Encomia et effecta virtutum

Itt egy asztalt láunk körül telepedve,
Akire szép hímes abrosz vagyon vetve,
Virágos gyümölcsfák nőttek fel felette,
Csorgó kút is látszik kert felől mellette.

Ez helt ékesíti árník és csendeszség,
Nem éri az asztalt sem szél, sem nap-hévség,
Sok virág asztalon, szagjok gyönyörűség,
Fölhővel sem burul ez hely fölött az ég.

Csatépaté itt nincs, sem kiáltás, zajgás,
Dobolás, tombolás, csaplárság, tobzódás,
Éktelen rúd beszéd, morgás dorbélyozás,
Minden rosszasághoz vagyon unalmazás.

Sült, főtt zsíros étkek ide nem adatnak,
Kikből szennyek, mocskok kezekre ragadnak,
Gyümölcsökkel csészék béven hordattatnak,
Bor is több részeg ital nem is hallattatnak.

Semmi zsoldjok nincs itt az délcek latroknak,
Akik nyomozói bordélybarlangoknak,
Oly bűzök vagyon itt, mint őszi bakoknak,
Itt nem kívántatnak, éljenek magoknak.

Semmi feslettség itt nincs s nem gyükeresül,
Akiktűl szép erkölcs rútul és férgesül,
De vegyük eszünkbe azt is értelmesül,
Kicsodák, ez asztalt akik ülik körül.

Virtus, ép szent erkülcs, kit sok bölcs magasztal,
Méltán, mert tündöklik mennyei malaszttal,
Boldog, asztalánál akit ő marasztal,
Nem telhetik szíve töviskes haraszttal.

Sok Mennyekből álló az ő állapatja,
Mindenike tisztit híven szolgáltatja,
Mint egy méhből szültek, egybe vadnak zárva,
Egymástól nincsenek soha távoztatva.

Fides, Hit az első, tartja keresztfáját,
Keresztit szemlélvén issza is pohárát,
Megfeszült urában veti bizodalmát,
Tudván, üdvösséggel hogy minden jót ő ád.

Békózott Reménség ül mindjárt mellette,
Egekre nyavalyás szemeit emelte,
Vasanchorájára kezeit vetette,
Sok rohanó habja, látván, hogy ellepte.

Köztök Charitas is mutogatja magát,
Szíviben tüzének lobogtatja langját,
Hű szeretetinek hintegeti magvát,
Szorítván melyéhez szoptató magzatját.

Kétfelé tágítva viseli kebelét,
Kímíletlen adja gyermekének tejét,
Foglyok, szarándokok eszik ő kenyerét,
Viselvén felöttök könyörülő szemét.

Nem irigy, nem dölfös, nem kevély haragos,
Bosszút senkin nem űz, s nem is pörpatvaros,
Vétkeket fedezget, s mint rihfosztó orvos,
Kit-kit ő szennyéből szüksége szerint mos.

Ez három Virtusé itt az fő elsőség,
Személyük esmérnünk többinek is szükség,
Kőoszlopot fogott által az Erősség,
Ecetet olajjal szór Mértékletesség.

Erősségnek tiszti ez, hogy tartozkodjon,
Az igaz így mellett állhatatoskodjon,
Oldalas helyeken meg ne csuszamkodjon,
És nem minden tereh alatt is horgadjon.

Mértékletesség is közli hivatalját,
Vakmerőségektől távoztatván magát,
Olajával keni az sebnek fájdalmát,
Ha látja, hogy ecte toldja daganatját.

Az rossz természetét csigázza, feszíti,
Borának erejét vízzel elvegyíti,
Részegséggel vérét nem fűti, hevíti,
Sem vékonykodását nem temérdekíti.

Mind eszét, elméjét ő nem pazarolja,
Ízi felett étkét így nem is borsolja,
Nem várt doktort, magát maga orvosolja,
Szívit tisztogatja, ne élledjen molyja.

Magát feddi előbb, s úgy fedd egyebeket,
Illendő rámára vonja az vétkeket,
Inkább fojtogatja az temérdekeket,
Képes büntetéssel sujtol gyengébbeket.

Vétkeznek ez ellen, kik ezt nem követik,
Az vétkeknek szarvát jól nem tekingetik,
Ökörnyáj lopókot törlik, kenegetik,
Egy kecskécske orvot mindjárt felköttetik.

Mint pókháló, olyan ezeknek törvények,
Az apró muskácskák kibe megrekednek,
Darázs és dongó légy rajta általmennek,
Fonalacskáiban meg sem tekerednek.

Tekintsük többit is meg ez vendégeknek,
Ezekhez közelebb kicsodák üljenek,
És hogy mi hasznot is velünk közöljenek,
Kit az mi szíveink magokban vegyenek.

Igazság kezébe visel kivont kardot,
Öldököl és gyomlál minden latorságot,
Gyarapít azellen s nevel jámborságot,
Áradni nem hagyja az sok gonoszságot.

Sörpenyűs mérték is ékesíti kezét,
Akinek hibálni nem szenvedi terhét,
Árához szabja is marhája érdemét,
Lelkének árával nem töltvén erszényét.

Ajándékra nem néz, s nem válogat személt,
Tárgyát jól aránzza, nem hebálja az célt,
Bánja, ha hatalmas torkolja az szegént,
Az igyenes igyhöz nem szab horgas törvént.

Okosság kígyóval tekerte ált karját,
Markában fejestül de fogta fulákját,
Elöl-hátol szemes, nyújtja vigyázatját,
Költöztetvén fején duplált ábrázatját.

Nézi tyükörit is jobb kezébe tartva,
Orcájára szeplő vagyon-e ragadva?
Ója igen magát, ne terjedjen magva,
S fertelmének híre ne folyjon áradva.

