szövegelmélet

VIL14 711-715 | részcímszó

A) Szorosan szemiotikai értelemben a szöveg olyan (bonyolult és összetett) jel vagy jelcsoport, amely „valami helyett áll”. A szövegelmélet vagy az egész szöveg szemiotikai státusát vizsgálhatja (ez a szo­ros értelemben vett →szövegszemiotika), vagy egy egyébként is érvényes szövegel­méleten belül érvényesít egy többé vagy kevésbé következetes szemiotikai elméletet (ez a szoros értelemben vett szemiotikai szö­vegtan). Sok esetben természetesen csak néhány mozzanatra korlátozódik a szemioti­kai szemlélet, s ilyenkor csak részelméletről beszélhetünk (részleges, parciális szöveg-szemiotika vagy parciális szemiotikai szö­vegtan, ld. e cikk B) pontját). Minthogy mind a szemiotika, mind a szövegelmélet egymástól függetlenül is létező rendszerek, gyakran egyetlen mozzanat kapcsolja össze e két területet (pl. az absztrakt művészet vagy avantgardeirodalom szövegei értel­mezhetők „jel”-ként, a nemzeti és egyéb himnuszok jelképpé váltak, költőket és köl­tői alkotásokat köztéri szobrok eleveníte­nek meg, a programzene szövegei szépiro­dalmi alkotásokból származhatnak, egyelőre megfejtetlen írású szövegek esetében éppen csak a jelszerűség tényét ismerjük fel stb.). Az ilyen felismeréseket az irodalomtudomány és kritika, a nyelvészeti szeman­tika szövegelméletének kezdeteitől idézhe­tünk. Az irodalom oktatásában mindig is fontos volt egy pedagógiai értelmeztetés (vagyis jelhasználat). ● A rendszeres sze­miotikai szövegelméletek száma jóval ke­vesebb. Voltaképpen csak az olyan megol­dásokat sorolhatjuk ide, amelyek kiterjednek a szövegek sok csoportjára, s ezeket következetesen osztályozzák. Ehhez az is hozzátartozik, hogy a leíráshoz, elemzéshez sok fogalmat használnak, amelyek közül több neologizmus. Ezért terminológiai szótárt szoktak a rendszerhez kapcsolni. A szövegek szemiotikai értelmezése gyakorla­tilag csak e rendszereken belül érvényes, az egyes terminusok, elemzési módszerek vagy ötletek ilyen összefüggésből való kira­gadása értelmetlen (noha sok esszéisztikus vagy eklektikus irodalmi szövegmagyará­zat éppen ezt példázza.) ● Ch. Morris Signs, Language, and Behavior c. könyvében (először 1946) külön fejezetet szentel az általa „discourse” névvel tárgyalt szövegek tipológiájának és osztályozásának. Amikor a különböző nyelvi közlések főbb típusait igyekszik meghatározni, valóság­gal a megismerés és a tudatformák típusainak rendszerét vázolja fel. Ez nyilvánvaló módon egyszersmind a lehetséges szövegtí­pusok rendszerezése is:

Morris rendszere teljes és zárt szövegszemio­tika, amely különösen egy társadalmi vagy kultúraszemiotika szempontjából fontos. Előnye, hogy a nyelvi közléstől a gondolko­dás és az emberi műveltség (nála ezt fedi a behavior ‘viselkedés’ terminus) egészéig ter­jed. Úgy értelmezhetjük, hogy a megfogal­mazatlantól a nyelvi beszédművön keresz­tül egészen a társadalmi felhasználásig egy többfokozatú képződést ábrázol:

vagy Ham­let mono­lógjában a függöny mögött)

