| Kezdőlap | Tartalomjegyzék | Zrinyi Miklós | |
Első rész I. Az első ének hat kezdő versszakát a föltétel (propositio) és segélyhívás (invocatio) foglalja el. Föltételét Zrínyi valamint Tasso is, egészen classikai modorban, s mindkettő Virgil után fogalmazta (Zr. I. i, 2.); de mig Tasso, az „Artna virumque” hasonlatára merészen vág belé, Zrínyi az előkészítő négy sort is (lile ego . . . .) fölveszi, véleményem szerint helyesen. Mert én azon meggyőződésben élek, hogy ama négy sor tulajdona Virgilnek, ki bizonyára óvakodott mintegy teleszájjal kezdeni eposzába, és nem birt kevesebb műérzékkel e részben, mint Horácz, ki nyiltan gáncsolja a „Fortunam Priami cantabo”-féle fönhéjázó kezdetet. Zrínyi evvel azt eszközölte, hogy propositiója, első sortól az utolsóig, folyton emelkedik. Ő, ki elébb játszott szerelemnek édes versével, aztán küszködött Viola kegyetlenségével, most Marsnak hangosabb versével fegyvert és vitézt énekel, ki a török hatalmát meg merte várni; meg, Szulimán haragját, ama nagy Szulimánnak hatalmas karját, kinek Európa rettegte szablyáját. Vessük össze akár az Aeneissel, akár Tassóval: egyiknél sem találjuk e lépcsőzetes emelkedést tárgyához. Virgil negyedik sora közepén egyszerre szökell a magosba: „at nunc horrentia Martis”; hogy a hatodikkal ismét alább szálljon; Tasso az első sorban „hadi dalnak ereszti merész ajakát”: de mily bágyadt a végeredmény összefoglalása: „az ég kegyelte őt s a szent zászlók alá visszavezérlé bolyongó társait.” Annál, ki az eposzt nem ismeri, most veszi először kezébe, vajon költ-e ez, a bolyongó társak visszajövése, nem mondom nagyszerű, de csak határozott eszmét is a magasztos eredmény felől? De mi sem tünteti föl annyira, oly kevés sorban, Zrínyi önálló erejét, mint az invocatio (I. 3—6.), összemérve a Tassóéval. (I. 2, 3.) Zrínyi minden tartózkodás nélkül átveszi a gondolatot, múzsa helyett a Boldogságos szüzet hívni segédül; nemcsak, hanem lefordít négy sort a Jerusálemből, mondhatni szóról szóra: aztán egyszerre önszárnyalást vesz. Miért nem követi tovább is kalauzát? Ez bocsánatot kér a Szűzanyától, ha cifraságot sző az igazba, ha világi bájjal díszíti költeményét, aztán körülbelül igy folytatja: Tudod, hogy a világ mind arra tódul. Melyik utánzó vált volna meg e szép hasonlattól, ha már a többit magáévá tette? Zrínyi ott hagyja, nem kap rajta, mert az ő útja eltér az olaszétól, s ő ennek világos tudatával bír. Tasso ugyanis e bocsánat-kéréssel bevallja mintegy, hogy elbeszélése nem leend őszinte, hogy, bár szent célra, de csalni akar, oly színbe öltöztetvén a valót, mintha nem volna való; bevallja, hogy világi kecsekkel piperézi azt föl, hihetően arra is céloz, hogy érzékingerlő képeket öntetszéssd, fog ecsetelni (Armida), — mindezért jóeleve bocsánatot kér. Ki ne ismerné fel a szenteskedő, a mellett kéjsóvár olaszt, ki imádkozik, mielőtt a bűnt elkövetné. Zrínyi ellenben a meggyőződés meggyőző hangján esdekel: Adj pennámnak erőt, ugy írhassak, mint volt. A ki érezte az igaznak, és annak, ha a költő egész lelke mélyéből szól, minden poetai cafrangnál hathatósb erejét, az érteni fogja a különbséget, melyre mutaték. — Jellemző továbbá, s költőink egyéni alapvonásait már e helyen feltünteti az észrevétel, mely ugyanitt előtérbe nyomul. Tasso invocatioja elején, a szépnek azon magaslatára emelkedett, mely „fönség” név alatt ismeretes. De csakhamar leszáll onnét, bizonyos tanító, — majdnem társalgási hangba („Tudod, hogy a világ . . .”) s aztán oly képpel zárja be segélyhívását, mely szép ugyan, de csak a „kellem” színvonalán marad. Ellenkezőleg a „Zrínyiász” dalnoka, egyszer fellengős irányt véve, nem száll ismét virágok közé, sőt merészebben csattogtatja szárnyait: Te, ki szűzanya vagy, és szülted uradat. hogy szórakozás, vagy lankadtság nélkül repüljön a magasztos színhelyre, hol elbeszélése kezdődik, oda, honnan „az nagy mindenható” a földre tekint. így értem én, a mit Toldynk, nagy becsű felolvasásaiban (Költ. Tört. II.) röviden e szókkal fejez ki: „Tasso invocatiója szebben van előadva, Zrínyié jobban gondolva.” Azaz ott a kifejezés kelleme, itt a gondolat fensége. A kiindulási pont nyilván Tassóé: de csak a mennyiben isten alánéz, egy szemfordulásból megtekinti a világot, aztán figyelme az elbeszélés tárgyára fordul, végre angyalt küld, a cselekvést megindítani. E néhány vonás átvételére Zrínyi annál inkább feljogosítva érezhette magát, mivel tudta, hogy mind ez Tassónál sem eredeti. A „padre eterno” midőn égi trónjából lenéz a világra, majd a keresztes had vezéreire függeszti figyelmét (Tass. I. 7—9) az Aeneis egy jól ismert helyére utal: „midőn Jupiter a legfenső étherből alátekintvén a vitorlaszállta tengerre, a mélyen fekvő földre, partokra, szélesen kiterjedt népekre, megáll az égbolt ormán, s Iyibya tartományira szögzi szemét.” (Aen. I. 223). Hogy isten lakhelye annyira van felül a csillagkörön, mennyire a csillagok a mélységes pokol felett (Tass. I. 7.), ez hasonlóan Virgil sorait juttatja eszünkbe: . . . Tartarus ipse Maga a Tartarus onnan Mint Tassonál isten Gábor angyalt, ugy szólítja az Aeneisben Jupiter Mercuriust; s a rövid, heves üzenet, mellyel isten az angyalt Godofrédhoz küldi, szembetünőleg a „páter omnipotens” indulatos, szaggatott beszéde nyomán készült, midőn ez, követe által, a Dido karjain nagy céljáról megfeledkező Aeneast, útjára sietteti. Ascanio-ne páter romanas invidet arces? Ascaniusnak irigyli-e Róma erődéit atyja? Menj Godfrédhoz ! — szólt isten a követnek — Erre az angyal fölveszi látható lélekalakját, sugárral övedzi szőke fürtéit, gyermekifjúvá lesz, és aranyszegélyű fehér szárnyat öltve, hasítja a szeleket és felhőket, száraz és tenger fölött. Aztán megállapodik a Libanus hegycsúcs irányában, egyensúlyozza szárnyain magát, majd rohanva csap le Tortosa vidékére. (Tass. I. 13—15). Mercur pedig felköti bokáira aranyos szárnyát, melyen száraz és tenger fölött egyenlő gyorsan képes szállani, aztán vesszejét, a caducust, ragadja kezébe; igy felkészülve űzi a szeleket, megússza a zavaros felhőket: majd Atlas örök hóborított csúcsa iránt megállapodik „paribus nitens alis” — s onnan, mint halász madár, rohanva csap le I4bya fövenyes partjaira. (Aen. IV. 238. sqq.) Mint Virgil az olympusi hírnök rajzában Hornért, (II. XXIV. 340. Odyss. V. 43.) ugy követi a Jeruzsálem dallója Gábor készülete s útja leírásában az Aeneist, a nélkül, hogy bármelyik plágiummal.vádoltatnék. Isten beszéde egy szabályos oratio, melyben két fő részt, a derekán fordulatot, különböztetünk meg. Előrésze tényállapitás: utórésze indulatos. Alig csalatkozom, ha eposzban e szónokias beszédek divatját a római történetirás költött oratióiból sejtem származottnak. Homérnál legalább nincs még ily szónoklat: az ő egyénei beszélnek, naiv természetességgel, rhetori hatás eszközei nélkül. Beszedők majd történeti, majd jellemábrázoló, de nem szónoki. A beszélő öntudatlan tárja