További vázlat

A Zrínyiász negyedik énekéről

        Nescia mens hominmn fati, sortisque futurae,
        Et servare modum rebus sublata secundis.
        Turno tempus érit, magnó cum optaverit emptum
        Intactum Pallanta, et cum spolia ista, diemque
        Oderit.

 A diadal után, mely az előbbi éneket ily szívemelően zárta be, költőnk hosszabb tűnődésnek engedi magát a szerencse forgandó voltáról. (IV. i — II.) Fut, fárad az ember, úgymond, és kap e világon. Nem hiszi, hogy a szerencse tövéből szakad (mint növény, például, melybe a hegymászó kapaszkodni akar). Kit gyakran a balsors messzi kerül, valaha arra is bő kamattal özönlik. Mentül nagyobb hegyen ül a forgó szerencse, ha egyszer megindult, annál sebesebben görög alá, s annál több rombolást tesz útjában. Örvend a szerencse az ember buktának, azért magasra helyezi, hogy onnan ledobva gyönyörködjék esésében; úgy tesz, mint hegytetőn ülő juhász, ki játékból köveket gurít a völgybe. Példa erre Mehmet; példa maga Zrínyi. Ennek ma a törökön nagy győzelme van: holnap vitéz fejét meglátjuk karófán.

      Örülsz, Zríní Miklós, törököt megvered.
      Nem sokáig talán nagy árron megvennéd
      Hogy ne láttad volna az basát, Mehmetet:
      Mert halált és romlást csak ez hoz tenéked.

Az alapeszme, látjuk, Virgilé. Midőn a rútul hős Euander fiát, Aeneas kedvencét, az ifjú Pallást dühének feláldozta. Virgil a fent olvasható észrevétellel kiséri diadalörömét, célozva Aeneas majdani boszújára, mely Turnusnak életébe kerül:

      Emberi elme jövő sorsát nem tudja, mi vár rá,
      S tartani mértéket nem bír, ha röpíti szerencse.
      Lészen idő. Turnus hogy kincseket adna, ha Pallást
      Ujja sem érinté, — mikor e napot, e hadi zsákmányt
      Gyűlöli.              (Aen. X. 501.)

Elég e két helyet párhuzamba tennünk, hogy belássuk miszerint Zrínyi reflexiója, bár teljes önállással, a föntebbi sorokból fejük ki, mint alapigéből a ráépített beszéd, mint csírából a növény. Majdnem úgy tesz, mint glossaköltő, ki a fölvett idegen gondolatot önállóan írja körűi, magyarázza, ékesiti. Különben már volt alkalrnam érinteni, hogy az ily elmélkedő kitérés az ének elején Ariosto modora, kit szerzőnk az előbbi ének bezártával is szem előtt tartani látszék; folytatva e benyomás alatt kezdi meg új énekét. A juhászról vett szép hasonlítás nekem oly ismerősnek tetszik, a nélkül, hogy e percben classicai forrását ki bírnám mutatni. Egy műfogást kell még figyelembe vennünk. Az idézett sorokban azt mondja Zrínyi nagy őséről: holnap vitéz fejét meglátjuk karófán. De nem fogjuk, — az eposzban nem; köszönet szerzőnk jó Ízlésének. Mindenki tudja e tényt. „Zrínyi fejét — mond Szalay is — a nagy vezér körűi hordoztatta, a sereg sorai között." Bármelyik kortársa a szigeti esemény dallójának — azt hiszem — kapva kapott volna ez alkalmon, minél véresebbre mázolni az így körűihordott fejet. Zrínyi jó eleve, puszta említéssel tesz eleget, de mégis eleget tesz a históriának, hogy utóbb, a szigeti vértanúk apotheosisa alkalmával, joga legyen hallgatással mellőzni a szörnyű jelenetet.

