Az upaniṣadok

Az upaniṣadok [upanisad] a Védikus korpusz részét képezik, vagyis az ortodox hindú tradíció szentiratai közé tartoznak, azon belül is a śruti [sruti] kategóriába (lásd a Bevezetésben). Formailag a brāhmaṇa [bráhmana] és az āraṇyaka [áranjaka]szövegek folytatásai, tartalmukat tekintve viszont a Ṛgveda [rigvéda] és az Atharvaveda [atharvavéda]kozmogóniai-kozmológiai himnuszaival is rokonságot mutatnak. Magát az upaniṣad szót kétféleképpen szokták értelmezni: vagy mint „leülés [a mester mellé]”, vagy mint „melléhelyezés”, vagyis kapcsolatok, megfelelések feltárása a makrokozmosz és a mikrokozmosz alkotóelemei között.

A legrégebbinek tekintett upaniṣadok szoros kapcsolatotban állnak a velük azonos védikus iskolához tartozó brāhmaṇa-szövegekkel, és hozzájuk hasonlóan nagyrészt prózában íródtak. Ehhez a csoporthoz tartozik a Bṛhadāraṇyaka- [brihadáranjaka], a Chāndogya- [cshándógja], az Aitareya- [aitaréja], a Taittirīya- [taittiríja] és a Kauṣītaki-[kausítaki] upaniṣad (kb. Kr.e. VII–V. század), melyek mintegy száz bölcs tanításait tartalmazzák. Ezek a bölcsek már a brāhmaṇa-szövegekben is megjelennek, és mintegy öt generációt fognak át. A két leghosszabb upaniṣad, a Bṛhadāraṇyaka és a Chāndogya valószínűleg több, eredetileg önálló szöveg összeszerkesztése révén jött létre.

Az upaniṣadok másik csoportját szintén a brāhmaṇa-szövegek végéhez csatolták, ám ezek kapcsolata nem olyan szoros a brāhmaṇákkal. Közülük a legkorábbiak versben íródtak, a későbbiek versben és prózában vegyesen. Valószínűsíthető kronológiai sorrendben a következő szövegek tartoznak ide: Kena- [kéna], Īśa- [ísa], Kaṭha- [katha], Śvetāśvatara- [svétásvatara], Praśna- [prasna], Muṇḍaka- [mundaka], Mahānārāyaṇa- [mahánárájana], Māṇḍūkya- [mándúkja] és Maitrī- [maitrí] upaniṣad (kb. Kr.e. IV–I. század).

A fenti két csoporton kívüli upaniṣadok kapcsolata a védikus szövegekkel pusztán formális (ha van egyáltalán), később is keletkeztek, mint a fenti tizennégy szöveg, és általában valamilyen poszt-védikus hindú vallási irányzathoz kapcsolhatók. Upaniṣadnak nevezett műveket egészen a modern időkig írtak Indiában.

Az upaniṣadok nagy része párbeszédes formában íródott, illetve olvashatunk bennük kitűzött díjért rituális környezetben folyó vitákról is. Az egyik legismertebb ilyen versenyt a Bṛhadāraṇyaka-upaniṣad (3.1.1) beszéli el: Janaka [dzsanaka] király ezer tehenet tűz ki díjként a vita győztesének, s a díjat egyik leghíresebb tanítómester, Yājñavalkya [jádnyavalkja] nyeri el. Az upaniṣadokban szereplő tanító bölcsek közül sokan kṣatriyák (mint például Janaka király), és például az úrjaszületés tanát, hasonlóan több más újításhoz, egy kṣatriya adja elő. Ugyanakkor az upaniṣadok a makro- és mikrokozmosz közti kapcsolatokat, valamint ezeknek az áldozat mezokozmoszához való viszonyát feltáró fejtegetésekben a korábbi védikus szövegek hagyományát folytatják.

A tanítások egyik központi fogalma a brahman, az áldozati rítusban rejlő szent erő, amely az upaniṣadokban az egész univerzum alapvető princípiumává válik. A legkorábbi upaniṣadok a brahmant az étellel illetve a lélegzettel azonosítják, majd az egész világ esszenciájával, a jelenségek mögötti valósággal, amelyből a világ kiárad. Az upaniṣadok másik alapfogalma az ātman [átman], az ember örök, elpusztíthatatlan része, ha úgy tetszik lelke, melyet sokszor a prāṇával [prána], az életerővel azonosítanak, és részletesen leírják a viszonyát az érzékekkel, melyeket különféle természeti jelenségekkel kapcsolnak össze. A makro- és mikrokozmikus megfeleltetések logikus folyománya volt az univerzális és az egyéni princípium, a brahman és az ātman azonosítása. Az ātman természetét illető spekulációk még nem tisztulnak le teljesen az upaniṣadokban, mindenesetre már a Bṛhadāraṇyaka-upaniṣadban megjelenik az a felfogás, hogy az ātman tiszta tudatosság, amely minden tapasztalásunk alapja.

Bár az upaniṣadok értelmezéséből született vedānta [védánta] filozófia egységesnek próbálja bemutatni az upaniṣadok tanítását, azok valójában egymástól nagyon különböző spekulációkat tartalmaznak, a védikus áldozati rítusoknak a kozmoszra gyakorolt hatásától az újraszületés elméletéig, az egyetlen valóban létező, absztrakt világprincípiumtól a személyes, teremtő istenig. Bár az upaniṣadok a ritualisztikáról a gnózisra helyezik át a hangsúlyt, szerzőik tudósai voltak a rituális terminológiának és tanításaikban igyekeztek feltárni a rituális cselekedetek és szövegek rejtett értelmét. A kozmológiai részekben a védikus világkép továbbfejlesztését láthatjuk: a korai háromosztatú világ (föld, ég, és a kettő közötti tér) kibővül az ég felett négy szférával, ugyanakkor a föld alatti világokkal, poklokkal a korai upaniṣadokban még nem találkozunk. A halál utáni lét szempontjából jelentős a mindenség felosztása az emberek, az ősök és az istenek világára.

Az újraszületés tana sok tekintetben a ritualisztikus gondolkodásra vezethető vissza (a karman szót is rituális cselekedet értelemben használják elsősorban a korábbi védikus szövegek). Ahogyan a rituális tett automatikusan, az ok-okozat törvénye alapján, isteni beavatkozás nélkül hozza meg gyümölcsét, a morálisan jó illetve rossz cselekedetek is automatikusan kedvező illetve kedvezőtlen újraszületést eredményeznek. Egy korai elképzelés szerint (Bṛhadāraṇyaka-upaniṣad 6.2) a lélek a test elhamvasztása után füst formájában az ősök világán át felszáll a Holdba, majd eső formájában visszatér a földre, innen a növényekbe kerül, majd a növényeket megevő férfiban maggá válik, és a nő méhéből újra megszületik. A tudás birtokosai kiszabadulnak ebből a zárt világból, és az istenek világán és a Nap kapuján át eljutnak a brahman világába.

A verses upaniṣadokban, mint például a Śvetāśvatara, a sāṃkhya [szánkhja] filozófia kozmológiájának egy korai változatát találjuk, amely feltételez egy őseredeti, anyagi princípiumot (prakṛti [prakriti] vagy pradhāna [pradhána]), amelyből a látható világ kifejlődött. A klasszikus sāṃkhyától eltérően ezek az upanisadok egy teremtő istenségről is tanítanak, aki irányítja a világ kialakulását. Az ősanyagon és a teremtőn kívül léteznek a lelkek, akik az emberi testben, az anyag börtönébe zárva születnek újra és újra, amíg az isten kegyelméből el nem nyerik a megszabadulást.

Az alábbiakban Vekerdi József fordításában olvashatunk részleteket a Bṛhadāraṇyaka-, a Chāndogya-, a Kaṭha- és a Śvetāśvatara-upaniṣadból.

Bṛhadāraṇyaka-upaniṣad

A Bṛhadāraṇyaka-upaniṣad a Śatapatha-brāhmaṇának [satapatha-bráhmana], a Fehér Yajurveda [jadzsurvéda] nevű védikus iskola szövegének a végén található. Az upaniṣad három részből áll, melyek mindegyikében több önálló történetet, párbeszédet, vitaleírást gyűjtöttek össze a szöveg szerkesztői. A tudományos konszenzus ezt tartja a legkorábbi upaniṣadnak, bár egyes részei későbbiek lehetnek a Chāndogya-upaniṣad bizonyos részeinél. Címe („Nagy āraṇyaka-upaniṣad”) szintén archaikus voltára, az upaniṣadoknál korábbi āraṇyaka-szövegekkel való rokonságára utal.

Az alábbiakban két híres tanító, a király Janaka és a brāhmaṇa Yājñavalkya párbeszédét olvashatjuk az ātman mibenlétéről és a halál utáni létről.