Feltűnő, hogy e következetes szövegszemiotikai elméletet miért nem használták az irodalomelméletben. ● A francia szemioti­ka több fázisban dolgozott ki szövegelméle­tet. Már A. J. Greimas Sémantique structu­rale c. művében (először 1966) részletesen foglalkozik az irodalmi (és hasonló) szöve­gek elemi strukturalista szövegelemzésén túlmutató vizsgálati lehetőségeivel. Az is­kola tudománytörténészei maguk úgy vé­lik, hogy 1970-től kezdve nevezhető mindez szemiotikai eljárásnak, és Greimason kívül C. Chabrol. J.-C. Coquet és J. Courtés tekint­hető kezdeményezőknek. Narratív szöve­gek (ide értve a meséket, mítoszokat, a Biblia részeit, novellákat stb.) elemzését adták ilyen módszerrel a (későbbi elneve­zéssel) „párizsi iskola” munkatársai. Volta­képpen már a 70-es évektől e szövegelmélet terminológiája a Greimas által kezdeményezett nomenklatúra (A. J. Greimas J. Courtés: Sémiotique. Dictionnaire raisonné de la théorie du langage, 2 köt., 1979–1984). Egyértelműen felhívják azonban a figyelmet arra, hogy a „szöveg” (texte) csak ott külön szakkifejezés, ahol ezt nem különböztetik meg a „beszédmű” (dis­cours) fogalmától. Hangsúlyozzák a szóbe­liség és az írásbeliség különbségét a szöve­geket illetően, és úgy vélik, hogy a szöveg elsősorban a nemnyelvi jellegű szintagma­tikus tengely megnyilvánulásaként értel­mezhető, vagyis a szöveg kezdetétől végéig tartó belső összefüggések feltárása révén értelmezhető. ● Noha más francia irányza­tok képviselői (mint pl. irodalmi szövegek vizsgálatában T. Todorov és Julia Kristeva, mitológiai és nem-verbális szövegeket ille­tően C. Lévi-Strauss és követői) is tettek szövegszemiotikainak is értelmezhető kije­lentéseket, ezek közül azonban csak néhány nevezhető valóban szemiotikainak. Ilyen pl. Todorovnál több műfaj értelmezé­se (pl. rejtvény, szójáték, varázsszövegek stb.) Kristevánál a genotípus és fenotípus kategóriáinak átvétele, Lévi-Strauss mű­veiben a maszkok, rítusok, mítoszok szö­vegként való értelmezése stb. Mindez azon­ban együttvéve sem nevezhető koherens, valódi irodalmi szövegelemzésre alkalmas elméletnek. ● A nyelvészeti kiindulású szövegmodellek közül a legradikálisabb (egyszersmind a legkorlátozottabb) Í. A. Melcsuk „mondanivaló-szöveg” elmélete (1974, első megfogalmazási kísérleteiben évtizeddel korábban). Ebben egy igen gon­dosan leírt „automatikus mondattan” képviseli a szövegek létrejöttének magyaráza­tát. Előnye e módszernek az, hogy igen gondos, terminológiailag is rendezett hátte­ret ad, ám közvetlenül irodalmi szövegekre ki sincs dolgozva. ● A legnevezetesebb nyelvészeti szövegmodellt az irodalomteo­retikus T. A. van Dijk dolgozta ki már az 1960-as évek végétől sorakozó tanulmányaiban, amelyeket előbb a „generatív po­étika”, később a „szöveggrammatika” név­vel jellemzett. E rendszer szerint a külön­böző (társadalmi, történeti, műfaji és egyéb) tényezők az irodalmi kommunikáció minden állomását meghatározzák:

író → szöveg → olvasó → hatás

mégpedig mind szövegszerű, mind azon kí­vüli formában. ● Petőfi S. J. több évtize­des kutatások eredményeként fejlesztette elgondolásait összefüggő szövegelméletté, amely mintegy 190 fogalommal jellemzi a szövegek szerkesztését és hatásmechaniz­musát. Ennek első előzményeit már az 1960-as években megszövegezte, majd rendszerként a következő évtized elején vált ismertté Transformationsgrammati­ken und eine ko-textuelle Texttheorie. Grundfragen und Konzeptionen (1971) c. műve révén, amelynek legnagyobb előnye, hogy a legmodernebb költészet műveit ve­szi figyelembe és magyar adatokra is figyel. Ez az elgondolás pontosan „szemiotikai szövegtan” minősítéssel illethető, vagyis egy már meglevő költői alkotást elemez, ám nem foglalkozik azzal a kérdéssel, ez hogyan, miért és milyen irodalmi meghatá­rozó körülmények között jött létre, hogyan hat stb. O A cseh majd szlovák struktura­lizmus évtizedes előmunkálatait felhasz­nálva a 60-as évek végén szlovák kutatók dolgozták ki az irodalmi szövegszemiotika eddig legrészletesebb rendszerét. F. Miko (előbb kifejezésesztétikájában: Estetika vyrazu, 1969; majd stilisztikai szövegelmé­letében: Text a styl, 1970., valamint sok későbbi terminológiai tanulmányában) az irodalmi kommunikáció és szövegszervező­dés több mint 110 fogalommal leírható áttekintését adta. Ezeket két nagy csoportra bontja. A stílusoknak mintegy tucatnyi válfaját különíti el (pl. adminisztratív, köznyelvi, alkotói, személyes, népszerűsítő. publicisztikai, vallási, retorikus, tudomá­nyos, kor szerinti, társadalmi csoportok szerinti, funkciók szerint különböző, má­sodlagos funkciók szerint megkülönböztet­hető stb.) a kifejezés jellemzésére viszont kb. száz tényező figyelembevételét javasolja (pl. a kifejezés aktualizálása, absztrakt volta, affektív jellege, autonómiája, abszurd vagy bizarr jellege, koherenciája, felszólító jellege, komikuma, fogalmi szintje, konvencionalitása, emotív szerepe, mélysége és rétegzettsége, figurativitása, ikonici­tása, irracionalitása, operativitása, szocia­tivitása, szubjektivitása, rendszerszerűsége, időbelisége, tipikus volta vagy változé­konysága stb. – ezen kívül ugyanide sorolja a stílusok, műfajok vagy műnemek sze­rinti különbségeket is). E bonyolult, sok-szorosan egymáshoz rendelt rendszer konk­rét leírásra és elméleti rendezésre egyaránt használható kell hogy legyen. Ugyanezt és ugyancsak az ,.irodalmi kommunikáció” keretében mutatta be A. Popovic, aki főként a „metaszöveg” fogalmi hálóját raj­zolta meg. Ide sorol mindent, ami egy már meglévő irodalmi szöveg átalakítását, felhasználását adja (pl. a szöveg elpusztítása, megújítása, tükrözése, fordítása, adaptá­ciója, elutasítása vagy elfogadása, rekonst­ruálása, előadása stb.). Végső soron egy szövegontológia körvonalai rajzolódnak ki ilyen módon. ● Csak bizonyos mértékig egyeztethető a szlovák kutatók nyitrai is­kolájának eredményeivel a cseh esztéták prágai csoportjában (S. Sabouk vezetésé­vel) kidolgozott kommunikációs modell, amelynek mintegy 50 alapfogalmát defini­álták, köztük olyan különböző kategóriá­kat is, mint az allegória, metafora, szimbó­lum vagy akár a realizmus, romantika, for­malizmus, avantgarde, sőt szocialista rea­lizmus (ám ugyanitt olyan szemiotikai fo­galmak is szerepelnek, mint pl. jel, jelentés, szemantikai mező, denotáció, konnotáció stb.). ● Mindezek a megoldások bizonyos mértékig eljutottak a magyar irodalomtu­dományba is, ahol azonban csak az ún. „szegedi iskola” (Kanyó Z., Csúri K. és mások) alkalmazták egyes eredményeiket. Főleg a szövegosztály, a beszédmód (valamint a műfaj és művem) vizsgálatakor ala­kítottak ki önálló, irodalomelméleti jellegű szemiotikai szövegtant. ● A szemiotikai szövegtan tehát egyaránt építhet nyelvé­szeti, kommunikációelméleti és poétikai előzményekre. Ezt tették az említett szov­jet, szlovák és magyar szerzők, a francia iskolák többsége, van Dijk és mások. Szo­rosabb értelemben vett szemiotika áll Mor­ris a Greimas-iskola és néhány más kutató elgondolásainak hátterében. Még itt sem történt meg azonban igazán a „szöveg” teljes szemiotikai státusának leírása vagy értelmezése. Ez önmagában is bonyolult témakör, amelynek csupán a legfontosabb tényezőit említhetjük itt. Eltekintve most a szövegek közötti összefüggések (intertextualitás), illetve a már meglevő szövegek to­vábbi felhasználása során keletkező szöve­gek (metaszöveg) problémáitól, irodalomtörténetileg és poétikailag-stilisztikailag egyaránt alapvető kérdés a szövegcsopor­tok szemiotikai keletkezése (kódolása), ill. befogadása (dekódolása). Ezt hagyományosan a műfajelmélet és az irodalomszoci­ológia szokta részletesen vizsgálni. Eszerint a még pontosan megfogalmazatlan, ám a maga koherenciájában már megfogalmazó­dott „előszöveg” szabályos műfaji-poétikai elveket követve válik „szöveggé”, amelyet a befogadó az ilyen elvek ismeretében értel­mez.

