XXXV. zsoltár

Ítíld meg, Uram, ítíld meg azokat,
Kik bosszúmra szólnak méltatlan szókot,
Vedd meg körülem ásott mély sáncokat,
Juttasd szégyenbe gyakorlott harcokat.

Ragadj fegyvert, fogj pajzst és képemben,
Viaskodjál értem s víj bajt ügyemben,
Mellettem vonj kardot evszedelmemben,
Ellenségem ne fertezzék véremben.

Űzd és kergesd messze, s térj vissza hozzám,
Mondd ezt az én lelkemnek, édes Atyám:
Ímé, fiam, a te harcod megvívám,
És a te életed megoltalmazám.

Elhittem, Uram, bizony, hogy így járok,
Mert én segítséget csak tőled várok,
Az én ellenségimnek lészen károk,
Futtokban elesvén megtörik szárok.

Nem tartnak futásokban rendet és sort,
Miként az szél elhinti az apró port,
Úgy hányatnak el, érezvén az ostort,
S megvakulnak, nem látván az üdő kort.

Az te szent angyalod elűzi őket,
Nem lelik meg féltekben ösvényeket,
Homály s sötétség fogja bé szemeket,
Nem látják a magoktól vájt vermeket.

Nekem ástak vala, hogy abban vesznék,
Mikor szégyenvallva előttök futnék,
Ha kedvek szerént fejem beléesnék,
Hogy az én veszedelmemet nevetnék.

De különben esék, hogysem elszánták,
Hogy magoknak azt mívelték, megbánták,
Íme, gazdag marhájokat elhánták,
Ruhájokat a bokrok mind levonták.

Örvendez az én lelkem a prédának,
Örömében hálákot ád az Úrnak,
Egyik tagom azt mondja az másiknak,
Nincsen mása ez hatalmas nagy Úrnak.

Az erőtlent az erőstől megmented,
Egy szóddal az hatalmast elrettented,
Engem, szegény és szűkölködő szented,
Megtartasz, amiképpen megizented.

Ím, hamis tanúk költek fel mellőlem,
Amit nem szóltam, azt mondják felőlem,
Akiben hírem sincs, azt kérdik tőlem,
Árulkodnak, hogy kimennek előlem.

Gonoszt adnak az jóért s mérget szólnak,
Siralmas ügyemben egyedül hadnak;
Én penig, hogy ők veszélyben valának,
Véget nem vetek vala a sírásnak.

Sanyargatván testem értek böjtöltem,
Értek mint magamért, úgy könyörgöttem,
Mint atyámfiáért, úgy törekedtem,
Mint édes szülém halálán, úgy nyegtem.

Íme, ők, hogy én most sírok, örülnek;
Ellenem nagy álnokul öszvegyűlnek,
Nyelvek által híremben sebet tésznek,
Csikorgó fogokkal rágván megésznek.

Uram, meddig mulatsz és meddig késel?
Az én segítségemre nem kelsz-e fel?
Édes Atyám, sok nyavalyámot nézd el,
Az én neked szentelt lelkemet vedd fel.

Az sokaság között téged dicsérlek,
És sok nemzetségeknek kihirdetlek,
Örökkön-örökké néked éneklek,
Jó voltodért soha el nem felejtlek.

Ellenségim ne örüljenek rajtam,
Akiknek én mindenha jóval voltam,
De most szemmel hunnak, hogy megszorultam,
Azt állítják, hogy tőled elmaradtam.

Békességre nem ügyekeznek velem,
Álnokul gonoszt végeznek felőlem,
Mikor őket békességre ingerlem,
Csak nagy hahotájokat hallja fülem.

Tennenmagad láttad, mint csúfoltak meg,
Uram, kelj fel érettem, ne ülj veszteg,
Igazságod szerént ügyöm ítéld meg,
Tedd azt, hogy ezek szégyenüljenek meg.

Azkik penig énnekem jót kévánnak,
Hadd örvendezzenek igazságomnak,
Irgalmasságodért felmagasztalnak,
És mindörökké velem együtt áldnak.

Forrása: RMKT XVII, 4., kiad. Varga Imre, 32. sz.