IV. 3-4.

Egyszer Jádzsnyavalkja felkereste Dzsanakát, Vidéha királyát. Elhatározta: „Nem fogok beszélni.”[1] Azonban mikor tűzáldozat alkalmával Dzsanaka, Vidéha királya, Jádzsnyavalkjával beszélgetett, Jádzsnyavalkja megígérte, hogy teljesíti egy kívánságát. Ő azt kérte, hogy bármit kérdezhessen. Beleegyezett. Az uralkodó először ezt kérdezte:

— Jádzsnyavalkja, mi világít az ember lelkének?

— A Nap világít neki, uralkodó — válaszolta. — Mert a Nap világánál ül, jár, dolgozik, tér meg.

— Úgy van, Jádzsnyavalkja. És ha a Nap lemegy, mi világít az ember lelkének, Jádzsnyavalkja?

— A Hold világít neki. Mert a Hold világánál ül, jár, dolgozik, tér meg.

— Úgy van, Jádzsnyavalkja. És ha a Nap lemegy és lemegy a Hold, mi világít az ember lelkének, Jádzsnyavalkja?

— A tűz világít neki. Mert a tűz világánál ül, jár, dolgozik, tér meg.

— Úgy van, Jádzsnyavalkja. És ha a Nap lemegy és lemegy a Hold, és kialszik a tűz, mi világít az ember lelkének, Jádzsnyavalkja?

— A beszéd világít neki. Mert a beszéd világánál ül, jár, dolgozik, tér meg. Ezért, uralkodó, ha a saját kezét sem látja, oda megy, ahol beszéd hangzik.

— Úgy van, Jádzsnyavalkja. És ha a Nap lemegy és lemegy a Hold, és kialszik a tűz, és elhallgat a beszéd, mi világít az ember lelkének, Jádzsnyavalkja?

— Saját Énje (átman) világít neki. Mert saját Énje világánál ül, jár, dolgozik, tér meg.

— Mi a saját Énje?

— Az ember lelke[2] ez, amely a megismerést adja, amely a lélegzetben és a szívben tartózkodik, amely belülről világít. Ez változatlan, és mégis bejárja mindkét világot,[3] s úgy tűnik, mintha gondolkozna, úgy tűnik, mintha mozogna, mert mikor álommá válik, fölülemelkedik ezen a világon, a halál alakzatain.

Amikor ez az emberi lélek megszületik és testbe költőzik, bajok fertőzik meg. Amikor halálakor távozik belőle, maga mögött hagyja a bajokat.

Ennek az emberi léleknek két tartózkodó helye van: az itteni és a túlvilági. Összekötő harmadik hely az alvás. Mikor ezen az összekőtő helyen tartózkodik, mindkét másik helyet látja: az ittenit is, a túlvilágit is. Időszakonként a túlvilági helyen tartózkodik. Amikor erre az időszakra kerül sor, mindkét dolgot látja: a bajokat is, a boldogságot is. Amikor álomba merül, ennek az egyetemleges világnak az anyagából vesz magának, azt saját magának kifaragja és felépíti, és saját fényénél, saját világosságánál alszik. Ilyenkor az ember lelke saját magának világít.

Ott nincsenek kocsik, nincsenek igavonók, nincsenek utak: ő teremt magának kocsikat, igavonókat, utakat. Ott nincs öröm, boldogság, gyönyőr: ő teremt magának őrőmöt, boldogságot, gyönyört. Ott nincsenek víztartók, tavak, folyók: ő teremt magának víztartókat, tavakat, folyókat. Mert ő itt alkotó.

Erről szól ez a vers:

Lerázza álmában a test bilincsét,

és éberen nézi a szunnyadókat,

majd fényt merít s fenti helyére megtér

az arany Lélek, a magános hattyú.

Lélegzet élteti a lenti fészkét,

s e fészket elhagyva, magasba rőppen

és kószál kedvére a halhatatlan

aranyszín Lélek, a magános hattyú.

Fel és alá száll álmában, s mint isten,

kedvére számtalan alakot ölt fel.

Egyszer szép nőkkel enyelegve vígad,

másszor rémlátomások szemtanúja.

Mulatsága helyét látjuk, de őt nem látja senki sem.

Ezért mondják, hogy senkit sem szabad hirtelen felébreszteni, mert gyógyíthatatlan baj éri azt, akihez nem tér vissza.

Azt is mondják, hogy ilyenkor is ébrenlétének világában él, mert álmában is ugyanazokat látja, amiket ébren lát, Ilyenkor az ember lelke saját magának világít.

— Ezer tehenet ajándékozok neked, tiszteletreméltó úr! Beszélj tovább megváltásom útjáról![4]

— Miután ebben az üdvös állapotában[5] kedvére időzött, csapongott, jót és rosszat látott, ismét visszasiet kiinduló helyére, az álomba. Amit ott látott, abból semmi sem követi; mert a lélek nem kötődik semmihez.

— Igen, úgy van, Jádzsnyavalkja. Ezer tehenet ajándékozok neked, tiszteletreméltó úr! Beszélj tovább megváltásom útjáról!

— Miután az álom állapotában kedvére időzött, csapongott, jót és rosszat látott, ismét visszasiet kiinduló helyére, az ébrenlét állapotába. Amit ott látott, abból semmi sem követi; mert a lélek nem kötődik semmihez.

— Igen, úgy van, Jádzsnyavalkja! Ezer tehenet ajándékozok neked, tiszteletreméltó úr! Beszélj tovább megváltásom útjáról!

— Miután az ébrenlét állapotában kedvére időzött, csapongott, jót és rosszat látott, ismét visszasiet kiinduló helyére, az álom állapotába. Mint ahogyan a nagy hal a folyó két partja kőzött csapong, az innensőt és a túlsót érintve, éppígy az emberi lélek is e két állapot között csapong, az álom és az ébrenlét állapota között. Mint ahogyan a levegőben a sólyom vagy a sas a röpködéstől kimerülve összecsukja szárnyát és nyugvóhelyére tér, éppígy az emberi lélek is abba az állapotba igyekszik jutni, amelyben elalvása után nem vágyik semmiféle vágyra, nem lát semmiféle álmot.

Olyan vékony erek futnak benne, mint egy ezer felé hasított hajszál; ezek neve hitá. Fehér, kék, sárga, zöld, vörős színnel vannak telítve. Amikor úgy látja, mintha megölnék, mintha legyőznék, mintha elefánt üldözné, mintha gödörbe esnék, ilyenkor tudatlanságból azokat a veszedelmeket éli át, amelyeket ébren látott. Amíkor viszont úgy látja, mintha isten volna, mintha király volna, mintha ő volna minden, akkor a legfelső világban érzi magát.

Ez az az alakja, amelyben felülemelkedik a kívánságokon, megszabadul minden bajtól, nem ismer félelmet. És mint ahogy az, aki a szeretett nőt őleli, nem vesz tudomást sem külső, sem belső dolgokról, éppígy az emberi lélek, amikor merő énjét öleli, nem vesz tudomást sem külső, sem belső dolgokról. Ez az az alakja, amelyben vágyai beteltek, csak önmagára (átman) vágyik, nem ismer bánatot.

Ekkor az atya nem atya, az anya nem anya, a világ nem világ, az istenek nem istenek, a Védák nem Védák. Ekkor a tolvaj nem tolvaj, a gyilkos nem gyilkos, a kaszton kívüli nem kaszton kívüli, az érinthetetlen nem érinthetetlen, a szerzetes nem szerzetes, a remete nem remete. Ekkor nem következik be jó, és nem következik be rossz, mert szívének minden bánatán túljutott.

És noha ekkor[6] nem lát, mint látó nem lát. Mert nem lehetséges, hogy a látó látása megszűnjék, mivel elpusztíthatatlan. Azonban rajta kívül nincs más, tőle eltérő és független, amit láthatna.

És noha ekkor nem szagol, mint szagló nem szagol. Mert nem lehetséges, hogy a szagló szaglása megszűnjék, mivel elpusztíthatatlan. Azonban rajta kívül nincs más, tőle eltérő és független, amit szagolhatna.

És noha ekkor nem ízlel, mint ízlelő nem ízlel. Mert nem lehetséges, hogy az ízlelő ízlelése megszűnjék, mivel elpusztíthatatlan. Azonban rajta kívül nincs más, tőle eltérő és független, amit ízlelhetne.

És noha ekkor nem beszél, mint beszélő nem beszél. Mert nem lehetséges, hogy a beszélő beszéde megszűnjék, mivel elpusztíthatatlan. Azonban rajta kívül nincs más, tőle eltérő és független, amit mondhatna.

