II.

A második ének négy külön tagra oszlik: Arszlán episodja; Szulimán hadútja Nándor-Fehérvárig; Gyula megvétele; a főhős Zrínyi Miklós, fölvezetése — Vegyük sorra.
     „Arszlán bég a szultánnak kezére dolgozandó, megszállja Palotát. Túri György a várparancsnok, éjjel kiront, s a jancsárokban sokat levág. Arszlán hajnalban megostromolja a várat, de nagy veszteséggel visszanyomatik, s Budára vonul.” (II. 1-30).
     Az egész episod inkább történeti, mint költői: de a művész biztos kezével s tapintatával illesztve a költői rámába. Szerzőnk, mielőtt a fő harc nagyszerű jeleneteit feltárná, kisebb csaták ábrázolati, — mint egy előjáték — által készít arra bennünket, s vezet mindig közelebb annak színhelyéhez. Ily előjáték Arszlán episodja. Alapja történeti. „Diadal szeszélyében — mond Szalay — jún. 6-án Palotán termett a basa; de a várnagy, Túri György, vitézül oltalmazta a helyet, s tizenkét napi vívás után ágyúit Fehérvárra, hadait vissza Budára vitte a török.” — E történeti adatot Zrínyi, ereje bölcs mérsékletével, minden feltűnőbb diszítmény nélkül illeszti eposzába; s a már említett költői célon kívül, egy iránygondolatnak teszi hordozójává; midőn, a basa kudarca által, a hebehurgya hadviselés veszélyeire kívánja honfitársait figyelmessé tenni. Arszlán bég dőre elhamarkodását igen szépen indokolja Zrínyi. A hiú, dicsvágyó ember meghallja „hogy ű tanácsából megbomlék békesség”, — hogy az ő levele (I. én.) bírta Szulimánt a magyarok elleni hadjáratra. Mi természetesebb, mint a vágy, az érdemét újjal tetézni, urát kész babérral fogadni, hozzá hajló kegyét méginkább megnyerni? — Ily álmadozás egészen megvakítja különben is „nyughatatlan, okosság nélküli elméjét”. Gondolja, „mindenben árt késödelemség, de leginkább hadi dolgokban árt restség.” A maxima helyes, Maga Zrínyi is ezt vallja hadtudományi dolgozatiban: „Diu delibera, cito fac. A kit elszántál magadban, ne múlass vele; kit ma végezhetcz, ne hadd holnapra; mert egy árvíz, egy rósz idő, egy kicsin akadály közibe dűlhet a te tanácsodnak s mind elbontódik” (Aphor. 9.). De Arszlán nem gondolta jól meg, s a kivitelben hebehurgya. „Senki előtt nem titkolja tanácsát” (II. 4.), pedig megírta Zrínyi: nagy dolog a titok és szükséges a kápitánnak; e nélkül soha semmit véghez nem viszen emberül” (Aphor. 62.). „Azután dühösen összegyűjti hadát” (II. 5); holott „semmi sincs oly ártalmas a hadviselőben, mint az harag ...” (Aphor. 42). Ellenben Túri jó rendet hagy Palotában s okos merészséggel üt a megszálló törökre, kiknél „istrázsát nem talál” . . (II. 10.) pedig: „végy példát az darvakról és az vad ludakról: nem teszik szárnyok alá fejeket, és nem alusznak, mig istrázsát, ki nem állítnak.” (Aphor. 4). Kurt aga „bolond merészségből” a vár felőli oldalon legszélrül „vonyá sátorát” (11.) noha tudhatta volna a török közmondást: „ha ellenséged olyan is mint a légy, ugy oltalmazd tűle magad, mint elefánttúl” — és hogy: „hidd el magadat, ha szégyent akarsz vallani” (Aphor. 19.); ezen kivül „vacsorára este sok huzamost ivek” pedig hiszen: „ki részeg, bűn is annak vitéz nevet adni” (Aph. 14.) Arszlán esküdözik, hogy „Túrit megnyúzatja eleven” (II. 18.). „Száguld az bástyához, az kapitányt szidja; esti denevérnek és lopónak híja”: pedig: „sohasem jó az ellenséget szitokkal illetni .... És egyébiránt is mi haszna a szitoknak, hanemhogy esmertesse az embert, kibül jön, hogy semmirekellő és nem elegendő  cselekedettel ártani ellenségének, hanem nyelvével akar” (Próz. műnk. 320 lap.). Itatjuk, hogyan öltöztette Zrínyi hadviselőknek szóló tanácsait cselekvénnyé, egy olyan episodban, mely alárendelt helyzeténél fogva megbírja e tanirányt, a nélkül, hogy a műre száraz didaxis ködét borítaná. Tasso vagy Virgil követésének itt semmi nyoma, ha csak annak nem vesszük a jellemvonást, miszerint „szégyenli az Túri, hogy vagyon kűfalbán sáncolva” (II. 7.), — a hős kor ez általános bélyegét, hogy t. i. falak megöl, védelmi harcot viselni nem tartatott összeférőnek a vitézséggel, ugy hogy Livius is magasztalólag említi a városalapítóról, mikép az, „quamquam de tectis, moenibusque dimicare posset, tamen . . copias eduxit”. E szégyenre vonatkozik az Aeneis következő helye (IX. 44.).

