Varga Imre

A magyar barokk költészet egy változata

Koháry István börtön-költészete

(Részletek)

   A forgandó szerencse szeszélyes játéka a XVII. századból két magyar fogoly-katona verstermését őrizte meg számunkra,  akiket a  fogság szenvedései, az évekig tartó  raboskodás egyhangúságát, „unalmát” megszépíteni akaró erőfeszítései tettek költővé. Wathay Ferenc Székesfehérvár magyar vicekapitányaként a század elején,  1602-ben, került a törökök fogságába. A konstantinápolyi Héttoronyban gondos kalligráfiával, míniummal festett kezdőbetűkkel, számos színes és fekete rajzzal, dallamutalásokkal egy énekeskönyvbe másolta le csaknem 4 évig tartó raboskodásának közel 3000 verssort  kitevő termését: istenes, históriás, katonaénekeit, legnagyobb számban azonban panaszverseket, melyeknek témáját rabságának élményei, hazajáró képzeletének víziói, sorsáról, lelkiállapotáról való elmélkedései szolgáltatták.

   Koháry István — aki 80 év múlva esett Thököly Imre fogságába — mit sem tudott Wathay börtön-verseiről; kétségtelen, hogy egy sort sem olvasott annak énekeiből. A hasonló helyzet, az azonos lelkiállapot magyarázza verseik tematikájának,  az  énekekből áradó hangulatnak rokonságát. Míg azonban Wathay a népszerű  reneszánsz költészet képviselője, Koháry mint ember és költő egyaránt a barokk életfelfogásé, a barokk szellemé és kultúráé, akinek mintegy 10 000 verssort kitevő költészete a magyarországi udvari szellemű barokk líra betetőzése.

   Koháryt barokká a társadalmi körülmények,  neveltetése,  tanulmányai formálták. Apja jelentős tisztségek viselője: örökös főispánja  Hont vármegyének, kapitánya Szécsény és Fülek végváraknak.  Fiát tizenegy  éves korában adja iskolába, a nagyszombati jezsuitákhoz.  Öt évet tölt itt egyre erősödve a katolikus hitelvekben, a Habsburg király iránti lojalitásban, a katolikus magyar főnemesség nemzeti, politikai ideológiájában. Ebben a jezsuita környezetben a legjobb magyarországi családok gyermekeinek társaságában készül a reá váró életpályára. Nincs  még tizenöt éves, amikor hátaslovakat kér apjától,  hogy a lovaglást  gyakorolhassa. Nemcsak azzal okolja kérését, hogy apja a  végek katonája, és hogy rá is hasonló sors vár, hanem azzal is érvel, hogy nem maradhat el a többi főúri gyerek, a Zichyek, Révayak, Pethők mögött, akiknek festett lovaik, szép török paripáik vannak. így fonódott egybe a felcseperedő ifjú életében már Nagyszombatban a jezsuita és az udvari barokk szellem.

   1665-ben Bécsbe ment, hogy tanulmányait az ottani egyetemen folytassa. A közép-európai barokk műveltségnek, a barokk udvari életnek Prága után Bécs  volt a legfontosabb központja. Koháry a császárvárosban élt  és tanult 1667 elejéig. Innen írt nagyszámú levele arról tanúskodik, hogy nagy urakkal, hercegekkel barátkozott, és becsületet  szerzett az udvarban  is.
  Már 1665 nyarán sikeresen befejezte a hároméves stúdium legnehezebb részét, a logikát. A második év anyagából,  a fizikából 1666. augusztusa elején disputált nagy ünnepélyességgel, „dob és trombitaszó alatt”, a Szent István templom harangjainak zúgása közben, előkelő világi urak és nagy számban jelenlevő  tanulótársai  körében. Az eseményről anyjának beszá moló leveléből ismerjük azt az emblémát is, melyet ez alkalommal készített, s melyet szemé lyesen vitt el a császárnak, aki azt kedvesen fogadta, és ígérte, hogy továbbra is megtartja gráciájában.

   Emblémája tipikusan  barokk alkotás.  „Az mostani  spanyor király  leánya elvételéről  örvendezek  Őfelségének, és meg akarom benne mutatni, hogy az ausztriai háznak... mely  nagy tisztességére vagyon mostani házassága...” A képkompozícióban  szereplő  alakok, a házasságot szimbolizáló két gyűrűt tartó gyermek; a hadakozásban szerzett dicsőséget jelentő, kardvasakból, sisakokból, hadi szerszámokból csinált grádics; a 15 oszlop a császárok képével; a nap, hold, oroszlán, tükör stb. — mind szimbolizálnak, jelentenek valamit. „A nap jelenti a császárt és a hold a császárnét, s az oroszlány, amely égbeli jel, az égi Leót, azaz Leopoldust; s az égi szűz jelenti a császárnét. És így az égi jelek jelentik a császárt és a császárnét, s az  szűz kezében  leírt  margarita-kő,  kit  a nap szépít bizonyában is, jelenti a  császárnét, kit  Margaritának hívnak, és hogy valamint a követ a nap szépíti igaznak, úgy a császár is a szűz  Margitát  szépíti...”

   Az  allegorikus  ábrázolás, az allegóriákat magyarázó szövegek, verssorok Koháry egész  életét, költői pályáját végigkísérik. Mint a korban általában, a művészetek határai nála is össze mosódnak; a képek, szobrok, műalkotások eseményes történetek, ezeket leírva, Koháry mindig elmeséli  az  ábrázolt eseményeket.  Számos  verses képaláírás  maradt tőle ránk, melyek az  embléma-mottók változatai,  emblémákat magyarázó  versek.  Tudunk képként  bekeretezett verssorokról, melyek szobáinak falára  akasztva, ábra nélkül töltötték be  az embléma funk cióját.