És noha ekkor nem hall, mint halló nem hall. Mert nem lehetséges, hogy a halló hallása megszűnjék, mivel elpusztíthatatlan. Azonban rajta kívül nincs más, tőle eltérő és fúggetlen, amit hallhatna.

És noha ekkor nem gondol, mint gondoló nem gondol. Mert nem lehetséges, hogy a gondoló gondolata megszűnjék, mivel elpusztíthatatlan. Azonban rajta kívül nincs más, tőle eltérő és független, amire gondolhatna.

És noha ekkor nem tapint, mint tapintó nem tapint. Mert nem lehetséges, hogy a tapintó tapintása megszűnjék, mivel elpusztíthatatlan. Azonban rajta kívül nincs más, tőle eltérő és független, amit tapinthatna.

És noha ekkor nem ismer, mint ismerő nem ismer. Mert nem lehetséges, hogy a megismerő megismerése megszűnjék, mivel elpusztíthatatlan. Azonban rajta kívül nincs más, tőle eltérő és független, amit megismerhetne.

Mert csak ahol másik is van, ott láthatja az egyik azt a másikat, szagolhatja az egyik azt a másikat, ízlelheti az egyik azt a másikat, mondhatja az egyik azt a másikat, hallhatja az egyik azt a másikat, gondolhatja az egyik azt a másikat, tapinthatja az egyik azt a másikat, ismerheti meg az egyik azt a másikat.

A látó egyedül, második nélkül, olyan lesz, mint a víz. Uralkodóm, ez a brahman-világ — oktatta Jádzsnyavalkja. — Ez az ő legfőbb célja, ez az ő legfőbb szerencséje, ez az ő legfőbb világa, ez az ő legfőbb boldogsága. Ennek a boldogságnak a többi lény csak egy részét élvezi.

Ha egy ember szerencsés, gazdag, a többieken uralkodik, minden emberi élvezetben dúskál, ez az emberek legfőbb boldogsága. Ám az emberek száz boldogsága az eget elnyerő ősök egyetlen boldogsága. Ám az eget elnyerő ősők száz boldogsága a gandharva-szellemek világában egyetlen boldogság. Ám a gandharva-szellemek világának száz boldogsága a tetteik jutalmául istenséget nyerő jutalom-istenek egyetlen boldogsága. Ám a jutalom-istenek száz boldogsága a született istenek egyetlen boldogsága. Ám a született istenek száz boldogsága a Teremtmények Urának világában egyetlen boldogság. Ám a Teremtmények Ura világának száz boldogsága a brahman-világban egyetlen boldogság. És ez a legfőbb boldogság, ez a brahman-világ, uralkodó — szólt Jádzsnyavalkja.

— Ezer tehenet ajándékozok neked, tiszteletreméltó úr! Beszélj tovább megváltásom útjáról!

Ekkor azonban Jádzsnyavalkja megijedt:

— Ez az eszes király már mindent kicsikart belőlem! — Miután az álom állapotában kedvére időzőtt, csapongott, jót és rosszat látott, ismét visszasiet kiinduló helyére, az ébrenlét állapotába.

És mintha valaki a jól összeillesztett szekéren úgy haljtana, hogy az szétesnék, ugyanígy szétesik testi énünk, amelyet eddig megismerő énünk hajtott, amikor a test utolsót lehell.

Amikor az ember elsorvad, amikor az öregség vagy láz elsorvasztja, akkor a száráról leszakadó mangóhoz vagy fügéhez hasonlóan kiszakad a tagokból az emberi lélek, és ismét visszasiet kiinduló helyére, újabb életre.

És mint ahogy az érkező királyt az őrök, bírák, kocsihajtók és faluvezetők étellel, itallal, hajlékkal várják, s kiáltoznak: „Jön, közeleg!” — éppígy várja minden lény azt, aki ezt tudja, mondván: „A brahman jön, az közeleg!” És mint ahogy a távozó király köré gyülekeznek az őrök, bírák, kocsihajtók és faluvezetők, éppúgy gyülekezik minden életerő énünk köré a halál pillanatában, amikor a test utolsót lehell.

Amikor énünk elgyengül és eszméletét veszíti, ezek az életerők[7] köréje gyülekeznek. Ő magába gyűjti ezeket a hőrészecskéket, és leszáll a szívbe. Amikor a szemben lévő emberi lélek vissza, befelé fordul, akkor többé nem ismer fel alakokat. „Eggyé válik [vagy: egyedül marad],[8] nem lát” — mondják ilyenkor. „Eggyé válik, nem szagol” — mondják ilyenkor. „Eggyé válik, nem ízlel” — mondják ilyenkor. „Eggyé válik, nem beszél” — mondják ilyenhor. „Eggyé válik, nem hall” — mondják ilyenkor. „Eggyé válik, nem dolkozik”— mondják ilyenkor. „Eggyé válik, nem tapint” — mondják ilyenkor. „Eggyé válik, nem ismer meg” — mondják ilyenkor. A szíve csúcsa fényleni kezd, és ezzel a fénnyel énje távozik belőle a szemén keresztül, vagy a fején keresztül, vagy teste más részén keresztül. Távozásakor vele távozik a lélegzet. A lélegzet távozásakor vele távozik az összes életerő. Ismeretté válik, és nyomon követi az ismeretet. Tudása, tettei és előző tapasztalatai indítják útjára. És mint ahogy a hernyó, ha egy fűszál végére ér, újabb útra indul és átmászik, éppígy énünk is, ha testünket elhagyta, leveti a nem tudást, újabb útra indul és átmegy. És mint ahogy a szövőnő felfejt egy darab szövetet és újabb, szebb mintát sző belőle, éppígy énünk is, ha testünket elhagyta, leveti a nem tudást, és újabb, szebb alakot ölt, akár az ősök között, akár a gandharva-szellemek között, akár az istenek között, akár a Teremtmények Uránál, akár Brahmánál, akár más lények között.

Mert énünk azonos a brahmannal. Ismeretből áll, gondolatból áll, lélegzetből áll, szemből áll, fülből áll, földből áll, vízből áll, szélből áll, levegőből áll, fényből és fénytelenségből áll, vágyból és vágytalanságból áll, haragból es haragtalanságból áll, igazságból és igazságtalanságból áll, mindenből áll. Attól függően, hogy ebből vagy abból áll: ahogyan cselekszik, ahogyan viselkedik az ember, o1yanná lesz. A jótevő jó lesz, a gonosztevő gonosz lesz. Erényessé erényes tettek következtében lesz, gonosszá gaztettek következtében. Ezért mondják azt, hogy az emberi lélek vágyakból áll. Amilyenek az ember vágyai, olyanok lesznek a képességei; amilyenek a képességei, olyan cselekedeteket cselekszik; amilyen cselekedeteket cselekszik, olyan lesz a sora.[9]

Erről szól ez a vers:

Olyan világba jut a tette révén,

mint melyhez gondolata kapcsolódik.

Ha elnyerte a tett bérét azért, amit cselekedett,

a túlvilágról e földre újabb tettekre visszatér.

Ez vonatkozik arra, akinek vágyai vannak. Most szóljunk arról, akinek nincsenek vágyai. Aki vágytalan, aki eltávoztatta vágyait, kiélte vágyait, vágya csak önmaga (átman), abból nem távoznak az életerők. Minthogy ő brahman, a brahmanba jut.

Erről szól ez a vers :

Ha a halandó szívéből minden kívánság távozik,

bizonnyal halhatatlan lesz, s a brahmant már itt élvezi.

Mint ahogy a halott, levedlett kígyóbőr fekszik a hangyabolyon, ugyanúgy fekszik ez a test is. Azonban a testetlen, halhatatlan lélegzet brahman és fény.

— Ezer tehenet ajándékozok neked, tiszteletreméltó úr! — szólt Dzsanaka, Vidéha királya.

— Erről szól ez a vers:

Lábaim elé fut az ősi ösvény,

a keskeny, hosszu út, s én reá léptem.[10]

A brahman-látók, megvilágosultak

ezen jutnak az égbe, s azon is túl.

Mondják, fehér, kék, sárga, vörös és zöld

szín fényétől csillog-ragyog az ösvény.

Brahman-tudók, igazak és kitartók

járják; a brahman viszi erre őket.

Vak sötétségbe buknak le a tudatlanság hívei,

ám még nagyobb sőtétségbe, akiknek a tudás elég.

Örömtelen világokba, a vak homály tájaira

kerülnek haláluk után a balgák és tudatlanok.

De ha önmagát helyesen felismerte: „Én ez vagyok”,

van-e vágy, van-e kívánság, mely a testhez kötözze őt?

Ki megtalálja a saját valóját

a létnek sűrű szövevénye mélyén,

mindenható lesz és világ-teremtő;

annak világa maga lesz az üdv hona.