        Ergo, etsi confere manum pudor iraque monstrat,
        Objíciunt portás tamen . . .

e szégyen űzi Argantét Jerusálem királyához, hogy büszkén szemébe kiáltsa: „és meddig tartasz itt bennünket rabul, e falak között, alávaló és lassú ostrom alatt?” (VI. 3).

           E ínsino a quando d terrai prigioni
            Fra queste mura in vile assedio e lento ?

Még az oroszlány-hasonlat, mellyel Túri kirontása feldíszíttetik, juttatja eszünkbe Virgil ismeretes helyét (Aen. XII. 4).

        Poenorum qualis in arvis
        Saudus ille gravi venantum vulnere pectus,
        Tum demum movet atma leo, gaudetque comantes
        Excutiens cervice toros, fixumque latronis
        Inpavidus frangit tdum et fremit ore cmento.

s a megölt alvókról használt kifejezés: „nem messzi álomból halálba ugrék” .... (II. 15.) emlékeztet Tasso mondatára, hogy „álomból a halálba rövid az átmenet” — (Che dal sonno alla morte é un picciol varco. IX. 18.), s ezzel békét hagyhatunk Arszlán episodjának.
      „Szulimán megindul Konstánczinápolyból. A szultán leírása jelleme, hadkészületei” (31—52).

Szentiván havának tizedik napján (történetileg május i-én) megindul Szulimán Konstánczinápolyból: „azzal a sok haddal vizeket száraztván, nagy hegyeket bontván, városokat rontván.” E tömeges hadmozdulás előképe Tassonál az egyiptomi hadak roppant mennyisége lehetett, melyről írja Tasso, hogy ellepte a völgyeket, síkokat és hegyeket; a hol elhaladt pusztává tette a földet, kiszáraztá a folyókat és forrásokat; mivel kevés a víz szomjuk eloltani, kevés nekik mind az, a mit Siria arat. (XIX. 121.). De a hyperbola Zrínyinél a mint rövidebb, ugy hatályosb is; „vizeket száraszt, nagy hegyeket bont, városokat ront” — csupán a legerősebb túlzást veszi át és nem magyarázza, mint Tasso; innen van, hogy bár hihetetlenebbet (mond, túlzása nagyobbszerű képzetet költ, mint amazé. — A szultán paripáját műértőleg rajzolja (32—35.), itt már nem követ senkit. Mondja ugyan Tasso is a görög csapatokról: hogy „lovaik szikárak, futásban gyakorlottak,  fáradhatlanok, kevés étűek” (I. 50.).

          Asciutti hanno i cavalli, ad corso usati.
         Alla fatica invitti, al cibo parchi ...

de mi ez költőnk rajzához képest:

          Egy fekete szerecsen ló volt alatta,
          De képíró szebbet falra nem írhatna;
          Nem vélnéd hogy éri földet száraz lába,
          Oly szépen egyeránt s halkkal változtatja.

          Véres nagy szemei ugyan kidűltenek.
          Száraz fejecskéién van helye üstöknek.
          Az orra likjain lángos szellők mennek.
          Szája tajtékot ver, mint vizi istennek.

          Magasan költ nyakán fejét aláhajtja,
          Szálos rövid serényét szél hajtogatja.
          Széles mellyel elefántot hasonlítja,
          Körmmel, száraz innal szarvast meghaladja stb.