Római mesterét eddig követvén, egy pár versfogatban (8, 9) ama figurát használja szerzőnk, mely visszavétel (retractio, correctio) néven ismeretes. Nekem — folytatja — nem szabad ilyet szólnom Zrínyiről, mintha ő e diadalban elbizakodott volna. Mert az ő szent lelke istennél van, tudom; tudta, tudom, hogy Szigetvárban meghal, azért nem bízta el magát, én úgy gondolom. — A kifejezés: tudta, tudom, mely a nyelvhasználatban nem annyira bizonyos tudást, mint véleményt, legfölebb hitet fejez ki, gyöngíteni látszik azt, amit költőnk feljebb már a szemlélet bizonyosságával hozott vala színre. Mintha feledné Zrínyi, hogy bajnok ősének maga isten kijelentette Szigetnél bekövetkező halálát. (II. én.) Ami ott a cselekvés színében, mint tény ábrázoltatik, annak hitelét e tudom, mely legfölebb egyéni meggyőződés nyelve, mintegy megingatni látszik. De eloszol e nehézség, ha fölvesszük, hogy Zrínyi e helyen nem mint költő, csak mint kegyeletes unoka beszél, mely felfogást az egész reflexió alanyi színezete is igazol. A szerencse forgandó volta, versben mint prózában, kedvenc tárgya Zrínyink elmélkedésinek, jelszava is: „sors bona, nihil aliud." Ez alanyiság a következő (10, 11) versfogatokban elveti leplét. Miután a költő szépen elmondta Sziget bajnokáról, hogy ez „állhatatlan szerencse ajándékját nem más szűvel vette, mint egy piros almát, az kit bánat nélkül mingyárt visszaadhat, avagy ha nem ád is, tudja, hogy megrothad:" legottan magára tér, s alanyi érzelmeivel igazolja hosszas reflexióját. De haladjunk.
       „Reggelre kelvén Zrínyi és hada felül; a vezér beszédet tart katonáihoz. Fölszedik a holtakat, sebesülteket, nagyzsákmánnyal s diadalmenetben vonulnak Sziget felé." (12— 27. vsz.)

A támadó nap rövid leírása, némely elviselt díszítményen kívül, egy finom vonást is tartalmaz, hogy t. i. a nap „mindennek fényt ad, sok különb látattal." Mintha a költő ismerné a fénytan újabb tételét, mely szerint a tárgyak magokban színtelenek, színöket csupán a világosság adja. Egyébiránt a kép, megfordítva, eléjön Tassonál is. „Azután — írja ez — mikor a sötét árnyék elveszi a világtól a különböző látványokat és a színeket feketére festi . . ." (Poi quando l'ombra oscura al mondó toglie I varj aspetti, e i color tinge in negro. . . X. 5.); miben ismét Virgil szavaira ösmerünk: „ubi coelum condidit umbrá Juppiter et rebus nox abstulit atra colorem." (Aen. VI. 271.) Lehet, hogy e helyek villantak fel a költő emlékezetében, midőn ama sort fogalmazá.
       Most a vidáman elétörő fényhez, a különböző élénk színekhez harsány hangriadás szövetkezik. Minden oly éber, oly eleven. A költő hangutánzó szavakkal teszi élénkebbé a mozzanatot, mely a diadalmenetre készít elő. „Sok hangos trombita akkor megrivada. Sok haragszavú dob tombolva robbana" — úgymond. Aztán főhősét mutatja fel, a mint hada előtt áll. „Sisakján szép structoll vér haragos szellőt, Mellyét födözi vas, és ád neki erőt, Kezében nagy dárda." A hadak rendben állnak előtte; sorban a gyalog, felülve a lovas. Mindez néhány vonással vetve oda, de úgy, hogy a képzelem az egész hősi scenát kiegészíti.

A bán rövid szózata sergéhez, hasonló takarékossággal, fejezi ki épen azt, a mit a helyzet kíván. Zrínyi el van tökélve mind halálig védni Szigetvárát. De a tömeg ily eszmére nem könnyen lelkesül: a vezér tiszte nála felébreszteni s táplálni a lelkesedést. A siklósi győzelem igen jó eszköz arra. E győzelem öntudata kell, hogy minél jobban áthassa a katonák keblét. Erre céloz a beszéd eleje (15. v.). „Íme, jó vitézek, isten megadta látnunk szívbeli óhajtásunk teljesedését. Ihon ellenségünkön jár a mi lábunk." Kell-e mondani többet, hogy a diadal öntudata dagassza minden harcos szívét? A közvetlen, érzéki szemlélet bizonyossága leghatályosabb szónok. Nem az emlékezethez folyamodik a beszélő: a jelenre mutat. Lássátok, érezzétek, itt hevernek lábaink alatt, — elszórva mindenfelé a csatatéren. S a vezér, míg egyfelől jámbor keresztyéni alázatát fejezi ki, isten irgalmának tulajdonítván a győzelmet: más felől ez is arra szolgál, hogy nevelje az önbizalmat seregében. Ha mi nem volnánk is elég erősek — ez értelme szavainak — legyőzni a hatalmasb ellent: de ne féljünk, mellettünk harcol a seregek ura, bízzunk benne: „a mit most ezekkel hagyott cselekednünk, megengedi talán nagyobb ellenséggel." A siklósi győzelem e szerint nem csak arra szolgál, hogy Szulimán dühét Sziget ellen zúdítsa; hanem más részről a szigetiek erélyét is növeli. S mikép a természet háztartásában éppen az a bámulandó, hogy egyes szerv különböző célokra működik: úgy a művészetben egyszerű eszköz által többféle hatást eredményezni, minden időben a mesternek volt ismertető jele.
      A kegyeletes munka, melyre Zrínyi beszéde végén felhívja katonáit, hogy a halottakat tisztességes eltakarítás végett szedjék föl, nem különben maga e felhívás arra való, hogy még inkább fokozza a vezér iránti bizalmat és harci lelkesedést. Az elhunytak sorsában kiki a magáét látja. Ha elesném is — gondolja — dicső harcon, nem maradok a csatamezőn, étkül vadaknak és madaraknak: vezérem gondoskodik illő végtiszteletről. Az érzékeny jelenet, mely most beáll, rokonszenvre lágyítja a vitézek keblét, de nem hogy elcsüggessze, hanem hogy méginkább fölemelje.