Már itt e létben e felismerés vezet;

ha ezt nem tudjuk, a tudatlanság csapás.

Halhatatlan lesz, aki ezt felismeri;

bánat vár arra, aki ezt nem ismeri.

Ha önmagát mint az örök istenséget tekinti már,

múlt és jővő teremtőjét — többé nincs mitől félnie.

Ez előtt pereg szüntelen az évek és napok sora;

mint fény fényét, őrök létet imádják ezt az istenek.

Az öt nép[11] és az öt elem és az űr támasza is ez.

Ön-lényem ez, s ez az örök brahman. Tudom, s örök vagyok.

Aki a lehelletben a lélegzetet,

szemben a látást, a fülben a hallást,

elmében a gondolatot felismeri,

az meglátta az őrök, ősi brahmant.

Gondolattal kell meglátni: minden egy, nem külőnbözik.

Aki itt különbséget lát, halál után halálba hull.

Lásd meg, hogy oszthatatlan-egy a mérhetetlen Végtelen,

s az űrfölötti, nem múló, nem születő ön-lényed ez.

Úgy tesz szert bölcsességre a bölcs pap, ha ezt felismeri.

Ne a szavakon töprengjen, mert csak fáraszt a sok beszéd.

Mert ez az a nagy, nem-születő Önvaló, amely az életerők közül a megismerésen, a szív belsejében lévő térben[12] nyugszik. Mindennek kormányzója, mindennek parancsolója, mindennek fejedelme. Jó tettektől nem lesz nagyobbá, gonosz tettektől nem lesz kisebbé. Ő a mindenség ura, az élőlények parancsolója, az élőlények őrizője. Ő a gát,[13] amely a világokat elválasztja, hogy össze ne keveredjenek. Őt kívánják megismerni a papok a Védák tanulásával. Áldozatokkal, adományokkal, önsanyargatással, böjttel őt megismerve lesz bölcs a bölcs. Őérte vonulnak remeteségbe az örök hajlékot kereső remeték. Ezt ismerték fel a régi bölcsek, amikor lemondtak az ivadékokról: „Mihez kezdenénk ivadékokkal, amikor ez az Énünk, ez a túlvilágunk?” Elvetették a vágyat a gyermekekre, el a vagyonra, el a túlvilágra, és vándor koldusokként éltek. Mert a gyermekek vágya egyben vagyon vágya, és a vagyon vágya egyben túlvilág vágya, és mindkettő — vágy.

Az Önvalóról csak ezt mondhatjuk: „Nem, nem.”[14] Megfoghatatlan, mert nem fogható meg. Elpusztíthatatlan, mert nem pusztul el. Kötetlen, mert nem kötődik. Nem függ semmitől, nem ingatható meg, nem éri kár. Az ilyen ember fölött nem úr e kettősség:[15] „Most rosszat tettem”, „Most jót tettem”, mert ő az úr e kettősség fölött,[16] és nem bántja, ha valamit tett vagy nem tett.

Erről mondja a himnusz:

Ez a nagysága az igazi papnak,

s tettek nem csökkentik s nem gyarapítják.

Keresse ezt az utat, és ha rálelt,

többé nem szennyezi be a hibás tett.

Ezért aki ezt tudja, az nyugodt, mérsékelt, tartózkodó, türelmes, figyelmes lesz. Felismeri őnmagában az Önvalót, a mindenséget önmagának tekinti. Nem lesz úrrá fölötte a bűn, ő lesz úrrá minden bűn fölött. Nem égeti a bűn, eléget minden bűnt. Bűntől, szenvedélytől, kétségektől mentesen igazi pap lesz. Ez a brahman-világ, uralkodó; és én eljuttattalak ebbe — szólt Jádzsnyavalkja.

— Tiszteletreméltó úr, neked ajándékozom rabszolgául Vidéha egész népét, és velük együtt magamat!

Igen, ez az a nagy, nem születő Önvaló, az eledel elfogyasztója és kincsek ajándékozója. Aki ezt tudja, kincset talál.

Igen, ez az a nagy, nem születő, nem öregedő, el nem múló, halhatatlan, biztonságos önvaló, a brahman. Mert a brahman biztonság, és aki ezt tudja, a biztonságos brahman lesz belőle.

Chāndogya-upaniṣad

A Chāndogya-upaniṣad („A Sāmavedát[számavéda] éneklő papok upaniṣadja”) a Chāndogya-brāhmaṇa része, amely a Sāmaveda Tāṇḍya iskolájához tartozik. A Bṛhadāraṇyaka-upaniṣadhoz hasonlóan a Chāndogya is egy vagy több szerkesztő munkája eredményeként jött létre több, eredetileg valószínűleg önálló szövegből, melyeket a sāmannal [száman], vagyis az áldozati szertartás során énekelt Sāmaveda-énekekkel kapcsolatos spekulációk kapcsolnak össze. A Bṛhadāraṇyaka-upaniṣad történeteivel rokonítható részek arra utalnak, hogy a két szöveg szerkesztői közös forrásból dolgozhattak.

Az alábbiakban a brāhmaṇa Uddālaka Āruṇi [uddálaka áruni] és fia, Śvetaketu [svétakétu] párbeszédének részletét olvashatjuk az álomról és az ātman természetéről.

VI. 8–16.

Uddálaka Áruni így szólt fiához, Svétakétuhoz:

— Kedvesem, halld meg tőlem, mi az álom.

Amikor arról van szó, hogy az ember alszik, olyankor a Létezővel egyesül, kedvesem; bemegy önmagába. Ezért mondják, hogy alszik (szvapiti), mert bement önmagába (szvam apíta).

Mint a zsinórral kikötött madár erre-arra röpköd, majd nem találva más támaszt, letelepedik oda, ahová kikötötték, ugyanúgy a gondolat is erre-arra röpköd, majd nem találva más támaszt, letelepedik a lélegzetbe; mert a gondolat a lélegzethez van kötve, kedvesem.

Kedvesem, halld meg tőlem, mi az éhség és szomjúság.

Amikor arról van szó, hogy az ember éhezik, olyankor a víz viszi el a megevett táplálékot. Mint ahogy ezt mondják: tehén-elvivő (gó-nája), ló-elvivő (asva-nája), ember-elvivő (purusa-nája), ugyanúgy mondják a vízről, hogy étel-elvivő (asa-nája) [szójáték az asanájá ’éhség’ szóval].

Innen fakad ez a sarj, tudd meg, kedvesem. Gyökerének kell lennie.[17] Mi másban lehetne a gyökere, mint a táplálékban?[18] Ugyanígy, kedvesem, a tápláléknak mint sarjnak a gyökerét a vízben keresd. A víznek mint sarjnak a gyökerét a hőben keresd, kedvesem. A hőnek mint sarjnak a győkerét a Létezőben keresd, kedvesem. Minden teremtménynek gyökere a Létező, fenntartója a Létező, alapja a létező, kedvesem.

Amikor pedig arról van szó, hogy az ember szomjazik, olyankor a hő viszi el a megivott vizet. Mint ahogy ezt mondják: tehén-elvivő, ló-elvivő, ember-elvivő, ugyanúgy mondják a hőről, hogy víz-elvívő (uda-nja) [szójáték az udanjá ’szomjúság’ szóval].

Innen fakad ez a sarj, tudd meg, kedvesem. Gyökerének kell lennie. Mi másban lehetne a gyökere, mint a vízben? A víznek mint sarjnak a győkerét a hőben keresd, kedvesem. A hőnek mint sarjnak a gyökerét a Létezőben keresd, kedvesem. Minden teremtménynek gyökere a Létező, fenntartója a Létező, alapja a Létező, kedvesem. Azt viszont már előbb elmondtam, kedvesem, hogy e három istenség mindegyike hogyan tagolódik háromfelé az emberben.

Amíkor pedig az ember meghal, kedvesem, akkor beszéde a gondolatba távozik, a gondolat a lélegzetbe, a lélegzet a hőbe, a hő a legfőbb istenségbe.[19] Ez az a finomság, amely az egész mindenség lényege, ez a valóság, ez a lélek (átman), ez vagy te,[20] Svétakétu!

— Tanítson még többre, tiszteletreméltó atyám!

— Jól van, kedvesem — válaszolta. — Ha a méhek mézet készítenek, a legkülönbözőbb fák nedveit gyűjtik össze, s a nedveket aztán egységbe hordják őssze. Valamint eme nedvek ebben az egységben nem tartják meg különbözőségüket, s nem mondhatják meg, hogy egyikük ennek a fának, másikuk annak a fának nedve, úgy a Létezőbe bement teremtmények sincsenek annak tudatában, hogy bementek a Létezőbe. Akármi volt is [előbb] mindegyikük: tigris vagy oroszlán, farkas vagy vadkan, féreg vagy madár, bögöly vagy szúnyog, ezzé [a Létezővé] lesz valamennyi. Ez a finomság a mindenség lényege, ez a valóság, ez a lélek, ez vagy te, Svétakétu!

