XXXIX. ZSOLTÁR

Nota:Jer, emlékezzünk, keresztyén...

1. Mondék szívemben: tellyes éltemben
     arra vigyázok, hogy ne míveljek bűnt,
  Hogy mást ne sértsek, s nyelvvel ne vétsek,
     szívemben ilyen szándék és tanács tűnt.

2. Nyelvemet azért fogadásomért,
     hogy ne szólhasson, megkötözöm lánccal,
  Igazat nem vők sült némává lők,
     nyelvem környülvőm két rendbéli sánccal.

3. Haliam szidalmam, vala hatalmam,
     gyalázatomért de nem állék bosszút,
  Hogy ne vétkezném, s szóm meg ne szegném,
     a gondolatra üdőt vők és hosszút.

4. Eszemben juta éltem uta,
     sok bűnöm zsoldja szívemben megsújta,
  Szívem felgyúla, búm megújula,
     keserves ügyem nagy siralmat nyújta.

5. Mellyemet verem, halálom kérem,
     mondván: Úristen, mégis, meddig éltetsz?
  Ha ez élet volt,  akiben elholt
     szívem, és mégis több veszéllyel féltetsz.

6. Esztendőm száma, nyavalyám várna,
     vagyok mint pára, mint tűzön függő üst,
  Fogyat a bosszú, emészt, mint a szú,
     a rágalmazás keserget, mint  a füst.

7. Az szű mire vág, haszontalanság,
     az egész világ csak bú s fájdalom s kár,
  Az ember maga halálnak taga,
     elvész, mint az árnyék, mint buborék, úgy jár.

8. Haboz ez földön, nem állhat zöldön,
     megszárad és asz, s mégis a kéncsen kap,
  Törvényt hátrahagy, tisztességre vágy,
     kit a szerencse két kézzel földhöz csap.

  9. Ilyen ez világ, aki reá hág,
      sokáig nem áll, mindenek elmúlnak,
    Úr, király, paraszt, fű, virág, haraszt,
      megrendül a föld, és mind beléhullnak.

10. De te megmaradsz, s  engem el nem hadsz,
      Úristen, az te napod örökké tart,
    Azért én reádbízom és hozzád,
      a te jóvoltod mert bátorságos part.

11. Te vagy a jóság, kincs  és gazdagság,
      tenálad vagyon az én örökségem,
    Te vagy koronám, arany boronám,
      te vagy örömem, minden dücsöségem.

12. Bocsásd meg bűnöm, s osztán megszűnöm
      minden bánattól, és örömben élek,
    Ez világ a test, ha hány, vét is lest,
      megszabadulván senkitől nem félek.

13. Hogy peniglen most ez vakmerő kost
      reám bocsáttad, hogy gyalázzon engem,
    Földre borulék, hogy megpirulék,
      tudván hogy te vagy, aki büntetsz engem.

14. Ostorod vedd el, hadd állhassak fel,
      mert a te erőd az földig lenyomott,
    Súlyos kezed vert egy szegény embert,
      kinek erőtlen lába megcsuszamott.

15. Bűnöm bennem  oly, mint a ruhamoly,
      keserűséggel titkon ront a kereszt,
    Én azt tudtam, hogy nő napom, nem fogy,
      ez alatt ímé, a bűn majd megepeszt.

16. Esedezésem és könyörgésem
      Hallgasd meg, Uram, nám, te vagy oltalmom,
    Tovább ne hallgass, mégis ne mulass,
      fordíts örömre szíbeli fajdalmom.

17. Zsellér s jövevény vagyok, én szegény,
     miképpen az én atyáim, elmúlom;
    Kedvezz hát nékem, s bocsásd meg vétkem,
     amíg ez rövid élettől megválom.

18. így síra Dávid, mikor futtában
      Sémei őtet rút szókkal gyalázá,
   Ez harminckilenc énekben magát,
      gondolván bűnét igen megalázá.

Forrása: RMKT XVII, 4., kiad. Varga Imre, 94. sz.