III.

A  Zrínyiász harmadik énekéhez jutánk. Ez általános elmélkedésből indul ki, hogy „ember tanácsa nem állandó, ha mit elvégez is, ottan megfordul isten akaratjából.” Az éneket reflexión kezdeni, Ariosto ismeretes modora. Az övéi ugyan nem mindig komolyak, többnyire játszi gúnnyal szinezvék s igy nem esnek a közönséges reflexiók sorába. Virgil- és Tassonál aránylag gyér s mindig rövid az ily emlélkedés. Ki az Aeneisből, vagy Jerusálemből úgynevezett „bölcs mondatokat” akarna szedni, hamar végét érné munkájának: alig jutna minden énekre egy. Róma nagy művésze átérté, hogy a tanelemnek, mint olyannak, semmi joga elbeszélő költé szetben; s Tasso sem hagyja mestere nyomát. Egyik sem akar az elbeszélő formában egyebet adni mint elbeszélést, de a leg tökéletesbet, mi e nemben adható. E megjegyzést azokért tesszük, kik minduntalan classicai példányokra hivatkozva, fájlalják, hogy költészetünkben egy idő óta megapadt a philosophiai elem; értvén ezalatt — ugy látszik — a költői művekre amúgy kivülről s mintegy parazsán hintendő savát a reflexiónak: az eszmedús észrevételeket, életbölcs maximá kat, emlékkönyvbe való mqndatokat s több effélét. Mintha bizony a költő nem akkor volna bölcsész is leginkább, midőn összhangzatos alak- s tartalomban előállítja a szépet, azon szépet, mit a philosoph értelmezni sem tud! Mintha szüksé ges volna ezenfölül, s az összhang kárára, bölcseimi közhe lyekkel raknia meg költeményét! Valóban egy Goethe-féle „cigánydal” bölcsésziebb is, mint sok úgynevezett „értelmi” költemény. — Zrínyi, hihetően az akkori magyar költészet tanirányának hódolva, sűrűbben nyújtja elmélkedéseit, de még sem oly sűrűn, hogy eposzát elnyomná a száraz didaxis. Oly helyre szövi azokat, hová épen beillenék; majd cselek vényből hozza ki mint tanúiságot, például föntebb Kerecseni és Arszlán basa episodja folytán; majd hősei szájába adja: ritkán elmélkedik saját személyében, akkor is megválasztja helyét; a mi tekintve kortársai s magyar elődei nagy hajlamát a tanító-verselésre, korát haladó művelt Ízlésről tesz bizony ságot. Ilyen alkalmas hely reflexióra az ének kezdete, midőn az érdek valamely cselekvény iránt még nincs feszülőben, midőn az események rohama nem gátolja még a nyugodt körülte kintést. Ariosto csaknem minden ének elején tart effélepihe nőt, Zrínyi nem oly gyakran.

Az elmélkedés itt arra szolgál, hogy indokolja Szulimán megváltozott tanácsát, ki előbb Egert akará ostromolni és most Sziget ellen fordul. Költőnk ugyanis „félcsodásan” isten akaratjának tulajdonítja azt, mi alább emberileg is indokolva lesz. Szulimánnak ugy mond, „hamar az isten téríté tanácsát. Hamar megfordítá Szigetre haragját” (III. 2.). Egyszerű kép letnek, jámbor keresztyéni-szólamnak lehetne venni; de nem az. A classicai régiség ismerője számos hasonló helyre fog emlékezni, midőn az isteni hatalom befolyása emberi dolgokra ily röviden, csak egy odavetett vonással jeleztetik. Halvány-, fél-, rövidcsodásnak nevezem, a szerint, a mint különböző esetben egyik-másik elnevezés jobban fog illeni. A fenforgó hely, mint közelebbi példára, az Aeneis X-ik könyvére utal, melyből Zrínyi e harmadik énekhez legtöbbet vőn át. Ily röviden emlékszik Virgil a Mezentiust csatára buzdító Jupiterről: „At Jovis interea monitis Mezentius ardens Succedit pugnae” . . . (X. 689.), mit senki sem fog puszta képletnek venni. — Zrínyi azonban a fenső benyomáshoz oly történeti motívumot is ad, mely elegendő, Szulimán haragját emberileg is Szigetvár ellen fordítani. Ez a siklósi harc, mely a harmadik ének tárgyát képezi.
     De mielőtt a szigeti bajnok e diadalmas előharcára mennénk, egy észrevétellel tartozom. A költő, röviden említvén, hogy „Szulimán megfordítá Szigetre haragját” — mindjárt hozzáveti: „lm megmondom okát az ő haragjának” (III. 3.), — s ugy kezd a siklósi csata elbeszéléséhez. — Toldy megjegyzi erre: „Hiba, hogy a siklósi dolog által előidézett fordulatot Szulimán tervében a költő a harmadik ének bevezetésében előre jelenti, a helyett, hogy azt az események folyásából utólag eredeztetné s igy azon jóltevő hatást, melyet e része a történetnek szülne, elkeseríti. Egy pár versszak kihagyása segítendett a dolgon” (Költ. Tört. II. 16. 1.). — Tehát hiba, még pedig szerkezeti, a milyet Zrínyiben nem sokat találunk, mert a compositio neki erős oldala. De vizsgáljuk egy kissé.

Az eposz nem regény. Hiú várakozást, vagy ál félelmet gerjesztő eszközök nem illenek komoly méltóságához. Sokkal mélyebb, emberien meghatóbb a részvét, mely bennünk támad hősei iránt, ha ezek sorsát előre tudjuk, vagy sejtjük legalább. Ezért minden kor és nemzet eposirói föl-föllebbentik a jövő események fátyolát, meg hagyják olykor pillantani a damoclesi kardot, mely e vagy ama hős felett függ. Ez két módon történik. Vagy jóslat, isteni kijelentés stb. által, ekkor fátum s a hős maga végzetszerű; vagy egyenesen a költő által, mit fönebb epicai előlegezésnek (anticipatio) mondanék, s mely szóval ezentúl annál bátrabban fogok élni, minthogy már Heyne jegyzeteiben is feltalálom. — Mindenikre számos példát hozhatnék fel. Hanem a végzetes bajnok oly gyakori, hogy példát sem kell idéznem; ha mégis említek, csupán alkalmazásért teszem azt. Az Iliász „elkeseredik”, jól van; miután az első énektől kezdve (I. 416.) tudjuk, és gyakran emlékeztetve leszünk rá, hogy Achilles rövid életű, nem sokára meg kell halnia, Trójánál elesnie, mert ez fátum. De épen ez költi legmélyebb rokonszenvünket a hős iránt, ki, hogy barátját megbosszulja, nem gondol a végzettel, mely szerint Hector eleste után az övé is nyomban következik; bátran megy szembe a bizonyos halállal; miként a sértőjén bozszútálló méh fulánkot ereszt, noha ez magának is halál. Ezért van, hogy bár Achilles elkényeztetett gyermeke az ion öregnek: dacos, önfejű, dicsvágyó mérték felett, magánbosszúnak a közjót alárendelő, harcban kegyetlen, sokszor embertelen: mégis ő bírja legnagyobb részvétünket; mert mindezen hibáit, ugy szólva, vérén váltja meg; a bizonyos halál, melyet ő is, mi is, előre tudunk, elnézővé tesz iránta, mint siralomházban ülő rabtól nem vonjuk el kedvezésünket, mint áldozatbarommal nem bánnánk rosszul. A Nibelung-ének durva hőse, Szigfrid orgyilkosa, Hagen, azon perctől fogva megnyeri hajlamunkat, midőn a hableányok jóslata dacára elszántan indul sorsa ellenébe. Ezek, mint tudva van, megéneklik Hagennek, hogy a Rajnán átkelendő nibelungok közül egy sem jut haza többé a Rajna bal partjára, kivéve a király udvari papját. Hagen, átkelés alkalmával, megragadja s vízbe veti a káplánt: elmerülése megcáfolná a hableányok jóslatát. De az szerencsésen kiúsz az elhagyott partra:

        Ott állt szegény papocska, rázván lucskos mezét.
       Megtudta Hagen ebből, hogy nem hazug beszéd
       A bizonyos halál, mit jósolt a hableány;
       Gondolta: „mind e hősök ott vesznek, igazán.”

        Hogy aztán a hajóból kirakták a teréht.
       Három királyfi összes hadát és hadszerét:
       Darabra törte Hagen, s elszórá a vizén.
       A jó nemes vitézek csodálkoztak ezen.

        „Mért tetted ezt, barátom?” kérdezi Dankewart,
       „Hogy keljük által ismét, visszafelé, az árt.
       Majd a hunok földéről a Rajnához jövet?” —
       Később megmondá Hagen: „az többé nem lehet.”

        De most csak igy felelt rá: „vigyázatból tevém:
       Ha lenne gyáva köztünk, ha volna szökevény.
       Féltében a ki vissza iramna vízen ált,
       Hadd leljen e habok közt gyalázatos halált.”               (Nib. Not. XXF.J

     Mily rendítő nagyság ez a nyugodt elszánás, szemben a végzettel! A drámai hős felidézi a sorsot maga ellen, dacol, küzd vele, s e küzdés alatt bámulatos erőt fejt ki; de mihelyt a fátum legyőzhetlen voltát megismeri, azonnal zsibbad erélye, vergődik ugyan még, de csak magát hálózza be vergődése által, s küzdelme nem küzdelem tovább, hanem a haldokló vonaglása. Ellenben az eposz halálra jegyzett hőse már az első perctől megadja magát a sorsnak; de épen e megadás által tünteti ki nagyságát. A veszély, a halál bizonyos tudata nem csüggeszti el, egy percig sem gátolja működését, de sőt növekszik erélye, a mint közelebb-közelebb jut az örvényhez; csak néha a halál percében fogja el egy csodás rémület, s hat rá nyomasztólag közelléte a rettenetesnek, mellyel oly elszántan néz vala szembe távolról; ugy hogy e rémület már inkább physikai mint erkölcsi betudás alá esik. Szóval, a tragikai hős bátor a sors ellen, míg leküzdhetőnek hiszi; az eposz hőse bátor, noha nem hiszi annak. Szép példa erre maga Zrínyi, ki a második énektől kezdve ismeri végzetét (II. 83—86) mindazonáltal csüggedés, habozás nélkül folytatja teendőit, elszánt nyugalommal várva be az elkerülhetetlent. Hanem elég e nagyon ismeretes tárgyról.

Szintén gyakori epopoeiákban a másik eset, hogy t. i. maga a költő eleve figyelmessé teszi olvasóját szerencsében a balfordulatra, és viszont. Ide sorozható helyek már az Aeneisből a trójai hős elbeszélése Sinonról (II. 65), midőn előre tudatja annak csalfaságát: „Accipe nunc Danaum insidias, et crimine ab uno Disce omnes.” Mai költő óvakodott volna Sinont jóelőre leálarcozni, hogy annál csattanóbb legyen a végfordulat. Ide tartozik a felkiáltás, mely Dido szerelmének gyászos kimenetére előkészít: „Heu vatum ignarae mentes! quid vota furentem Quid delubra juvant!” (IV. 65); s még inkább az első titkos összejövetel leírása után föllebbentett fátyol: „Ille dies primus leti, primusque malorum Causa fűit. . fuit ...” (IV. 169). Szegény Dido! boldogságod tetőfokán éreznünk kell, hogy tilos szerelmed vége gyász és halál. Nemkülönben már a seregszámla alkalmával (VII. 756), elsiratjuk Umbro papot, „ki a viperafajt s méreglehelő hydrákat dalával, kezével, álomba szokta ringatni, s marásukat enyhíti vala tudománya. De nem birá megorvosolni a dardani kopja ütését; nem használtak sebei ellen álomhozó dalok, sem a marsus hegyekben szedett gyógyfű.”