Nem kevésbbé sikerült a szultán méltóságos alakjának leírása. A nagy császár mereven ül nyergében. Fején vékony patyolat turbán, rajta két csoport kócsagtoll. Arca halvány, szakálla merő ősz. Szép arany hazdia függ válláról; kaftánja is hasonló. Oldaláról kemény miszint kard függ. Szörnyű méltósággal tekintget két felé, s látszik, hogy nagy gondja lehet. Ez viszen nagy szüvében lángot és fegyvert, ez keresztyén világnak veszedelmet. — Hasonlítsuk össze a leirással, melyet Tasso az egyiptomi szultánról ad. „Az büszkén ül magas trónján, hová száz ivor lépcső vezet, s nagy ezüst menny árnyékában, arannyal áttört bíbort tapos lábával és barbár ékkel dús királyi öltönyében látszik ragyogni. Ezer tekeretbe csavart fehér gyolcs szokatlan alakú diademát képez fürtéin. Kezében tartja királyi pálcáját és ősz szakálla által tiszteletre méltónak s szigorúnak tűnik fel; szemeiből, melyeket a kor még nem bágyaszta el, hajdani merészsége s erélye szikrázik. Minden mozdulatában megtartá az évek s hatalom méltóságát. Apelles vagy Phidias talán ily alakban képezte Jupitert, — de az épen mennydörgő Jupitert” — (XVII. 10, 11.). Hagyjuk ki a barbár éket, a mi, átalánosságban, úgyis semmi képzetet nem költ, hagyjuk ki a turbánt, e közös fejdíszét minden mohamedánnak: mi sem jelzi ezen leírásban a keleti uralkodót ; bármely méltóságos vén királyra illeni fog az. Ellenben Zrínyi mily szemlélhetően, mily tárgyismerettel rajzolta a keleti fejedelmet! — Hasonló tárgyismerettel, s oly fris változatos keleti színben, minőt hiába keresnénk akármelyik nyugoti elődénél, írja le a szultán hadi podgyászát. A hosszúnyakú tevék, öszvérek, biálok, ökörszekerek, elefántok, — a Szulimán előtt pénzt szóró hodzsák . . . stb. mindez oly költőnek bizonyítja a „szigeti ostrom” dalnokát, kinek nem csupán finom érzéke s képzelete van a classicusok szépségeit elfogadni s ujjátermelni, hanem nyilt szeme is, megfigyelni az élet tarka jelenéseit; s ez az, mi egy részét adja Virgil s Tasso mellett sem halványuló eredetiségének.

„Nándorfehérvárra érve, a szultán Petraf basát Gyula ellen küldi. E várat kapitánya Kerecseni I^ászló, hitre feladván, az őrséggel együtt örök rabságra jut. (II. 52—58).”
     Ismét egy-egy történeti episod, intő iránnyal ; ennyiben tehát hasonló az Arszlánéhoz, mely az ének elején áll; egyébként annak ellendarabja: Kerecseni gyáva megadása szemközt Túri György bajnoki magaviseletével. Az irányszó ebben ama százados jelige: „ne higyj a töröknek” — melyet költőnk itt és prózai munkáiban nem győz eléggé magyarjai szivére kötni. Egyszerű históriai kitérés, költői alakítás nélkül, s érdeme az hogy — rövid.
     „Szulimán Eger és Sziget ostroma közt haboz. Szigetben Zrínyi a parancsnok. Imája a feszület előtt. Az Idvezítő meghallgatja könyörgését, szó hallik a feszületről, mely tudtára adja dicső halálát”. (II. 60—86).