   Mint célratörő, akaraterős ifjú-ember anyjának számunkra érthetetlen húzódása ellenére keresztül  vitte tervét, 1666  karácsonya  táján  metafizikából is disputált.  A  korszak másik nagy barokk költője, aki  életének egy szakaszában Koháry szolgálatában állott, Gyöngyösi István a kort jellemző stílusban beszél az  ifjú Koháry  életének azokról a „fehér rózsákból dicsőséggel fűzött”  éveiről,  melyeket  Bécsben,  „a  deáki  tudományok  kertjében” töltött. A Minervának szentelt esztendők legkedvesebb mozzanataként idézi Gyöngyösi  azt az órát, „amikor amaz sok Méltóságos Herczegi, Fejedelmi, Gróffi, Uri és Főnemesi Rendekbül álló Ifjúságnak ki-szinlet virágjával dütsöségesen ragyogó  Bétsi Universitásban Philosophiájának végső próba-kövén, az egész város nevezetesb Böltseinek nagyobb része jelen létében, sok erős ellen-vetések  között... azon  Philosophiájabeli  böltseséget, mint  méltán csudálható ritka virágot úgy  adta  világosságra, hogy  azért  annak  szokása szerént, érdemes Homlokát dütsöségesen környül véjendő Borostyán koszorú helyett, az mostani Fölséges Első LEOPOLD Császár és koronás Király Urunk ö Fölsége nagy áru Arany Lánczal kerítette körül Nyakát.. .”
   Lipót császár, aki már előző  disputációja  alkalmával  „grátiájába  fogadta”,  e lánccal örökre magához fűzte Kohárynkat, aki hamarosan otthagyta Bécset, hogy mint  katona bizonyítsa  hűségét uralkodójához, vallásához, osztályának nemzeti és politikai eszméihez.
   Elutazása előtt azonban megfürdött még a bécsi császári udvar barokk pompájában. Az alkalmat erre Lipót császárnak  a  spanyol  király lányával történt házassága, az ezzel  járó ünnepségek, szemkápráztató felvonulások,  a fényes szánkázások, színelőadások, szolgáltatták,  melyekről leveleiben szintén  beszámolt.

   Bécsből 1667 elején  távozott.  Annak  ellenére azonban, hogy hazatértével  mint Fülek  kapitányának a végek őrzése, a törökkel való csatározás a feladata, továbbra is kedveli a társas életet, nagyszabású vadászatokat rendez, lakomákat ad, részt  vesz vendégeskedésekben, farsangi  mulatozásokban,  időt szakít komédianézésre  és  olvasgat. Minderről léptennyomon tanúskodnak verseinek visszaemlékező passzusai.
   A barokk főúr magatartását mutatják továbbá Kohárynak mint mecénásnak és műpártolónak a tettei. Több kórházat, számos iskolát, szemináriumot, rengeteg templomot alapít és segélyez;  ruhával, pénzzel, könyvekkel  támogat szerzeteseket,  apácákat,  tanulódiákokat; pártfogásába  veszi korának íróit, és számos vallásos, épületes könyvüket jelenteti meg;  sok pénzt költ szobrok, képek  vásárlására  és készítésére a különböző szerzetesrendek  kolostorai és templomai részére,  de építkezik birtokain is, átalakítja, barokk  műalkotásokkal  látja el kastélyait.
   Említenünk kell ilyen jellegű tevékenységének illusztrálására legalább a  szentantali kastélyban — öccsével  együttesen  — végzett munkálatait. A renovált kastélynak 4 bejárata, 7 boltíve, 12 kéménye, 52 szobája és 365 ablaka volt, melyek  az év napjait, heteit, hónapjait, a napokat és  évszakokat szimbolizálták. Még határozottabban érvényesült a szimbolikusallegorikus ábrázolás a kastély kápolnájának díszítésére készíttetett egyik képkompozícióban. Középterében  a  kaszás Halál karjaival egy kivetett háló köteleit húzza maga felé.  Benne ég felé emelt szemekkel Koháry térdel,  szétfeszített karjaival a háló összevonódását törekszik megakadályozni. A halál mögött egy fekete ördög ül tárogatósípot fújva, alatta egy szalagon a következő felírás:  In malignitate Daemon  decipit. Vele szemben, a kép jobb sarkában az ifjúság, szépség, gazdagság, bőség istennője, jobbjában pálmagally és aranykulcs; fején korona, előtte a vígság eszközei: hegedű, koboz, tárogató, mellette a  bőségszaru, arannyal telt zacskók, aranyserlegek, virágok. Alatta futó szalagon: In vanitate mundus deficit. Koháry képe alatt zöld pázsiton a szerelem istennője ül kezében lanttal; előtte Ámor férfi-álarcot tartva. Az alattuk levő szalagon felírás:  In voluptate caro inficit. Az  egész kompozíció alatt hullámos szalagon verssorok:

Midőn  közelgetnék s  csúszva-mászva mennék az én halálomhoz,
S  midőn  sorsom vonná s igen-igen húzná a  halál magához,
Kezdtem vénségemben s unalmas éltemben e  kép íratáshoz.'

Az olajfestmény, mely ma a szentantali kastély raktárában hever, jól szemlélteti a barokk allegorikus ábrázolásmódot, a kép és  a  szöveg egymást kiegészítő kapcsolatát, költőnknek vonzalmát az  emblematikus ábrázolás iránt.
   A kép egyúttal azt is  mutatja, hogy a barokkra  annyira jellemző módon a pogány mitológia és a keresztény misztika jól megfért egymás  mellett Koháry képzeletében, költészetében is. Ahogyan ugyanis a keresztény mitológia, a biblia  alakjai, az egyház szentjei  példatárul szolgáltak a vallásos és erkölcsi eszmék illusztrálására, az antik fabulákból is mindig le tudta vonni  a  barokk életeszményeket igazoló  tanulságokat. Koháry jól ismerte a görög—latin antikvitást. A pogány históriákat elsősorban Ovidius közvetítésével.