— Tanítson még többre, tiszteletreméltó atyám!

— Jól van, kedvesem — válaszolta. — A folyamok keleten keletnek, nyugaton nyugatnak özönlenek, egyik tengerből a másikba jutnak, tengerekké válnak mindnyájan. Valamint ezek [a tengerek] nem tudják, hogy ezekből vagy azokból a folyókból keletkeztek-e, úgy a Létezőből megint előjövő teremtmények sincsenek tudatában annak, hogy a Létezőből jönnek elő. Akármi volt is előbb mindegyikük: tigris vagy oroszlán, farkas vagy vadkan, féreg vagy madár, bögöly vagy szúnyog, ezzé a Létezővé lesz valamennyi. Ez a finomság a mindenség lényege, ez a valóság, ez a lélek, ez vagy te, Svétakétu!

— Tanítson még többre, tiszteletreméltó atyám!

— Jól van, kedvesem — válaszolta. — Ha ezt a nagy fát itt a gyökerén megvágják, csöpög, mert él; ha közepén megvágják, csöpög, mert él; ha a csúcsán megvágják, csöpög, mert él: [nedvektől] duzzadozva s örömmel eltelve áll, ameddig az élet át- meg áthatja. De ha az élet elhagy egy ágat, elszárad az; ha elhagyja a másodikat, elszárad az; ha elhagyja az egész fát, elszárad az egész. Éppígy meghal a test is, tudd meg, kedvesem, ha az élet elhagyja, de az élet maga nem hal meg. Ez a finomság a mindenség lényege, ez a valóság, ez a lélek, ez vagy te, Svétakétu!

— Tanítson még többre, tiszteletreméltó atyám!

— Jól van, kedvesem — válaszolta. — Hozz nekem arról a fügefáról egy fügét!

— Itt van, tiszteletreméltó atyám!

— Hasítsd szét!

— Szét van hasítva, tiszteletreméltó atyám!

— Mit látsz benne?

— Egészen apró magvakat.

— Hasítsd szét az egyiket!

— Szét van hasítva.

— Mit látsz benne?

— Semmit.

— Ebből, amit nem látsz, ebből a finomságból nőtt ki ez a fügefa! Ez a finomság, hidd el, kedvesem, a világ lényege, ez a valóság, ez a lélek, ez vagy te, Svétakétu!

— Tanítson még többre, tiszteletreméltó atyám!

— Jól van, kedvesem — válaszolta. — Tedd ezt a darab sót a vízbe, s jöjj holnap megint hozzám!

A fiú úgy tett. Másnap az apa így szólt:

— Hozd el nekem azt a sódarabot, melyet tegnap este a vízbe tettél!

A fiú keresgélte, de nem találta, mert egészen elolvadt.

— Ízleld meg a vizet ezen az oldalon! — mondta az apa. — Milyen ízü?

— Sós.

— Ízleld meg a közepén! Milyen ízű?

— Sós.

— Ízleld meg a másik oldalon! Milyen ízű?

— Sós.

— Egyél valamit hozzá,[21] s aztán jöjj hozzám!

A fiú így tett, de még mindig érezte a só ízét.[22] Az apa erre így szólt:

— Valóban, éppígy nem veszed észre itt [a testben] a Létezőt, noha benne van. Ez a finomság a világ lényege, ez a valóság, ez a lélek, ez vagy te, Svétakétu!

— Tanítson még többre, tiszteletreméltó atyám!

— Jól van, kedvesem — válaszolta. — Mint hogyha egy embert bekötött szemmel elhoznának Gandhára-földről, majd lakatlan helyen szabadon engednék, ott előre, hátra, jobbra, balra kóborolna, mert bekötött szemmel vezették oda, és bekötött szemmel engedték el, de ha valaki levenné szeméről a köteléket, és megmondaná neki: „Errefelé van Gandhára-föld, erre indulj!”, akkor, ha tanult és okos ember, faluról falura kérdezősködve eljutna Gandhára-földre — éppígy a tanítóra találó ember is tudja: „Ez addig tart, amíg a megváltást el nem érem;[23] utána célhoz érek.”

Ez a finomság a mindenség lényege, ez a valóság, ez a lélek, ez vagy te, Svétakétu!

— Tanítson még többre, tiszteletreméltó atyám!

— Jól van, kedvesem — válaszolta. — A nagybeteg embert körülveszik rokonai:

— Megismersz? Megismersz?

Amíg beszéde nem megy be a gondolatba, a gondolat a lélegzetbe, a lélegzet a hőbe, a hő a legfőbb istenségbe, addig megismeri őket. De mikor beszéde bemegy a gondolatba, a gondolat a lélegzetbe, a lélegzet a hőbe, a hő a legfőbb istenségbe, többé nem ismeri meg őket.

Ez a finomság a mindenség lényege, ez a valóság, ez a lélek, ez vagy te, Svétakétu!

— Tanítson még többre, tiszteletreméltó atyám!

— Jól van, kedvesem — válaszolta. — Egy embert kezénél fogva rángatnak elő: „Lopott, rabolt! Tüzesítsétek neki a fejszét!” Ha elkövette a tettet, hazugnak bizonyul. Hazug szándékkal, hazugságba burkolózva megfogja a tüzes fejszét, megégeti magát, és kivégzik. De ha nem követte el a tettet, igaznak bizonyul. Igaz szándékkal, igazságba burkolózva megfogja a tüzes fejszét, nem égeti meg magát, és szabadon engedik. Aminek révén nem égette meg magát, ez a mindenség lényege, ez a valóság, ez a lélek, ez vagy te, Svétakétu!

Ezt tanulta tőle, —

ezt tanulta tőle.

Śvetaketu történetét Szabó Lőrinc is versbe foglalta:

Szabó Lőrinc: „Ez Vagy Te!”

Ne sirass, fiam, Szvétakétu! Én se

   sírok már érte:

nem olyan fontos dolog a halálom.

Semmi sem vész el ezen a világon,

egy a lélek és ezer a ruhája

s a valóság csak ez a könnyü pára.

   Ne sirass, Szvétakétu!

Száz virégból hordják össze a méhek

   a drága mézet,

száz illatot és száz színt elkevernek,

így találják meg sokakban az egyet:

egy a valóság, s ezer a ruhája,

a lélek az egy, ez a könnyü pára,

   hiszed-e, Szvétakétu?

Folyamok futnak keletnek, nyugatnak,

   és megnyugodnak;

melyik melyik volt, nem tudja a tenger.

Én is megteltem már az örök eggyel:

egy az anyag s minden más csak ruhája,

lelkünk öltözik, ez a könnyü pára,

   érzed-e, Szvétakétu?

Vágd meg a fügét! Mi van benne? Csak mag?

   Vágd szét a magvat!

Mit látsz? Semmit? — Ez a semmi a magban,

ez nő meg fává, ez a láthatatlan:

ez a lélek, a mindenség csirája,

ez a valóság, ez a könnyü pára,

   tudod-e Szvétakétu?

Eltűnik, mint ha sót teszel a vízbe,

   de ott az íze;

mindenen átcsap az örök lehellet:

az isten él, az isten A Te Lelked:

ez a valóság, melynek nincs halála,

ez a mindenség, ez a könnyü pára:

   Ez Vagy Te, Szvétakétu!

Kaṭha-upaniṣad

A Kaṭha- [katha] vagy más néven Kāṭhaka- [káthaka] upaniṣad formálisan a Fekete Yajurveda Kāṭhaka iskolájához tartozik, de nem része az iskola brāhmaṇa-szövegének. Az összekötő kapocs Naciketas [nacsikétasz] története, melynek korábbi változata eredetileg valószínűleg a Kāṭhaka-brāhmaṇa része volt, bár ma a Taittirīya-brāhmaṇában található.

Az upaniṣad első fele Naciketas és a Halál párbeszédét tartalmazza, az utolsó lét fejezet pedig egyfajta kiegészítés a párbeszédben tárgyalt témákhoz. A szöveg gyakran nehezen érthető, elliptikus és szövegromláson is keresztülment a hagyományozás során, ezért minden fordító számára kihívást jelent.

I.

Egykor Vádzsasravasza egész vagyonát odaajándékozta áldozat díjául.[24] Volt egy fia, Nacsikétasz volt a neve. Bár még fiatal volt, áhítat tőltötte el, amikor látta, amint az áldozat díjául adott teheneket elhajtják. Így gondolkozott:

Vizük megitták, füvüket megették,

idejük lejárt, tejüket kifejték.

