LXXXVIII. zsoltár

Oh, Úr Isten, téged hílak,
Éjjel és nappal kiáltlak,
Téged életemnek tartlak,
Azért hogy megsegélj, várlak.

Bocsásd hozzád könyörgésem,
Hallgasd meg esedezésem,
Tekénts meg reménkedésem,
Szánd meg síró könyvezésem.

Mert sok kénba fűzve vagyok,
Rajtam a nyavalyák nagyok,
Majd ugyan halálba fagyok,
Földbe temettetett vagyok.

Az holtak közé számláltak,
Megholtam és elsirattak,
Mint azokra, kik megholtak,
Énreám id földet hántak.

Ellenem keménnyé löttél,
Sötét, mély tömlöcbe töttél,
Hogy csak verten verj, felvöttél,
Haragodnak célul töttél.

Mint a nagy hatalmas habok,
Ostorid rajtam oly nagyok,
Haragodtól alig vagyok,
Meghalólag vízben lábbok.

Tőlem barátim elűzted,
Lábaim békóba fűzted,
Kénnal kénomat megtűzted,
Lelkemet tőled elűzted.

Mindenek előtt vagyok unt,
Immár szemem halálra hunt,
Testemből lelkem majd kifut,
S mégis szenvedek szörnyű bút.

Könnyben lábbó szemem rádnéz,
Uram, reám miért nem nézsz?
Kezem nyújtom, és fel nem véssz,
Hílak, de te jóval nem lész.

Talám halnom ugyan meg hagysz,
Dicséretednek úgy mit adsz?
A holthoz mi jót mutathatsz?
Annak eszébe nem juthatsz.

Ki dicsér a koporsóban?
KI emleget az halálban?
Avagy a sötét pokolban
Hirdetnek-é igazságban?

Ímé, Uram, én kiáltlak,
Téged mind napestig hílak,
Ha meghallgatsz, téged áldlak,
Jövel, segélj meg, mert várlak.

Uram, tőled miért vetsz el?
Színedet miért rejted el?
Uram, előled mit űzsz el?
Nagy kegyelmed mit rejted el?

Halófélben szegény vagyok,
Kezed sebi rajtam nagyok,
Csak mind félelemben vagyok,
Majd minden reményt elhagyok.

Nagy haragod égő tüze
Tőled igen messze űze,
Megégetvén kénban fűze
Búsulásodnak nagy tüze.

Az nyavalyák mint árvizek,
Oly igen megkörnyékeztek,
Ismerőim távul mentek,
Barátim elfelejtettek.

Oh, Úr Isten, tekénts reám,
Segélj meg, kegyelmes Atyám,
Légy megoltalmazó bástyám,
Vedd el rólam sok nyavalyám.

Forrása: RMKT XVII, 4., kiad. Varga Imre, 143. sz.