   Ismerte azonban  a magyar elődöket is, így a legnagyobb magyar barokk költőt, Zrínyi Miklóst. Nevelt fia, unokaöccse számára az Obsidio  Szigetiana c. eposzból lemásolta a szigetvári hősnek fiához intézett szavait, melyekkel arra tanította őt, hogy az  Istennek szolgáljon, hazájához hű legyen, vitézül éljen, jócselekedeteket tegyen; hogy e világ javai  mulandók, nyugalmat, megelégedést,  jó szerencsét, a török felett diadalt csak az Istentől várhat.  Zrínyitől, a költőtől feljegyezte magának az eposz V. éneke 34. vsz.-ának egyik sorát, mely a helytállás, a konstancia eszméjét fejezi ki: „Minekünk meghalnunk kell  ebben a helyben”, s ehhez több
versszakon át épületes gondolatokat  fűzött.
   A vallásosság, a hűség, a konstancia, a hősiesség, a világ semmibe vétele az örökéletért, a jócselekedetek stb. olyan eszmék, melyeket már a jezsuiták iskolájában életcélként tanult meg Koháry, melyek szerint élt. Neki szilárd támaszt minden megpróbáltatása közt a világot és benne az emberek sorsát gondviseléssel irányító Isten-eszme jelentett; a  mulandó földi életet sub  specie aeternitatis szemlélete, előkészületként a barokk fantáziával elképzelt szépséges, pompázatos túlvilágra, az örök élet boldogságára.9 Ebben az életelvben gyökeredzik végső soron Koháry barokk világnézetének minden eleme, magatartásának minden mozzanata: vallásossága, miszticizmusa,  aszketizmusa, hűsége a felkent királyhoz, visszautasítása a  magyarországi elégedetlenek, a „lázadók” (Thököly Imre, II. Rákóczi Ferenc) politikai elgondolásainak, a velük való együttműködés gondolatának; ez ad neki erőt, hogy béketűréssel viselje évekig tartó kemény rabságának és mindazoknak a megpróbáltatásoknak súlyát, melyek élete során ránehezedtek. Bár az egyik helyen azt írja: „némelykor vígan énekeltem, / Midőn tudni illik, szabadságban éltem, / S  dúdolnom, szabadon, igen szépnek véltem” (Vasban vert  rabnak... sétálása 281—3.  sorok), és kifejezi reményét,  hogy „jobb állapotjáról” „…kedvesebb dolgomrul, / Kedvesebb  verseket írhatok” (Mostoha sorsomnak súlya 17.  vsz.), — víg és kedves énekeit nem ismerjük. Versei  életének azokból a korszakaiból maradtak ránk, amikor a mélyponton volt: három évnél hosszabb ideig tartó rabságából; 1687—88-ból, amikor Egernek a töröktől való visszavételekor súlyosan megsebesült; majd amikor a Rákóczi-mozgalmak alatt a kurucok jószágait feldúlták,  őt azokból elűzték, s végül vénségének már örömtelen éveiből.

   A legtöbb versét az 1682. szept. 12-től 1686. nov. 6-ig tartó fogságában  írta, főleg a Munkács várában eltöltött igen  szigorú rabságban. Minthogy nem  állt Thököly hívei közé és szökést is megkísérelt, Thököly vasat veretett lábára, nedves tömlöcbe, egy mély földalatti  odúba csukatta, ahová a napfény sem hatolt be.10 Hosszú időn át csak száraz kenyér és  puszta víz volt minden eledele. Senkivel, még őreivel sem beszélhetett, megtagadták tőle a lelki vigaszt nyújtó  papot, az olvasást, nem adtak neki íróeszközöket, úgyhogy verseit jó ideig  fejben szerezte, emlékezetében tartotta  meg, és csak később jegyezte le őket írásban. Kortársa, a már egy ízben idézett Gyöngyösi István írja: „Sovány ebédét és tisztuló szükségét egy helyben  végezte. A levegő égnek tikkanó rekedtségéből a régi szemétnek nedves penészéből származott dohossággal szédelegtető és ugyanabból szaporán tenyésző szőke és barna hangyáknak gyakor serkengetésekkel nyughatatlanító, végre majd halálos betegséget nemző és másféle nyomorúságokkal teljes rabságokban tárták.”

   Ilyen körülmények között, a hosszú hónapok kényszerű magányában vált Koháry költővé. Hogy elűzze a magányt, az unalmat, verselgetett, ahogyan ismételten mondja, verseket „koholt”,  „főzött ki”, szavakat „fűzött össze” verssorokká. A börtön falai közt  rájött, hogy Thököly parancsának szigorú végrehajtói, a várkapitányok mindentől megfoszthatják, de képzeletének  nem tudják útját állni. Sokszor elmélkedett a gondolat erejéről, korlátlan csapongásáról. A képzelet felrepülhet a felhők magasságába, leszállhat a földnek gyomrába, a tengerek mélyébe;  vizsgálhatja az égbolt csillagait, a Nap és a Hold világát, gyakori változásait, a tengerfenék csodáit, állatvilágát. Hab nem borítja el, tűz nem égeti meg, füst vagy párolgó gőz nem árt neki.

           Szélét  s  hosszát földnek s temérdekségének általkeli s futja,
           Vadon nagy erdőket, hegyeket, völgyeket mind megnyargalhatja,
           Rejtekben ballagva s barlangban lappangva magát  nyugtathatja.

Nincs  szüksége salvus passusra, nem kérdezik  tőle,  van-e  útlevele; szabadon jár vámon, harmincadon, nem  kell  félnie tőrtől, ágyútól, hadseregtől; strázsa nem állja útját, még csak meg sem  szólítja, könnyen átjut várkapukon, várfalakon.

           „Elmémnek  nincs nyugta, henyélést nem szokta s nem akar heverni,
           Látom,  nincs megkötve,  sem vasban nincs verve, vágyódik sétálni,
           Munkács kővárából s bezárt  fogházából akarna kimenni.

           Kezdje azért útját, szívemnek bánatját járása  enyhítse,
           Vasamnak súlyságát, fejemnek rabságát  mégis könnyebbítse,
           Jutván  barátimhoz s jóakaróimhoz  azokat köszöntse.”

