiát is. Ő is eljött Thaddaioszhoz, térdre esett előtte, ő pedig imádkozva rátette kezét, és meggyógyult. Sok mást is meggyógyított a városban, csodálatos és nagy dolgokat művelt és hirdette Isten igéjét. 19. Ezután így szólt Abgár: »Te, Thaddaiosz, az Isten erejének segítségével tetted ezt, és mi megcsodáltuk. Ezen túlmenőleg, kérlek, magyarázd el nekünk, hogyan jött el Jézus, beszélj hatalmáról és arról, hogy milyen képesség birtokában tette mindazt, amit hallottam róla!«

20. Thaddaiosz erre így kezdett el beszélni: »Most hallgatni fogok ugyan, de mivel azért küldettem, hogy hirdessem az igét, holnap gyűjtsd össze nekem összes alattvalódat, és előttük hirdetem majd és hintem el bennük az élet igéjét arról, hogyan is jött el Jézus, mi volt a megbízatása, miért küldte el Őt az Atya, milyen ereje volt, mit tett és milyen titkokról beszélt a világban, milyen képesség birtokában tette mindezt, mi volt igehirdetésének újdonsága, milyen szerény és alázatos volt, hogyan alázta meg magát, mintegy lefokozta magát és lecsökkentette istenségét (apetheto kai eszmikrünen autu tén theotéta), hogyan feszítették keresztre, hogyan szállt le az alvilágba és hogyan rombolta le azt a börtönt, mely ősidők óta lerombolhatatlanul állt, hogyan támasztotta fel a halottakat, és bár egyedül szállt alá, népes sereg kíséretében tért vissza Atyjához.«

21. Megparancsolta tehát Abgár, hogy reggel gyűljenek öszsze alattvalói, és hallgassák meg Thaddaiosz igehirdetését, utána pedig parancsba adta, hogy adjanak neki aranyat pénz és nemesfém formájában. Ő azonban nem fogadta el, hanem azt mondta: »Ha saját javainkat elhagytuk, hogyan vehetnénk el másokét?« 22. Mindez a háromszáznegyvenedik évben történt."

Azt hiszem, hogy ezt a szír nyelvből szó szerint lefordított, nem minden hasznot nélkülöző történetet idejében helyeztem ide.

Baán István fordítása

Euszebiosz: A Nero alatt kitört üldözésről, melynek folyamán Rómában Pál és Péter hitükért a vértanúsággal lettek megtisztelve (Egyháztörténet I, 25.)

1. Amikor Nero hatalma már megszilárdult, szentségtörő cselekedetekre tért át és nem más, mint a mindenek Istenét imádó vallás ellen támadt. Hogy milyen elvetemült volt, annak leírására most nincs időnk. 2. Mivel sokan vannak, akik nagyon pontosan leírták tetteit, ezért lehetőség nyílik rá, hogy akinek csak kedve tartja, ezek alapján behatóan megvizsgálja ennek a különc férfinak durva őrületét. Ennek az lett a következménye, hogy miután minden ok nélkül számtalan embert megöletett, olyan borzalmas gyilkosságokra vetemedett, hogy még legközelebbi rokonait és legbizalmasabb barátait sem kímélte: anyjával éppúgy, mint testvéreivel és feleségével meg számtalan más rokonával úgy bánt, mint az ellenséggel és támadóval, és változatos halálnemekkel végeztette ki őket.

3. Tetteihez még ráadásul azt is fel kell jegyezni, hogy ő volt az első császár, aki ellenségesen viselkedett az Istent imádó vallással szemben. 4. Erről ismét a római Tertullianus emlékezik meg, ekképpen: „Olvassátok csak el történeti könyveiteket! Ott majd megtaláljátok, hogy elsőként Nero üldözte ezt a szektát, amikor Kelet teljes meghódítása után leginkább Rómában kegyetlenkedett mindenkivel. Mi dicsekszünk vele, hogy ilyen ember indította el ellenünk a büntetőhadjáratot. Aki ugyanis ismeri őt, az meg tudja érteni, hogy Nero csak valami nagyon nagy jót ítélhetett el."

5. Így tehát ő volt az – miután Isten ellenségei közül a legelső helyet foglalta el –, aki arra vetemedett, hogy kivégeztesse az apostolokat. Azt mondják tehát, hogy Pált uralkodása idején éppen Rómában fejezték le, ugyanúgy Pétert pedig keresztre feszítették, és a hírt megerősíti az a tény, hogy Péter és Pál nevét máig is olvasni lehet az ottani sírokon.