Az Okosság olyan, mint az jó próbakő,
Ő képezi, mi jó, s mi semmire kellő,
Micsoda illetlen, s micsoda illendő,
Törvénnyel Istennek mi is ellenkedő.

Kígyó miért kezébe? illik megértenünk,
Christus intésével de kell ebbe élnünk,
Hogy olyan okosak, mint az kígyók, legyünk,
Bűnnel megavult bőrt magunkról letegyünk.

Mert mint avult bőrit kígyó nem viseli,
Csintalanságával magát nem terheli,
Így okos keresztyén vétkét nem neveli;
Rútságát szépségén örömest cseréli.

Tűrés is adja itt látnunk ábrázatját,
Szemléli ölében fekvő báránkáját,
Nyírik szegént, fosztják, csak nyeli fájdalmát,
Nem tátván rívásra fel is néma száját.

Nem szintén utolsó az Magnanimitás,
Bosszúján mérgéből nincsen sok újítás,
Mellette mert mindjárt az Liberalitás
Adakozik, s földbe pénzt nem rekkent, sem ás.

Az Józanság is itt üli az ő hellyét,
Szemérmetességgel födözgeti melyét,
Kit mellette ültet, mint szerelmes nénjét,
Csácsogásra soha nem eresztvén nyelvét.

Így már ez asztalnak értjük méltóságát,
Kikkel és mi jókkal vette körül magát,
Közli mindazokkal az ő nyájasságát,
Aik purgáltatják szívek rusnyaságát.

Ki ne kívánjon hát ez asztalnál enni
S ez bódog menyeknek ő kedvekben lenni,
Kik tekintetekben csak részt is jó venni,
Nemhogy ő karjokkal meg is öleltetni.

Csak egyikének is kedves nyájassága,
Nemhogy többinek is közlő társasága,
Rossz ember, kinek nincs ide kívánsága,
Érdemli, hogy légyen ő süvege sárga.

Befogadnak penig ők mindent magokhoz,
Akik józan elmét hoznak asztalokhoz,
Egy szívvel, lélekkel nyúlnak ők azokhoz,
Akadált közéjek semmi dolog nem hoz.

Úristen, tégy nálok engem szerelmessé,
Hogy legyek általok előtted kedvessé,
Legyen szépségektől elmém éli frissé,
Lelkem üdvösségre értékeltetessé.

Hit nevelje bennem te szent félelmedet,
Ne vegyem kétséggel ígírt kegyelmedet,
Kövessem mindenben egyetlenegyedet,
Ki vérével nyeré nékem meg kedvedet.

Minden próbáimban Reménség tápláljon,
Ő vasmacskájával tőlem el ne álljon,
Égő, hű Szeretet velem járjon s háljon,
Szódot ne cseréljem embertalálmányon.

Add az Igazságnak kezemben mértékét,
Tudhassam megadni mindennek értékét,
Egyaránt gondoljam, mire köz- s főrend kért,
Gazdagért megvetni ne hagyj az szelégy vért.

Jót s gonoszt esmérő Okossággal segíts,
Ártalmas dolgoknak útától eltéríts,
Hasznosoktól penig félen ne tévelíts,
Kihajlott voltomban hozzád igyenesíts.

Minden dolgom folyjon Mértékletességgel,
Éltem nyájas legyen, mint nyár kies éggel,
Vékony szerencséjét adj inkább egészséggel,
Hogysem aranyágyat terhelt betegséggel.

Mord természetet fojt bennem Nyájassággal,
Fösvénységet penig víg Adakozással,
Ne bocsássak senkit szomorú orcával,
Aki akar élni erszényem javával.

Tűrés nélkül penig ez az élet sovány,
Próbára enélkül azért engem ne hányj,
Ha evvel megáldasz, bár szolgájul kívánj,
S terehviseléstűl nem leszek halovány.

Olts Erősséget is, gyükerest szívemben,
Az legyen oszlopom minden keservemben,
Ne tántorodjam el sok kísírtetemben,
Kit Test, Világ, Ördög szór rám életemben.

Kövessen engemet az Szemérmetesség,
Ki minden dolgunkban ékesítő szépség,
Fertelmességünkben ezáltal lehet vég,
Ha ez vezet minket, mint lovas zablás fék.

Megmondhatatlan szép az Magnanimitás,
Válhatatlan társul azért vele megláss,
Ki után szálljon rám az mennyei áldás,
S ám élje világát feslettségben bár más.

Virtus, lelki jóság, buzgó szép forráskút,
Kinek italától nem lát senki kínt, bút,
Terjedjen előttem hozzád vezérlő út,
S benned mosakodván ne legyek bűnnel rút.

Virtus, örvendetes lelki kinyílt rózsa,
Légy szédült fejemnek hivítő orvossa,
Jó illató vized lelkem szennyét mossa,
Minden rossz vétkeknek légy bennem gyilkossa.

Sugár szárnyaidon viselj egészséggel,
Kövesselek téged engedelmességgel,
Hadd teljék szívem meg tőled csendeszséggel,
Lelkem penig Mennyben örök üdvösséggel.

Forrás: Rimay János Írásai, kiad. Ács Pál, Bp., Balassi, 1994.
A megkomponált verseskönyvben is szerepel a vers. Az itt közölt bővebb változat a Rimay-Madách-kódexben található.
A vers alapjául szolgáló emblémát még nem sikerült megtalálni. Valószínű, hogy nem is egy, konkrét kép alapján írta meg Rimay az erények kertjét. A keresztény hagyomány négy sarkalatos erényt (Prudentia-Bölcsesség, Temperantia-Mértékletesség, Fortitudo-Állhatatosság, Iustitia-Igazságosság) és három ún. teológiai erényt (Fides-Hit, Spes-Remény, Charitas-Szeretet) ismer.