Először anyjához megy  látogatóba, majd sorban felkeresi testvéreit.
   Máskor képzelete gazdag lakomát rendez barátai számára.  Semmi sem hiányzik a főúri pompával és bőséggel készített lakomából, ami a kor barokk vendégeskedéseinek a fényűzését, gazdagságát csökkentené. Nagy a szolgák sürgés-forgása, hosszú  strófákon át tart az ételek, italok, ínyencségek felsorolása, nemkülönben a  zeneszerszámoké, a rajtuk játszó zenészeké. Majd  felvonulnak  a meghívottak,  a régi barátok, a  jóakarók, a tiszttársak, s elkezdődik a lakoma:

         „Vígan lakjunk azért s  a magunk hasznáért vígan  lakjunk, vígan,
         Együnk,  igyunk, vígan, mulatozzunk vígan, vígan  lakjunk, vígan,
         Lakozzunk jó kedvvel s barátságos szívvel, vígan lakjunk, vígan.”

De egyszerre csak keserűen kell konstatálnia: az elme főztjét nem lehet megízlelni,  de még csak megszagolni sem!

   Ismét máskor a Fülek és környékén  hajdanában folytatott  vadászásainak hangulatába ringatja magát. Képzelete bejárja az ismert erdőket, leshelyeket. Név szerint is bemutatja vadásztársait, akikkel két napon át űzik a vadat. A 3. napot, az eső miatt, célbalövéssel töltik. Másnap tovább folyik a vadászás. Az ő leshelyére azonban nem akar vad jönni, nincs szerencséje. Ez  a gondolat felébreszti álmodozásából: „Szokott vadászatom hiába óhajtom”, Munkács várában nem ő vadász, az ínség és keserűség vadásznak  szívében. „Vándorló s bujdosó, nyargaló s futosó elméje” így szerzett neki sokszor enyhülést, „mulatságot”,  bár olykor búját, bánatát is növelte, mert fantáziájának a játéka lépre csalta, és a „hívságos világot futtatta” véle.  El is határozza több ízben, hogy búcsút vesz elmecsa vargásainak örömeitől,  megzabolázza elméje „nyargalását,  nyargaló futását”.

   De szerencsére, ismételt elhatározásai ellenére sem  sikerült neki féket vetnie gondolatai kóborlásainak. Börtöne  odúja megtelt képzelete szülte  alakokkal. Legtöbbször azonban gon dolatban ő hagyta  oda  bűzös vackát, s ment ki a szabadba, hogy ott elnézze  az emberek nyüzsgését, belevegyüljön szórakozásaikba vagy egyszerűen csak szemlélje őket, időtöltésüket. A börtön falai közül kiszabadulva régi életmódját élte tovább, a maga társadalmi  osztályának barokk életét.
   így jött létre sajátos  jellegű, vizionális  álomköltészete: fantázia szülte tájak,  képzelt sze mélyekkel kapcsolatosan kitalált események, lebegés földi és transzcendens között, amikor az élet álommá vált, a túlvilág realizálódott.
   A számos rövidebb (40—50 soros) és a sok közepes (120—150 soros) terjedelmű verse mel lett börtönében négy nagyobb lélegzetű kompozíciót is szerzett: a Sétáldst (1632 sor), a Sétáló járást (453 sor), Vadászást (597 sor), Ébren alva látott álmot (500  sor). A Vadászást röviden említettük fentebb; nagyobb részében reális élmények  újraidézése.  A többi háromba is belejátszik a való élet ilyen vagy  olyan momentuma, a szerző börtön élménye; de lényegében  e  kompozíciók —  hallucinációk, víziók, álmok sorozatai,  Koháry fantáziájának játékai, elmélkedésre okot adó kitalálások. Ezeknek a szerzeményeknek vizsgá lata alkalmas arra, hogy bennük Koháry Istvánnak mint barokk költőnek jellegzetes vonásait kitapintsuk.

   Szerkezetileg mindegyik kompozíciója nélkülözi  a szilárd központot, legfeljebb az eszmei mondanivaló, az egy és ugyanazon helyszín, illetőleg szereplő személy tartja össze az epizódok laza szövevényét. Az eseménymozzanatokból, különféle  témákból, reflexiókból  összeálló poé mákban kifejezett eszmei mondanivaló teszi lehetővé, sőt követeli meg a betéteket, illusztrációkat, a tanító vagy gyönyörködtető célú ékítményeket, sallangokat.  A betétek visznek a poémákba mozgást, változatosságot.
   A  Vasban vert rabnak bús elmével fáradva versekben vett sétálása címet viselő szerzemény ben, mint egy gyűjtőlencsében láthatjuk Koháry  István költészetének számos jellemző voná sát. A költő képzeletében otthagyja sötét börtönét, sétára indul. Ennek színhelye egy pompás park, jobban mondva egy barokk ízlés szerint berendezett hatalmas kiterjedésű díszes liget, ahol megtalálható a barokk udvari élet minden kelléke. Itt  peregnek le előttünk az udvari élet  jelenetei.
   Először egy pompás virágkertet álmodik meg Koháry, majd egy labirintuson át egy tóhoz  vezet el bennünket. A tóban mindenféle  hal, víziállat  úszkál, a  tó  körül  árkádos folyosók, közepében 24 márványoszlopon nyugvó  olasz stukatúros mulatóhely. Freskója Daedalus és Icarus történetét ábrázolja.  A tó közelében cédrus-, ébenfák, majd egy ciprusfákból boltozott hajlék, melyben  a szellők játéka muzsikának tűnik. Stílszerűen ide, a szélzúgástól zenélő ciprusligetbe helyezi el a költő a háborgó tengeren a szelek játékának kitett Aeneas hajóját ábrázoló képet. Továbbmenet citrom-, narancs-,  pomagránát- és más gyümölcsöktől roskadozó  fák közt a  legkülönbözőbb madarak tarka  seregének zengő énekét hallhatjuk,  míg a madárdalt el nem némítja a  madarakat  lépvesszővel  tőrbe csaló  kegyetlen  madarász. A fák  között patak folydogál, benne fürdőzők, halászok, rákászok. A közelben levő lövőházban célba lőnek festett céltáblákra. Innen egy kikövezett, két oldalról borostyánnal árnyékolt a pogány császárok szobrait hordó oszlopsorral díszített sétány visz a vadaskertbe. Majd egy „nagy mesterségesen rakott fontána” következik, ahol a költő hosszasan elidőzik. Végül egy nyári háznál, melyben kockázok, ostáblázók (= dámajáték), kártyázók mulatnak, fejezi be sétáját.
    A kompozíció tájleírásait, a séta fonalára felfűzött eseményes részeket lépten-nyomon  más jellegű descriptív elemek, szubjektív elmélkedések, lírai kitérések szakítják meg.  Egy-egy tájnak, művészi alkotásnak leírásával gyönyörködtet a költő, a látványoktól inspirált reflexiói tanítanak, lírai vallomásai megindítanak. Szerzeményét Koháry tipikusan barokk tárgyú festményekkel, műalkotásokkal  díszíti, részletesen  elmesélve az ábrázolt történeteket: a  légben tovatűnő Daedalusét és a megsemmisülésbe zuhanó Icarusét, a viharos tengeren hányódó Aeneasét, s a száz alakot magára  öltő Proteus metamorfózisait. A  piktúrák narratív bemutatásai mellett tanulságos megállnunk a fontánánál. Főalakja— Nept unus. A nimfákon és sziréneken kívül  Diana, Acteon, Triton, Árion, Tantalus, Biblis, Medea, Sysiphus,  Galatea, szatírok szerepelnek a figurális ábrázolásban. Az  alabástromkőből, fehér és veres márványból,  velencei  rézből „csoda mesterséggel” készített „csinálmány”-t a vízsugarak játékával, egy nagyszerű víziparádéban mozgásba hozza, életre kelti a költő. A virágformára, szivárványszínesen felszökő vízsugarak lebegtetik Tantalus almáját,  mozgatják Sysiphus kövét; Galatea és Biblis könnyeznek, amikor  a víz sebes zápor módjára  rájuk  ömlik vagy csendes esőképpen  „lajhászik” a figuráikon. A „támasztott eső”, a „grádicsformára  csinált conchát”  érve  tengert  áraszt Neptunus előtt, aki lovait úszásra indítja,  miközben szakállára habot ejt  a  csobogó víz. Triton trombitálni  kezd, a  szatírok ugrálnak, a  nimfák táncot járnak, a faunok futva szaladnak feléjük.  A szirének énekelnek, Biblis könnyezik, Diana Acteont szarvassá változtatja és  kegyetlenül szétszaggattatja saját kutyáival. A kegyetlen és véres jelenet ellenpárjaként egy szelíd delfin Ariont a tenger veszélyéből a partra menti.