        „Te nemus Anguitiae, vitreá te Fucinus undá.
        Te liquidi flevere lacus. —”

így sejtjük az éji kalandra vállalkozó Nisus és Euryalus vesztét, midőn Ascanius: „sokat üzenne tőlük atyjának, de majdan szellők tépik el üzenetét s hiú felhőkbe oszlatják” — „sed aurae Omnia discerpunt et nubibus irrita douant” (IX. 312). így szánja halálnak Virgil már első bemutatáskor két ifjú hősét, Pallást és Lausust: „Mox illos sua fata manent maiore sub hoste” (X. 438); s hogy unalmassá ne váljak, magát a rútulok legnagyobb vitézét is, midőn mondja: „Lesz idő, hogy Turnus nagy áron venné meg, ne bántotta legyen Pallast; mikor gyűlöli e hadi zsákmányt és e napot” (X. 503). Hogy Virgil e tekintetben is a hősköltemény örök példányát követi, fölösleges érintenem. Csak egy pár, kezem ügyében eső példára mutatok, midőn Homér Ennomos madár jósról eleve tudatja, hogy nem kerülhette el jósló tehetsége által a fekete halált, hanem elesett a gyors Achilles által Xanthus folyamában (II. II. 859), s midőn Amphimachusról mondja, hogy ez „arannyal ékitve ment harcba, mint egy leány, a dőre! de azzal nem hárítá el keserű vesztét, mert ő is elesett a folyamban, a serény Aeacida kezeitől” — (II. 871). Végre, hogy Tassóból is idézzek, hasonló célzás van, már az első énekben, Gildippe és Odoardo hű pár elestére (. . . . Oh nella guerra anco consorti, Non sarete disgiunti, anchorché morti!), a mi csak az utolsóban következik be; igy födi fel a költő, nem számítva csattanó fordulatra, hogy Aladin reményei a háború szerencsés kimenete iránt meghiúsodnak (.....di quella guerra Lieti augurj prendendo, i quai fur vani” — III. 15); hogy Idraote minden bűbájos terve füstbe fog menni (IV. 21.); hogy Argant esküje a keresztyén had romlására, nem teljesedik be (XII. 105). Sőt a homéri körön kívül eső epopoeiáktól sem idegen az ily anticipatio: Firdusinál kétszer is jelentve találjuk Szijavus halálát mindjárt elején a költeménynek. „Isten tanácsában  ugy vala elvégezve, hogy Szijavus elessékTuranban ádáz sors és ellenei ármánya miatt.” Alább ismét midőn atyjától búcsút vesz: „sejték mind a ketten, hogy e búcsút sohasem követi viszontlátás.” (Epische Dichtungen des Firdusi, übers. v. Schack I. B., S. 103. 107).

Ennyi példa, azt hiszem, több mint elegendő kimenteni Sziget dalnokát, hogy megfosztott a gyönyörtől, egy kis időre diadal reményében ringatni képzeletünket; hogy a siklósi győzelem jóltevő hatását „elkeseríti”. De vajon, az anticipatiót mellőzve is, ment volna-e ezen hatás a keserűtől? Hiszen nincs olvasó, ki ne tudja a történetből, mi sors vár Zrínyire; ha volna is, maga költőnk bevágta előtte a remény útját a második énekben, ott hol nagy ősét végzetes bajnokká avatja. Mit használna ily előzmény után egy kis kacérkodás az olvasó képzeletével? Szerintem sokkal mélyebb rokonszenvet ébreszt e folytonos „mementó móri”; sokkal nemesb eszköze a hatásnak, mint amaz első. Szolgáljon ez a férfiúnak, ki annyi tudománnyal és szeretettel első tárgyalta nálunk tüzetesebben a Zrínyiászt, szolgáljon elégtételül, hogy e hely is azon kevesek közül való, melyeket mint gyanítja „túlszigorral” rótt meg ez eposz szerkezetében. (Költ. Tört. II. 38.1.). Hanem kísérjük a szöveget.
      „Musztafa, boszniai főbasa, Szulimán táborába érkezvén, a szultán őt Arszlán helyébe budai vezérré teszi s meghagyja neki, hogy Arszlánt végezze ki. Ez nem mervén bevárni utódját, a táborba jő, „de ugy is megtalálj a maga halálát” (III.4—7). „A császár Musztafa utódjául Mehmet Gujlirgi basát küldi Boszniába, kit útja Siklós alatt visz el s ottan pihenve tábort üt” (8–9).

Költőnk előadása tényeken alapúi. „Solimán — írja Szalay — aug. 3-án Harsánynál, Pécs és Siklós közt táborozott. Arszlán, a budai basa, ide jött tisztelkedni; de Szokoli (a ' nagyvezér) őt e szavakkal fogadta: „mit keressz? leire biztad hadaidat? a padisa beglerbéggé nevezett; te a hitétlének ' kezére juttattad a várakat. Jaj neked átkozott!” s a nyomorút , megfojtotta a bakó. Helyébe a nagyvezér öccse, a boszniai Musztafa, neveztetett budai basává” (IV. 344). És valamivel feljebb: „Szolimán Péterváradnál készült a Dunán átkelni ', s innen Eger alá indulni, midőn hirt vett, hogy kedves tisztjét s egykori étekfogóját Mohamedet (Zrínyinél: Mehmet) a szigeti őrség néhány hadnagyai Siklósnál megtámadták és megölték; két zászlót, hat szekér ezüstneműt, tizenhétezer aranyat, szóval táborának összes értékesb holmiát felzsákmányolták. E hír a szultán tervét megmásította és Zrínyi Miklós megfenyítését, Szigetvár buktatását első sorba helyezte” (U. o.).
     Jeles tanúság vehető innen, hogy tudja Zrínyi a történet adatait költői célokra felhasználni. Oly igénytelenül, mintha csak száraz tények elsorolása volna célja, veti oda e néhány versszakban Musztafa kineveztetését, Arszlán halálát s Mehmet boszniai útját. Pedig e csomóban múlt és jövő ölelkezik. Arszlán episodja. mely a szigeti véres drámának mintegy előjátéka volt, a bég halálával itten záratik be; s Arszlán helyet ad Musztafának, hogy ez ismét Mehmetnek nyisson utat, kire a második előjátékban néz szerep, már közelebb Szigethez s a főhős személyes fölléptével. E második elődráma — a siklósi győzelem — fog lenni aztán a Jánus-kapu, mely a harc elemeit nagyobb mérvben felzúdítja, összehozván a feleket, kiknek küzdelme az eposz sajátképeni tárgya. Úgyde — mondhatná valaki — ha mindez a történetben is ily renddel következik: ha Arszlán üzenete a szultánhoz, palotai kudarca, ennek folytán letétele, halála, — továbbá Musztafa kineveztetése, Mehmet boszniai útja s veszedelme Siklósnál, — végre a szultán tervében ezáltal okozott változás, mind-mind kész történeti adat: mi hát ebben a költő érdeme? s mivel tetézi meg a históriás énekek szerzőit, kik hasonlóan a csupasz tények fonalát követik? Nagy a különbség: épen oly nagy mint vak eset és kiszámított terv közt. Nem kezdhette-e Zrínyi más ponton cselekvényét? Nem vezethette-e Szulimánt egyenesen Sziget alá, a palotai és siklósi dolog mellőztével? Nem vághatott-e, classicus elődei példáján az események kellő közepébe; vagy nem szedhetett-e föl a történetből egyéb adatokat is, mint épen a felhozottak? Ki tette őt figyelmessé a dolgok ezen láncolatára? Ki óvta oly ügyetlenségtől, a milyet például a „Magyar Gyász” írója még a múlt század végén is elkövetett-, hogy eposzában minden egyéb előttünk foly le, csak az nem, a mi költeménye sajátképi tárgya: a mohácsi harc? Valóban, ha Zrínyi magyar elődeit s utódait nézzük, — másfél századdal vissza és elé, — bámulnunk kell a művészi tapintatot, mellyel ő a históriát, ferdítés nélkül, alig némi csekély módosítással, tudta illesztem eposza keretébe. Éles szemmel ragadván meg ama történeti ténynek, hogy Szulimán nem Sziget, hanem egész Magyarország ellen indul, eposzi fontosságát: közelebbi pillanata Arszlán episodjára esik, mely az események láncolatánál fogva egyenest Siklóshoz, onnan Sziget alá a főharcok színhelyére vezet.

Minekelőtte odább haladnánk, vessünk még egy futó pillanatot Arszlán episodjára, mely itt bevégeztetik. Láttuk már, hogy annak minden főbb mozzanata egészen történeti: de egyszersmind költői cselekvénnyé gömbölyűi Zrínyi kezében. A hiú, szeles, nagyravágyó embert elkapja a gondolat, hogy ura egyenest az ő tanácsa folytán hoz hadat Magyarországra. Félig a szultán kegye már övé: teljesen meg akarja nyerni. Ragyogó kilátásai még inkább eszét vesztik a különben is hebehurgyának: Palotához száll oktalanul; megveretik. Egy elvesztett csata halálos bűn volt a keleti zsarnokság szemében: a béget is eléri sorsa; ránehezül a cselekvény első mozzanatából természetesen folyó katastroph.  Gyávább, hogysem nyugodtan be merné várni halálát, még egy végkisérlettel ura táborába menekül, de mind hasztalan. — íme egy, bár rövid, de azért nem kevésbé költői cselekvény; egy, bár csupán vázolt, de határozottan kidomboruló jellemrajz. — Ha valaki megütköznék oly csekélységen, hogy Arszlán, történetileg csak akkor jelen meg szultánja táborában, midőn ez már Harsányig előnyomult, a mi Zrínyinél csak a Vl-ik ének elején következik be: annak is kész a felelet. Zrínyi nem mondja, hogy Arszlán kivégeztetése már itt, a III. ének folytán megtörtént; csak annyit említ, leveendő gondját ez episodról, hogy Arszlán nem tudta bevárni Musztafát Budán, hanem „nyomozni kezdé császár nagy táborát. De ugy is megtalálá maga halálát.” Ez történhetett később, ha tetszik Harsánynál is, miután az új vezérnek Budára, s a letett bégnek táborba érkezése szintén időbe telt.
     Musztafának nincs egyéb szerepe a költeményben: tőle hát bízvást megválhatunk. Talán azt ha megérintjük róla még, hogy a mit költőnk jellemzéséül hoz fel: „Híres vitéz vala ez Horvátországban, Mert erővel bemene Krupa várában”, históriai vonás. „A boszniai basa — mond Szalay — Krupát a Zrínyiek erősségét huszonhatnapi vívás után bevette” (IV. 339). Ez a szigeti romlást megelőző évben történt. De ideje lesz követnünk Mehmet basát a siklósi mezőre, „hol táborát szállítá s maga szép sátorát felvonyatá” (III. 9).
     „Siklósi Szkender bég, Mehmet látogatására jővén, inti, a nagy Mahometre kéri, ne táborozzon nyílt mezőn, mert Szigetvárban „éh farkasok laknak”, hanem vonuljon be Siklósba éjszakára. De Mehmet, elbizakodva, nem fogadja Szkender tanácsát. Meghíja mulató vendégül éjszakára, de Szkender nem ígérkezik éjfélnél tovább. Egy török ifjú dalt zeng ura Mehmet boldogságáról” (III. 10—39)