A költő mindeddig szóval sem említé Szigetvárat, egyszer sem monda ki hőse nevét. A föltételben (propositio) és a segélyhívásban beszél ugyan az utóbbiról, de nevét elhallgatja, mint el az Aeneásét Virgil, a Godofrédét Tasso. Azt lehetne kérdeni, nem hiba-e, hogy ily későn ismertet meg Zrínyi a fő hőssel; nem hiba-e, hogy az első ének, — mely rendszerint expositio jellemével bir, — csupán az egyik harcoló felet mutatja be? Tasso például a Jerusálem első énekét, — melynek szerkezete nagyjában egyezik Zrínyiével, — nem zárja be, mig Aladint a szent város bitorlóját is színre nem hozza, pedig nem ez a fő hős. Azonban könnyű a felelet. — A roppant török tábor nem indul csupán a kis Szigetvár ellen: célja Magyarországot, a keresztyénség védfalát megdönteni: s a háború előjátéka, Palota és Gyula megtámadása által az ország két egymástól oly messze eső pontjain, érezteté is már a költő, mily óriási mérvet készül vala venni Szulimán hadjárata. Eddig tehát öntudatosan, művészi helyes tapintattal, kerülé Szigetnek puszta említését is, hogy annál félelem-gerjesztőbb alakban tüntesse föl a vészt, melyet, habár önfeláldozással, megtörni, visszatartóztatni Sziget hős védőinek leend dicső feladata. Most a szultán habozása, Eger vagy Sziget felé forduljon-e, tehát maga a történet folyama, vezeti a figyelmet ez utóbbi várra; először nyújtván alkalmat a szerzőnek, hogy fő hősét bemutassa. Egyszerű, keresetlen, mégisoly megható e bemutatás. Megnevezi a költő, „az nagy nagy nevű Zrínyit” elmondja, micsoda tisztet visel s a hegedősök naiv modorában veti utána: „utolsó romlásra elég volt mondani: Zrínyi vagyon harcban.” (A mit e helyen a Zrínyi név rettentő hatásáról mond, azt alább, (IV.) az ellen táborban kiütött éji zavar leírásával, cselekvénnyé öltözteti.)  De, mintha megsokallaná annak személyes dicsőitését, „mert vitéz egyedül mindenható isten” (IV. 47.), nagy őséhez sönmagához egyaránt illő keresztyéni alázattal igy zárja be:

          Az isten űneki adott oly hatalmot,
          Ellenség előtte mint fövény elomlott;
          Jól ismerte isten, hogy hű szolgája volt.
          Azért minden ügyében tőle áldatott (II. 63.)

     Ez önmegadó keresztyéni hangulat képezi a legillőbb átmenetet amaz ünnepélyes cselekvényre, midőn Sziget hőse térdén állva imádkozik a feszület előtt. A hely emlékeztet Buillonra, kit Tasso hasonlóan, mint könyörgőt, hoz először szinre, a nélkül, hogy a két imajelenetben egyéb hasonlatosság volna, mint az a körülmény, hogy a fő bajnok itt is, ott is imádkozva lép föl, és hogy valamint Godofréd: -porgeamaUutini' i preghi suoi a Dio, com' egli aveaper uso” (nyújtja vala reggeE könyörgéseit istenhez, szokása szerint” I. 15.) akképen:

        Zrínyi egy hajnalban az mint volt szokása,
        Valamikor hajnalnak volt hasadása.
        Az szent feszület előtt térden áll vala . . .