szerelmes levélkonspektus mint „előszöveg”

→

szerelmes vers szonettformában

→

értelmezés

A jelszerűség kialakulása az „előszöveg­nek” a „szöveggé” válása során történik, ennek befogadói felismerése pedig nélkü­lözhetetlen kelléke annak, hogy magát a művet érteni lehessen. Itt a szöveg maga a →jel. Ennek milyenségét befolyásolja a műfaji és funkciós hagyomány: ugyanaz a történet az elcserélt ikrekről vagy hasonmásról másként érvényesül Shakespeare vígjátékában, Mark Twain Koldus és ki­rályfijában, a Gólyakalifa történetében vagy a modern pszichohorror filmekben. ● Ennél sokkal ritkábban foglalkozott a szövegelmélet az „előszöveg” létrejöttének szemiotikai vonatkozásaival. Legkönnyeb­ben az ún. „egyszerű” formák, köztük is az elbeszélés (narratív formák) kialakulásá­nak jelenségei értelmezendők ilyen módon. Ha feltételezzük, hogy pl. már az emberi cselekvés létrehozhat egy „narratív” struk­túrát (függetlenül attól, hogy ezt bárki elmondja, vagy akár végiggondolja) már itt megtalálhatók a cselekmény, a szereplők és az ezeket egymáshoz kapcsoló törvénysze­rűségek. Ezt az „eseményt” azután el lehet beszélni, ezáltal új, most már szövegszerű dimenziót teremtve:

esemény (pl. bálnavadászat) az „előszöveg” előzménye

→

spontán történet „előszöveg”

→

állandósult történet az előbbiek alapján

Az így több fokozatban létrejött „előszö­veg” alakulhat azután irodalmi szöveggé, mondjuk Melville Moby Dickjévé, amelynek keletkezéséről tudjuk is, hogy sok ilyen „előszöveg” nyomán készült. Természete­sen már az „előszövegnek” is van szövegszemiotikája. Célszerű azonban az ezt megelőző fokozatokban még nem beszélni irodalmi értelemben vett szövegszemioti­káról, legfeljebb a nyelvi közlés általános törvényszerűségei, valamint a cselekvéslo­gika által kimutatott szabályok jelenhetnek meg (ám pl. a kollízió vagy a katarzis még nem, egy személycsere még nem eszté­tikai tényező, a vihar nem szimbolikus jelentőségű stb.). Már ez az „előszöveg” is a valóság, pontosabban az esemény megindult általánosítása helyett áll. (Olykor már a sztereotip cselekvéseknek is van jeltartal­ma. Ilyen pl. a csere, az áldozat, bármilyen rítus, végső soron ilyen az álomban vagy emlékezetben megjelenő minden cselekvés.) Ezért a szövegszemiotika kezdeteit nemcsak a nyelvi megfogalmazás gramma­tikai—logikai és kommunikációs tényezőinek kialakulásában, hanem a mítosz, az utánzás, a sztereotip cselekvések, szokások és rítusok létrejöttében is nyomon kell kö­vetnünk. Ez az általános szemiotika egy része, vagyis inkább a szövegszemiotika mint valamely szemiotikai szövegtan nél­külözhetetlen előzménye. ● (→szöveg)

Irodalom:

C. Lévi-Strauss: Mythologiques (1964—1971); A. J. Greimas: Sémantique structurale (1966); Julia Kristeva: Sémeió­tiké. Recherches pour une sémanalyse (1969); F. Miko: Estetika vyrazu (1969); uő.: Text a styl (1970); Ch. Morris: Writing on the General Theory of Signs (1971); S. J. Petőfi: Transformationsgrammatiken und eine ko-textuelle Texttheorie (1971); Ch. Bouazis: Littérarité et société (1972); T. A. van Dijk: Some Aspects of Text Grammars (1972); A. J. Greimas: Essais de sémiotique poétique (1972); W. A. Koch: Strukturelle Textanalyse Analyse du récit Dis­course Analysis (1972); T. A. van Dijk: Bei­träge zur generativen Poetik (1972); Cl. Chabrol: Sémiotique narrative et textuelle (1973); J.-C. Coquet: Sémiotique littéraire (1973); I. A. Melcsuk: Opit tyeorii lingvisz­tyicseszkih mogyelej   „szmiszl (tyekszt” (1974); A. Popovié: Teoria meta­textov (1974); S. J. Petőfi: Vers une théorie partielle du texte (1975); J. Courtés: Intro­duction á la sémiotique narrative et discur­sive (1976); A. Popovié: Dictionary for the Analysis of Literary Translation (1976); Pojmoslovie literárnej komunikácie origi­nál preklad (1976); S. Sabouk: Kurzes Wör­terbuch der Konzeption des Prager Teams für Studium des Ausdrucks- und Mittei-lungssystems der Kunst (1976); T. A. van Dijk: Text and Context: Explorations in the Semantics and Pragmatics of Discourse (1977); F. Miko: The Programme of the Text (1978); uő: Style Literature Commu­nication (1978); T. Todorov: Les genres du discours (1978); A. J. Greimas E. Lan­dowski: Introduction á l’analyse du dis­cours en sciences sociales (1979); A. J. Grei­rnas—J. Courtés: Sémiotique. Dictionnaire raisonné de la théorie du langage (1979—1984): S. J. Petőfi: Text vs. Sentence. Basic Questions of Text Linguistics (1979); T. A. van Dijk: Studies in the Pragmatics of Dis­course (1980); Studia Poetica (1-8, 1980–1985); T. A. van Dijk: Textwissenschaft. Eine interdisziplinäre Einführung (1980); uő: Issues in the Pragmatics of Discourse (1981); Text (1981—); Thomka B.: Szövegelmélet (Tanulmányok — A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások lntézete, 15. füzet, 1982); S. J. Petőfi: Some Methodological Aspects of Text Processing (1983); M. Riffaterre: Sémiotique de la poé­sie (1983); Balázs J.: A szöveg (1985); T. A. van Dijk: Handbook of Discourse Analysis (1—4. köt., 1985); uő: Discourse and Lite­rature (1985); Csúri K.: Lehetséges világok (1987); Kanyó Z.        Siklaki I.: Tanulmá­nyok az irodalomtudomány köréből (1988); S. J. Petőfi: Text and Discourse Constitu­tion (1988); Kanyó Z.: Szemiotika és irodalomtudomány (1990); Petőfi S. J.: Szöveg, szövegtan, műelemzés (1990); Petőfi S. J. —Békési I.: Szemiotikai szövegtan (1—4. köt., 1990—1992); Petőfi S. J.: A humán kommunikáció elmélete felé (1991). ● B) Részleges szemiotikai szövegelméletnek számít szinte minden kommunikációelmé­leti szövegtan (pl. W. A. Koch és iskolájá­nak munkái), a szövegelemzés módszeres változatai (pl. M. Riffaterre tanulmányai), a szemiotika klasszikus szerzői közül vi­szont csak az olyan művek, mint pl. R. Barthes Fragments d’un discours amoureux (1977) c. összeállítása, amely nem egyetlen művet vizsgál, hanem összefüggő módszertant nyújt. ● Igen gyakori a szerző nélkü­linek tekintett jelenségek (mítosz, primitív irodalom, folklór, az ún. →egyszerű formák stb.) ilyen vizsgálata, ám ez csak ritkán használ valóban szemiotikai hátterű módszereket. ● Irod.: Voigt V.: A folklór alko­tások elemzése (1972); C. Bremond: Logi­que du récit (1973); M. Riffaterre: La pro­duction du Texte (1979); P. Zumthor: In­troduction á la poésie orale (1983).