Szkender beszéde (10—18.), sajátlagi célja mellett, hogy t. i. Mehmetet ildomosabb elhatározásra bírja, — arra is van számítva költőnk által, hogy eleven képzetet nyújtson Zrínyi és a „szigeti farkasok” vitézsége felől; mire a végbeli török félelme, hunyászkodása legjobb bizonyíték. A költő említé már egyszer, hogy a töröknek „utolsó romlásra” elég volt mondani: Zrínyi vagyon harcban! (II. 62). Mit ott szerzőnk nagy őse felől maga személyében s így némi kedvezés látszatával monda, arra most mintegy kifogás nélküli tanúkép állítjaSzkendert; alább pedig (IV.) a két szilaj ló okozta zavarban, cselekvénnyé öltözteti azt. E szerint az egyszerű előadásról fokozatosan drámai jelenítésig emelkedvén, művészileg hatványozza a benyomást, fictióját mind valóbbszínűvé teszi. Ha a költő most-idéztem saját szavait egyszerűen túlzásnak vettük, vagy őse ilyetén dicsőítését szívesen megbocsátható részrehajlásnak: Szkender szavaira  ráfeledkezve már ugy tetszik, mintha nem Zrínyit, az unokát, hallanók többé, ki ősét magasztalja, hanem a keserű tapasztalásból óvatosságra szokott, a Zrínyi-névtől reszkető béget; alább pedig az e puszta név okozta páni rettegésnek szemtanúi is fogunk lenni (IV). — Ugyané beszéd oly élénk vonásokkal ecseteli a végbeli török—magyar hadi életet, mikép e rajz csak az ily mozgalmas életben személyesen forgott egyéntől telhetik, A „szigeti farkasok” kik „éjjel s nappal a mezőt járják”, s az ellent „még a hóstátban is fölverik, onnan is lábánál fogva kivonják”, — a bán, ki „póroktól” vesz hírt — a föld népétől, mely természetesen a magyarral rokonszenvez — s ha valami nesz üti fülét, legott lesbe áll; az egyes török hullongó, kit „katona vagy hajdú azonnal elkap” — foglyul ejt vagy lenyakaz s „fejét elviszi, testét ott hagyja” — mind ez oly eleven, élethű rajz, mely a közvetlen szemlélet frisseségét hordja magán.
     Mehmet elbizakodását jól indokolja költőnk azzal, hogy „hiszen vala bolond alkoránban, Egy török hogy megöl négy keresztyént harcban.” De ez általános indok mellé, mely csak az ozmanlit, nem az egyént jellemzi, odateszi a különösebbet is, hogy „ő neveikedék mindenkor udvarban”. Étekfogó volt, mint láttuk, e szerint egy minden kényelemhez szokott udvaronc, ki a szerencse mostohaságát csak hírből ismerte; elbizakodása tehát nagyon természetes. Táplálja ez önhittséget álszégyene: gyalázatos hírrel indulna — úgymond — Bosznába, ha egy éjjel künn maradni nem merne és „az semmi” előtt oly igen rettegne, hogy már felütött sátrát felszedvén, falak közé rejtőznék. Táplálja még az idő is, mely épen esőre áll, ugy hogy kicsin csatának sem lesz módja ez éjjel, nem hogy lenne járása derekas hadnak. Így megnyugtatván magát a támadás felől, módfelett sajnálja, hogy Zrínyivel nem lesz alkalma összeverekedni, kiről annyit hallott; s meghíja Szkendert, töltsék együtt az éjszakát, mulassanak, aztán alhatnak virradtig, mert ő tudja bizonnyal, hogy „kaur” nem fog mutatkozni. Szkender ildomosán óvakodik ellenmondani föllebvalójának, de nem Ígérkezik éjfélnél tovább.

A következő jelenet (28—39) ama ritkábbak egyike a Zrínyiászban, hol a költő, elhagyván a neki sajátabb fönségest, a kellem színvonalára bocsátkozik. Egy legény aranyos bőr „zofrát” terít a földre, mellé két szép bársony vánkost tesz, a sátort megfüstöli „szerecsen tésztával”. Gazda és vendég leül, beszélgetnek, vagy mint fönebb oly jellemzően mondatott,; „agg szót kovácsolnak”, — hörpölgetik a kávét „kicsin fincsánból, osztán azután vacsorát is esznek.” De az étel után egy szép török gyermek ura hagyásából belép a sátorba, kezében szép gyönyházas „tassán” tündöklik, fejét gyenge patyolatvég (vég patyolat) burkolja. Szép bársony kaftánját lebocsátja egyik válláról, kobzát igazgatni kezdi, ablak felé fordulva — ott ülhettek ura s Szkender — összehajtja lábait s török módra leguggol, aztán kobza szavával megnyitja hangos torkát.
     Az ének, melyet a török ifjú zeng, egy legszebb idyll. Nyugalmas, idylli helyeket szőni eposzba, de csak gyéren, a legnagyobb költők tekintélyével sem ellenkezik. Nem hozom fel az Odysseát, mely többet áldoz a kellemnek, mint a fönségnek, s ezért épen az ily jelenetek teszik ragyogóbb oldalait. A meóni szent öreg, miután megteremte a fönséget az Iliásban, monda: legyen kellem ! és lőn az Odyssea. (Ha még a Békaegérhareot is övének ismerjük: a szépnek három országa kivan.) De maga az Ilias is nyújt idylli képeket. Mellőzve a sűrű lakomák örömeit, ilyen a legrettentőbb harcok közepett Achilles pajzsának utólérhetlen kedvességű rajza, hol menyegzők, lakomák, szántás, szüret, legelő, csordák és nyájak, ki nem mondható kellemmel váltakoznak. Az Aeneisben, hol a szólam általánvéve magasan jár, nem tudom, mi tartoznék ide: de már Tasso, nem is említve Armida bűvös kertjeit, kellemdús mezei scénát tár elénk Ermina episodjában. A Tancred után epedő szűz eltéved s a Jordán csendes völgyébe jut, hol egy agg pásztor megosztja vele gunyhaja egyszerű nyugalmát s a királyi hölgy idylli foglalkozással gyógyítja szerelmi sebét. Jellemző leend a párhuzam e tassói hely s a Zrínyiász fenforgó jelenete közt. — Erminia, kit bujdoklása közben álom és törődség elnyomott vala, fölébred. Víg madárzaj köszönti a reggelt, folyam és berek susognak, habbal, virággal, játszik a szellő. A szűz felnyitja bágyadt szemeit, pásztor tanyára esik tekintete, hangos ének üti fülét, kisérve erdei zabsíp egyszerű dallamától. Fölkel, arrafelé irányozza lassú lépteit s egy ősz embert pillant meg kies árnyékban (kora reggel!), ki nyája mellett kosarat fűz s hallgatja három gyermeke dalát. Erminia köszönti őket s kérdi: „oh apám, most midőn körösleg harc tüzében lángol az egész tartomány, hogyan élhettek ily nyugalmas életet?” Fiam, felel az, (Erminia férfimezt visel) családom és nyájam ment vala még itt mindenkor a bántalomtól: sohasem zavarta még Mars zaja e félreeső zugot, akár ég kegyelme ez, ki őrzi s felemeli az ártatlan pásztor alacsony sorsát; akár, hogy mikép a villám nem esik lapályra, hanem magas tetőkre, ugy az idegen szablyák dühe nagy királyok büszke fejére zúdul: még a kincslovár katonát sem kecsegteti zsákmányra a mi hitvány s mellőzött szegénységünk...... Másnak hitvány és mellőzött; nekem oly becses, hogy nem óhajtok kincset, nem fejedelmi vesszőt” — stb.  „Volt idő — míg az élet első korában légvárakat épít az ember .— hogy más óhajokat tápláltam s lenézve a nyájlegeltetést, elfuték szülőföldemről; Memphisben éltem egy darabig, a király szolgái közt nyerve állomást, s noha csak a kertek őre valék, láttam, megismerem az udvar hamisságát. Sokáig csalogatva merész reményektől, szenvedtem sokat. De miután virágzó korommal lehanyatlának reményeim s merész vágyaim: elsirattam ez alacsony sors nyugalmát, visszaohajtám elveszett békémet s mondék: isten veled, oh udvar! így megtérve szeretett ligetimhez, boldogan éltem le napjaimat.” Erminia szintén elpanaszolja kalandjai egy részét s kéri a pásztort, fogadja be csöndes tanyájára, mit az örömmel tesz, s a királyi hölgy pásztor gúnyába öltözik; legelőre hajtja nyáját s meg visszatereli hitvány vesszővel a zárt akolhoz, fej és köpül. De gyakran, midőn nyári hév miatt árnyékban hevernek barmocskái: bükk- és borostyánfák héjába metszi a kedves nevet s boldogtalan szerelme viszontagságit stb. — (Jer. VII. 1 — 22.)

Mindazon gyönyör dacára, mellyel Tasso mesteri tolla ez idylli jelenést elárasztá, s melyről töredékes halvány kivonatom gyönge képzetet is alig bír nyújtani, egy észrevétel bukkan itt elénk, nem annyira Tassot érdeklő, mint korát, melynek ferdeségeitől ő sem vala ment egészen. Amaz eszményi, vagy inkább természetien pásztorvilág befolyása látszik itten a költőre, mellyel oly örömest játszott a közelebb múlt századok képzelete: csinált, mesterkélt pásztorélet ez, álarcos Corydonjaj, Phyllisei seregével. íme egy udvarból menekült bölcs pásztor, ki zavaratlan nyugalommal élvezi a természet egyszerű örömeit, kihez nem hat el a csaták közeli moraja; mellette az „antica moglie” s három dalos fiú: egy örökké csendes oáz a vérontás közepett. íme a királyleány, ki, mint egy a pásztorkölteményekbe szerelmesült udvarhölgy, Galateáva öltözik s ezer meg ezer fába vési Daphnisa nevét. A kincsnek ott semmi értéke: „ha drágakövet s aranyt óhajtanál, — mond Erminia gazdájának — melyeket a köznép halványként imád: van annyi még nálam, hogy betölthetném vágyadat.” De természetesen a pásztor előtt semmi olyasnak becse nincs; ő „pásztorabb” mint Tityrus (Virg. I. Ecl.), ki még jól tudta használni a bárányaiból kapott pénzt. Ezenkívül, noha mind Erminia, mind vén gazdája, kelet gyermekei, az egész idyllen semmi keleties: Versailles nyírett bokrai ép úgy lehetnének színhelye mint a Jordán partja. —Ellenben Zrínyi — noha más költeményeiben ő is hódol a közdivatnak s pásztori vers álarcában zengi szerelmét, — a török ifjú énekében oly, minden affectatiótól ment idylli rajzzal kedveskedik, s oly határozott keleti színnel vonja azt be, minőt hasztalan keresnénk nyugat minden „pásztorosdi” játékaiban. A dal Mehmet nevében zeng, mert a török ifjú nem magáról mondja: „vagyon császáromnál nagy tisztességem”, „el nem fogyhat soha az én értékem” (38); a dalnok itt ura énekét hangoztatja s habár ő maga költötte is, nem alanyi az. A szóló tehát Mehmet; apródja csak az „ő nótáját” veri kobzán. Egy kedvence a sorsnak, mindenütt kéj, nyugalom, szerelem veszi körül: a természet neki adóz minden kellemeivel. Mi panasza lehet a szerencse ellen, melynek állhatatlanságát csak hírből ismeri? Kikeletkor a Szép zöld erdő, szerelmes fülmile éneklése, égi madarak sok különbsége, víz lassú zúgása, széllengedezés bővítik örömét. De nem magánosan élvez: természet és szerelem nyugodt kéje teszi az idyllt: neki is van egyese (kin azonban nem egy hív nőt, csak a favoritát kell értenünk) s ezt a költő biztos művészi tapintattal illeszti a képbe, mielőtt tovább rajzolná a természet élveit. Előbb korán lett volna beszőni: a kikelet rajza által föl kellé ébreszteni az idylli hangulatot; ez meglévén, mindjárt oda képzelteti velünk a szerelmes hölgyet, s aztán folytatja:

        Adsz nyáron nyugovást és szép csendességet,
       Szép ciprus-árnyékokat, hűvös szeleket.
       Gyönge tűvel varrott szén sátorernyőket,
       Szomjuság-megoltó jó szagos vizeket.

        Ősszel sok gyümölccsel, citrommal, turunccsal
       Ajándékozsz bőven, szép pomagránáttal;
       Erdőn vadat nem hadsz, mert nékem azokkal
       Bőven kedveskedel, és jó madarakkal.

        De télen, az mikor minden panaszkodik.
       Akkor az én szívem inkább gyönyörködik;
       Erős fergetegen szüvem nem aggódik.
       Mert szép lángos tűznél testem melegedik.