6. Nem kevésbé az, hogy egy Gaiusz nevű egyházi férfi, aki Zephürinosz római püspök idejében élt, Proklosszal, a phrügiai szekta vezetőjével vitázó iratában azt mondja azokról a helyekről, ahová a nevezett apostolok szent tetemeit helyezték: 7. „Meg tudom mutatni az apostolok győzelmi jelvényeit. Ha kedved tartja, hogy elmenj a Vaticanusra vagy az ostiai útra, megtalálod majd azoknak a férfiaknak a győzelmi jelvényeit, akik ugyanezt az egyházat alapították."

8. Hogy mindketten ugyanabban az időben szenvedtek vértanúságot, azt Dionüsziosz korintusi püspök tanúsítja a rómaiakhoz írt levelében, amikor azt mondja: „Ekkora gondoskodásotokkal összekötöttétek egymással a Péter és Pál által Rómában és Korintusban plántált ültetvényt. Mert hiszen amikor mindketten a mi Korintusunkban is elkezdték az ültetést, hasonlóképpen tanítottak minket, ugyanígy Itáliában is ugyanakkor tanítottak és ugyanabban az időben haltak vértanúhalált." Ezt pedig azért írtam le, hogy még hitelreméltóbb legyen a „Történet"-em.

Baán István fordítása

Római beszámolók a korai kereszténységről

Ifjabb Plinius: 96. levél

Uram, alapelvnek tekintem, hogy minden kétes ügyet eléd terjesszek. Mert hiszen ki tudna jobban eligazítani bizonytalanságomban, vagy segíteni tájékozatlanságomban?

Keresztények ügyében folytatott törvényszéki eljárásokon még sohasem vettem részt; ezért nem is tudom, mit és milyen mértékben büntessek vagy akár nyomoztassak. Igen fennakadtam például azon, hogy tekintettel kell-e lenni a vádlottak életkorára, vagy pedig egészen zsenge korúak és a már meglett emberek között nem kell-e különbséget tenni;vádelejtéssel járhat-e a beismerés;vagy olyan személy számára, aki valaha keresztény volt, ne legyen-e enyhítő körülmény, ha megtagadja hitét; és vajon magát a keresztény nevet kell-e büntetni, akkor is, ha az illető semmi bűnt sem követett el, vagy pedig a keresztény névhez hozzátapadó bűnöket?

Eddig azok ellen, akiket a kereszténység vádjával terhelten idéztek ítélőszékem elé, a következő módon jártam el. Megkérdeztem tőlük, keresztények-e. Azokat, akik kereszténynek vallották magukat, másodszor és harmadszor is megkérdeztem, és büntetéssel fenyegettem meg őket. Akik még ezután is kitartottak, azokat kivégeztettem. Mert meggyőződésem, hogy függetlenül vallomásuk tartalmától, makacsságukért és csökönyösségükért megérdemelték ezt a büntetést. Másokat, akik ugyanebben a tébolyban szenvedtek, csak bűnösnek bélyegeztem, és Rómába szállíttattam, mivel római polgárok voltak. Majd a törvényszéki eljárás során, már amint történni szokott, mások ellen is fölmerült ez a vád, úgy, hogy több eset került elém.

Kaptam egy névtelen följelentést, amelyben sok név szerepelt. Akik kijelentették, hogy nem keresztények, és nem is voltak azok, amennyiben útmutatásom szerint az istenekhez fohászkodtak, és képmásod előtt, amelyet erre a célra az istenszobrokkal együtt odaállíttattam, tömjén- és boráldozatot mutattak be, azonkívül káromolták Krisztust – márpedig az igazi keresztények ilyesmire állítólag semmi áron sem kényszeríthetők –, azokat elbocsátottam.

Mások, akik a névsorban szerepeltek, bevallották, hogy keresztények, de ezt hamarosan visszavonták: csak voltak, de már nem azok; egyesek három, mások még több, sőt egyik-másik már húsz esztendeje nem. Ezek mind áldozattal tisztelték képmásodat és az istenek szobrait, és káromolták Krisztust.

A jelentések szerint azonban az a legnagyobb vétkük vagy eltévelyedésük, hogy bizonyos meghatározott napon hajnalhasadta előtt összegyülekeznek, és váltakozva karban énekelnek az istennek hitt Krisztus tiszteletére, és esküvel kötelezik magukat, nem ám valami gaztettre, hanem arra, hogy nem lopnak, nem rabolnak, nem követnek el házasságtörést, nem szegik meg esküjüket, a rájuk bízott letét kiadását felszólítás esetén nem tagadják meg: ennek végeztével pedig rendszerint szétszélednek; majd ismét összejönnek, hogy közösen fogyasszák el közönséges és ártatlan lakomájukat; ezt azonban abbahagyták, miután parancsodra betiltottam a titkos társaságokat. Éppen ezért annál szükségesebbnek tartottam, hogy két szolgálóleányból -ezeket ők diakonisszáknak nevezik – még kínvallatás árán is kivegyem az igazságot. Nem találtam bennük egyebet ostoba, határtalan babonaságnál.