   A rabságra kárhoztatott  költő képzeletében így változnak át a kőfigurák a vízijátékban mozgó, cselekvő, átalakuló lényekké, játékukkal  szemet gyönyörködtető barokk látványossággá. A fabulázásnak ilyen  módja a barokk  költő tudatos eljárása, mely  egyúttal Koháry olvasottságát, a mitológiában való jártasságát mutatja.
   A fabulázásnak  azonban  még más  szerepe  is  van.

         „Mindezeket látva nagy sokat gondoltam,
         S magam gondolatit  sorsomról forgattam,
         Az költött példákban alkalmasint  láttam,
         S igaz valóságát  sokban  tapasztaltam.”

Reflexiókra  készteti a költőt. Milyen jó lenne, ha ő is úgy tudna muzsikálni, mint Árion, ha rátalálna egy rajta  megkönyörülő delfinre! És véget ér az illúziók varázsa, az önáltatás. Az imént élőlénynek álmodott figurák megmerevednek, nem mulattatják már a költőt,  nem is érdeklik. Mély szakadék tátong újra a valóság és az álomvilág közt: delfinre nem lelhet, Orpheus módjára  meg nem mozdíthatja börtöne kőszikláit; odújában hiábavaló a nótázás, a táncvonás, annyi, mint süketnek a beszéd: „puszta malomban nem kell hegedülni” ! Ügy érzi, Acteon rövid ideig tartó kínjai csekélyek az ő  régóta tartó rabságához képest; neki is van tantalusi almája: a szeme előtt lebegő szép szabadság. Ennek vágya jobban  szaggatja szívét, mint Tityust  a kányája. Hogy Galatea és  Biblis módjára még sem merül el az örvényben, azért van, mert reménykedik sorsa jobbra fordulásában. Hogy pedig ne  süllyedjen vissza senyvesztő magányába, társul választja  magának a béketűrés nimfáját, aki a tövisek közt szedett rózsából az imént öltött alakot. Ez a nimfa (más költeményeiben őrzőangyalának mondja !) rózsákat szed majd rabságának  keresztfájáról, melynek ágain a földi világból  a mennyországba  hág fel...
   így lényegül át Koháry a földi világból a transzcendensbe.

   A fontánához hasonlóan alkalmat szolgáltat Kohárynak az elmélkedésre a sétálás sok más mozzanata is. A  virág  illatának ellentéteként  cellájának bűzéről elmélkedik; a madarakat lépre csaló madarász az ő rabságának okozóit, a hattyú dala a saját halált hívó éneklését, a vadak szelídsége az emberek egymásra acsarkodását juttatja eszébe.
    Tulajdonképpen  a sétálás jóformán  csak a  verskompozíció  feléig  tart,  a második rész szubjektív reflexiók  sorozata.  Elmélkedéseinek a  tárgya  leggyakrabban a mulandóság, a halál. Kohárynak ehhez való viszonyulását a barokk életfelfogás  határozza meg: örömmel várja,

           „Mert  bár porrá tegyen  a  halál engemet,
           Nagy jó reménységgel hiszem Istenemet,
           Magához fogadja én bűnös lelkemet
           És fel  is támasztja porrá vált testemet.”

   A mulandóság, halál  motívuma mellett a barokk igen kedvelte a Fortuna, a szerencse for gandóságának témáját. Ennek sablonos ábrázolásán kívül (forgandó kereke felemel, majd levet;  a szerencse vak, megcsal stb.) a Sétálásban  megfigyelhető a világ változásainak újfajta ábrá zolása. A szerencse  szimbólumává, a világ tükrévé a kártyát,  a kártyajátékot teszi  meg. A szerencse is, a kártya  is könnyen földhöz  ver,  mindkettő szeszélye gyorsan változó. A világ éppolyan játék, mint a kártya. Itt is, ott is vannak királyok, felső méltóságok, alsó legények. És

           „A kártyázás közben  olykor a királyhoz
           Vetődik a klopcse s  ollykor az asszonyhoz (= dáma!),
           S király is némelykor vetődik alsóhoz,
           Hol lábbal, hol fővel fordulnak  egymáshoz.”