Mindez oly keleties, hogy a hindu költészet leglágyabb idylljeihez merném állítani.
      A török ifjú éneke egyszersmind élet- és jellemrajza Mehmetnek. — A hajdani étekfogó, ki „mindenkor udvarban neveikedék”, ura kegye által magas hivatalra emelkedett, mert hiszen „vagyon császárjánál nagy tisztessége” — és meggazdagodott, mert „el nem fogyhat soha az ő bő értéke”. Ugy látszik nem annyira cselszövés, udvari ármány segíté e polcra, mint tetszős magaviselet, simaság, hihetően deli kül seje is. Nyugalom- és kéjvágyat leheli az apród éneke; nyu galom- és kéjvágy nem cselszövő jellemhez valók. S noha szerencsés helyzetében fel is gazdagodott, nem látszik, hogy fösvénység vagy bírvágy szenvedélye uralkodnék rajta. Elé gülten mondja: „el nem fogyhat soha az én bő értékem” — tehát nem szükség ahhoz többet szerezni, bízvást neki adhatja magát a nyugalmas élvezetnek. Fegyverforgatásban jártas lehet, ez a török neveléshez tartozott, de hadi tapasztalást nem volt alkalma szerezni, máskép nem hinné feltétlenül „egy török hogy megöl négy keresztyént harcban.” A bán is tudja róla alább (III. 46), hogy véres kardot még nem látott szeme. Talán az udvari gyakorlatoknál kitűnt lovagló és vívó ügyessége által, mert büszkén említi: van jó lova, éles szab lyája; sőt Zrínyivel is összemérné kardját, ha ez nagy alkal matlanság nélkül megeshetnék: de a „lágy fölyhők” megfoszt ják e reménytől: esőben, sárban ő maga sem támadhat, Zrínyiről sem teszi fel, hogy kényelmét föláldozza. Szeretné a dicsőséget: de mégis vonzóbb „meleg kávé mellett agg szót kovácsolni, osztán viradtig bizvást alunni”. Miért ne tenné ezt, midőn eddigi tapasztalása szerint „lábához van kötve a szerencse”, — s nem valószínű, hogy épen ez éjtszaka el szabaduljon. — Látjuk, hogy az elbizakodás Mehmet jelle méből foly. Mielőtt ezt nyomósabban vizsgáltam, hajlandó valék Mehmet elfogultságát ama végzetszerű túlbizakodás nak venni, mely az eposz hősét, közvetlen a veszélyt megelő zőleg, elvakítja, s melyet a magyar közmondás is ily alakban ismer: „kit isten meg akar verni, előbb eszét veszti annak.” De a szemesebb vizsgálat meggyőz, hogy e gondatlan elhittség nem pillanatnyi hangulat, hanem a basa jellemének állandó vonásai közé tartozik.

        Így szóla az gyermek. De nagy szigeti bán,
        Mehmet jövetelét póroktól meghallván,
        Nem kérkedik világgal; más gondokban van . . .                      (III. 40.)

Következik az ének második része: Zrínyi és a szigetiek készülete, meg a siklósi harc. Nem hagyhatom érintés nélkül a szerkezeti ügyességet, mellyel költőnk e második részre az átmenést eszközli. Időrend s az elbeszélés sorja szerint csak itt, dal után következnék elmondani, hogyan végződött a mulatság, jelesül, hogy Szkender még azután éjfélig ott maradt s akkor „nyugodalmas éjtszakát kívánva” beballagott Siklós várba. De a költő finom érzékkel fölismerte, mennyire csök kentené a hangulatot, ha a török ifjú éneke után e prózai részletekre szállna; ellenben mint fogja növelni a hatást, Mehmet tétlen kéjelmeinek rajzáról egyenest Zrínyi harcias készületeire ugorván. Hogy tehát semmi ne gátolja az ellen tétek egymás mellé helyezését, ritka ügyességgel már fönebb oda szúrta, mit még Szkenderről mondania kellett (III. 27.)

          Szkender igy felele „bátor itt maradok.
          Éjfélig, uram, körülötted udvarlok.
          És azután osztán várba beballagok,
          Néked nyugodalmas éjszakát kívánok.”

„Sziget hőse meghallván a póroktúl Mehmet jövetelét, összehívatja vitézeit. Nyolcszáz lovast, ezer gyalogot kisze mel, maga is lóra ugrik s biztató beszédet tart katonáihoz. Siklós felé indítja hadát; egész éjjel mennek, hajnalhasadáskor közel vannak a török táborhoz. Zrínyi hadicsele.” (III. 40-54-)
      A szigeti készületek rövid leírása, Zrínyi beszéde kato náihoz, mindenek előtt az okosan merész hadvezér képét akarja feltűntetni, ellentétben a basa oktalan magaviseletével. Költőnk, hadtani munkáiban ugyanazon tételeket vallja, melyeket itt cselekvénnyé öltöztet. A „nagy szigeti bán” azonnal meghallja „póroktól” Mehmet jövetelét. S hogy az ily szemesség nem első nála, hogy meg szokta tudni, mi történik az ellennél, már figyelmeztetve vagyunk Szkender bég szavai által: „Te jöveteled is pór előtt nyilván van, melyet ha meghallott szigeti okos bán, Fejemet kötöm én, hogy régen lesben van” (13). Vessük össze ezzel, mit tart szerzőnk a kémekről (Aph. 5.) „Énnekem nincs annyi mester ségem — úgymond — hogy én elegendőképen dicsérhessem az kémektől való hasznot” — és alább: „költs bőven erre, ne menjen ki az te aranyad az erszényből sóhajtva, hanem ugrálva; jusson eszedben, hogy valamennyi vitéz cselekedet volt ez világon, mind jobbára kémek által ment végbe” (U. o.). Hogy itt egyszerűen pór említtetik kém helyett, . oka, mert az ily végbeli harcoknál a magyarhoz inkább szító földnépe is megtette e szolgálatot s ritkábban volt szükség fizetett kémre. — Továbbá „nem kérkedik világgal”, azaz földi szerencsével Zrínyi (mint Mehmet), de „más gondokban van”. A gond szó említése érezteti velünk, hogy Sziget parancsnoka egy ily kiütésre, mint a siklósi, sem szánta el magát, bár rövid, de érett megfontolás nélkül, mi alább készületei- s beszédéből még inkább kitetszik. „Nyolcszáz lovast válogat, ezer gyalogot.” Tudja, hogy Mehmet kétezer lovassal szállt meg Siklósnál: mégis az ő hadában gyalog a túlnyomó. Olvassuk csak szerzőnk hadtani munkáit, melyekben a tactika újabb elveit igyekszik honfitársainál kelendővé tenni: s a csekélynek látszó vonás is jelentőssé lesz előttünk. „Gyalog az erő, a lovas futás” úgymond (Aph. 61). — Az ily kiszemelt hadhoz beszédet tart Zrínyi, de nem addig „míg jó vitéz lovára maga is fel nem ugrott.” Vezértől igy van hatása a szónoklatnak. Az eloquentiáról írt szakaszban egyenesen nagy ősét hozza fel szerzőnk például, milyennek kell lenni a hadvezérnek, ha beszéde által sergét fel akarja tüzelni. „Semmi mesterség, semmi hatalom ugyan az emberek kedvét és akaratját nem forgathatja, mint a kapitánnak okos biztató szava . . . Szükséges azért, hogy a kapitán ne reszketve és halován orcával, hanem serényen, bátran mondja ki a szót, hogy azt, mit a nyelve mond, orcájának színe meg ne hazudtolja . . . Cato mikor describálja, micsodásnak kell lenni a vitéznek (vezérnek?), azt mondja: kézzel, lábbal, nyelvével, torkával fáradozzék és bátorságot mutasson. Ilyen volt Szigetben vitéz Zrínyi Miklós” (Aph. 27). Nagyon valószínű, hogy az unoka ezt nem csak gondolomra, hanem ismeretes hagyomány szerint jegyezte ide.

A beszéd, melyet hősünk tart katonáihoz, egy jó hadi kiáltvány jellemével bir. Magasztaláson kezdődik, „Mindenitek olyan, egy országos hadnak Tudna parancsolni s szívet adni másnak.” Aztán régi haditetteik említésével új merényre buzdítja őket. Majd közbosszankodást gerjeszt a török ellen, mely bízvást ül Siklósnál s fennen kérkedik, hogy a szigetiek gyalázatára tölti nyílt mezőn az éjét. Miután igy feltüzelte hadát szükségesnek találja mérsékleni: „Senkit az nagy bátorság el ne ragadjon; Mindent hadnagyától és éntőlem várjon.” — „A jó kapitánynak (igy tanít a szigeti vezér szépunokája is) eszesnek kell lenni: néha a maga hadának bátorságát nevelni kell; . . . néha pedig, ha látja hogy felettébb vagyon .... meg kell zabolázni” (Aph. 56). Másutt: „A vakmerőség hasonló a bolondhoz, hogysem vitézhez; egy bolond, egy részeg, egy hagymázbeteges kész lesz egy toronyból ugrani; de azzal nem lészen jó vitézzé” (Aph. 39). —. És ismét az engedelmességről, hogy t. i. kiki „hadnagyától várjon” . — ily erős szavakban nyilatkozik: „Ha tudnám, hogy a sereg, melynek én parancsolok, engedetlen volna, inkább egy botot vennék kezemben és disznót mennék őrizni” stb. (Aph. 60). — A bán továbbá inti seregét, hogy; „noha Mehmetnek van tudatlan népe és véres kardot nem látott basa szeme” — mindazáltal „ugy gondolják, mintha legjobb lenne” mert „a bizodalom rajtavesztené őket”. A túlságos bizodalomtól, az ellen erejének kicsinylésétől nemcsak a költő, hanem a hadvezér Zrínyi sem győz óvni eléggé, többek közt a „nimia securitas” című szakaszban (Aph. 19.), melyből már a Il-ik ének folytán idéztem az idevágó helyeket. — Végre keresztyéni vallásos elmélkedéssel zárja be a szóló rövid beszédét.
     Így indulnak el, délután 2 órakor. A „lágy fölyhők”, a basa bizton-érzetének táplálói, nem gátolják Zrínyit, hogy egész éjjel folytassa útját seregével. Bezzeg nem gondolta Mehmet, „hogy ellensége nem aluszik, hanem gondolkodik, az ő kárára esővel, hóval örömest megvereti magát.csakhogy neki árthasson” (Aph. 4.). Gyorsan teszi meg a szigeti őrhad éjjeli útját s hajnalig több mérföldet hagy hátra, nem feledvén: „hogy a sólyom- és rárószárnyat nem azért viselik a vitézek, hogy az volna legszebbik madártoll, mert szép a páváé, szép a pelikáné: hanem a gyorsaságnak jelére viselik” stb. (Aph. 9). Ily módon:

        Hajnal hasadásban nem messze érének (oda),
        A hon a törökök táborban hevernek;
        De menni akarnak, mert immár nyergelnek.                        (III. 49.)