elénk bensőjét, nem oratori ügyességét mutogatja. Beszéde, ha indulatos, pathoszba emelkedik, nem szónoki „affectust” hajhász. Ó van meghatva, nem öntudattal másra kivan hatni. Bs ez igy helyes. De már Virgil a Cicerók honában, csekélylette Homér együgyű beszédeit, s példáján a középkori epopoeiákba hangos oratiók kaptak föl, nem minden kára nélkül a jellem- és kedélyállapot festésének; miután egyik orator, mint a másik, nem saját bensőjét, hanem a szerző szónoki ügyességét tárja elénk. Zrínyi nem veté meg e példát: azonban a „haragvó isten” beszéde valódi szenves, drámai mozzanatokkal is bir, elannyira, hogy az indulat magasán megtörik a szórend, szokatlan inversio forgatja össze a nyelvet: „De ők ennyi jókért, ah, nehéz mondani! s végül: „Jaj, török, néked, haragom vesszejének! Az egész mennyei jelenet még drámaibbá lesz az angyal könyörgése által, ki a beszéd folytán mindig „ű szentsége előtt áll vala” — és most bátorságot vészen esedezni az igazakért; de isten dorgáló szavára „nem felel többet, — hanem sugár szárnyát ereszti az égnek. Ez nincs Tassónál; sem elődinéi: e drámai kivitel Zrínyi sajátja. — S hogy e magasztos jelenet után mellőzi az angyal úti piperéje leírását, inkább a pokolbeli szörnyeteg rajzát adja, — és igy a fenség, — „az Úrnak rettenetes búsulása” — után mindjárt a „szörnyű” következik: ez is igazolja föntebbi megjegyzésemet Zrínyi költészetének jelleméről, — valamint öntudatos eljárását a közönyösnek látszó névcsere, hogy Gábor, a „nunzio giocondo” helyett Mihályt szerepelteti, a bosszú lángpallosos angyalát. Azonban folytassuk. — Mihály angyal fölkeresi pokolban Alektó furiát. Ennek leírása. Az angyal közli vele isten parancsát. A fúria megjelenik álmában Szulimánnak, atyja Szelim képében. Beszéde a szultánhoz. Kigyót ereszt ágyába, s eltűnik. Szulimán ébredése” (I. 28—84). A beszéd, melyet költőnk az ál-Szelim ajkára ad, ismét egy kis szabályos oratio, minőt fentebb megjelöltem. Exordium a helyzetből: hogy Szulimán erős, nagy, hatalmas, mégis tétlenül szunyád. Aztán átmegy a szónok a késedelem veszélyeinek rajzolására. Példákkal bizonyítja a gyors föllépés előnyeit. Buzdít, biztat emberfölötti segélyével. Példákra hivatkozva meggyőzi hallgatóját a kazulok elleni hadjárat sükertelenségéről: ellenben a magyarokon nyerendő könnyű diadallal kecsegteti. Végre Mahomed egyenes segélyét teszi kilátásba. — Fölösleges mondanom, hogy e beszéd merőben a Zrínyié, s a helyzetből fakad, költeménye céljához képest. A Szulimánra számított hatáson kivűl ebben is, mint már fönebb isten szózatában korirányú célzások vannak a magyar nemzethez, sőt az egész keresztyén világhoz, de a melyekről alább külön fejezet fog szólani. Alekto beszéde Turnushoz nem igy van képezve. Gúnynyal kezdi, nógatásban végzi. Turnus meg előbb kineveti a félénk aggnőt, képzelt, nagyított veszélyeivel: de akkor a fúria saját szörnyű alakjában terem előtte: a hősnek minden tagja megrázkódik, szemei szétmerednek. Az Erinnys másodszor is megszólal: dühös sarcasmusban tör ki (VII. 421—455). Szintén különböző Tassónál is a fúria megjelenése. Midőn a táborban Rinald alattomos megöletésének híre fut, Aletto nehéz álmát küld, mint a halál, Argillanra, Rinaldo földijére. Maga a legyilkolt Rinald roncsolt tetemibe öltözik: feje, jobb keze levágva, baljába tartja véres koponyáját. E képtelen alakban ijeszti Argillant és lázítja a gyanúsított fővezér ellen (VIII. 59). A fúria megjelenése itt