Cserei Pál és a többi mindössze negyven halott, lóra, — a félholt Farkasics hordszékbe tétetik. „Szép vitéz szókkal sebesülteket biztatják, kötözik sebeit, szánják és óhajtják." Ez utóbbi mondomány, ha ugyan a desiderant szónak felel meg, valószínűen nem a sebesekre, hanem a halottakra viendő, kik a versfogat (20) első sorában ,,ezek" szó alá értetnek. Az ily átvonzás, midőn t. i. a mondatot nem a közelebbi, hanem távolabb eső szavakból kell kiegészíteni, ma is idegen a mi szókötésünktől; de nem ritka a classicus hajdan remekíróinál; és Zrínyi, azok nyomán, öntudattal akará megteremteni a magyar költői nyelvet. Csak kevéssel alább új példát fogunk látni erre.
      Még egy emberileg szép vonásra figyeltetem az olvasót: ez ama szíves ápoló részvétel, mely itt a közsebesűltek iránt nyilatkozik. A névtelen csoport — ,,sine nomine plebs" — irányában, tudtommal, Zrínyinek egy epicus elődje sem tanúsíta ennyi figyelmet. A halottak illő eltakarítása, — e miatti stereotyp fegyvernyugvás r- az Ilias VII. éneke nyomán divatba jött; de a sebesülttel, ha nem előkelő, senki sem törődik. Zrínyi, midőn ez által egy szép emberi vonást ad a szigeti hős jelleméhez, tanúja egyszersmind az új időnek; s a hihetően saját hadi tapasztalásából ecsetelt rajzocska önön szívének is becsületére vál.

A győzelem jeleivel és gazdag zsákmánnyal Szigetbe vonuló csapat élénk leírása, egy pár észrevétel után, mellőzhető. Elől megy kétszáz lovas, mindenik kopját tart kezében, s a kopján egy-egy törökfej. De megjegyzi a költő: „nem volt egyiknek is kopjája a harcon." — Miért ez? Kétségkívül, hogy ezen ősi fegyvernem célszerűtlenségére alkalmilag itt is felhíja kortársai figyelmét, szemben az újabb találmányú lőfegyverrel. Aztán kétszáz gyalog, ön rabját kiki maga mellett vezetve, lépdel, oly büszkén, miszerint „vélnéd lába földet hogy nem is illeti.'' Mert így, s nem a gyorsaságra, értem a hyperbolát, mely különben népies eredetű, s Homér óta sokkép árnyaltatott. Azután hat lovas ugyanannyi aga fejét viszi, három a Mehmet, Rézmán, Basa Kihája fegyvereit, három tiszt ugyanezek kopj ára szúrt fejét; mindezek után egyedül léptet a nagy fogoly, Ibrahim pécsi alajbég. Ha erről azt mondja Zrínyi: „Látod, hogy haraggal űl most is ló hátán", csak a helyzetével dacoló kemény tartásra fogjuk érteni, máskint ellenkeznék föntebbi önmegadásával, midőn „az jó grófnak térdihez futa." Követi a béget tizenhárom török zászló, aztán maga a diadalmas főhad, melynek fönnérzetét a költő ez egyetlen sorral ecseteli:

         Lobognak az zászlók, vannak nagy örömben.