Költőnk először is a helyszínnel ismertet meg. Egy . mély és hosszú völgy fekszik vala a török tábor mögött. Egyik vége felnyúlt csaknem Siklós alá, a másik Sziget felé volt irányulva, az egésznek hossza negyed mérföld. — E völgy hihetően azon halomlánc közt mélyed, mely Siklós mögött éjszakon keleti irányban vonul, s mely azon magaslatban végződik, holott Villány tűznedve terem. A török tábor a siklósi mezőn, tehát e halmokon délről, Siklóstól pedig nyugatra felküdt; míg a völgy azokon éjszakról, délkeleti irányban fut vala Siklós felé. Ki e szerint a völgyön felment, előbb érte Siklóst, mint a török tábort. A völgynek innenső, azaz Sziget felőli, vagy éjszaknyugati vége a -pécsi út közelében eshetett, mely éjszakról délre átmetszi a mondott halmokat s azután Turony nevű falutól délkeleti irányban Siklósnak fordul.
     Sziget kapitánya a völgy innenső száján, tehát a pécsi út közelében, száz lovast hagyott, oly paranccsal, hogy mihelyt „derekasan megvirrad”, csendesen ballagva mutassák magokat, s közeledjenek a pécsi úton a török tábor felé. A „derekas virradtát” nemcsak azért kellé megvárniok, hogy az ellen inkább megláthassa őket, hanem azért is, hogy a csapat zömének legyen ideje a völgy túlsó végéig, Siklós alá, felnyomúlni; mert „hajnal-hasadáskor” történik e dispositió, s a derékhadnak még egy negyed mérföldnyi utat kell tennie a völgyön fölfelé. — Zrínyi tehát a főhaddal csendesen fölnyomúl a völgyön s oly közel jut Siklóshoz, hogy hallatszik bástyáiról az őrkiáltás. De a halom még elfödi őket s mély hallgatásban vannak. Most a száz lovas, parancs szerint, megindul a pécsi úton a török tábor felé. Jól látja őket az ellen, de előbb pécsi török csapatnak véli, minthogy arról jőnek; csak, midőn megtámadtatik, veszi észre tévedését. De a száz lovas a mint a törökre csap, legott vissza is fordul és szalad (a pécsi úton) a völgy innenső torkolatáig, aztán „nyomra siet”, azaz, a völgy hosszában Zrínyi hadával egyesülni igyekszik. Az igy  fellármázott török had, Mehmet parancsára elhagyja táborát s a szaladok után iramlik, tehát a pécsi úton, Siklóstól éjszaknyugatra távozván. Mehmet fia, Rézmán bég, ötszáz lovassal képezi a utóhadat: ő is elhagyja ugyan a tábort, de lassabban jár, mert „okosabb” mint apja és cseltől tart. Zrínyi most kijő a lesből a völgy délkeleti száján Siklós közelében, meghaladja a várat s az ettől nyugatra eső török tábort elfoglalván, szép renddel nyomakodik  Rézman bég után. E szerint a török mind Siklóstól, mind saját táborától el van metszve, midőn Rézmán visszafordultával megkezdődik az ütközet.

A szigeti kapitány e rendezkedése, szaknemértő előtt is, némi gáncsra nyújt alkalmat. Hogyan vágja ő el a törököt Siklósvártól a nélkül, hogy seregét hátulról megtámadásnak és így két tűznek tegye ki? Való, hogy csele által hátban kapja Rézmánt és a basát, egyszersmind urává lesz az elhagyott tábornak; de másrészről mögötte kell hagynia a siklósi őrhadat; mely azonban a következő harc folytán sem tör ki, hanem tétlenül bámulja honosai tönkrejutását a szigeti fegyver által. A pécsi Olaj-bég ott van a segítők közt: hová marad Szkender? vagy tehát ez őrhad oly csekély, s ezt Zrínyi tudja, hogy kiütést semmi esetben sem merészelhet: vagy csele által a szigeti vezér nagyobb kockára teszi hadát, mint ha nyíltan és szemben támadna. Ez észrevétel annál inkább helyén látszik lenni, mert a harc folytán lesz egy időpont, mikor csak Zrínyi személyes vitézsége birja megfordítni a szigetiek hanyatló szerencséjét: ily percben egy kiütés a várból nagyon veszélyes volna. De ez csodálatosképen elmarad. — Nem tudom, mennyiben e siklósi csel történeti, de ugy vélekszem, hogy itt a költő Turnus lesére emlékeztet, noha a kivitel merőben különbözik. legalább a kezdő sorok ezt juttatják eszünkbe:

       „Egy mély és hosszú völgy fekszik tábor mellett. . .”                        (III. 5o.)

        Est curvo anfractu vallis, accommcda fraudi
       Armorumque dolis ...  (Aen. XI. 522.)  

Egyébiránt az ének eddigi részén kevés nyoma látszik akár Tassónak, akár az Aeneisnek. Nem ugy a következő felén. — Noha meg lehetünk győződve, hogy egy oly hadvezér mint a Zrínyiász költője, nem szorult arra, hogy csataképeit másoktól kölcsönözze:  mindazáltal sűrűn fogjuk találni a fölismerhető idegen nyomot. Talán az ön hadi tapasztalása által nyújtott részletek nem valának méltók eposzi tárgyaláshoz; talán a classicus példányok iránti előszeretet vezérlé tollát: elég az, hogy épen csatarajzai nyújtanak legtöbb reminiscentiát elődeire. Azonban itt sem vak utánzással lesz dolgunk. Mint a képíró hol egy, hol más színbe mártja ecsetét, hogy a festék öntudatos vegyítése által a kívánt hatást előidézze: ugy kölcsönzi ő vonásait majd innen, majd onnan, az átvettet néhol elevenebbé, néhol meg bágyadtabbá tevén, a mint célja kivánni látszik, — és felolvasztván saját erős egyéniségében annyira, hogy a mit átvesz, az, és mégsem az. De térjünk a részletekre.
      „A vak lárma által felriasztott török tábor, Mehmet parancsára, támadói után robban” (III. 55—58).
     Mehmet rövid biztató szavai seregéhez kétségkívül Turnus beszédét hangozzák vissza. „A mint imában óhajtátok — mond ez — áttörni jobb-karral az ellen sorain, itt az alkalom. Kezünkben maga Mars, férfiak. Most hozza kiki eszébe nőjét, hajiokát; most ne feledje az atyák nagy tetteit, dicsőségét. . . A merészeket segíti Fortuna.”

        Quod votis optastis, adest, perfingere dextra.
       In manibus Mars ipse viri. Nunc coniugis esto
       Quisque suae tectique memor; nunc magna referto
       Facta patrum, laudes . . .
       Audentes Fortuna juvat. (Aen. X. 279.)

        Ihon már vitézek — igy szól törököknek —
        Kit óhajtva vártunk ezeknek ebeknek
        Vérekben megfesthetjük vitéz kezünket;
        Ihon már az idő, legyetek emberek! 

Az emphatikus magyar mondat: „legyetek emberek” oly népi, oly közönséges, hogy benne alig lehetne, pedantság vádja nélkül, classikai emlékezést ismerni föl. És mégis ugy van: Zrínyi nem e népies szólamot, de alkalmazását classicai mestertől tanulta. Az Ilias hősei, társaikat buzdítva, gyakran élnek e kifejezéssel: „άνέρεσ έστέ” — estote viri; kivált mikor nincs idő hosszas beszéddel serkenteni a harcolókat. Zrínyit e naiv emphasis erejére s illő használatára Homér példája tehette figyelmessé. — Egyébiránt Turnus kiáltványa több művészettel van fogalmazva mint a basáé. Ez nem hivatkozik a vitézek családi tűzhelyére, mert az nem forog veszélyben; nem gyöngédebb érzelmeikre, s általában a zsarnok ozmán viszonyok közt nem volna értelme Turnus fönebbi szavainak. A helyett némi vadabb kifejezés ömlik el Mehmet beszédén, s a korán hívének mély utálata a gyaur iránt, mely az egésznek eredeti színt kölcsönöz:

       Hiszem, tolvaj kurvák, mit csináltok rajtunk!
       Ide mertek jőni hon (a hol) az mi dondárunk ... 

(t. i. táboroz. A Nemzeti Könyvtárféle kiadásban hibásan nyomatott kérdő mondatnak: „hon az mi dondárunk?”).
     „Mehmet fia, Rézmán, ötszáz lovassal atyja után ballag, de lassabban jár, mert okosabb levén, cseltől látszik tartani. Zrínyi a lesből kibukkan, a török sátrakig ellenállás nélkül nyomul s a törököt elvágja mind Siklóstól, mind a tábortól. Rézmán észreveszi a cselt, visszafordul Zrínyire, s üzeni apjának a veszélyt. Egyfelől Rézmán, másfelől Farkasics Péter nagy vérontást visznek végbe” (III. 58—70).
     Rézmán, kinek itt kezdődik rövid episodja, világosan Laususnak köszöni lételét. Ez, mint kiki tudja, egy ifjú hős az Aeneisben, a vad Mezentius fia, ki sebesült atyjáért bosszút állandó, Aeneas által elejtetik; ugyan e sors éri majdan a fia vesztén elbúsult atyát is. A római költő ismételve jelenti Lausus halálát még mielőtt a viadal kezdődnék, mint ezt már fönebb is érintettem. Őróla és Pallasról mondja: „szépségre kitűnők, de kiktől a szerencse megtagadá visszatérniök a honba . . . Majdan eléri sorsuk nagyobb ellenség: által” (X. 435.) - Közvetlen a halálharc előtt pedig alanyi rokonszenvét nyilvánítja I^ausus iránt egy szép apostrophban (X. 791):

       Hic mortis durae casum, tuaque optima facta,
       Si qua fidem tanto est operi latura vetustas.
       Non equidem, nec te iuvenis memorande, silebo.

Hasonlóan előlegezi a miénk Rézmán halálát, midőn első bemutatáskor így ajánlja, szintén nem alanyi részvét nélkül (59):

        Volt okosabb is ez, noha ifiantan
        Kellé veszni szegénynek, más bolondságán.

      Most a lesből kiötlő bán veszi egy kissé igénybe figyelmünket. Miután ez a török tábort ellenállás nélkül hatalmába kerítette, megjegyzi a költő, vagy inkább hadvezér (61):

        Vitézeket mind együtt csapatban tartá.
        Török táboron kapkodni nem bocsátá.

„Hiszeny nyomorúság az, — feddőzik hadtudományi jegyzeteiben — hogy kit vitézséggel, vére ontásával nyer az ember győzedelmet, az üdétlen prédakapdozással kelljen elveszteni. Ihon a németek (Tacitus germánjai) mint járának; elveszték a nyereséget a fösvénységért. Fogd meg elébb a madarat, azután mellyezd; vidd végben a harcot, azután a prédát helyén találod.” (Aph. 15). Tekintve a magyar csapatok laza fegyelmét ama korban, az ily tanács nagyon fölférhetett.
      Kezdődik a csata. Ennek színhelyét igy állapítom meg. Zrínyi a lesből kijővén, akadály nélkül meghaladá Siklóst, elfoglalá a török tábort. A basa már ekkor jól előhaladt a pécsi úton; fia lassabban követi vala. Mindkét dandár Siklóstól éjszaknyugati irányban vonult el. Rézmán észrevevén a bajt, zászlóját azonnal „téríté” (visszafordítá) Zrínyi ellen. A szigeti előhadat nem maga a bán, hanem Farkasics Péter vezényli: az első összecsapás tehát Rézmán és Farkasics zászlói közt esik. Mindkét előhad a pécsi úton keresztbe (a cheval) vesz állást, Rézmán homlokkal délkeletnek Farkasics éjszaknyugatnak, Turony helység és az elfoglalt tábor közt. Zrínyi hátrább van, de közelebb mégis a csata színhelyéhez, mint Mehmet, ki már nagyon előnyomult az üldözésben.