Az alsó néha ütheti  a királyt vagy a dámát, több hasznát vehetni némelykor az alsónak, mint a felsőnek. A világban is így fordul fel időnként a dolgok rendje: lábbal-fővel keveredik a király az alsó szolgával, a felső méltóságok (fejedelmek, tisztek) a néppel. A barokk  „fel fordult világ”-a ez,  amikor egy  óra

           „..........szolgákot  urokra
           Hágtatott  s juttatott  olykor  asszonyokra,
           Mert sokan pad alól felhágtak a polcra.”

Ahogyan  Koháry  értelmezésében a kártya a világot allegorizálja, a kártya színeinek is  megvan a maguk jelentése. A vörös szín az orcapirulás, a szégyenvallás jele. A zöld a remény ségé; ezt a színt a kártyán gyenge falevelekre festik, aminek jelentése, hogy miként a fa levele  akármely kis szélben meglebben, a remény is hamar elillan. A kártya arra int tehát, félelemmel  reménykedjünk, mert a remény könnyen lépre csalja az embert. Az elbizakodottakat, a heje huja miatt kárvallottakat jelenti a kártya makk-sárga színe.

   Ezután hosszú  elmélkedő rész következik, hogy költőnket is  megalázta a szerencse. Meny nyivel jobban szeretne a török ellen  harcolni, királyát szolgálni, annak hűségében és szolgála tában szabadságban élni!
   Ez a rendíthetetlen hűség az Istentől  rendelt uralkodóhoz éppoly barokk életelv, mint az a heroizmus, mellyel Koháry a fogságot viselte, újra meg újra kijelentve, a túlvilágért szívesen szenved itt a földön.
   A forgandó szerencséhez szorosan  és szervesen kapcsolódik a mulandóság, a mulandósághoz a halál gondolata. Koháry számos költeményében foglalkozik velük.  Hosszabb kompozíciói nak egyike szintén a  halálról szól kort és ízlést jellemző címmel: Az halálnak horgával s háló jóval, nyílóval, kézíjával s kaszájával szívünket bágyasztva, keserítve s fojtogatva igen keservesen epesztő sétáló járásáról az alább megírt szóknak bötüire szerzett versek.

    A „megírt szók”, melyekre a címben utal, a verssorok első betűiből állnak össze, felsorolás szerű ismétlésekkel így jellemzik az élet mibenlétét: „Mint füst, mint pára, mint elenyésző  árnyék, mint por és hamu,  mint lekaszált fű, töredékeny nádszál  avagy mint leszakasztott  virág, levágott ág, mint elromló üveg, mint forgó szél, jégen épített ház, víznek buborékja,  embernek éppen olyan világon élete; enyészik, fogy, múlik, oszol, elfujatik, szárad, fonnyad,  hervad, törik, romlik, elfut, elfoly, és nagyhamar, szaporán, hirtelen sokképpen, nagykönnyen,  óránként, naponként, szüntelen, sok ízben, véletlen, igen gyakorta, reméletlen száma nélkül,  ugyan szemeink  láttára  untalan semmivé válik.” 13 hasonlat az életnek gyors tovatűnésére  alanyként, 13 állítmány rokon jelentésű igéből! Az elenyészés mikéntjét 13 határozó érzékel teti.  Az ilyen artificiális akrostichon Koháry  egyéb költeményeiben is gyakori jelenség.

    A halálról szóló kompozíció a középkori haláltáncok barokk hajtása.  Újszerű megoldás,  hogy a költő a könyörtelen kaszást  elkíséri a  különböző társadalmi osztályokat, az osztályok egyes rétegeit, a különböző foglalkozásokat  képviselő embereket  sorjában  felkereső útján. Részben dramatizált jelenetek sorozatáról van szó, de a dialógusok elég ritkák, minthogy a halál makacs hallgatásba burkolódzik, a meglátogatottak részéről a beszélgetés, az alkudozás egyoldalúan monológokká  merevedik, mert  a halál könyörtelenül beléjük fojtja a  szót és besöpri az embereket hálójába.
    A halál mindenkire sort kerít. Először egy nyomorultul tengődő koldushoz zörget be. „Elké kült, elrémült, orcája fehérült”,  zokogó sírása hallik. Kínálja mankóját, ígéri botját, tarisz nyáját,  mindhiába!  Roppant  városokra száll ezután.  A  polgárok  elhatározzák,  hogy meg alkudnak a halállal, ajándékokkal megvesztegetik.  Koháry 99 polgári foglalkozású személyt vonultat  fel eléje.

           „Gyűlt már nagy rakásra, hányják mert egymásra a vitt ajándékot,
           Oly nagy halmot raknak, mintha fundálnának nagy  erős bástyákot,
           Sűrű  sóhajtással, nagy szívdobogással várják  válaszokot.”

 Sírva, reménykedve prezentálják ajándékaikat, a töméntelen kincset, de a halál nem  hallgat esedezésükre.
   Innen a végházakba száll. A hajdú, az egyszerű katona örömmel sarcolna, a tisztek bőven ajándékoznának gazdag prédámból,  de meg kell  kóstolniuk a halált. Életével fizet a vámos, a hamincados, a révész, a zsellér, a jobbágy, a szőlőművesek, a majorgazda és a pásztornépség. A halál  bezörget a káptalanba, mindegy néki püspök, érsek, prépost, plébános,  licentiátus; az  oltártól, gyóntatószékből, szószékről szólítja őket magához. Zsákjába hányja a barátokat, a gvardiánt, a frátereket, a vikáriust, a  provinciálist,  a rektort, de a pápát és kardinálisait is. Nem kedvez sem királynak, sem császárnak, feleslegesnek bizonyul minden ellene irányuló sereggyűjtés, frigykötés,  zálogadás.

