Az ipari foglalkoztatottság Nyugat-Európában az 1960-as években tetőzött, általában az összes foglalkoztatott 40–45%-ával. Kelet-Közép-Európában rendkívül gyors volt az iparosítás a második világháború után, ami világviszonylatban is a legmagasabbak közé emelte az ipari foglalkoztatottak arányát. Az NDK-ban például az 1970-es évek elején a keresők 50,2%-a dolgozott az iparban. Ugyanez Csehszlovákiában az 1980-as csúcs idején 49,4%, Magyarországon 1970-ben 45% volt. Az ipari szektor kiemelkedő nagyságának a második világháború utáni Kelet-Közép-Európában mindenekelőtt ideológiai okai voltak („a társadalom vezető osztálya a munkásosztály”).
Az ipari foglalkoztatás magas arányának fontos társadalmi és politikai következményei voltak a 20. századi Európában. Az iparban a munkaerő üzemekben koncentrálódik, a munkamegosztás szigorúan szabályozott és hierarchikus. Ezek a körülmények hozzájárultak a munkások csoporttudatának/osztálytudatának és szervezettségének kialakulásához. Ez a jelenség pedig más társadalmi csoportok esetében hasonló fejlődést indított meg. Az Egyesült Államokban az osztálykonfliktusok kevéssé éles volta a nagyipari munkásság viszonylag csekély társadalmi súlyával is magyarázható.
Az ipari foglalkoztatottság az említett csúcs után esni kezdett Európában. Az olajválság (1972–1973) Nyugat-Európában felgyorsította a gazdaság szerkezetének átalakítását. Az ipar második világháború utáni átstrukturálása mind a nehézipart, mind pedig a könnyűipart érintette. A szénbányászat leépülése már az 1950-es években megindult Nyugat-Európában. Később a hajógyártás és a textilipar, majd pedig az acélipar következett. Azok a területek, ahol az említett iparágak koncentrálódtak, gyakran évtizedekre válságrégiókká váltak. Kelet-Közép-Európában ez a dezindusztrializációs folyamat lényegesen később indult, s egészen a rendszerváltásig lassabban haladt előre. Ez nagyban hozzájárult versenyképességük romlásához, s az is további következménye volt, hogy a rendszerváltás időszakában hirtelen és más társadalmi problémákkal azonos időben kellett végrehajtaniuk a szerkezetváltást.
A második világháború utáni évtizedekben a tercier szektor azokban a nyugat-európai országokban is átvette a vezető szerepet a foglalkoztatásban, ahol addig az ipar dominált. Elsőként az Egyesült Királyságban, Svédországban és Franciaországban, majd az 1970-es évekig fokozatosan az összes többi országban. Így az 1980-as évekre már Írország, a mediterrán és a kelet-közép-európai országok kivételével mindenhol a munkaerő abszolút többsége itt dolgozott. (3.1. táblázat, 3.1. diagram.)
A szolgáltatások egyik fontos európai sajátosságává vált a 20. század végére, hogy az ebben a szektorban dolgozók jelentős része (20–40%-a) állami illetve közalkalmazott lett. Az Egyesült Államokban az arány 14,8% volt. Az 1980-as években és azt követően több országban sor került egyes állami szolgáltató cégek privatizációjára, ami azonban gyakran – pl. a brit vasutaknál – a szolgáltatások minőségének jelentős romlásával járt, s nem vált általánossá. A kiterjedt állami szektor a tapasztalatok szerint előnyösen hatott a szociális biztonságra.
A mezőgazdaság, az ipar és a szolgáltatások közötti folyamatos eltolódás magyarázata az, hogy az életszínvonal javulásával a kereslet belső szerkezete átalakul, benne az élelmiszerek részaránya csökken, az ipari termékeké és különösen a szolgáltatásoké nő. Ráadásul a technológiai fejlődés a mezőgazdaságban és az iparban lényegesen gyorsabb, mint a szolgáltatások területén. Így ezekben munkaerő válik feleslegessé, ami a szolgáltatásokba áramlik, hiszen ott a kereslet gyakorlatilag kielégíthetetlen. (Lásd még: 3.2. ábra.)