Narratív tér és narratív idő

A tér és az idő olyan fogalmak, melyek nem férhetők hozzá közvetlenül a tapasztalás számára, csakis az észlelés és a jelölési rendszerek által szolgáltatott jelzések által. A beszélt nyelvek például az igeidők tagolása vagy a közelre és távolra mutató helyhatározószók által artikulálják az idő és a tér fogalmát. A nyelvi viszonylagosság teoretikusai szerint az egyes nyelvek annyira eltérően tagolják a tér és az idő tapasztalatát, hogy például a hopi indiánok nyelve nem ismeri a múlt és a jelen idő közti megkülönböztetést, ehelyett egy térbeli különbséggel operál: azzal, hogy az elbeszélt esemény a narrátor terében zajlik-e vagy sem.1

A narratívák által megképzett tér-idő egyik kitüntetett módja annak, ahogyan a tér és az idő fogalmáról általában gondolkodunk: a narratívák nemcsak térben és időben bontakoznak ki, hanem létre is hozzák a tér és az idő bizonyos szemléletét. Akárcsak a mindennapi tér-2 és időészlelés, a narratív tér és a narratív idő is konstrukció eredménye. A narratív tér-idő nem valamiféle homogén tér-időélményt jelent, hanem az egyes médiumok által szolgáltatott jelek és jelzések értelmezésén alapuló tevékenységnek az eredményét. Egyetlen idő- vagy téraspektus sem jelenik meg önmagában, hanem rá van utalva a jelek reprezentáló szerepére. A narratív tér jelei lehetnek például a mélységélesség, a keretezés, a felület textúrája, a távolság és a látószög, ugyanígy a fejezetek közti cezúra, a szereplők fokalizációs tevékenysége és így tovább. A reprezentáció terének e jelzései – a „színpadtól a vászonig” (Aumont 1997) – tehát médiumfüggőek, a narratív tér és idő vizsgálatánál következésképpen fel kell térképeznünk a reprezentációs rendszerek erre vonatkozó lehetőségeit.

A narratív térre és időre vonatkozó jelzések e halmaza gyakran egymásnak ellentmondó jelentéseket implikál: ha például a vásznon megjelenő kép felületére, textúrájára figyelünk, akkor a képet síkfelületként értelmezzük, mint foltok és vonalak mintázatát, s nem úgy, mint ami a történet helyszínére, az előtér-háttér- és mélységviszonyokra utaló jelek együttese. Vagy ha az egymás után pergő képek idejét lineárisnak észleljük, akkor nem ismerjük fel a történetbeli egyidejűséget vagy előre- és visszautalást. A narratív tér és idő jelei tehát eltérő tér-időaspektusokra utalnak, melyeket a narratológia a történet, a narráció és a befogadás tér- és időszerkezeteként különít el. A narratív szövegek befogadása e szintek közti állandó ingázást és közvetítést jelent.

Először a filmi szerkesztés kétféle módozatát vesszük szemügyre, melyek a filmi médium alapvető fragmentáltságának eltérő felhasználásából adódnak. A narratív térrel foglalkozó fejezet egy intermediális keretben (irodalom, színház, statikus képek) mutatja be a filmi tér létrehozásában alkalmazott jelzések funkcióit és értelmezési lehetőségeit. A narratív szövegek befogadásának egyik paradoxona, hogy az olvasónak, nézőnek egy kettős viszonyt kell kialakítania a történet idejéhez: egyrészt úgy kell létrehoznia, mint a jövőre nyitott történések horizontját, másrészt pedig mint a lezárás által perspektivált utólagos aktus termékét.