Thordai János (1597 k.-1636)

  Az unitárius Thordai egymaga az erdélyi Rimay János és Szenczi Molnár Albert. Százötvenegy vers maradt utána, s ezek manierista költészetünk legkülönösebb dokumentumai, mert a késő-reneszánsz végletes stilisztikája szerint a teljes Psalteriumot foglalják magyar versekbe (A szent Dávid király dicsiretinek  magyar versekkel való rövid magyarázatja). A százötvenegyedik Thordai-vers is bravúrdarab: három rímes disztichon, azaz leoninus, a későbbi mesterkedőknek is kihívást jelentő versforma sikeres kísérlete. Rimay újsztoicizmusa a programadó nagy kortárs, Lipsius tanaival tartott kapcsolatot, de Epiktétosz-követő volt ő is. Már 1603-ban így írt Náprágyi Demeternek: „nagyságoddal együtt [... ] ugyanazon egy orvosnak és bajnoknak, Epictetusnak írásával is gyámolgatjuk életünket és reménységünket". Thordai 1630 körül Epictetusnak az jó erkölcsről írott könyvecskéje lefordításával követte a magyar újsztoikusok első nemzedékét. Leoninusa a rabszolga filozófus „csendes  szűvel hogy élj"-tanácsát ajánlja a ,jó olvasó"-nak. A  latinból készült  fordítás - kéziratban fennmaradt részeiből is megítélhető szabatos magyarságú, világos, hajlékony, szemléletes szöveg; Apáczai definiáló nyelvi küzdelmeinek itt semmi nyoma.  Az  Epiktétosz-átültetés közreadója szerint 1626-1636 között készülhetett; mindenesetre Thordai „pedagógiai és irodalmi munkásságának rövid időszakában".
  Hazaérkezvén az Odera menti Frankfurt egyeteméről, immár egykori kolozsvári iskolájának tanáraként, Thordai 1627-ben végezte el a Manierista  Psaltenum Ungaricum fordítását. Székfoglaló beszédét ennek előtte tarthatta; csak a címét ismerjük: Nosce te ipsum (Ismerd meg önmagadat).
   1626 tavaszán Kolozsvár „fényes ünnepségek színhelye  volt. A feleségével, Brandenburgi Katalinnal ott tartózkodó Bethlen Gábort és udvarát köszöntötte és vendégelte. Az unitárius kollégium komédiát rendezett a fejedelmi udvar tiszteletére. Kanyaró Ferenc a fejedelem fogadásának és  ünneplésének visszhangjaként fogta fel Thordai 45. zsoltárparafrázisának magas  szárnyalását" - kommentál  némi kétkedéssel Varga Imre.  Kanyaró ötlete nagyon is elképzelhető, érdekes feltevés. Kár,  hogy a zsoltárkönyv verseiről semmi hasonló életrajzi-élményi fogódzónk nincsen. Thordai titokzatos alak: irodalmi kapcsolatai ismeretlenek, kortársai nem említik. Tudta-e valaki egyáltalán Kolozsvár városában, hogy a  puritán unitárius papi palást nagy tehetségű poétát takar? Irodalmi működésének is szinte semmi nyoma: az unitárius egyház énekeskönyvét hivatalból szerkeszthette; szinte csoda, hogy 1632-ben publikálta benne két zsoltárát (kár, hogy a kritikai kiadás nem sorolja fel, melyek ezek); két fennmaradt imádsága is szokványos papi próza.
  Munkásságának  visszhangja csak hetven évvel később támad. Felvínczi György 1697-ben lemásolta Bogáti Fazakas Miklós és Thordai Psalteriumát, és szép panegiriszben mondott ítéletet érdemes kolozsvári elődjéről: „De az magyar nyelven, / Thordanusnál szebben nem énekelte senki. [...] Ha nézed értelmét, /Jobbat annál elmét/ Nem tudom, hogy kívánhatsz; / Ritmusira tekints,/Azokban hiba nincs,/Berniek ki nem is hányhatsz." (Kovács Sándor Iván)

Tartalom
XIX. zsoltár
XXIII. zsoltár
XXIX. zsoltár
XXXI. zsoltár
XXXIII. zsoltár
XXXV. zsoltár
XXXVIII. zsoltár
XXXIX. zsoltár
XLV. zsoltár
XLVI. zsoltár
LV. zsoltár
LVIII. zsoltár
LXXVIII
CXXXIX. zsoltár
CXLIV. zsoltár

Irodalom
RMKT XVII, 4., kiad. Stoll Béla, Bp., 1967.
Keserű Bálint, Epiktétosz magyarul - a XVII. század elején, ActHistLittHungUnivSzeg, 1963, 3--4.
Varga Imre, Thordai János zsoltárainak forrásáról és manierizmusról, ItK, 1968, 541-554.
Bitskey István, Thordai János manierizmusa. ItK, 1970, 527-530.