Örömtelen lét van a túlvilágon,

s az is oda jut, aki küldi őket.

Megszólította atyját:

— Apám, engem kinek ajándékozol?

Másodszor is, harmadszor is kérdezte, mire atyja:

— A Halálnak ajándékozlak![25]

[Naciketas:][26] Előttem már sokan mentek. Sokan jönnek utánam is.

Vajjon mi a Halál titka, amit ma megtapasztalok?

[Egy hang:] Nézz vissza: mint a régiek, előre: mint a többiek —

a halandó, mint gabona, megérik, s újra születik.

Tűzlángként lép be házadba a vendégül jővő bráhman.

Lángját le kell lohasztani. Hozz lábvizet, Halál Ura!

Vágytól, reménytől, valamennyi jótól,

áldozatoktól, ivadékaitól

megfosztja gondatlansága a balgát,

ha étlen vendég házában a bráhman.

[Halál:] Illő fogadást érdemlő vendégem,

házamban három éjszaka nem ettél.

Bráhman, tisztelet néked! Ne neheztelj!

Három kérésed megadom, bármit kérsz.

[Naciketas:] Tedd: csillapodjék le atyám haragja!

Lelke nyugalma, Halál, visszatérjen.

Küldj vissza hozzá, s fogadjon örömmel.

Három kérésem közül ez az első.

[Halál:] Mint azelőtt, oly szeretettel vár rád

atyád, akit szava alól feloldok.

Éjente boldog nyugalomban alszik,

halál torkából fia visszatértén.

[Naciketas:] Az ég honában nincs gond, sem öregség,

te sem vagy ott, s nincs se veszély, se félelem.

Éhség, szomjúság, szomorúság nélkül

örök boldogság van az égi honban.

Halál, te tudod, melyik az a szent tűz,

amellyel az áldozat égbe juttat.

Nevezd meg nekem, hogy az égbe jussak.[27]

Második kegyként ez a kivánságom.

[Halál:] Megnevezem neked, ügyelj szavamra,

az égbe vivő tüzet, Nacsikétasz.

A végtelen létbe jutásnak titka

rejtekhelyre van elrejtve, tanuld meg. —

[Narrátor:] S szólt neki a világ kezdete tüzéről,

s hogy milyen oltárt építsen a tűzhöz.

Figyelte, gondosan elismételte.

A Halál folytatta elégedetten:

[Halál:] Ím, most tiéd az egekbe vivő tűz,

amit tudni második óhajod volt.

Nacsikétasz-tűz lesz elnevezése.[28]

[…]

Kérj harmadik kegyet is, Nacsikétasz.

[Naciketas:] Nem tudjuk, mi lesz, ha az ember elhunyt.

„Létezik” — mondják. „Nem létezik” — mondják.

Bizonyosat akarok tudni erről.

Három kegyed közt ez legyen a végső.

[Halál:] Ezen egykor az istenek is töprengtek,

mert ősi rejtély ez a titkos törvény.

Kérj bármilyen más kegyet, Nacsikétasz,

csak ezt az egyet ne kérd; oldj fel ettől!

[Naciketas:] Tehát az istenek is töprengtek rajta,

s magad mondod, Halál, hogy ősi rejtély.

Rajtad kívül nincs, aki elmondhatná,

és nincs más kegy, amely ezzel felérne.

[Halál:] Kérj száz évig élő sok ivadékot,

sok barmot, elefántot, drága kincset,

kérj aranyat és földbirtokot magadnak,

s élj annyi őszig, ameddig óhajtod.

Fogadd el kegyként azonos értékül,

hogy nagy vagyont és hosszú életet nyersz.

Légy hatalmas a földön, Nacsikétasz,

minden vágyad beteljesül kegyemből.

Mit vágyva vágyik a halandók népe,

minden kívánság az öledbe hulljon.

Gyönyörű szép nők, kocsi, zeneszerszám,

milyenben másnak sohasem volt része.

Vedd körül magad adományaimmal,

kérj bármit, csak a halálról ne kérdezz!

[Naciketas:] A halandók élete holnapig tart,

s minden érzésünk tompul, megöregszik.

Oly rövid ez az élet mindenestül,

s tiéd lesz kocsi, tiéd a dal és tánc.

Nem vidámítja a vagyon az embert;

mit vagyon annak, aki téged meglát?

Hisz addig élünk csak, ameddig engeded.

Nem választok mást. Ez a kívánságom.

Aki tudja, hogy odafent halál nincs,

míg idelent ő megöregszik s meghal,

elfordul színtől, győnyörűségektől;

hosszú életben örömet talál-e?

Amit nem fejtett meg ezer töprengés,

ami a nagy útrakelés után vár,

Halál, arról szólj! Ez a kivánságom!

Nem kér tőled más kegyet Nacsikétasz.

II.

[Halál:] Más a kellemes, s más az, ami üdvös.

Mindenki választ, melyiket kövesse.

Jól jár az ember, ha az üdvre vágyik;

nem éri célját, aki kellemest kér.

Kellemes s üdvős odaáll elébed.

Járd körül őket; vigyázz, meg ne tévedj!

A bölcs az üdvöst kívánja magának,

a kellemeset választja a balga.

Te, Nacsikétasz, a sok édes csábot

visszavetetted. Okosan cselekszel.

A kincs, vagyon — gúzsba kötő bilincsek;

beléjük botlik a botor halandó.[29]

Messzire eltér és üldözi egymást

a tudatlanság s a való tudása.

Tudásszomjasnak látom Nacsikétaszt,

kit nem zavartak meg a csalfa vágyak.

A tudatlanság mocsarában fekvők

balgán magukról hiszik: ők a bölcsek,

míg tévelyegnek, ide-oda futnak,

mint a vakok, ha vak vezeti őket.

A balga nem számol a távozással.

Elbízza magát, vagyona vakítja.

Azt hiszi, nincs más, csak ez a világ van,

s hatalmamba esik újra meg újra.

Sokan nem is hallottak e titokról.

Sokan még meghallva sem ismerik fel.

Csoda, ha mondják. Bölcs, aki megérti,

s szívébe rejti, ha a bölcs tanítja.

Ha méltatlan volt, aki szólt felőle,

szava nyomán nem tárul a titok fel.

Ha nincs mestere, aki megtanítsa,

hiába töpreng, rejtve marad az ösvény.

Oly finom ez, hogy gondolat el nem éri.

Bölcsek tanítása vezet nyomára.

Te most elnyerted, mert buzgón kerested.

Az ilyen kérdés örömömre szolgál.

[…][30]

Szem nem láthatja ama ősi titkot

a szívnek barlangja zugába rejlőt.

Ki önmagát legyőzi önerővel,

önmagában látja meg ezt az istent.

A bölcs örömet és bánatot elvet,

törvényen áttör, e titokhoz eljut,

s mint drága kincset, a szivébe zárja.

Nacsikétasz, a helyes útra léptél.

[Naciketas?] Túl törvényen és vétségen, túl tetten és nem-tetteken,

túl eljövendőn és múlton mi létezik? Nevezd meg azt!

[Halál?] Azt a helyet,[31] mit a Védák igérnek,

azt a helyet, mit remeték keresnek,

melyért bráhman-növendékek tanulnak,

megnevezem neked egyetlen szóval:

Óm — így hangzik.

Ez a szó maga a brahman, e szó a legnagyobb szentség.

Aki tudja e szó titkát, elér mindent, amit kiván.

Ez az egy szó szilárd támasz; a legbiztosabb támasz ez.

Ki erre lép, örökké él Brahmá egében boldogan.

[Halál?] Nem születik, nem hal meg ez a Látó;[32]

nincs származása, soha változása;

nincs születése, soha elmúlása;

ez nem pusztul el, ha a test kimúlik.[33]

Ha az ölő azt hiszi: öl, ha a megölt hiszi: halott,

káprázat rabja mindkettő, ez nem öl s az nem ölhető.

Kisebb kicsinynél, de nagyobb a nagynál

minden élőlény rejtett igaz Énje.

Nem éri bánat, kinek a Teremtő

megadta ismerni saját Valóját.

Ül, s messzire megy el mégis. Fekszik, s eljut mindenhová.

Tétlen-tevékeny istenség. Rajtam kívül ki ismeri?

Testetlen él a testekben. Változókban nem változik.

Mindent áthat az Önvaló. Boldog, ha tudja ezt, a bölcs.

Nem fogható fel az Önvaló szavakból,

sem értelemmel, se sok tanulással.

Az fogja fel csak, akit ő választ ki.

Előtte feltárja valódi testét.