   A költő tudja, hogy rá is sor kerül, noha ő  volt a szereplők közül az egyetlen, akinek kéré sére a halál engedett. Jól tudja,  hogy visszatér. Készül is fogadására „nagy vígan”, Istent dicsérve, idejét jól töltve, hogy jó halált  haljon — és szabaduljon rabságából.
   A földi világ és a túlvilág kozmikus egységbe vegyülését látjuk Kohárynál a Keseredettrabnak búban úszva s annak terhét  húzva, ébren alva látott álma21 címet viselő szerzeményében. Rabságában, „nagy sok ínségének mélységes  árjában”, „eláradott bújának sűrű habjaiban” írta. A versben állandóan összefolyik az ébrenlét és az álom, elmosódnak a határok a két állapot között.
   Álmában sok újságot, csoda dolgot látott.  Járt  a vak, szárnyas szerencse  műhelyében, éppen egy kereket kovácsoltak ott. Sokan felkapaszkodtak rá. Sikerült is  a magasba jutniok, de

         „Hullottanak arról sokan nyakra-főre,
         Nyakok szegesével végső veszélyekre,
         Sokan pedig porban és a kemény kőre,
         S kősziklák közt felnőtt tövises sűrűre.”

A hullok közt látott egy embert — saját magát! —, aki a rabság tövisei közé esett. Vasba verték, éheztették, embert nem engedtek hozzá; fényt nem látva megvakult; nem járhatván, lábai megbénultak. Megsiketült, mert  senki hozzá nem szólt, és megnémult, mert nem volt kihez szólania. „Ahogyan a poéma elején elmosódtak a határok az ébrenlét és  az álom  között, úgy folyt  ssze a szerencse kerekéről a rabságba csöppent embernek a sorsa a saját sorsával, s vált minden bizonytalanná,

           „Mert ő nyavalyáját majd magam is érzem,
           Sinlődő ínségét magaménak képzem,
           S ha magamat  látom,  őtet nem kérdezem,
           Mivelhogy majd mindegy, éppen őtet nézem.”

Vele éhezik, búsul, elijedésekor  ő is fél, és vele  együtt reméli a jót.
   De hát mi is a jó? Hosszú elmélkedés következik a jó mibenlétéről. A barokk retorika fogásai: metaforasorozatok, hasonlatok, ellentétpárok stb. követik  egymást. A költő azonban hiába fut mindenüvé, ahol a jó-nak csak hírét is hallotta,

           „Miként a napot a vak nem  láthatja,
           S a festéknek színét meg nem vizsgálhatja,
           Musikának hangját  süket nem hallhatja,

           Látszik már nékem  is még a jó is  rossznak,
           A napnak is fénye csupán csak árnyéknak,
           Sőt a  nyugovás is szörnyű fáradságnak,
           Nem  látszik  egy szóval már  semmi is jónak.”

A rabságnak szennye annyira  elfogta szemét,  hogy már-már lemond arról, hogy a jóról elmélkedjék. Ekkor azonban megjelenik nála egy angyal.  Ez meghallgatja panaszait, megvigasztalja: aki elnyerte Isten országát,  annak viselnie  kellett a földi élet keresztjét. Szavai megnyugtatják költőnket: lám, Isten  azért látogatja, mivel  a

           „Tűrés és szenvedés viszen tehát jóra,
           Vezérel bennünket mennyország útjára ...”

Koháry itt  fejtegeti aszkézissel viselt szenvedéseinek barokk szellemű értelmezését.
   Folytatná még álmának leírását, de börtönében nincs rá módja, nem adnak neki papirost. Ez a körülmény megint bánattal tölti el.  Istenhez fohászkodik, juttassa  szabadságra. Búsulása megint álomba ringatja. Álmában  szózatot hall: Isten meghallgatta könyörgését. És ő  álmából csakugyan  szabadságra  ébredt.
   A költő vigasztalására  leszállott angyal, a földi szenvedések  spirituális  átértékelése, az égi szózat után szabadságra ébredő rab ... Föld és Ég, szenvedés és túlvilág így oldódik fel a barokk Kozmoszban.

   Koháry István költészetének barokk  jellegét nemcsak verseinek tematikája,  a szerze ményeiből sugárzó  barokk életfelfogás dokumentálja, hanem az a  mód is, ahogyan  mondani valóját kifejezte. Bár a költők között csak olyannak tartotta magát, mint a próféták tartották  Sault, akit éppen elszenvedtek maguk közt; bár ismételten beszélt arról, hogy neki  a versírás  nem hivatása,  hogy verseit csak azért faragja, hogy az őt emésztő bánatot,  unalmat elűzze,  Koháry tudatosan és következetesen alkalmazta a barokk költői fogásokat, és verseinek kom ponálásakor olvasóközönség lebegett a szeme előtt.  Olvasóközönség okulására és  gyönyör ködésére szerezte verseit. E kettős törekvés közül költészetében  a tanító szándék  dominált a gyönyörködtetés felett. Ez utóbbi soha sem jelentett pl. érzéki csiklandozást, mint  annyi sok barokk költőnél. A gyönyörködtetést Koháry egy-egy szép táj, egy műalkotás, a  természet leírásával érte  el. De az ilyen bemutatás,  akár természeti, akár műalkotásbeli szépről szólt, mindig moralizáláshoz, reflexiókhoz, tanításhoz vezetett. A barokk vallásos életeszme propa gálása Koháry  költészetének legszembetűnőbb vonása. Költészete alapvetően  istenes és morá lis jellegű. Isten irgalmába való elszánt kapaszkodását, a világmindenséget felölelő  fantáziá jának  látomásait, a halál előtt  összecsukló emberek rémületét éppúgy a barokkra jellemző pátosszal  fejezte ki, mint ahogyan  pátosszal rajzolta rabságának a lelki egyensúlyát, a testi egészségét már-már felborító hatását.