nem bir classicai vonásokkal. Ily szörny, mint e markából beszélő Rinald, a romanticismus agyrémei közül való; noha bizonyos, hogy e jelenetben az Aeneas álmait látogató Hektor véres alakja lebegett a Jerusalem Írójának szeme előtt (Aen. II. 270). A „fuggi Argillan” is, melyen beszédét kezdi, Hectoré: „heu fuge, nate Dea!” De Hector egy roncsolt emberi alak; Rinald egy képtelen szörny. Másodszori megjelenése nem ily túlzott. Mint Araspe, hű öreg szolga, lép Szolimán elé, nem is álmában (IX. 8), és nyomós beszéddel ösztönzi azt éji támadásra a keresztyén tábor ellen. Következik a módot vennünk figyelembe, mely szerint Alekto a természetfölötti hatást eszközli. Virgil, a hitrege még nem halványult színeit bátran használhatja. Az Erinnys kigyókkal ostorozza, fáklyáival égeti Turnust. De nő iránt gyöngédebb is tud lenni. Érintés nélkül suhan a kigyó I^atinus nejének, Amatának leplei közé, elsimul puha keblén, majd nyaklánca, majd fejszalagja lesz, ugy önti bele „vipera lelkét” (VII. 349).Tasso furiája nem használ semmi eszközt, csak, mialatt beszél, addig lehelli dühét áldozatjába. Zrínyinél egy kígyó — mint az Amatáé — suhan Szuliman testéhez; de a jelentéktelen átvételért gazdagon kárpótol szerzőnk, midőn az átvett helyet igy végzi be: Gyújtja kemény szívét s hagyja lángos tűzben Mily erős, mily eredeti e lángos tűzben, haragban, kevélységben hentergő Szuliman! Anna amens fremit; arma toro, tectisque requirit. Tasso Argillanja nem ugyan a felriadáskor, hanem később, midőn társait lázasztja, hasonlóul: Arme, arme, freme il forsennato, e insieme „Fegyvert, fegyvert, az esztelen riadja. a miénk felugrik, és nem különben: . . . Fegyvert, fegyvert, kiált. Szolimán arab vezér szintén fölkiált, égre emelvén kezeit: „Oh, te ki ily dühre gerjeszted szivemet, nem is vagy ember, noha emberi alakban mutatkozál, — ime követlek ! elmegyek a hová unszolsz ! hegyeket csinálok, hol most sík van, hegyeket leölt, megsebzett emberekből; vérfolyamokat csinálok . . . (IX. 12). — E classicai modorú megismerése az eltűnt fensőbb lénynek Tasso-nál sem valami nagy eredetiség; hanem a mienk mégis kelleténél szorosabban követi: 47. Kiált az Szulimán: oh te bátorságra 48. Készen vagyon Szulimán, elmegyen oda Azonban még ide is, még e szószerinti fordításba is vegyít oly vonást, mely fölér az eredetivel, midőn az egyszerű s elcsépelt: „faro fiumi di sangve” helyett mondja: „Megfestem lovamat keresztyén vértóban.” * „Szulimán tábort hirdet Drinápolyba. Vezéreivel divánt tart. Beszédében s Arszlán budai pasa levele által a hadjárat célszerűségét mutogatja. A pasák helyeslik szándékát.” (49—67). „A hadak elszámlálása, és az ének vége.” (67—102). Meghallván vezérek az Arszlán tanácsát. Leghatályosb győző ok a császár elszánt akaratja melyet javallnak, mert nem merik ellenzeni. Továbbá itt van elhintve a mag, melyből a következő énekben Arszlán episodja ki fog sarj adózni: a hebehurgya ember azt hiszi, hogy Szulimán az ő tanácsa folytán indít háborút a magyarok ellen s vérszemet kap, hogy ura kegyét még jobban kiérdemelje, mi által bukását sietteti. Ezenkívül Arszlán levele, mely a divánban felolvastatik, azt, a mit a költő már költőileg indokolt, t. i. a cselekvény megindulását, történetileg is motiválja, miután áll, hogy Arszlán budai pasa volt az, ki a szultánt Magyarország védtelen állapotára figyelmessé tette, s őt háborúra készté (Szalay IV. 342). Végre, a haza legnagyobb ellenének szájából