Ki megreked gonoszságban, kinek a lelke háborog,

gondolatai kószálnak, puszta ésszel nem éri fel.

A harcosok s papok rendjét felfalja, mint a rizsszemet,

s a Halált issza meg hozzá. Ki mondhatná meg: hol van Ő?

IV.

Bentről kifelé fúrta a Teremtő

a test nyílásait, s kifele nézünk.

Fordítsd befelé pillantásod: ott van

az Önvaló. Önmagadban találod.

Külső örömet hajszolnak a balgák,

s a Halál kitárt hálójába hullnak.

A bölcsek tudják, mi a halhatatlan,

s nem keresnek múlóban maradandót.

A hangot és az érintést, az alakot, az ízt, szagot,

mind Ez által ismerjük fel; rajta kívül mi volna más?

Igen, Ez az!

Ez által különböztetünk meg ébrenlétet és álmot.

A mindenütt jelenlévő Önvalót látja itt a bölcs.

Ki önmagában érzékli az érzékelő Önvalót,   

urát jövőnek és múltnak, többé nem retteg semmitől.[34]

Igen, Ez az!

Előbb született, mint a hő; előbb született, mint a víz.

A dolgok mélyén rejtőzik, a lényekben nyilvánul meg.

Igen, Ez az!

A lélegzettel születő Aditi, az isten-szülő,

a dolgok mélyén rejtőzik, a lényekben világra jön.

Igen, Ez az!

A tűzifában elrejtőzködő,

az élőkben, mint méhben a magzat, megbúvó,

az ébredők oltárán reggelenként

az áldozathoz fellobbanó Tűz —

Igen, Ez az!

Ebből kel fel a Nap reggel, ebben áldozik este le.

Ezen állnak az istenek, ezen nem léphet senki túl.

Igen, Ez az!

Ami itt van, az van ott is; ami ott van, itt is az van.

Halálból halálba zuhan, ki különbséget látni vél.

Azt kell felismerned, hogy nincs különbség a dolgok kőzött.

Halálból halálba jut az, ki különbséget látni vél.

A hüvelyk nagyságú lélek énünk közepén lakozik,

ura jövőnek és múltnak; tudd ezt, s ne rettegj semmitől.[35]

A hüvelyk nagyságú lélek, mint füst nélküli láng ragyog,

ura jövőnek és múltnak, ma és holnap is ugyanaz.

Igen, Ez az!

Ahogy a záporok vize a hegyek lejtőin rohan,

a jelenségek[36] után fut, ki azt hiszi: különbözők.

Mint tiszta vízbe öntött víz ott változatlan elvegyül,

az igaz-látó bölcs Énje az Önvalóban elmerül.

V.

A nem-születő Önvaló tizenegy kapujú[37] vára

a test. E fölött légy úrrá, s mikor elhúnysz, megszabadulsz.

Igen, Ez az!

A vízen lebegő hattyú, Nap az égen,

pap az oltárnál, házadba belépő vendég,

ott van az emberben, a törvényben, a térben, a légben,

születik vízből, földből, az igazságból, a hegyekből.

A légzetet beszívatja, utána kilehellteti,

ott ül középen törpeként. Minden isten őt tiszteli.

Ha ez az élők testében tartózkodó felszabadul,

és a testből eltávozik, utána mi marad? Semmi!

Igen, Ez az!

Nem a be- és kilélegzés adja az élők életét:

ami a légzést indítja, a halandót az élteti.

Figyelj! Előtted feltárom az örök brahman lényegét,

s azt is, hogy mi lesz énedből, ha a halál elérkezik.

Anyaméhbe jutnak sokan, hogy újra testet öltsenek,

más lelkek fákba költöznek, ahogy megszabták tetteik.

A lélek az, ami virraszt, míg álomba merül a test,

s a sokféle kívánságot alakba Ez öltözteti.

Ez a legtisztább, ez brahman, ez halhatatlan, így mondják.

Minden teremtményt ez tart fenn, ezen nem léphet senki túl.

Igen, Ez az!

Ahogy a tűz egy, s valamennyi testet

áthatva, annak az alakját ölti,[38]

egy minden élő lényege, bár felölti

annak alakját — benne van, és kívül.

Ahogy a szél egy, s valamennyi testet

áthatva, annak az alakját ölti,

egy minden élő lényege, bár felölti

annak alakját — benne van, és kívül.

Ahogy a Napon, az egész világ szemén,

nem hagy foltot a többi szem hibája,

egy minden élő belső lényege, s nem hagy

foltot rajta a külvilág hibája.

Az Önvaló, minden lény belső lénye,

megsokszorozza egyetlen alakját.

A bölcsek ráismernek önmagukban,

s örökős üdvöt élveznek, de más nem.

„Ez az” — e legfőbb bölcseség szavakkal ki nem fejthető.

Hogy ismerhetem meg mégis? Fénylik-e, vagy visszfénye van?

Nem fénylik ott Nap, sem a Hold világa,

villám se villan, a tüzek sem égnek.

Az fénylik ott csak a saját fényében,

annak visszfénye az egész Mindenség.

Śvetāśvatara-upaniṣad

A Śvetāśvatara- [svétásvatara] upaniṣad, melyet a hagyomány a Fekete Yajurveda [jadzsurvéda] iskolájába sorolt, a prózai upaniṣadoknál később, a formálódó sāṃkhya-yoga [szánkhja-jóga] filozófia és a teret nyerő theista irányzatok hatása alatt keletkezett. Mind gondolataiban, mind azok megfogalmazásában sok rokonságot mutat a Bhagavad-gītāval[bhagavad-gítá], és a Gītāhoz hasonlóan több különböző kozmológiát és teológiát próbál egységes rendszerbe foglalni. Az upaniṣad szerzője többször idéz régebbi Véda-szövegekből, hogy egyrészt ezekkel is megerősítse saját tanítását, másrészt hogy új módon értelmezze őket. Az upaniṣad legfontosabb tanítása: egyetlen teremtő és megváltó isten van, aki azonos a himnuszok Rudrájával.

III.

Ki a világon egyedül parancsol,

varázshálóval egyedül parancsol,

létben s halálban egyedül parancsol —

ismerd meg Rudrát, s örök életed lesz!

Mert Rudra egy — nincs a világon mása.

A teremtésben egyedül parancsol.

Végpusztuláskor az egész világot

szétzúzza és újra teremtve őrzi.

Mindenfelől szem és mindenfelől száj,

mindenfelől kar és mindenfelől láb.

Keze pörölye a világ-kohóban

kikovácsolja az eget s a földet.[39]

Ő az istenek nemzője, szülője,

a Mindenség ura, az ősi Látnok,

az arany Világcsira[40] alkotója. —

Rudra, te áldj meg igaz értelemmel!

Van más alakod is, Rudra: nem pusztító, nem rémitő.

Segítő, kegyes arcoddal tekints reánk, Hegyek Ura!

A szőrnyű nyílvessző, melyet kilőni készülsz, Hegylakó,

váljék kegyelmessé, Rudra! Ne ölj meg embert, állatot!

Nagyobb, mint Brahmá, a Világteremtő,

a Mindenséget beborítja teste,

s mégis minden lény szive mélye rejti.

Halhatatlan lesz, aki így imádja.

Én megláttam ezt a hatalmas Lelket.

Napként világít tüze a homályban.

Aki ezt látja, a halálon átkel.

Itt nincs más ösvény, ami célra vinne.

Fölötte nincs semmi, s alatta sincs más.

Nincs nála kisebb, nincs nála nagyobb sem.

Mint égig érő fa, magában úgy áll.

A Mindenséget ez a Lélek tölti meg.

Fölőtte áll a Mindennek. Alakja nincs. Nem változik.

Aki ezt tudja, örök életet nyer, aki nem tudja, az örőkre szenved.

Mindenfelől fej, arc és nyak. Betölti minden lény szivét.

Mindent áthat kegyelmesen. Mindenben ő lakik, Siva.[41]

A Lélek nagy, hatalmas úr. Az ő műve a létezés.[42]

Ki nem aluvó fényesség, tökéletesség, tisztaság.[43]

A bensőben lakozó, hüvelyknyi lelket

az emberek szíve bezárva rejti.

Szív, érzés, gondolat irányítója.

Aki ezt tudja, örök életet nyer.

Ezerfejű, ezerlábú a Lélek, sok ezer szemű.

Befedi az egész földet, s fölötte áll tíz ujjnyival.

Lélek az egész mindenség, ami csak volt és ami lesz.

Ez ad halhatatlanságot mindennek, mi táplálkozik.[44]

Minden oldalról kéz és láb, minden oldalról szem, fej, arc,

minden oldalról hall, figyel, a világot átöleli.[45]

Minden érzékszerv fénye ez, bár nincsenek érzékei.