   Kohárynál is megtaláljuk a realisztikus, néha a nyersebb, naturalisztikus ábrázolást, melyet a barokk költők kedveltek. Élénk színekkel festi büdös tömlöcét, rabságának szennyét, undok mocskát, melyben mint ganéjos földben csak a türelem virága verhet gyökeret. A halál után felbomló testet férgekkel, varangyos békákkal, rút mérges kígyókkal fogyatja, ezek roncsol ják szét az arcot, szemet, szájat, füleket stb.  Néha meghökkentő  nyelvi és képi invencióval találkozunk nála; viszonyításai  mint annyi más  barokk költőnél, néha nála is erőltetettek, természetellenesek („Fejem sok veszély közt életemben forgott / Bal szerencsém miatt hasam sokat korgott”). Az ilyen  szokatlan, költőietlen rímeket, viszonyításokat sokszor az előző sor végének rímje,  a párhuzamos gondolatok  kifejezésére törekvő szándék provokálta, mint pl. az alábbi sorokban:

           így  azért Midasnak a sok arany mellett
           ínséget szenvedni, szomjúságot  kellett,
           Az arany másnak is  sokszor rosszat ellett,
           Fajzatja megrothadt, rút,  dohos lehelet.

           Mint fekély, mint pestis — ragadó nyavolya,
           Sárgaság,  vízkórság, s nem sárga  ibolya,
           Szívnek,  csendességét megemésztő molya,
           Tapodásra méltó, lábaknak zsámolya?3

A kacskaringós körülményeskedés,  a belső ok nélküli kép- és szóhasználat, melynek következménye néha  a közérthetőség hiánya, szintén korjelenség, barokk  kifejezési eljárás.  Bőbeszédűségre kényszerítette Koháryt a versforma is, a háromsoros és a  négysoros azonos rímelésű strófák, melyekben  az első sor gondolatát más fogalmazásban ismételték a következő sorok.

   Gyakori eljárása Kohárynak, hogy a fogalmakat más-más oldalról megközelítő  szinonim szavakkal világítja  meg, fokozásszerű szózuhatagokkal él.

           „Keserűség, ínség,  emésztő epedtség érdegei  bennünket,
           Nyomorít,  szomorít, keserít, sanyarít,  környül vészen minket,
           Árasztja, neveli, sok búval terheli keserves éltünket.”24

A felsorolás sokszor ellentétpárok sorozatából áll:

           „Sötét éjszakáról napnak fényességét,
           Fagylaló hidegről melegnek hévséget,
           Avagy hogy a tűzről jégnek hidegségét
           S akármi szárazról víznek nedvességét”,

rozsdáról  az arany fényességét, keserű ürömről a méz édességét, száraz kóróról a virág szépségét — nehéz megismerni,  mondja  a költő 5 strófán át húzódó ellentétpárok zuhatagával.

   Az  ellentétpárok alkalmazása néha végighúzódik  az  egész  versen, a  stilisztikai eszköz szerkesztési eljárássá válik. A rab vasat penget c. versben26 pl. így vonul végig a hárfapengetés effektusával szembeállított rabbilincs csörgésének emocionális hatása. A hárfapengés megédesíti a szívet, nevető örömet kelt, táncra indít, vigasztal, megrövidíti az időt, — a bilincsvas csörgése elkeserít, bánatot fakaszt, búsulásra,  sírásra indít,  keserűséget támaszt, végtelenül megnyújtja az idő folyását. A párhuzamos szerkesztési mód az érzelemmel telített ellentétességet teszi igen hatásossá.
   A barokk stilisztika fegyvertárából, Koháry gyakori szóképeiből még csak megszemélyesítéseiről,  metaforáiról teszünk említést. A szerencse sztereotip ábrázolása mellett (állhatatlan, irigy, senkinek nem kedvez, kereke szüntelen forog stb.) Kohárynál a Fortunának lába, feje, nyaka, farka, keze van; élő alak, aki nem tűri a pórázt, nyughatatlanul jár-kél, agyafúrt fejét szüntelenül azon törve, hogy akit karjára vett, azt megrontsa, talpa alá nyomja, markába szorítsa. A szerencse nemcsak mosolyog, többször mérges, dühös, gonosz valaki, aki a kárt kárral toldja. De élő valaki Koháry költészetében a bánat is. Ha valahová beszállásolja magát, onnan nem távozik. Bekvártélyozta magát a  költő mellé is, ott ül odújában, nem lehet elkergetni. Próbát  tesz elűzésére: „Haj  ki bánat, haj ki, fogházamból menj ki, nem tiéd e szállás, /Az farsang előjött, téged innen elüt...”mindhiába,  nincs  máshol maradása,  visszatér  hozzá.  S végül a költő kér tőle bocsánatot: „Kérlek, bánat,  kérlek,  hogy kikergettelek, bocsád meg vétkemet.. .”
  A  költő egy helyen életét a tengeri viharban hányódó hajóval szimbolizálja: „Szélvésztől hányatott s bú  árjában jutott hajónak éltemet / Tarthatom...”.
Bilincsvasának súlya (= bánata!) már-már  elsüllyedéssel fenyegeti.  A „keserűség árjában”, „ínségének habjai” közt is ott ragyog azonban kormányosa — az Isten. Ő irányítja tévelygő hajóját a  világ tengerén, és partot ér Isten országában, az „örök szabadságban”...
  Koháry István barokk fantáziája így spiritualizálta át a valóságot, jelenéssé derealizálva börtönéletét, transzcendenssé formálva földi létét. A barokk vallásosság égbe vágyó miszticizmusával, az édes csalás megszépítő erejével — mely létezővé teszi a látszatot és látszattá a valóságot — formálta elviselhetővé súlyos börtönének hosszú éveit.

   Koháry a sajátos képzelőerejével teremtett álomvilágban úgy mozgott,  mint  a  valóságban. Álomköltészete a barokknak abba a vonulatába tartozik, amelyik  a  bizonytalanságot, a realitás és vízió közti lebegést, a képtelenségeket, a halálérzés lidércnyomásait, az örökkévalóság áhítását — a barokk költészet témáit és motívumait fejezi ki a barokk művészi ábrázolás  eszközeivel.

(A teljes szöveg, jegyzetekkel: Irodalomtörténeti Közlemények, 1973, 501-513.)