Ezért elnapoltam az ügy kivizsgálását, és hozzád fordulok tanácsért. Mert meggondolásra méltónak láttam ezt a dolgot, legfőképpen a vádlottak nagy tömege miatt; ugyanis mindenféle korú, mindenféle társadalmi osztálybeli emberek, férfiak és nők vegyest, igen sokan kerültek és kerülnek vád alá. Nemcsak a városokban, hanem a falvakban és a tanyákon is elharapódzott ennek a babonaságnak a ragálya; ezt azonban véleményem szerint meg lehet állítani, és meg lehet szüntetni. Annyi máris bizonyos, hogy a hovatovább elnéptelenedő templomokat megint egyre többen látogatják, és a szent ünnepeket hosszú szünet után újból megülik, és mindenfelé megint kelendők az áldozati állatok, amelyekre eddig csak igen ritkán akadt vevő. Ebből is könnyű arra következtetni, hogy még rengeteg embert lehet a helyes útra téríteni, ha módot adunk nekik a megbánásra.

Borzsák István fordítása

Ifjabb Plinius: 97. levél

Secundusom! Helyesen jártál el amaz egyének ügyeinek kivizsgálásában, akik ellen azt a vádat emelték előtted, hogy keresztények. Mert általánosságban nem is lehet megfogalmazni valami meghatározott szabályt. Nem kell utánuk nyomozni; ha azonban följelentik és vádolják őket, büntetendők; de úgy, hogy az, aki nem vallja magát kereszténynek, és ezt kézzelfoghatóan bizonyítja, azaz áldozatot mutat be isteneinknek – bár gyanús a múltja –, megbánása alapján nyerjen bocsánatot. Névtelen följelentéseknek azonban egyetlen ügyben sem szabad helyt adni, mert ez a leggyalázatosabb módszer és semmiképpen sem méltó korunkhoz.

Borzsák István fordítása

Tacitus: Annales XV, 44.

44. Minderről emberi megfontolással gondoskodhattak. Nemsokára megkeresték az istenek kiengesztelésének eszközeit s megkérdezték a Sibylla-könyveket, ezek véleménye alapján könyörögtek Vulcanushoz, Cereshez és Proserpinához, és engesztelték Iunót az asszonyok, először a Capitoliumon, majd a legközelebbi tengerparton – innen merített vízzel hintették be az istennő templomát és szobrát –, és végül a férjes nők széklakomákat és virrasztással egybekötött ünnepeket ültek.

De sem emberi segítségre, sem a princeps ajándékainak vagy az istenek engesztelésének hatására nem akart eltávozni az a gyalázatos hiedelem, hogy parancsra tört ki a tűzvész. Ezért a híresztelés elhallgattatása végett Nero másokat tett meg bűnösnek, és a legválogatottabb büntetésekkel sújtotta azokat, akiket a sokaság bűneik miatt gyűlölt és Christianusoknak nevezett. Christust, akitől ez a név származik, Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilatus procurator kivégeztette, de az egyelőre elfojtott vészes babonaság újból előtört, nemcsak Iudaeában, e métely szülőhazájában, hanem a városban is, ahová mindenünnen minden szörnyű és szégyenletes dolog összefolyik, s hívekre talál. Így hát először azokat fogdosták össze, akik ezt megvallották, majd az ő vallomásuk alapján hatalmas sokaságra nem is annyira a gyújtogatás vádját, mint inkább az emberi nem gyűlöletét bizonyították rá. És kivégzésüket még csúfsággal is tetézték, hogy vadállatok bőrébe burkoltan kutyák marcangolásától pusztuljanak, vagy keresztre feszítve, és mikor bealkonyodott, meggyújtva éjszakai világításul lángoljanak. Nero a kertjeit ajánlotta fel e látványosság céljára, és cirkuszi játékokat rendezett, amelyen kocsisruhában a nép közé vegyült, vagy kocsira szállott. Ebből, bár bűnösök voltak és a legsúlyosabb büntetést is megérdemelték, szánalom támadt, mivel nem a közjó érdekében, hanem egy ember kegyetlensége miatt kellett pusztulniuk.

Borzsák István fordítása