És ennyi teljesen elég. A „zászlók örvendő lobogása" többet fejez ki, mint ha egyesek örömnyilatkozásait akarná részletezni. Végre az elfoglalt vezéri sátor, a gazdag zsákmány s hadi podgyász rekeszti be a menetet, mely e szerint két, éllel összefordult, ékhez látszik hasonlítni, közepén a triumphus legkitűnőbb jelei: a basafejek, a nyert zászlók, s az ékek hegyeinek összerúgó pontján egy maga Ibrahim. Kicsinykédéin ugy-e? De ha Zrínyi nem röstelt ily apróságig mindent tervszerűen alkotni, ne restelljük észre venni legalább. Többet mondok: az ily részletező figyelem adja meg, kivált nagyobb költői műnek, hogy benne minden oly határozottan, oly világosan terem képzeletünk elé. Hely, csoportok, egyének ily módon nem zavart bizonytalanságban felhőznek az olvasó előtt, mint akárhány hazai eposznál megesik; hanem otthonossá leszünk a térben, és tisztán kivehetjük a rajta mozgó tömbeket úgy, mint egyes alakokat. A maeoni ősz dalár e tekintetben is örök példány marad; az Iliász harcterét, a Xanthus és Scamander lapályát szinte nyomról-nyomra ismerjük, egész a monda-szentesítette, hagyományos bükkig, mely a két ellenhad árterének mintegy válaszpontja vala. S ha Dante, az egészben oly nagyszabású és fukar beszédű költő, majdnem pedántságig viszi gondjait az effélék szabatos megjelzése körül: remélem Zrínyi és igénytelen magyarázója sem fog vádoltatni, hogy ok nélkül kicsinykédnek.
       „Sziget városában a templomhoz érve, megáll a had. Zrínyi, főbb tiszteivel a „szentházba" megy, s hálát ad istennek a győzelemért. Künn és a várfokán üdvlövések. Zrínyi az egyház előtt szőnyegre terített halottakat elbúcsúztatja, s ezzel a várba vonulnak." (28—35.)
       „Zrínyi elébe siető fiát, Györgyöt, isteni félelemre és vitézségre buzdítja. L,akoma Szigetben. Hősünk a rabságán szomorkodó Ibrahimot Radován vajdáért, kezesség mellett, szabadon ereszti." (35—51.)

A sebesen mozgó jeleneteket, melyek e néhány versfogatban szemeink előtt elvonulnak, Toldy szerint is, méltán ez ének fénypontjául lehet tekinteni. Küldísz ugyan kevés, de annál több benső igazság; fény és árny szerencsés vegyülete, gyors változása, s különfélesége az érzelmeknek teszi e helyet a meg kapóbbak egyikévé az egész Zrínyiászban. Győzelemtől dagadó kebellel sorakozva áll meg a csapat a városi egyház terén s háromszor kiáltja hálaadólag az élő isten nevét. Zrínyi és tisztjei leszállnak paripáikról, s a templomba menvén, „sok hálákat" rebegnek ahhoz, kié egyedül minden győzelem. Azonban kívül, a szentegyház előtt, ropog az apró fegyver, mire a bástyán ágyúk visszhangja dörg.

         Füst, kiáltás együtt magas égben forog;
         Talán az égben is hallják ezt angyalok.

De most a szívemelő jelenet elborul egy pillanatra: a templomból kilépő Zrínyi szeme elhunyt bajtársain akad meg, kiknek hullái szőnyegre terítvék az egyház előtt. Nem siratja őket, áldja és dicsőíti; óhajtása közöttük fekünni, s rövid szóval búcsút vesz tőlök, mennyei viszontlátás reményében. Ha Zrínyi ezt mondja: „talán az isten hosszabb útat, hosszabb próbálást hagyott nekem", azaz úgy nyilatkozik, mintha nem tudná a II. énekben isten által kijelentett halálát: ebben semmi ellenmondás. Egy az, hogy katonái előtt szól, kiket nem akar elcsüggeszteni, más meg, hogy a „hosszabb út viszonyos fogalom, érthető alatta a vár védelmének tartama is. Ezen fölül mingyárt hozzáveti: hiszem, nem sokára itt hagyom megunt testemet: a mi tanúság, hogy nem feledte, sőt eszében forgatja a harc kimenetelét. S ez az, mi a halottakhoz intézett apostrophét gyásszal vonja be, nem az elhunytak sorsa, melyet a szóló irigylendőnek fest. E hangulatból fakadnak mingyárt alább fiához intézett szavai, melyek különben minden alkalom (apropos) nélkül és csupán Virgil szolgai utánzásából látszanának eredni. Úgy van. Zrínyi saját közel végére gondolt, s remény kell neki, hogy fölemelje lelkét, remény világ szerint is, hiszen ő is ember, nem tagadhatja meg teljesen földi részét. Ha elhal, elvérzik is, élni kíván gyermekében: ezért a látszólag heventes (ex abrupto) szózat György fiához.
      Egyébiránt a búcsúbeszéd, mellyel Zrínyi az elhunytakat megtiszteli, körrajzában hasonlít ahhoz, melyet Tassonál Bouillon az elesett Dudo fölött mond. (III. 68—70) — hasonlít, de csak annyira, hogy ez által látszik Zrínyinél a búcsú gondolatja felköltve lenni. Valamint a szigeti hős magasztalja, dicsőíti, boldognak mondja elhunyt társait, ellenben a maga sorsáról, hogy életben maradt, fájdalmasan emlékszik: úgy Godofréd, midőn Dudót elbúcsúztatja, „nem kell adóznunk, úgymond, könnyet, fájdalommal neked, ki világ szerint meghalván, újjá születel az égben . . . Élj boldogul hát! mert önsorsunk, nem a te eseted az, mi bennünket könnyhullatásra készt: miután veled oly derék, oly érdemes részünk távozott el" stb. Azonban erre, s a virgili forrásra, hová Tasso ezen helyét szintén felnyomozhatni, alább, hol Zrínyi Farkasicsot elsiratja, még visszatérek.

