LV. zsoltár

Halld meg, Úristen, kérésem,
Ne utáljad könyörgésem,
Halld meg sok esedezésem,
Hogy ne légyen elveszésem.

Reménkedvén úgy kiáltlak,
Sok szómmal talám megbántlak,
Uram, mikor téged látlak,
Soha semmin el nem váltak.

Sok ellenségem háborgat,
Csalárd pert felőlem forgat,
Hogy meghaljak, arra szorgat,
Nagy hamissággal nyomorgat.

Szűvem énbennem háború,
Életem, ládd, mely nyomorú,
Félelmes lelkem szomorú,
Halálban ejt az háború.

Két szemem halálra szunnyad,
Szívem nagy bánatban fonnyaf,
Testem vér nélkül elványad,
Uram, nyavalyámat szánjad.

Oh, ki ád két szárnyat nekem,
Megváltoztatnám hogy helyem,
Ahol megóhatnám fejem,
Ne fogyatnám el életem.

Az pusztába messze mennék,
Ahol senkitől nem félnék,
Bátron scendességben élnék,
Ellenségtől távol lennék.

Uram, édes reménségem,
Kérke, az én ellenségem
Ne lássa az én ínségem,
Ne szomorítsa vénségem.

Látom köztök a pártütést,
Az ellenem tött frigykötést,
Uram, őket verd meg mentést,
Ne tégy ebben semmi késést.

Mert ha külső ellenségem
Gyalázta volna vénségem,
Eltűrném ez nagy ínségem,
Mert az volna ellenségem.

De ímé, az én fiam űz,
Ellenem olyan, mint a tűz,
Veszélyben tanácsosom fűz,
Álnokul földemből kiűz.

Titkommal titkához fültem,
Véle együtt jártam, ültem,
Néki sok jovamot küldtem,
Szerettem, mint akit szültem.

Oh, bizony ezért meghalnak
És mindnyájan szégyent vallnak,
Pokol fenekére szállnak,
És szörnyű veszélyt találnak.

Én az Istenhez kiáltok,
Kérésemmel hozzá váltok,
Szüntelen csak rá kiáltok,
ÉS tőle oltalmat váltok.

Megszabadulok én; de ők,
elvesznek a vakmerő fők,
Mert nem békességszeretők,
Hanem ártatlan kergetők.

Az ő énvelem tött frigyek,
Látván jó szerencsés ügyök,
Eltörték, hogy veszett legyek,
Ők erősek, mint a hegyek.

Olyan nyelvek, mint a lágy vaj,
Szívök hideg, mint a jégzaj,
Szép szavok mellett titkon jaj,
Szívekben vagyon csak hadzaj.

Én penig minden gondomot,
Szándékom-és tanácsomat,
Az Úrra bíztam magamot,
Tőle várom oltalmamot.

Szárnya alatt az Úr megtart,
Keze mert bátorságos part,
Hogy felkeljek, nyújt kegyes kart,
És nagy hatalommal megtart.

Azkik penig engem lesnek,
Jobb korában életeknek
Mindnyájan hálóban esnek,
De én élek az Istennek.

Forrása: RMKT XVII, 4., kiad. Varga Imre, 110. sz.