Az keresztyén Religio ábrázatja

képének természeti tulajdonságiból való igaz magyarázatja

Mit jegyez ez a kép, s mi légyen értelme,
Akarnám, ha elmém mit róla érthetne,
S oly hasznot belőle lelkem is vehetne,
Kit egyebekkel is részesíttethetne.

Tetszik, mintha maga akarna beszélni,
Nem restellek azért hozzá közelb lépni,
S beszélgetésére nézni, figyelmezni,
Mivoltáról nekem mit adhat érteni:

Az Religio maga magyarázza ábrázatjának értelmét meg az reá nézőjének, ilyenképpen szólván:

Jó szerencsés legyen hozzám jöveteled,
Látom, jóra vagyon te igyekezeted,
Ki lehessek? adom örömest értened,
Szóm meghallásához csak legyen kész kedved.

Keresztyén vallásnak vagyok ábrázatja,
Mely vallásnak vagyon hitből ágazatja,
S Isten igéjéből az hit származtatja,
Mert nem hit, akinek nincs onnan harmatja.

Nézz tükörét bennem az keresztyénségnek,
Távoztatom útát az sok feslettségnek,
Habjait kerülvén az rossz kevélységnek,
Ki mérge s gyilkossa az egyigyűségnek.

Jobb kezemben, látod, nyílt könyvet viselek,
Kiben Istenemnek törvényére nézek,
De nagy fogyatkozást hozzá bennem értek,
S nem sok nyereséget onnan vennem képzek.

Képzi ő is, erőm hogy alatta hajol,
Nem jó szemmel néz rám, s igen is oldalol,
Engedetlenséggel Isten előtt vádol,
Ellene azért kell énnekem jó gyámol.

Magamot nem bízom reá mint vádlómra,
Látván, hogy eshetnék lelki nagy káromra,
Más utat keresek igazulásumra,
Mert ez száját látja kárhoztatásomra.

Nézem ezen könyvbe evangéliomot,
Jobb kezem nagyujja akit meg is nyomott,
Benne találhatom több nyugodalmomot,
Jó örömmondó hír kiben foglalodott.

Ez ajánlja nekem az Christus személyét,
Aki az törvénnek rontja vádló nyelvét,
Közölvén énvelem Christusnak érdemét,
Ki által vehessem az Isten kegyelmét.

Ennyi jót vehetvén azért ez nyílt könyvből,
Méltó, hogy kiesni ne hagyjam kezemből,
Félelmet, kétséget ez hajt ki szívemből,
Segítvén kiúsznom haló örvényemből.

Bal karom keresztre hajlott, támaszkodott,
Akin üdvözítőm érettem áldozott,
Lelki nyugodalmot kivel nekem hozott,
Úgyhogy nem lehetek immár elkárhozott.

Az Úrnak kereszte én dicsekedésem,
Ahhoz támaszkodom, mert az pihenésem,
Ugyan megnyugosztal rajta könyöklésem,
Mikor szaporodik fájdalmas nyögésem.

Sőt ilyen hasznát is az keresztnek veszem,
Önnönmagamot is hogy véle feszítsem,
S viseléséhez is magamot készítem,
Minthogy csak vele is terhemet enyhítem.

Nem igaz keresztyén, kinek nincs kereszti,
Viselése alá vállát nem ereszti,
Magát nem tagadja, testét kínyezteti,
S feslettségeiben éltét mereveszti.

Tekintsed fékemet, láncos zabolámot,
Zabolázom azzal rossz kívánságomot,
Világ árkolásin tartóztatván számot,
Hogy távoztathassam nyakszakadásomot.

Tűrök, szenvedek is háborúságokot,
Kenyeremnek tartom az bosszúságokot,
Mit tegyek? nyelnem kell az tölt pohárokot,
Adván mindenekről az Úrnak hálákot.

Szaggatott köntösöm, csüggő, függő rongyom,
Nem tudom, egyebet teneked mit mondjon?
Világi frisségre csak hogy nincs sok gondom,
Vele jobb gondomot bolondul nem bontom.

Ugyanis bolondság s merő esztelenség
Minden ezvilági testi gyönyörűség,
Kiből minthogy buzog minden éktelenség,
Hozzá nem ragad hát az ékes idvösség.

Nem ragadhat, mondom, kik kényeken élnek,
Ihagnak-vihagnak, mértékletlenkednek,
Lélekben szegények mert nem is lehetnek,
S így bódogoknak is nem neveztethetnek.

Láthadd én mellyemnek mezítelenségét,
Mutogatja azzal Urához hívségét,
Nézhesse szívemnek mind eves fökéllyét,
S mind romlott, szegetett éptelen szennységét.

Ami jót belétett, azt is tekintelje,
S kegyelmességéből táplálja, nevelje,
Ami enyim nem jó, azt rontsa, tördelje,
S csak az ő kedvéhez szívemmel szentelje.

Nem kell őelőtte semmit is tettetni,
Hamis szín mézeddel mérgedet kelletni,
Sebedet előtte fel kell födögetni,
S úgy tudja írével ő is kötögetni.

De nézd szárnyaimot, kik kinyújtakoztak,
Egekben röpülni engem tanítonak,
Ragyagó szálkák is körül burítonak,
Akik sötétséget elmémből irtonak.

Égbe emeledve áll mind szemem, orcám,
Oda vonszon szívem, s oda beszél az szám,
Szólító követet onnan várok hozzám,
Tudván, hogy itt nincsen örök lakószobám.

Ím, lábaimmal is tapodom az halált,
Mert kiszalkasztotta az Úr ő fullánkját,
Apróra tördelvén nyilát és dárdáját,
Úgyhogy bennem nem löl ő hegye akadált.

Dicsírtessék az Úr, s néki legyen hála,
Nem lehetek immár halálnak halála,
Lelki halálomra nincs ereje nála,
Mennyországra ajtóm nyílik sőt általa.

El kell itt végeznem pályafutásomot,
Tartanom hitemet s jó harcolásomot,
Reménséggel hiszem Mennyben jutásomot,
Istenemre hagyván koronázásomot.

Immár elbocsátlak, megmondván mondómot,
Kiből jól értheted én állapatomot,
Ez állapatommal kívánom holtomot,
S te is zárd szívedben az ábrázatomot.

Forrás: Rimay János Írásai, kiad. Ács Pál, Bp., Balassi, 1994. (a Rimay-Madách-kódex alapján)
A ikonográfiai mintája (Klaniczay Tibor szerint) Szenczi Molnár Albert 1624-ben, Frankfut am Mainban megjelent Kálvin-fordítás kötetének címlapja, ahol két oldalt a Religio és a Spes allegorikus figurái láthatók. (Az keresztényi religióra és igaz hitre való tanítás; RMNy 1308). Prágai András és Szenczi Molnár is megverselte (Theodore Bèze nyomán) ugyanezt a témát. (A képeket is lásd ott.)