Mindenek előtt Rézmán és Farkasics nagy pusztítást követnek el egymás csapatjában, de személyesen nem találkoznak. „Mint az eleven tűz, valamerre mennek, Mindenütt holttestek halomban hevernek” (69). így Lausus és Pallás (Aen. X. 433.), igy Aeneas és Turnus. „Mint külön oldalról asszu erdőbe s zizegő babérbokrok közé vetett tüzek, vagy midőn magas hegyekről sebesen szakadva zúgással rohannak tengerbe a tajtékzó folyamok, kiki magának utat rombolván: nem röstebbűl törnek előre Aeneas s Turnus az ütközetben” (XII. 521). így Clorinda és Guüdippe. (Tasso: IX. 70). Egyébiránt az ellen sorai közt dúló hősnek emésztő tűzhöz hasonlítása már az Aeneisben sem új: Agamemnonról ugyanezt olvassuk (II. XI. 155):

       Mint ha emésztő tűz kiütött a rengeteg erdőn
       S mindenüvé viszi egy keveregve futó vihar, és hull
       Lángok alatt izzó terepély fák lcmbja tövestűi:
       Ugy hullott Agamemnon előtt a futvafutó hős
       Trójaiak feje. —

Rézmán először is Frank Andrást ejti el, kinek (63)

        Lelke kiment előbb ő meleg testéből.
        Hogysem maga földre esett lágy nyergéből;

azután Csillag Györgyöt „taszítja által szüvén” s „dárdájával együtt kirántja életét” — nemkülönben, mint Tassonál az olasz Argillan, mikor Ariadint megöli „együtt rántja ki lelkét és dárdáját” (ne trea l' alma e 'l ferro insieme. IX. 80.); azután Solymosit és többeket. Farkasics szintén sokat levág, többi közt Jazichi Achmetet, ki noha nem feltűnő egyéniség, Zrínyi az epicusok modorában apostrophét intéz hozzá: „Te is ártatlanul meghaltál” stb. Az ily megszólítás nem ritka, midőn a harc leírása hosszabbra nyúlik; nem is mindenkor nagyobb rokonszenvet fejez ki valamely hős iránt, csak az előadás hangját változtatja. Classikai fogás. — Miután néhányat az elestek közöl megnevezett, így kiált fel Zrínyi (69):

       Iszonyú vérontást nem számlálhatom meg.
       Kit ketten mívelnek Farkasics, Rézmán bég ...

a mi szintén az elbeszélő módhoz tartozik. A hely különösen eszünkbe juttatja Virgil felkiáltását, midőn Turnis és Aeneas harcairól akar beszélni. (XII. 499):

       Quis mihi nunc tot acerba deus, quis carmine caedes 
       Diversas, obitumque ducum, quos aequore toto
       Inque vicem nunc Turnus agit, nunc Troius heros
       Expediat?

s ezzel költőnk a tömeges harc rövid festésére megy át. „Mindennek vagyon már szemén (azaz kiszemelt) ellensége, Török és keresztyén össze van keverve, Halók jajgatása, élők serénysége (azaz a gyors vívók zaja, fegyvercsörömpölés stb.) Nagy porral kevereg együtt magas égbe” — (70); mely utóbbi két sorral összevethető ezen tömeges rajz Virgilnél: „Akkor pedig (lőn) haldoklók nyögése; fegyverek és hullák és leölt férfiakkal vegyes félholt lovak hömpölygenek a vérözönben” (XI. 633).

       Tum vero et gemjtus tuorientium et sangvine in alto
       Armaque corporaque et permixti caede virorum
       Semanimes volvuntur equi: pugna aspera surgit.

      „Zrínyi meglátja messziről, hogyan  bánik népével a dühös Rézmán. Előre sarkantyúzza lovát, a futókat biztatással  megállítja. Maga Rézmánra száguld, elejti” (III. 71-76).
      A bánnak futó népéhez intézett szavai hasonlóan Virgilre emlékeztetnek. „Hová futtok társaim? — kiáltja Pallas, megszaladt seregéhez . . . im a nagy tenger elzárj a utunkat nincs már futásra föld: a tengerbe vagy Trójába fogunk-e szaladni?” (Quo fugitis socii? . . . Ecce maris magna claudit nos obiice pontus; Deest iam terra fugae: pelagus Troiamne petemus? X. 369). Tasso nemkülönben e kiáltást adja főhőse szájába: „Mely rémület ez? hová futtok? nézzétek legalább, ki űz benneteket! egy hitvány csapat űz” stb. (Qual timor, grida, é questo? ove fuggite? Guardate almen, chi sia quel, che vi caccia ! Vi caccia un vile stuol.... IX. 47). Zrínyi e kettőből szerkeszté a magáét, ily módon:

        ......hová futtok, ti vitéz emberek?
        Nézzétek kicsodák kik tikteket űznek.

        Tehát ennyi keresztyént egy török gyermek
        Megfutamtat mezőben? ...

         Siklós várában-é ti akartok futni?
        Itt akarj átok-é uratokat hadni? ... (72., 73.)

Miként Pallas a „pelagus Troiamne petemus?” által a futás lehetlen voltát érzékelteti: ugy a mienk is e szavakkal: „Siklós várában-é ti akartok futni?” szemlélhetően, és igy nünden okoskodás- vagy rábeszélésnél hatályosban mutatja meg a futás képtelenségét. Ugyanis mint a fönebbi helyrajzból kitetszik, a vár a szigetiek háta mögött van, megfordulva tehát egyenesen oda kell futniok: elől tűz, hátúi víz. Ha Zrínyi azért tette hadát e helyzetbe, hogy a futásnak elejét vegye, ez talán mentené dispositióját; de mégis fönmarad a nehézség, mikép hagyhatja háta mögött az ellenséges várat. Különben e biztatás, noha kölcsönzött vonásokból, igen jelesül van összealkotva. Semmi fölösleges; minden, a mi a futókat előbb megszégyeníti, aztán felbuzdítja. Pallas bőszavúbb, aránylag sokat beszél s magyaráz, noha csak mutatni kellene. Elég volna mondani: „a tengerbe vagy Trójába akartok-e futni?” hisz a mit előrebocsát: „im a nagy tenger elzárja utunkat” stb. azt úgyis szemmel látják. Zrínyi elevenebb hatással kérdi: Siklós várába akartok-e futni? — s nem magyarázza, hogy oda nem tanácsos, mert ellen torkába mennének. Egyébiránt annak bizonyságául, hogy semmi sincs uj a nap alatt, vessük össze még Pallas buzdítását Ajas biztató szavaival (II. XV. 504):

        Vagy hiszitek Hector hahogy elfoglalja hajónkat,   ;
        Majd hazautaztok gyalog és a szárazon innét?

      „Mehmet érkezik távolról. Látja fiát veszélyben s mire odajut, megölve Zrínyi által. Dühösen ront a bánra, fiát megboszúlandó, s elesik” (III. 77—85).

         Mint magas hegyekből leszállott kűszikla.
        Kinek sehun nem lehet nagy tartalékja.
        Nagy sebességgel dűl, s álló fákat rontja.
        Bont, tör, merre gördül, és semmisem tartja:

         Ugy Mehmet, fiának látván veszedelmét
        Valakit hon talál, elveszi életét;
        Öl, vág, ront és szaggat, az ki menetelét
        Tartóztatni akarja, ő sietését (78., 79.)

      A hasonlat régi, felnyomozható az Iliásig, s azóta csaknem minden epicus kézen megfordult.

       . . . Hector, valamint egy gömbölyű szikla,
       Mellyet az ormóról zuhatag hulláma legördít,
       A tetemes szirt kapcsolatát elmosva vizével.
       És magasan szökdösve ugrál, hogy harsog az erdő
       Háta belé; s szakadatlanul igy karikáz, valameddig
       Sikra nem ér, hol eláll azután, noha mérgesen indult.. . stb.              (II. XIII. 137.)

        Ac veluti montis saxum de vertice praeceps
        Cum ruit, avolsum vento, seu turbidus imbei
        Proluit, aut annis solvit sublapsa vetustas,
        Fertur in abruptum magno mons improbus actu.
        Exsultatque solo: silvas, armenta, virosque
        Involvens secum: disiecta per agrnina Turnus
        Sic urbis ruit ad muros . . .  (Aen. XII. 684.)

     Tasso átvétele nem annyira sikerült. Ő a szent falak ostrománál egy lezuhantott gerenda esését hasonlítja görgő szirthez, s igy omló tömeget omló tömeghez, a mi csökkenti értékét a hasonlatnak. Különben Virgilt majdnem szóhiven fordítja: „Mint nagy kőszirt olykor, melyet akár régiség mállaszt le a hegyről, akár szelek dühe tép ki, rombolva törtet alá, viszi és zúzza magával az erdőket, házakat és gulyákat: ugy sodra le magasból a szörnyű gerenda párkányt, fegyvereket, népeket” (XVIII. 82).

        Qual gran sasso talor, che o la vechiezza
        Solve d' un monte, o svelle ira de' venti,
        Rúinoso dirupa, e porta, e spezza
        Le selve, e con le case anco gli armenti:
        Tal giu traea dala sublime altezza
        L’ orribil trave, e merli, ed arme, e genti , . .

Ugyane hasonlatra emlékszem még a jó Fénélon prózaeposzában, ha nem csalódom, a IV. ének kezdetén, s remélem többet is idézhetnék, ha érdemlené az utánjárást. Ennyi azonban elég az epicusok gyakorlatát feltűntetni.
     De ha könnyű vala Zrínyinek utánképezni e hasonlatot: nem kisebb erő kellett hozzá, mint az övé, hogy Mehmetet e nagy képhez illő fokán mutassa be az atyai elbúsulásnak és majdnem állati dühnek. Szavai, tette kell hogy igazolják ama hasonlatot: hogy ne lankadás, hanem emelkedés álljon be, fokozva mind a basa elestéig. Mehmet szavai a bánhoz sem mentek ugyan visszaemlékezéstől: a halál dilemmája, mit ő felállít, utánnyomozható az Aeneisben: de a mint ő elmondja, a mit hozzátold, a mi cselekvénnyel kiséri: az nem másé, az egyedül Zrínyié. Igen — mondja Pallas, midőn Turnussal összetűz: Aut spoliis ego iam raptis laudabor opimis, Aut leto insigni” — (Aen. X. 449); mondja csataménjének a fia vesztén elbúsult Mezentius: „Vagy ma győztesen hozod vissza Aeneas fejét, s velem együtt megtorlód Lausust: vagy együtt halsz velem — (X. 682); de ugy mint a basa, csak a basa dühe onthatja ki magát.

        Így mond jó Zrínyinek: „avagy te engemet
        fiam mellé tészesz s elviszed fejemet:
        Avagy én ezentúl (legitt) kiontom véredet,
        S elevenen megrágom kemény szűvedet (81).

És hisszük, hogy azt tenné, megrágná a szigeti bajnok szivét, ha módját ejtheti. (Hogy az élőkor hőseinél a bosszúnak e vad nyilatkozása nem volt szokatlan, az Edda énekekből is láthatni, melyek ünnepelt hőse, Sigurd, kitépi a sárkánynyá változott Fafnir szivét s megeszi miáltal oly tehetséget nyer, hogy megérti a madarak nyelvét: „Ott űl Sigurd, / Vérrel föcskendve. / Süti a tűzön / Fafnir szivét.” [Rég. Edda. VIII. 32. vsz.]) Szól és vág egyszersmind. Kezét csupán a düh vezérli, de az oly erős, hogy csapása kettérepeszti a bán sisakját. Maga Zrínyi szörnyet halna, ha isteni segély nem jő közbe; de

         Az isten angyala az csapást megtartá.
         Az Mehmet kezében szablyát megfordítá,

hogy t. i. csak lappal sújtson! Nem ok nélkül, hogy Zrínyi most van életveszélyben, a mi alább ritkán történik. A bőszült atya dühének méltó kifejezése kívánja ezt. Mezentius végharcát, nehéz sebein kivül a kétségbeesés lemondása csüggeszti: a basának minden életereje egy utolsó csapásra pontosul össze.
     A föntebbiekből az is világos, hogy a csoda, mely által Zrínyi élete megmarad, noha röviden említtetik, nem pusztán képes beszéd, hanem a helyzet által igazolt s művészi öntudattal használt machina, isteni segély a kellő percben. Az ily rövid csodás mint fönebb is érintem, nem ritka a classicusoknál. Jelen eset különösen Virgil egy helyére huz midőn Pandarus nagy erővel hajítja dárdáját Turnus felé, de „szellők fogják föl a sebet, szaturni Júnó félrecsavarja a dárdát s ez a kapuba fúródik” (Aeneas IX. 745)

         Excepere aurae volnus; Saturnia Juno
         Detorsit veniens ; portaeque infigitur hasta.

