A háztartás- és családszerkezet változása
Nyugat-Európa
A háztartások és a családok nagysága és szerkezete jelentően megváltozott a 20. századi Európában: csökkent a háztartásokban együtt élők átlagos száma, illetve egyszerűsödött a családok és a háztartások szerkezete. A változások oka részben demográfiai, de emellett más okok is nagyban közrejátszottak bennük.
A háztartásnagyság változásának trendjei meglehetősen egyöntetűek: Nyugat-Európában a század során jelentősen csökkent a háztartások mérete. A századelőn 4,5 fő tartozott egy átlagos háztartáshoz (bár Franciaországban ez az érték 3,5 főről 2,9 főre csökkent). Az 1950-es évek elejére gyakorlatilag kiegyenlítődött e különbség a nyugati átlag és Franciaország között (3,1–3,2%). Franciaország és Anglia adatai a második világháború utáni időszakban is együtt mozogtak – csökkenő irányban –, s 1990-re egyaránt átlagosan 2,6 fő lakott egy háztartásban e két országban. Nyugat-Európa többi részén szintén folyamatos volt a csökkenés: az átlagos háztartáslétszám 1990-ben 2,55 fő volt. (2.6. táblázat, 2.6. diagram) A század közepe és vége között mérsékelt kiegyenlítődés is végbement a nyugat-európai országok között e téren.
Ezzel függ össze a háztartásszerkezet átalakulásának két további trendje is: egyrészt az öt fős vagy népesebb háztartások arányának csökkenése, másfelől az egyszemélyes háztartások arányának gyors növekedése.
A századelőn minden országban domináltak az öt fős és nagyobb háztartások, de visszaszorulásuk már a század első felében is gyors ütemben folyt: 1950 körül az országok többségében 20% alatti részaránnyal rendelkeztek. A további csökkenés nyomán a 80-as években az öt fős vagy nagyobb háztartások 10%-ot jóval meghaladó arányban már csak Írországban fordultak elő. (2.7. táblázat, 2.7. diagram.)
Az első világháború előtt az egyszemélyes háztartások Nyugat-Európában az összes háztartás kevesebb, mint 10%-át tették ki. A század első felében csak mérsékelt volt ennek az aránynak a növekedése, a második felében azonban kimondottan gyors ütemű. Az 1980-as évek végén Svédországban már a háztartások 40%-a, a másutt 25–33%-a volt egy fős. Dél-Európa és Írország 20% körüli adatai ez esetben is az átalakulás vontatottabb ütemét mutatják. (2.8. táblázat, 2.8. diagram.)
A háztartások létszámcsökkenésének okai:
1. A családok átlagos gyermekszámának visszaesése. Fontos megemlíteni, hogy az egygyermekes és a gyermektelen családok aránya nem nőtt, sőt a gyermekteleneké inkább csökkent a 20. században (kivéve pl. Anglia és Németország/NSZK). Az átlagos gyermekszám csökkenése a kétgyermekes családok elterjedését jelentette, főleg 1945 után.
2. A családokkal élő, s a háztartáshoz tartozó cselédek, paraszti gazdaságokban és kisüzemekben-boltokban dolgozó alkalmazottak rétege elvékonyodott, s már ők is külön háztartást vezettek. Ez a családszerkezetet is egyszerűsítette.
Ugyancsak fontos tényező volt a háztartások átalakulásának folyamatában a családszerkezet átalakulása. Északnyugat- és Közép-Európa jelentős területein már a preindusztriális időszakban is nukleáris családháztartásban élt a társadalom tagjainak többsége, ha tehette. A 20. században is tovább csökkent a többgenerációs együttélések, illetve távolabbi családtagok együttélésének aránya. Ez az arány csak Dél-Európában volt lényegesen magasabb (Olaszországban 1971-ben 8%).
A nukleáris családháztartások súlya azonban csökkent az összes háztartás között a század során. A század közepétől a nem tradicionális háztartások (a házasságon kívüli együttélések, az egyszemélyes háztartást formálók) aránya nőtt meg. Az egyszemélyes háztartások magas arányát az idősek emelkedő száma, valamint az egyedül élő fiatalok (leginkább nők) egyre nagyobb tábora okozta. Az 1970-es évektől – a válások miatt – szintén nőtt az egyszülős és egyszemélyes családok aránya. E tényezők következtében az 1980-as évekre a felnőttek nagy része már eltartott gyermek nélküli háztartásban élt Nyugat-Európában. (Lásd még: 2.2. ábra.)