Egyébiránt Tassonál nem halljuk az ima szavait, s az egész jelenet különböző.
     A „Szigeti Ostrom” költője hosszú, töredelmes imát ad hőse ajkára. Nincs ez fölpiperézve világi dísszel, s ha Zrínyi ez imában követi valamely elődjét, a királyi szent dalnok, az ó-szövetség hymnuszainak ihletett énekese az. Midőn Sziget daliája teljes bizodalommal fordul istenhez: „Te vagy énnékem győzhetetlen fegyverem, paizsom, kűfalam, minden reménységem” — (II. 65), a zsoltárirót véljük hallani: „Az úr én kősziklám, és én váram, és én szabadítóm; én erős istenem, én erősségem; én ő benne bízom; én paizsom és az én szabadulásomnak szarva, én felmagasztaltatásom.” (Zsolt. XVIII. 3). Midőn esedezik: „Hajtsd le füleidet az magas kék égből, Halld meg könyörgésemet kegyességedből” (II. 66.), eszünkbe jut a fohász: „Hajtsd le, uram, a te füleidet, hallgass meg engemet; mert én nyomorult és szegény vagyok” (Zs. LXXXVI. 1.). Ha töredelmes szívvel emlékszik az eredeti bűnre: „Nem-e én tetőled csináltattam földből? Nem nagy bűnnel jöttem-e anyám méhéből? (II. 67.) a költőkirály önvádja zendül meg: „íme én álnokságban fogantattam és az én anyám bűnben melegített engemet” (Zs. 1,1. 7.). Ha bűneiből kegyelem által megtisztulni óhajtván igy esedezik: „Moss meg szent lelkeddel, mert rút mocskos vagyok” (II. 70.). Dávid reménykedését halljuk: „Valóban, moss meg engemet az én álnokságimból, és az én bűnömből tisztíts engemet. Moss meg engemet izsóppal és megtisztulok; moss meg engemet és fehérebb leszek a hónál” (Zs. 1,1. 4. 9.). Mikor ezt mondja: „Feledközzél meg vétkeinkről. Mert tégedet nem holt, hanem ki most is él, Dicsér, és nevedről tisztességet beszél” (II. 71), vagy mikor igy fohászkodik: „Ne engedd ... (a pogány töröknek) hogy az te szent nevedet ők megnevetnék, Mitőlünk, te hol vagy, kevélyen kérdeznék” (II. 73): vagy midőn istent dicsőítve felkiált: „Nem nékünk, uram, nem nékünk tisztességet, De szent nevednek adj örök becsűletet” (II. 75): minden hivő lélekben a zsoltár visszhangzik: „Avagy beszélik-e a koporsóban a te kegyelmességedet és a te igazságodat az halálban?” (IvXXXVIII. 12.). — „Nem a megholtak dicsérik az urat, sem a kik a föld alá mennek. Hanem mi áldjuk az urat, mostantól fogva mind örökké” (CXV. 17. 18). „Miért mondanák a pogány népek: hol vagyon most az ő istenök?” (Zs. CXV. 2, LXXIX. 10, XUI, 4). „Nem nékünk, nem nékünk, hanem a te nevednek a dicsőséget a te irgalmasságodért, és a te igazságodért” (CXV. 1.). Könnyű lett volna Zrínyinek az ima szövegét teljesen újból fogalmazni: de vajjon akkor nem hiányzott volna-e belőle azon mély vallásos ihlet, mely igy általa ki van fejezve.

A hős imáját meghallgatja isten, és nyomban választ is ád a feszületről. Egészen epikai vonás. Igy hallják meg az Olympus istenei számtalanszor, és legott csudás módon teljesitik a herosok könyörgését. így Ascaniusét Jupiter (Aen. IX. 630), Pallasét a Tiberis istene (X. 424.), utóbb Hercules (460); Iarbasét Jupiter (Aen. IV. 220) stb. így Tassonál is a Raimondoét (VII. 79.), Bouillonét, midőn esőért könyörög (XIII.  72), meghallgatja isten, s azonnal csudás segélye nyilatkozik. — Ennyiben tehát Zrínyi az általános eposzi modorhoz tartja magát; de a csoda, melyet alkalmaz, hogy a kereszt háromszor feléje hajolni látszik, s akkor a fölfeszített Jézus szózatát hallja, tudtomra nem fordul elő, hacsak ez nem valami, előttem ismeretlen legendai rész. A költői cél, mely e csodás jelenet által eléretik, a fő hős végzetszerű bajnokká avatása. Az emberi nem megváltója kijelenti neki, hogy „martiromságot fog pogánytól szenvedni''; egyszersmind feltárja előtte a jövendőt. És ez lelki vigasztalással teljes. A győzelem, melyet igér, kettős: földi és mennyei. Szulimánnak „hatalmát, erejét veszti Szigetvára”, s igy bajnoki önfeláldozása legalább ez úttal — megmenti a hazát a fenyegető végromlástól; sőt vezérnek azon jutalmazó elégtétele is meglesz, hogy „vitéz kezei miatt fog meghalni” a magyar nemzet legdühösb ellene, Szulimán. De meglesz az örök jutalom is, mert a hős lelke istenhez fog szállni, a vértanuk koszorújának elvételére. A mi még ezenkívül a halál gondolatját, világszerint, nyugasztalóvá teszi, az is meg van igérve: hogy t. i. dicső híre élni fog utódaiban.

        De az te fiad György támasztja nevedet,
        Felserkenti fénnyel tündöklő nevedet;
        Mint phoenix hamuból költi nemzetségét:
        Ugy okossággal ez megtartja híredet. (II. 86.)

(folytatás)