A basa szerepe le van játszva. Sem szól, sem vág többször. „Gyorsan az kölcsönért kölcsönt megfordítja” Zríny. lecsapja jobb kezét kardjával együtt. Az ütés  oly roppant, hogy Mehmet „lovastul” összeroskad.  A bán érzi, mely nagy veszélyből menekült meg: diadal-hevében insultatióra fakad a haldokló iránt, a mi máskor idegen az ő jellemétől. Gyorsan leugrik utána, hogy fejét vegye, s felkiált: „Mehmet! rosszul torlód meg fiad vészesét; Ezentől kisérni fogod fiad lelkét”. Nem gondolom, hogy itt a költő csupán utánzaná Virgilt, ki a győztes Aeneast igy szólaltatja meg: „Ubi nunc Mezentiu acer et illa Effera vis animi?” (X. 897.). Vagy ha onnan vette is a gondolatot, el kell ismernünk, hogy művészien alkalmazta. Nagy veszély volt az, melynek leküzdése a szerény bajnokot efféle insultatióra képes ragadni! Mit folytatólag mond: „De ne félj nem halsz meg nagy dicséret nélkül, Mert, Iá, megölettettél Zrínyi kézéiül” — Aeneas szavai a megölt Lausushoz (X. 829):

        Hoc tamen infelix miseram solabere mortem:
        Aeneae magni dextrá cadis.

De ha Zrínyi puszta utánzója a rómainak, miért nem Rézmán holtteste fölött mondatja ezt, ki Lausus után van képezve, — miért a basa fölött? Ebben a művészet. A győzelem-ittas bán, egy perezre megfeledkezvén, insultálta haldokló ellenét. De rögtön megbánja azt, s nem kérkedésből, hanem őszinte becsüléssel vigasztalja ellenét, hogy dicső halált halt.
      Rézmán és Mehmet episodja itt befejeztetik. Éhez, mikép tudva van, a fővonások Lausus és Mezentius kalandjából kölcsönözvék. De Zrínyi nem vette azt teljesen át, — nem a kettős motívumot, mely apa és fiú halálát eszközli. Mezentius, Aeneassal víván, életveszélyben forog. Látja ezt fia, Iyausus, „erősen feljajdul kedves atyjának szeretete miatt s könny pereg le arcán.” Mezentius sebesülten hátrál; fia előrobog atyját megbőszülni, s elejtetik Aeneas által. Ezenben a sérült apa, a Tiberis partján egy fatörzsnek dőlve, friss habokkal enyhíti vala sebét, midőn egyszerre fia holttestét pillantja meg, melyet társai paizson hoznak. Fájdalma rettenetes. Nem gondolva sebeivel, elővezetteti csataménjét, Rhoebus nevűt, fájdalommal és lemondással teljes szókat intéz hű paripájához, s visszasietvén a harcba, fölkeresi Aeneast, megví, elesik. (Aen. X. 769—908.)

Zrínyi egyszerűbbé tette a cselekvényt. Rézmán halálát nem indokolja fiúi szeretetével. De igen azzal, hogy apja dőresége miatt („mások bolondságán”)  kerül veszélybe. A bán csele által vak üldözésre csábítva, Mehmet védelem nélkül hagyá fia kisded csapatját, s a fájdalomhoz, melyet fia vesztén érez, még önvád is csatlakozik, hogy ő idézte azt elő. Innen a düh, a határtalan elkeseredés, mely eszét veszti. Gáncsul lehetne felhozni, hogy az eddig lágy kedélyű Mehmet hogyan változik egyszerre át Mezentiusnál is dühösebb szörnyeteggé. Emez ugyanis, habár „contemptor deorum” — habár csupán jobbját és fegyverét nevezi istenének (Dextra, mihi deus, et telum. X. 773): mégis ellágyul a végpercben: maga és fia eltemetését könyörgi Aeneastól. Miért nem követte Zrínyi ez engesztelő katastrophát, mely oly méltán csodáltatik az Aeneisben? — Mezentius, kinek bűneit teljes éltén keresztül semmi erény nem ellensúlyozza, kit alattvalói elüztenek, elátkoztak, ki magán kivűl istent nem ismer — e vad állat, e szörnyeteg, két emberi vonás által nyeri meg részvétünket: s ez fia iránti szeretete s magábaszállása az utolsó percben. Ily jellemnél szükséges a kiengesztelés: Virgil ezt lelkesen fogta föl, nagy művészettel vitte ki. De épen azáltal, hogy nem követi eddig római példányát, épen ezáltal mutatja meg Zrínyi önálló erejét a jellemalkotásban. A basa nem Mezentius inkább ellentéte annak, olvadásig lágy kedély, a szerencsének elkényeztetett fia. Léhasága nem birta ekkorig becsülésünket; hogy ezt kiérdemelje, erőt kell mutatnia. Úgyde oly jellem, mint az övé, csak utolsó elkeseredésben képes erőt fejteni ki. A hirtelen változás, mely őt legboldogabb halandóból egyszerre nyomorúvá teszi, végelszánásra feszíti erejét. Ki tegnap „világgal kérkedett” — ma táborát, kincseit, fiát — valószínűleg a harcot, a becsületet is elveszte: íme indoka jellémében a fordulatnak. Itt nincs egyéb engesztelő mint a halál — és pedig halál kemény szívvel, csüggedés nélkül. Ha Olaj-bég (kissé alább) meglágyulva Zrínyi térdéhez borúl, joga van hozzá, mert erős jellemet mutatott a harcban: de hasonló cselekvés megutáltatná velünk Rézmán apját. Neki halnia kell, egy esdő szó, egy gyengébb tekintet nélkül, vérbe meredt szemmel, ugy a mint kardját Zrínyire emelé.

„A török, Mehmet halálán megrémülve, futásnak ered. Ibrahim, pécsi Olaj-bég, szóval, példával ügyekszik helyreállítni a csatát. A szigetiekből sokat levág, ezek közt az életéért hasztalanul könyörgő Cserei Pált” (III. 86—100).
     Ibrahim szózata, mellyel a futókat megállítja (87 egész 91), egész öntetében hasonlít ugyan az ilynemű kiáltványokhoz, a nélkül mégis, hogy lényegesb alkotó részeit idegen nyomra lehetne visszakisérni. Önként fakad az a helyzetből. „Elveszett ama jó vitéz Mehmet basa; mi pedig szaladunk, ez lesz megtorlása ő vitéz vérének? serege futása?” — Ily rövid heves kezdettel mutat a lelkes Olaj-bég honosai gyalázatára; ellenök fordítván az okot, mellyel futásukat szépítni gondolák: t. i. a vezér halálát. Épen mivel a hadfő elesett, ép azért volna becstelenség hátrálni, meg nem bőszülni őt ellenein. E gyalázatot elviselhetlennek tünteti föl: „Mely világszögleten akartok ti élni? Micsodás emberek eleibe menni, ha elszaladtok holtvezértek mellől? ha testét, fiáéval együtt, martalékul hagyjátok? Ah, ne lássa az ég ily gyalázatát a török névnek!” — Felhozza továbbá, hogy futás által úgy sincs remény a menekvéshez: remény csak elszánt küzdelemben van. Ily biztatással a vezető nélküli had élére állván, példájával serkenti azt, dicséretesen győzni vagy halni. — Az egészben, tudtommal csak két sor van, mely nyilván classikai forrásra vihető vissza, s ez a Virgil-féle: „una salus victis . . . .” (II. 354):

        Egy reménysége van a meggyőzőiteknek.
        Hogy semmi győzedelmet ne reméljenek —

mely ha kevésbbé sikerülten adja vissza eredetijét, nem csoda, mikor nyelvünk ma sem képes a latin salus-t röviden, szabatosan kifejezni.
      Miután Ibrahim a szigetiek közül néhányat megölt, Cserei Pált is leejti lováról. A sebesült bajnok megadja magát, csupán  életéért könyörög, nagy váltságdíjat Ígérvén, de Ibrahim nem kegyelmez. Cserei a végpercen elbúsulva, Ibrahimnak közellevő halálát jósolja, de a mit ez gúnnyal kinevet és Pálnak fejét veszi. (III. 92—100.) Az episod világosan az Aeneis különböző helyeiből van összerakva. Ennek főhőse midőn hallja, hogy Pallas megöletett Turnus által, rohan az ütközetbe, megtorlani a gondjaira bízott ifjú daliát, s útjában ölvág mindent, ki eléje akad. Egy Mágus nevű, kit balsorsa szintén fegyverei közelébe visz átöleli térdét s igy könyörög: „Atyád árnyékára, s a serdülő Iulus reményire kérlek, tartsd meg életemet, fiamnak, atyámnak. Van magas felházam; elásva hever nálam vésett ezüstnek számos talentuma; csinált és rúdarany, bőséggel” (X. 524). De Aeneas irgalom nélkül válaszol: „Ezüstnek, aranynak, melyet említesz, sok talentumát kíméld magzatidnak. E hadi alkut közöttünk lehetlenné tette Turnus már akkor, midőn Pallást kivégezé” (U. o.).

       Argenti atque auri, memoras quae, multa talenta,
       Gnatis parce tuis. Belli commercia Turnus
       Sustulit ista prior iam tum Pallante peremto.

Zrínyi e halálos párbeszéd után árnyalta Cserei episodjának első részét:

       Vitéz ember, ne bánts, mert jó rabod vagyok,
       Elég ezüst arany-pénzt magamért adok . . stb.

       Kegyetlenül Ibrahim megmosolyodék.
       Monda: „nem gyönyörködöm az te pénzedben.
       Hadd otthon fiadnak és gyermekidnek . . .

       Tűlem kegyelmet kérsz. Zríni elbontotta,
       Mert kérését Rézmánnak meg nem hallotta.
       Az vitéz basát is az földön levágta:
       Azért Zríni öl meg téged, ravasz róka.

Az utóbbi sor szintén Aeneas ajkiról ered, midőn ez Turnusnak kegyelmezni akar, de meglátja vállain Pallas kardkötőjét s ezen felháborodva megöli, engesztelő áldozatul mintegy Pallas szellemének (XII. 948):

          . . . Pallas te hoc vulnere, Pallas
        Immolat, et poenam scelerato ex sangvine sumit.

Zrínyi e Magus-féle jelenetet, noha módosítással, már Tassonál is feltalálta. A „Gerusalemme” végén Altamoro, ki még egyedül áll vala ellen, megadja magát Bouillonnak és mond: „Altamor feletti győzelmed sem dicsőségben nem leend szegény, sem aranyban. Engemet országom aranya s engemet kegyes nőm drágakövei ki fognak váltani.” De Godofréd elutasítja hitvány földi kincseit. „Harcolok Ázsiában, — úgymond, — nem cserélek vagy kalmárkodom” (XX. 141, 142).
      Ugyane virgili episod csiráit nem volna nehéz utánnyomozni az Iliasban, de az messze vinne célunktól. Egybevetés okáért álljon itten, a midőn Adrastos, — térdeit átkulcsolva, könyörög Menelausnak (II. VI. 46):

       Atrides, kegyelem! vegyed életein érdemes árát!
       Fekszik atyámnak elég jószág fejedelmi lakában,
       Ugy rezek és aranyok, valamint a megkalapált vas :
       Ebbül ezernyieket fog néked ajánlani nemzőm.
       Barna hajóitokon ha kitől értendi, hogy élek.

