A munkaerő szektorális eloszlásának alakulása
A munkaerő szektorális eloszlása mind a gazdasági fejlődés, mind pedig a társadalmi átalakulás szempontjából kulcsfontosságú jelenség. A gazdasági ágazatokat hagyományosan három fő kategóriába sorolják: primer, szekunder és tercier szektorba. A munkaerő szektorális megoszlásának jelentőségét az is mutatja, hogy a domináns szektorról egész társadalmi formációkat neveznek el: így szokás agrártársadalomról, ipari társadalomról, vagy éppen posztindusztriális társadalomról beszélni.
Az agrárszektor aránya mindenütt folyamatosan csökkent, míg az ipari szektor aránya kezdetben nőtt, majd kivétel nélkül csökkenésnek indult. A tercier szektorban dolgozók aránya ellenben folyamatosan nőtt. Ezen általános fejlődési törvényszerűség érvényesülése mellett azonban jelentős eltéréseket láthatunk az egyes társadalmak között a szektorok egymáshoz viszonyított nagyságát, a változások időzítését és dinamikáját illetően.
Az agrárnépesség csökkenése ugyan változó ütemben de már jóval az általunk vizsgált periódus előtt megindult szerte Európában. Ennek ellenére a 19–20. század fordulóján Nagy-Britannia és Belgium kivételével – ahol 1821-től illetve 1880-tól már az ipari foglalkoztatottak domináltak – még mindig a mezőgazdaság számított a legnagyobb szektornak. Sőt, az európai országok többsége – a Finnországtól Görögországig terjedő sáv, valamint Spanyolország – még a második világháború kitörése idején is agrárország volt. (Albániában a munkaerő több mint 80%-a, Bulgáriában 80%-a, Romániában 79%-a, míg Magyarországon 53%-a, Spanyolországban pedig 52%-a élt mezőgazdaságból.) Másutt a mezőgazdaság még a legnagyobb szektor volt, de már kevesebb, mint a lakosság fele élt ebből: pl. Portugália (49%), Írország (48%), Olaszország (48%), Franciaország (36%) vagy Csehszlovákia (36%) tartozott ebbe a körbe. Végül a harmadik csoportba azok a többnyire északnyugat-európai és közép-európai országok tartoztak, ahol a mezőgazdaság már a második világháború kitörésekor a legkisebb arányt képviselte a három szektor közül. Példa erre Dánia és Svédország (29–29%), valamint Németország (26%). Belgiumban különösen alacsony, Nagy-Britanniában pedig már ekkor egyenesen marginális (6%) szerepe volt az agrárfoglalkoztatásnak.
A második világháború utáni gyors gazdasági fejlődés néhány évtized alatt töredékére csökkentette az agrárnépességet Nyugat-Európában. 1990-ben Belgiumban és az Egyesült Királyságban már csak a lakosság 2–2%-a, Svédországban, az NSZK-ban 3–3%-a foglalkozott mezőgazdasággal, de ez az arány a jelentős agrárexportőr Hollandiában és Franciaországban is csak 4, illetve 5%-ot tett ki. Dél-Európa közepes pozíciót foglalt el (Spanyolország 10%, Portugália 17%). Kisebb ütemű volt a csökkenés Közép-Kelet-Európában. Albánia egész Európában messze vezetett 55%-os arányával, de Románia (29%), Lengyelország (28%), Bulgária (18%) és Magyarország (18%) is a nagyobb agrárnépességű országok közé tartozott. (3.1. táblázat, 3.1. diagram.)
Az agrártársadalmak két különböző átalakulási utat követtek a 19. századtól kezdődően Európában:
1. Az egyik út során először az ipar vált a legnagyobb munkaadóvá, majd ezt váltotta fel a szolgáltatások dominanciája. Európa egyedülálló a világban abban a tekintetben, hogy az ipari foglalkoztatottság egy ideig és a kontinens bizonyos részein dominált. A világon ezzel még egyedül Tajvan esetében találkozhatunk 1980 körül.
2. A másik pályán az ipari foglalkoztatottság ugyan egy ideig növekedett, de sohasem jelentette a többséget, hanem a mezőgazdaság után közvetlenül a tercier szektor lett a legnagyobb munkaadó. Európán kívül ez teljesen általános vonás volt, így az Egyesült Államokban, Japánban, Ausztráliában, Kanadában és Dél-Koreában is hiányzott az „ipari korszak”. Európában Görögország, Hollandia, Norvégia, Dánia, Finnország és Spanyolország is ezt az utat követte. (Lásd még: 3.2. ábra.)