néhány eszméitető szó is intéztetik a hon fiaihoz, miről alább. — Az anachronice emlegetett V. Károly császár (mert hisz ki volna egyéb?) oly tévedés, minőtől nagy írók sem mindenkor mentek. A „hadszámla” előtt Zrínyi sem itt, sem alább az V. énekben, nem tartja magát az epopoeiák bevett modorához, miszerint új isteni segédhez folyamodnék. Tasso ellenben mint Virgil, követi a homéri példát (II. II. 484). Tasso invocatioja az „elméhez” (Mente) van intézve; alapvonásiban ez is, de még inkább az, mely lentebb (Tasso IV. 19.) előfordul, a „Pandite nunc Helicona, deae” (Aen. VII. 641), és , Vos, o Calliope” (Aen. IX. 575)-féle segédhivásokat tükrözi vissza. Különösen az utóbbi, Virgil e sorait: Ut meministis enim, divae, et memorare potestis: Zrínyinek e példa előtte volt, de miután a szűzanyát föntebb egész költeményére segédül hívta, sem azon invocatiót, ismétlés által mintegy köznapivá tenni, sem oly következetlenségbe esni nem akart, hogy, mint Tasso, elébb istenanyját majd egy személyített fogalmat („Mente”), aztán a hitregei múzsát szólítsa segélyre. Őrizd, Rustán vezér, jól ettül magadat. e sorokkal a tatár hős bánatára a bosszúvágy cselekvő jellemét adja, egyszersmind az episod kifejlése iránt felkölti a várakozást. Tancréd iránt a költő legfeljebb szánalmat gerjeszt, az episod további fejlését épen nem sejtetvén. „így jő sóhajtozva, s igy hordja alant szomorúsággal teljes szemöldeit.” (I. 49) Delimán történetének ezen rövid expositioja még egy, bár csekély vonással emlékeztet a Megszabadult Jeruzsálemre; s ez egy ismétlő alakzat (figura), mely Tassoé által látszik előidézve. Midőn Zrínyi mondja Delimánról: „Galatában meglátá a szép Kumillát, Kumillát az szépet, Szulimán leányát” nincs semmi okunk kételkedni, hogy e szófordulat előtte ismeretes volt, de mégis közelebbről Tasso ezen mondata hozá azt elméjébe: „I,ui (Rinaldo) nella ríva d'Adige produsse a Bertoldo Sofia, Sofia la bella, a Bertoldo il possente.” „Őt az Etsch partján szülte Bertoldónak Sófia, Sófia a szép, Bertoldónak a hatalmasnak. (I. 59). — Sajátságos keleti vonásnak tartom, hogy a khánfi hajáért szeret a szultán leányába: „Kumilla szép haja megkötözi szívét ifjú Delimánnak” — (72). Rudabe hajára emlékszünk Firdusinál, melyet a szép perzsa hölgy a háztetőn kibontva, kötélhágcső gyanánt ereszt ifjának a földre; de ez gyöngéden megcsókolja fürtjeit, s nem fogadja el az igy rögtönzött lépcsőt. (Sal és Rudabe.) Érdekes továbbá megjegyezni, hogy ez episod sincs minden történeti alap nélkül, a mennyiben áll, hogy Szulimánnak egy leánya csakugyan Rustán (Rusztem) neje, s ez idő szerint már özvegye volt. A tatár had után föllépő öt szerecsen dandár fejei közt első Amirassen, ki maga is fekete, lova is szerecsen. — E ló nem ok nélkül van említve: érdekesebb episodja lesz, mint urának; azért illő megismerkednünk nevével — Karabul — és csoda származtával. Gyors paripát a rohanó szelektől származtatni oly epikai vonás, mely Hőmérőn keresztül a hitrege homályában vész el, s azóta számtalan költői rajznál használtatott. Már az Iliász örökifjú dalnoka zengi Erichthonius kancáiról, hogy a szerelmes Boreástól teherbe estek: A kik közt Boreas néhány legelőbe szerelmes. követi ezt Virgil (Georg. III. 271). Continuoque avidis ubi subdita fiammá medullis . . . követi Ariosto (Orl. Fur. XV. 41). Questo é il destrier, che fú deli' Argalia, „Argaliának volt ez harci méné, követi Tasso és pedig a Georgicon