Másik része Cserei episodjának, midőn Ibrahim szívtelenségén elfanyarodva, a keserű, halál benyomása alatt jóssá lesz s megjövendöli ellenfele majdani vesztét. Általában az ilynemű jóslat, midőn a végóra küzdelmei megnyitják lelki szemeit a haldoklónak, különösen hogy gyilkosa halálát előre megjelenti, nem szokatlan eposzi vonás. Példáimat az Iliason kezdhetném. Ismeretes Hector szólama Achileshez: „Vigyázz, nehogy az istenek érteni is boszút álljanak az nap, midőn téged Paris és Phoebus Apollón elejt a scaeai kapunál”, s az utóbbinak válasza: „Te most halj meg! én pedig akkor fogadom végzetemet, midőn Zeüs akarja s a több halhatlan istenek” (XXII. 355).  így jósolta meg már előbb (XVI. 853.) Patroclus is Hector kimúlását: „Bizonyára te sem messze haladsz az életben, hanem vár közel immár halálod, az erőszakos vég, Achilles kezei által.” E homéri példák után fogalmazta Virgil a rövid jelenést, midőn Orodes haldokolva feljajdul s igy beszél az őt levágó Mezentiushoz: „Nem fogsz, bárki légy, boszúlatlan és soká örvendeni mint győztes, az én halálomon: rád is hasonló vég vár, s nem sokára velem ugyanazon (alvilági) mezők lakója lesz.” Kinek Mezentius „haraggal vegyes mosolygással” igy válaszol: „Most halj meg. Felőlem pedig ám lássa az istenek atyja és emberek királya” (X. 739). — A hely Tassonál is előfordul, Virgil nyomát elég szorosan követve. A haldokló Ariadin mondja ezt Argillannak: „Nem fogsz te, bárki légy, e halállal soká dicsekedni, mint örvendő győzedelmes. Hasonló sors vár reád, és egy erősebb kar által oldalam mellé fogsz teríttetni”. Mire Argiílán keserűn nevet és mond: „Az én sorsom felől viseljen gondot az ég! te azonban halj meg itt, martalékul a madaraknak és ebeknek” (IX. 80). Zrínyi ez utóbbit is szem előtt tartja, midőn így énekel:

         „Nem sokáig kérkedni fogsz halálommal;
        Nem messze vár téged is kegyetlen halál.
        Egy erős kéz miatt lelked pokolban száll,
    .    Engem pedig mennyország vár kívánsággal.”

         Nevet kegyetlen bég ; akkor hozzá vága.
        Mikor Pál még többet is szólni akara,
        Az éles szablyával gégéjét elcsapá.
        Eletet és szavát egyszersmind szakasztá.

         Együtt az csapással eztet mondja vala:
        Az én jövendőmet csak jó isten tudja.
        Halj meg te azonban, s mondjad mennyországban
        Ibrahim Olaj-bég hogy mégyen pokolban.

A sarcasmus, mellyel Ibrahim szavait végzi, megint az Aeneisre utal, amaz ismeretes szóváltásra, mely az agg Priamus és Pyrrhus közt történik. Az ősz király feddi Achilles fiát, hogy nem méltó atyjához, mivel nemtelen gyilkosság szennyezi fegyverét, (a futó Politesnek, Priamus fiának, atyja szemei előtt történt kivégzése); mire amaz vad kegyetlenséggel így válaszol: „Vidd hírül hát ezt, mint követ, atyámnak Pelidesznek s ne feledd elbeszélni neki az én sivár tetteimet, s hogy fia, Neoptolem, mennyire elfajzott tőle. Most halj meg”. (II. 535. 599). Végül tartozom vele az igazságnak, hogy a fönebbi „életét és szavát.....” stb. se maradjon érintetlen, — miután az szintén az Aeneisből vétetett: vocem animamque rapit, traiecto gutture” (X. 348). E szerint kevés az, a mit e Cserei-féle párbeszédben Zrínyiének mondhatnánk, mindössze is a keresztyén színezet, mely Tassónál sincs; de az átvételért menti költőnket Tasso, sőt maga Virgil példája is, kinek eredeti forrását Zrínyi bizonynyal ösmerte. Ellenben méltó megrovásnak van helye, hogy Cserei jóslata az egész eposz folytán nem teljesül. Mirevaló tehát? Mezentius, Argillan, szemünk láttára vesznek el, csakhamar a jóslat után: Ibrahim, a mint a következő énekben letűnik a színpadról, többször fel sem lép, mit sem tudunk haláláról. Egy Ibrahim, mint puszta név, említtetik ugyan alább (VII. 79.) a tömegesen elhullottak közt, de semmi okunk abban a pécsi Olaj-bégre ismerni. Egy ily kiemelt bajnok, mint ő, jelesebb halált érdemlene, annál inkább, mert Cserei jóslata szerint „egy erős kéz miatt” (hihetően Zrínyi által) kellene elesnie. De azt hiába várjuk.
      „Farkasics Péter viadala az óriás Rahmattal, minek folytán az elesik, Farkasics nehéz sebet kap” (III. 101—108).

Mialatt Ibrahim így vitézkedik, másfelől Farkasics, mint sivó oroszlány, halomra öli a törököt. Már sokan elestek fegyvere által: „Basa kihája is fekszik, földet rágván”. A halálnak e festői képe Zrínyinél gyakorta előfordul. Nem idegen az a népi magyar kifejezéstől sem: fűbe harap ; egyéb iránt már homéri szólam, Virgilnél sem szokatlan (humum semel ore momordit (XI. 668; cruentum mandit humum etc.) és Tassonál is előfordul: („Cade, e co' denti l’ odiosa terra Pieno di rabbia in sul morire afferra” IX. 78). — Valamerre megy, „Adatik ő neki széles és tágas út”, épen mint Aeneas: „Proxima quaeque metit gladio, latumque per agmen Ardens limitem ágit ferro” .... (X. 513). Egyébiránt a magyar néprege képdúsabb alakban ismeri, hogy t. i. a hős menet gyalogösvényt, jövet országutat csinál az ellenség közt. Továbbá mindenki szalad Farkasics elől: „Nem különben, (mint) mikor kilövik az álgyút, Csinál széles nyílást, az míg helyére jut” (valószínűleg eredeti hasonlat). Csak egyedül a nagy óriás Rahmat nem szalad el, bátran hozza botját Farkasicsra. Régen elhagyta Rahmat harci ménjét, gyalog,  mint egy  torony, hordozza a szörnyű botot. Farkasics látja, hogy nem jó lesz ezt karddal bevárni, mert „vagy maga terhével leveri, vagy a bottal”: puskához nyúl tehát és Rahmatot célba veszi. „Félénk eb, kiált ez, messziről akarsz látni halva? De bár pattantyúst, (ne puskát) végy oltalmadúl, mégis étke leszesz ebeknek és az hollóknak.” — Látjuk, hogy Rahmat a hősök azon középkori fajtájából való még, kik előtt szégyen, gyávaság volt Schwarz Bertold találmányát igénybe venni a harcon. Orlando jut eszünkbe, midőn a Cimosco által (Ariosto költése szerint) már akkor feltalált lőfegyvert meg átkozza és a tengerbe sülyeszti, mint oly ördögi eszközt, mely véghanyatlása lenne a lovagkornak és minden személyes vitézségnek (Orl. Fur. IX. 90). — Mindazáltal Farkasics mellbe lövi a fenyegetőt, ki, mielőtt eldőlne, botjával fél holtan teríti Farkasicsot lova mellé, maga is rázuhan és átkozódva bocsátja ki lelkét. Az egész viadal gigászi mérvben van tartva, s igazolja fönebbi észrevételemet költőnk hajla máról az óriási dimensiók iránt. Tudtommal nincs másunnan véve.
      „A török minden ponton futásnak ered. Csak Olaj-bég  nem akar elfutni, halni akar. Gyalog jő roncsolt fegyverében, de így is ellenáll a tömegnek; hanem Zrínyi felszólítására megadja magát. A bán összehívja seregét: a győzelem övé” (III. 109—117).

A kép, melyet Zrínyi a csataroncsolt Olaj-bégről ad, tassoi vonásokkal van ecsetelve. Solimano bukott királyra is gondolhatunk, kinek az éji harc után „sisaktaréja, mely rettentően emelkedék, le vagyon hullva, sisakját dísztelenül hagyva és sután; páncélja összetörött, s a büszke királyi pompának semmi nyoma többé külsején” (X. 1.); de méginkább Altamorót juttatja eszünkbe a rajz, kit Zrínyi e megadási jelenetben nyomról nyomra követ. „Űzi Godofréd a legyőzötteket, s aztán megáll, mert látja Altamort gyalog, vérrel festve kezében fele-kard, fél-sisak a fején, száz kopj ától verdesve és környülfogva. Kiált az övéinek: megálljatok! és te barone, add meg magad (én Godofréd vagyok) foglyomul!” (XX. 140).

        Sisaknak csak az fele vagyon fejében . . .
        Szablyája eltörött, csak fele kezében.
        Maga lustos porban és keresztyén vérben.
        Száz lik van pajzsán, száz kopja darabok.
        Most már környűlvették az egész gyalogok . . .

        Így szóla Zrini: „add meg, vitéz magadat...
        Vagyok Zrini, ne szegyeid megadásodat,

Altamore, a mint e nevet (Godofréd) hallja, felel: Teszem, a mit parancsolsz, mert méltó vagy arra (és fegyvereit kezébe adá)” ... a miénknél is, de drámaibb hatásssal :

         Ottan kard darabját a bég elhajítá,
        Zrínyi nevére mert szüvét meglágyítá.
        Az jó grófnak térdéhez ily szóval futa:

        „Uram, te nevedre bég magát megadta.
        Higyed, hogy senkinek én másnak magamat
        Meg nem adtam volna, míg bírnám karomat. . .

Semmi kétség, hogy az átvett hely erősebb, mint az olaszé. Altamor a csonka vasat kezébe adja Godofrédnak: Ibrahim elhajítja azt. Mint fegyver, úgy sem ér semmit, nem védelem annak a ki hordja, nem tisztesség, a kinek átnyújtatik. E mellett a végső lemondás fájdalmát sokkal hősiebben fejezi ki, mint ha egyszerűen kezébe adná. Az elhajításban volt keserűség, de nem dac Zrínyi ellen, vagy a mi benne dacosnak tűnt  fel, szépen kiengeszteli Olaj-bég, midőn térdéhez fut a nagy grófnak.” — Szóval e megadás egyike a legpathetikusabb helyeknek a Zrínyiászban, és Zrínyi tette azzá. — Még egy hasonlatra kell visszatérnem:

        . . . mint kűsziklának nem ártanak habok,
        Ugy semmit nem tehetnek bégnek gyalogok,

mely eléggé ismeretes a classicai világból.  íme az Iliászban Hector előtt a görögök (XV. 618):

        Mint valamely roppant meredek tengerfoki szikla,
        Mely zuhogó szélvész rohamát elvárja keményen,
        S a testes habokat, melyek őt ostromlani szokták:
        így állt s nem szaladott meg az argiv Trója fiának.

Nemkülönben Mezentius (Aen. X. 693), kiről olvassuk:

        Ő, valamint kőszál, mely nagy tengerbe szökellik,
        Szélvészek rohamával szembe, kitéve haboknak,
        Ég s hullám egyesült erejét megtörve kiállja,
        És maga nem rendűl. . .

hasonlókép Solimán arab főnök a Jerusálemben (IX. 31): „De valamint a viharnak kitétetett hegy, mely hullámoktól verdesve áll a tenger fölött,  szilárdan feltartja a haragos ég villámait és bántalmát, a szeleket és roppant habokat: úgy az ádáz szultán ...”

           Ma come alle procelle esposto monte,
          Che percosso dai flutti al mar sovraste,
          Sostien fermo in sé stesso i tuoni e l' onte
          Del cielo irato, e i venti e l' onde vaste:
          Cosi il fero soldan . . . stb.

Zrínyi rövid hasonlata csak visszaemlékezés, a Tassoé szándékos követés, Virgil után.
     Ibrahim megadása engesztelő mozzanattal rekeszti be a siklósi véres napot. A diadal Zrínyié volt már a nélkül is: de szebb így a diadal. A nagy bán megfúvatja trombitáit, összehívja seregét. S mivel a nap is már lovait „oceanum tengerbe usztatá”; nincs idő Szigetbe visszamenniök: ezért hálni a basa táborába szállítja népét. De nem mulasztja el szerzőnk híven hadi oktatásaihoz, megjegyezni, hogy diadalmas elődje „szorgalmas istrázsáit járata” éjjel a tábor körül; noha nem igen félhetett újabb támadástól. Végre ily szavakkal zárja énekét:

             Mi volt másodnapra
          Azt bizom negyedik rész históriámra.

Ez megint Ariosto modora, ki minden énekét így köti össze a következővel, s negyvenötször ismétli ez Ígéretet, anélkül, hogy két ízben hasonló módon fejezné ki; annyira ügyesen változtatja a rímkrónikások ezen játékát. Zrínyi csupán ez egyszer használja az eposz méltóságához különben sem illő átmenetet.

(folytatás)