Örők oltalma mindennek, mindenen ez uralkodik.

Kilenc kapujú vár a test, benne lélek-hattyú lebeg,

s kormányozza a mozgó és a mozdulatlan létezést.

Nincs keze, lába, s fog és fut enélkül.

Szem nélkül is lát, füle nélkül is hall.

Minden tudást tud, róla senki sem tud.

Úgy mondják, Ez volt a legelső ember.

Kisebb paránynál, de nagyobb a nagynál.

A lények énje, bensejükben rejlik.

Akarat nélküli parancsoló Ez.

Így mutatja a Teremtő kegyelme.

Én ismerem ezt az időtlen-ősit,

szétáradót, minden lény igaz énjét,

melyről a brahman-tanitók tanítják,

hogy nem születhet, mert léte öröklét.

IV.

Aki egyetlen, szine nincs, és mégis

titkos céllal teremti az ezer színt,

ki a kezdetet feloldja a végben,[46]

áldjon meg minket igaz értelemmel!

Mert ő a Tűz, mert ő Nap, mert ő a Szél és ő a Hold,

mert ő a Fény és ő Brahman, ő a Víz és az Alkotó.

Te vagy a férfi és a nő, te vagy a fiú és a lány,

te nézel szét, mint újszülőtt, te támolyogsz, mint aggastyán.

Zöld papagáj vagy és fekete varjú,

felhőben villám, tenger, tavasz és tél,

kezdeted nem volt, határ nem határol,

te vagy forrása valamennyi létnek.

Vörös-fehér-fekete nősténykecske

egyre ellik ugyanolyan gidákat.

Buján meghágja az egyik bakkecske,

kielégíti s távozik a másik.[47]

Két együtt-röpülő, párosan járó

madár kering egy fa körül szünetlen.

Egyik fogyasztja az édes gyümölcsöt,

a másik étlenül figyeli társát.[48]

A fa tövébe lezuhan az egyik,

s gyámoltalanul vergődik: a lélek.

De ha felfigyel társa erejére,

magához tér és szabadul bajából.

A himnuszok dallamán[49] ülnek odafent

a legfelső ég tetején az istenek.

Aki nem érti, az a himnusszal mit ér?

Azok gyűltek itt össze, akik értik.

Himnuszok, áldozatok, fogadalmak,

múlt és jövő, és a Véda igéi –

ebből teremtette a nagy Varázsló

káprázatként ezt az egész világot.

Káprázat ez a Mindenség, a Nagy Isten varázslata.[50]

Az ő testének részei töltik be a Természetet.

Egymaga minden anyaméhben ott van.

A Minden benne születik s eloszlik.

Ha felismerjük e kegyosztó istent,

véget nem érő nyugalomba érünk.

Ő az istenek oka és szülője,

mindenható úr, Rudra, a nagy látnok.

Születni látta a Világ Csiráját.

Áldjon meg minket igaz értelemmel!

Ő az istenek fő ura. Rajta nyugszik a Mindenség.

Akaratának engednek kétlábúak s négylábúak

Ki ő, hogy áldozataink imádják?

Ott lebeg a kavargó egyvelegben,

alakba önti — s neki nincs alakja,[51]

bár mindent átfog számtalan alakban.

Sivát megértve, nyugalomba érünk.

Ő tartja a világot az Időben,

s elrejtezik az élők szive mélyén.

Rajta függnek az istenek, égi szentek.

Lásd meg, s széttéped a Halál pányváját.

Fínomabban, mint a tejben a tejszín,

minden teremtményben eloszlik Siva.

A Mindenséget maga körbefogja.

Ismerd meg, s minden köteléket eltépsz.

A homályban nincs nappal és nincs éjszaka,

nincs lét és nemlét, csak az ő kegyelme van.

Ő a szent Óm szó, ő a Szavitar-ima,

belőle áradt ki az ősi Értelem.

Nem fogható át hosszában, nem fogható széltében át,

és hasonmása sincs annak, kinek neve: A Legnagyobb.

Alakjához nem jut a pillantás közel.

Szemmel nem látta soha senki Rudrát.

Halhatatlan lesz, aki gondolattal

s szívvel megsejti a szivében rejlőt.

Te Nem-született! — így borul elődbe remegő hived.

Fordítsd kegyes arcod felém, Rudra! Te légy oltalmazóm!

Ivadékunkat s életünknek éveit,

lovainkat és marháinkat el ne vedd!

A férfiakra haragodban le ne sújts!

Hívunk, jelenj meg! Neked ég az áldozat!

VI.

Egyik a Természetet isteníti

balgán, a másik az Idő hatalmát,

de csak az Isten az, ki erejével

forgásban tartja a világ futását.

Ő beborítja az egész világot.

Mindentudó, örök,[52] Idő-teremtő.

Tettet-történést[53] egyedül irányít.

Föld, víz, tűz, szél, ég — csak az ő alakja.

Tettet teremt,[54] s semmibe oldja tettét.

Lények létének lényegébe olvad

az Egy, a Kettő, Három eszközével,[55]

s Énje mindent átható erejével.

Tettet teremtve, s kijelölve: jó, rossz,[56]

s kiszabva minden élőnek a helyét,

eltörli mindezt, s mikor minden eltűnt,

a semmiségből születik meg ismét.

A Kezdet ő, a Lét létrehozója.

Idő fölött áll, részekre nem oszlik,

de megnyilvánul számtalan alakban.

A bennünk élő Urat, őt imádjuk!

Alakja nincs — nagyobb térnél, alaknál.

Az ő varázsa e világ-gomolygás.

Igaztevő, bűn-leverő, kegyosztó.

Bennünk rejtőzve, a világ alapja.

Hatalmasoknál ez az Úr hatalmasabb.

Az isteneknél ez az Istenség nagyobb.

Uralkodóknál örökebb Uralkodó.

Világ Urát, őt illeti a hódolat.

Teendő s tett kényszere-célja nem köti.

Hozzá hasonlót soha senki sem talált.

Mindenható erejét látjuk mindenütt.

Tudás, erő forrása magának önmaga.

Nincs ura senki, se parancsolója.

Nincs semmiféle jel, amely jelölje.

Ő minden oknak okozatlan Ős-oka,

érzékek-érzések irányítója.[57]

Aki mint pók a fonállal fonja be

ön-jellegébe önmagát

a Természet anyagi hálójával, ő

juttasson a brahmanba el!

Egyetlen ő, s minden élőben ott él.

Ő van minden létező bensejében.

Tettek őre, felvigyázó a létben.

Tettek nélkül lát, figyel láthatatlan.

Egyetlen szabad, tehetetlenek között.

Egy magból sarjaszt sok ezernyi létet.

Ha őt felismeri saját szivében,

örök boldogság lesz a bölcs jutalma.

Múlandók közt örök, a sok között Egy,

balgák között bölcs, ki betölti vágyuk.

Az Ős-ok: isten. Ki a szánkhja-jóga[58]

révén belátja, leveti bilincsét.

Nem fénylik ott Nap, sem a Hold vilába,

villám se villan, a tüzek sem égnek.

Ő fénylik ott csak, a saját fényében.

Az ő visszfénye az egész Mindenség.

Hattyú lebeg közepén a világnak,

mint tűz hatol be a vizek méhébe.

Aki ezt tudja, a halálon átkel.

Nincs másik ösvény, ami célra vinne.

Mindent-teremtő, maga alkotója,

mindentudó bölcs, az Idő szülője,

az anyag és a tudat[59] parancsolója,

köt s old, létet ad s szabadít a létből.

Igen, ez ő, a Halhatatlan Isten.

Mindenhová elhat, a létet őrzi.

Egész világnak nagy uralkodója;

nincs módja másnak az uralkodásra.

Ő teremtette Brahmát, a Teremtőt.

Ő bízta Brahmára a Véda-ígét.

Önnön magától nyeri bölcsességét.

Szabadítóm ő legyen! Üdvöt adjon!

Osztatlan, folttalan, tétlen; indulat, gáncs nem éri el.

A halbatatlanság hídja; kihamvadt lángú tűzparázs.

Ha a levegőt öltönyként öltik fel majd az emberek,

akkor várhatnak megváltást úgy is, hogy őt nem ismerik.

Vezeklésével a Nagy Úr kegyéből

Svétásvatara megismerte a brahmant,

és tanítja a remete-tanyákon

e boldogító, legfőbb bölcsességet.

E szent titkot a Védánta ősi igéje tárta fel.

Ne bízd arra, ki méltatlan, nem tanítványod vagy fiad.

Ki teljes szívvel szereti az istent, s éppúgy mesterét,

ha ezt a tanítást hallja, lelkében megvilágosul, —

lelkében megvilágosul.