leírását, szóról szóra: Sul Tago il destrier nacque, ove talora „Tájó körül a gyors paripa ellett. követi Zrínyi is a fenforgó helyen, s ha még a Cserhalom költőjénél is olvassuk: „Alföldön született, széllánggal vemhes anyától” a sebes lónak ily eredete oly mythoszi vonás, epikai „közvagyon,” hogy átvételéért egyedül Zrínyit vonni kérdőre igaztalanság volna. A második szerecsen had vezére, Olindus, a harmadiké az ifjú Hamviván, kit az iszonyú Demirhám csapatja követ. Ezek közül Olindusnak a költő alig juttat valami szerepet; Hamviván egy szép episodnak lesz tárgya, s azt hiszem, öntudatos ügyességgel említi költőnk vele ugyanazon versszakban Demirhámot, hogy a két név egyszerre nyomuljon emlékezetünkbe. Különben elhallgatja, mit utóbb megtudunk, hogy az ifjú hős, Demirhám gondjai alá van bízva, miből a Demirhám és Deli Vid szép episodja fog kifej leni. A mi Demirhámot illeti, ki „gyökeréből nagy tölgyfát kiránt, s ököllel agyonveri az elefántot” — az ily túlzás Zrínyi múzsájának erénye s hibája egyszersmind. Erénye, mert fönségre hajlandó természete kedvelli az óriási dimensiókat; hibája, mert sokszor, midőn t. i. nem csupa képes túlzás forog fenn, a valószínűség rovására esik. Ha Zrínyi azt mondja hőséről, megy „mint gálya tengeren” az ily hyperbole senkit sem botránykoztat meg; de ha Demirhámot fanyövő óriásnak festi, azon mégis el kell mosolyodnunk. Igaz, hogy Ariosto is tépeti a fákat hősével: (Orl. XXIII. 135), de a mellett, hogy őt erre a lovagkor phantasmái szabadítják, ott űl ajka végén az örökös gúnymosoly, mellyel saját teremtményeit kiséri, s ez egészen más. Tasso legalább elégnek tartja az egyiptomi tábor egyik hőséről, a szörnyű Adrastról (XVII. 28) annyit mondani, hogy elefánton, mint paripán keresztbe ülve lovagol. — Demirhám bátyját Alderánt, ugy mutatja be költőnk, mint álommagyarázót s Korán-fejtőt (84). Valószinűleg Umbro pap, a kígyók szelidítője fordult meg eszében, kit Virgil oly nagy részvéttel vezet be, oly szépen sirat el, midőn a latin hadakat számlálja. (Aen. VII. 750—60); s ugy látszik, hogy még itt nem volt szándéka Zrínyinek Alderanból oly hatalmas bűvészt teremteni, milyenné alább (XIV. ének) emeli; máskép nem mondaná egyszerűen csak álomfejtőnek s Korán-magyarázónak. A hadszámla többi része nem oly jellemzetes, nincs is ugy összekapcsolva az eposz további folyamával. Néhány észrevétel után megválhatunk tőle. A keleti viszonyok nagy ismeretére mutat, hogy Mehmeth Junnus basát azért mellőzte Szulimán, azért nem emelte magas hivatalra, mert „űtűle féle; ily nagy tisztre szolgáját vinni nem meré” (86). Ajgás basa, kivel sor szerint megismerkedünk, alább érdekes szereplő lesz, nem ugy a többiek, jelesen Arapalik indus király (ioo), a ki többször nem is említtetik. Udair, Lehel és Turancsen (97) zagatár vagy scytha (tatár) vezérek közül a második ős magyar név; szándékosan adva, miután e törzset Zrínyi rokonnak veszi a magyarral, azért halmozza (92—96) annyi dicsérettel. E sorokban: Nagy Sándor meglátá scytha bátorságát. krónikáink homályos helyét sejtem azon népekről, „quos inclusit Alexander magnus;” s a kűszikla talán a Kaukázusra vonatkozik. — Nagy képzetet támaszt a költő Szulimán haderejéről az által is, hogy miután a csapatok számát több mint kétszáz-ezerig felsorolta, egyszerre abbanhagyja (98. v. sz.) s lehetetlennek tűnteti föl a teljes megszámlálást; majd félelem gerjesztve kiáltja (101): Jaj ! hová ez az nagy fölyhő fog omlani?
|