Zrínyi tehát a várba lép hadnagyaival. „Ottan eleiben fia György vitetek." A viteték szó itt nem úgy értendő, mintha valaki ölben hordozná a már nagy fiút, nem is vezetést, vagy ilyesmit jelent az, hanem a latin költők fertur-ját adja vissza, mely sietés, rohanás értelemben használtatik. (Fertur moriturus in hostes. Aen. II. 511.) Nem is volna szép Györgytől, ha megvárná, hogy valaki atyja elé úgy vezesse, kézen fogva vigye, sokkal valóbbszínű, hogy elébe fut, s kétségkívül Zrínyi is ezt akarta a viteték szóval kifejezni. Zrínyi meglátván fiát, a halál gondolatján elborult lélek újra éled a reményben, s hogy ez teljesüljön, az ifjat önpéldája követésére buzdítja:

         Tanulj, fiam, tülem. isteni félelmet.
         Tanulj fáradságot s kemény vitézséget;
         Mert kell tenéked is követned engemet,
         Sokat járnod s fáradnod, verítékezned. (36.)

Mindenki tudja, hogy e hely, s méginkabb az, mit hősünk alább (V. 79) György fiának mond, Virgil szavait hangozza vissza. Föntebb már közlém a jelenést, midőn a sebesült Aeneas csoda által egyszerre meggyógyul. Ekkor intézi jelenlevő fiához a nagyon ismeretes szavakat: (Aen. XII. 435.)

         Disce, puer, virtutem ex me, verumque laboréra:
         Fortunám ex aliis. Etc.

A követés e szerint mind itt, mind alább a megjelölt helyen, világos, kivált az utóbbin, hol Zrínyi a „fortuttam ex aliis" mondatot is visszaadja:

         Mástól penig szerencsét s annak gyümölcsét: —  

az hát csupán a kérdés, illik-e az átvétel, személyhez, helyhez, körülményhez. Hogy Zrínyi buzdítása ön lelke hangulatából mily természetesen fakad, már kifejtem. Ha majd alább azt is hozzáteszi intő szavaihoz: mástól pedig szerencsét stb. . . . erre, úgy látszik, több joga van mint Aeneasnak. Ez utóbbi, igaz, eleget hányatott szárazon és vizén, de mindig ott álla háttérben a vigasztaló fátum, hogy végre célját éri. Most, e célhoz oly közel, isteni erő által megorvosolva, felüdítve az. utolsó harcra, nincs oka zúgolódni  szerencséjén, nincs annyi legalább, mint Zrínyinek, ki látja, tudja küzdelme szomorú végét, s méltábban óhajt fiának jobb szerencsét, e világ szerint.
      Zrínyi találkozása fiával, átmenetet képez örvendetesb hangulatba. A felhő árnya ismét eltűnt, s vidáman süt le a tavaszi nap. „Megvettetnek" a nagy asztalok: Zrínyi hőslakomához telepszik, nem elkülönködve, vagy csupán főbbjeivel, hanem a közteremben, katonáival együtt. A népszerű vezér ott találja magát igen jól. A fogoly Ibrahim sincs feledve:

         Vitéz Olajbéget is abbul becsűlék:
         (Asztalhoz a foglyot magokhoz ültetek.) 

ha szabad volna így kiegészítnem a csonka verset.

(folytatás)