Szerelmi ráolvasás (Kr. e. XXIV/XXIII. század)

Enki a szerelmest

szereti

a szerelmes     Innin fia

a szentélybe megy

boróka ágát

lengeti

jó illata       kellemes

a kert felé vidd

vigyed a kertbe

borókaág alá

tedd boldoggá     kedvesed

megérintem szád      a messzit

megérintem ragyogó

szemed

megérintem öled

a nedvest

Szín kertjébe

szökkentem

nyárfa lombot

törtem

naphosszat

vigyázlak puszpángjaim között

mint pásztor vigyázza a nyájat

kecske a gidáját     juh a bárányát

szamár a csikaját

karjai ékesek

(…) és hárfa

az ajka

ág a kezében

cédrus a vállán

a szerető     megbűvölte őt

gerjedelmét      fölgerjesztette

megérintem szád      a szerelmest

Inninre       és Isharára

kényszerítlek

míg arca

s arcod

össze nem simul

ne nyugodhass

K. G. ford., in: uő, Az ókori Mezopotámia vallásai (Keleti vallások, 3) (Budapest: Kőrösi Csoma Társaság, 1988), pp. 34–35

***

Himnusz Samas istenhez

(a)

Sámás, óh isteni Nap,

amikor a nagy hegyből kilépsz,

amikor a nagy hegyből, a mélytavú hegyből kilépsz,

amikor az ég és a föld határa mögűl kilépsz,

eléd borúl a többi isten,

óh, Sámás, isteni Nap!

Beragyogod a sötétséget, az ég boltozatát,

elpusztitod a gonoszt fent és alant.

Tüzed hálóba fogja a földet,

a bércek ormát sugarasra gyujtod.

Lángban tündöklik a négy világrész,

minden országot beborít rémületes fényed.

Hatalmas szemeid behatolnak az óceán mélyébe

és sugaraidat látják a tenger szörnyei.

Ujjongva fogadnak az emberek,

óh, Sámás, fényedre szomjúhozik a világ.

Segíted fáradságos útján a vándort,

bátorítod a hajósokat a hullámok özönében.

Nincs gazember, aki megszökhetne a hálódból,

és hurkodból nem menekűl a gonosztevő.

Leleplezed a bűnöst,

aki felebarátja feleségére emelte a szemeit.

Ha ráfogod a fegyvered, nem szabadúlhat,

s még az apja sem segíthet rajta a biró előtt.

Akit nem lehet megvesztegetni, aki gyámolítja a gyengét,

tetszik Sámásnak és hosszu életű lesz földön.

Alázattal, térdreborúlva, könyörögve és imádva,

hangos szóval hív téged a szükölködő.

A nyomorult, a beteg, az elnyomott, a rabszolga

mind tehozzád küldi vezeklő imáját.

Akinek rokona távol, akinek városa messze,

a szörnyü pusztákon eléd borúl a pásztor.

A szorongatott juhász, a csordás, akit ellenség rohant meg,

tehozzád könyörög veszélyes utjain a karaván, óh Sámás!

A vándor kereskedő, az erszényes kalmár,

tehozzád könyörög a hálós halász, óh Sámás!

A vadász, a mészáros, a tevehajcsár,

a rejtőző madarász hozzád könyörög.

A betörő, a tolvaj, a napfény ellensége,

aki a pusztába vette be magát, hozzád könyörög.

A kóbor halott, az eltévedt kisértet,

hozzád könyörög mindenki, óh Sámás.

Aki térdre borúi, megszenteled azt,

aki hódol neked, meghallgatod imáját.

Alázatosan dicsérik a nevedet

és nagyságodat magasztalják mindenek mindörökké!

Szabó Lőrinc ford. (“Himnusz a Nap-istenhez”, in: uő, Örök barátaink (Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1958), I, pp. 670–672

(b) Franyó Zoltán ford., in: uő: Ősi örökség (Bukarest: Kriterion Könyvkiadó, 1973), pp. 74–82

***

Istar alvilágjárása

(a)

II

Az istennő leszállt a mélybe,

Mint hópehely, lehullt az éjbe.

Az útra tért, mely fűtől tiszta,

Melyről nem fordult senki vissza.

Kereste a mélycsöndü várat,

Amelybe van be-, nincs kijárat.

Hol napvilág sosem lakott,

Hol sosem nyitnak ablakot.

Hol porral élnek, sár az étek,

Sosem hallatnak víg beszédek.

Küszöböt, ajtót por fedez:

Az elmúlás országa ez.

„Szörny-fejedelmek laknak itt,

Győzhetlenek vas karjaik.

Ha mennybe, földön nincs segítség,

Segíts te meg, örök Setétség!" –

Jajong az istennő vadúl

S nem fél, hogy ott veszhet rabul.

Sötét szárnyát lengetve fut:

„Víz őre! nyisd meg a kaput.

A megalázott Szerelem

Kér bebocsátást e helyen.

Ha nem nyitod ki te magad,

Bezúzom sötét kapudat,

Föllázítom a holtakat,

Hogy vélem tábort járjanak,

Verjék le rozsda-marta zárad,

Vegyék ostrommal meg a várat!" –

Susognak benn az istenek:

Mért jön Istár? Mit tegyenek?

S végzik, komor határozással:

„Bánjunk vele, mint bárki mással."

III

A rozsda-ette zár csikordult,

A két ajtószárny szertefordult.

Istár belépett és mögötte

A halk őr a kaput betette.

Istár, az élő szerelem,

Borzadva néz szét e helyen.

Sírmécsek égnek est-homályban,

Hódolat zendül béka-szájban:

„Isteni Istár, lépj be hát,

Örvendjen a szent alvilág!" –

Míg nézte a halál tanyáját,

Egy őr – elvette koronáját.

Kérdezi Istár: mit művel?

„Így tesznek itt mindenkivel.

Itt nincs se kincs, se korona,

Ez a szegénység otthona." –

Hét kör-mező Irkalla földe,

Hét gyűrű-fallal zárva körbe.

Egy kaputól a másikig

Repülhet a sas száz napig;

Legbelső, legszűkebb körében

Irkalla űl, királyi székben.

Az istennő repülve fut,

Míg újra ér egy érckaput.

E másodajtón hogy belépe,

Már jött a rémek szolga-népe,

S egy csontfejű, vak szolganő, itt,

Füléből elvevé függőit.

Kérdezte Istár: mit müvei?

„Így tesznek itt mindenkivel.

Itt nincs se kincs, se korona,

Ez a szegénység otthona." –

Ment a mezőn, bolyongva, sírt,

Míg a harmadik kapu nyílt.

Szolgák fogadják, elszedik

Hajából gyémánt ékeit.

„Ilyen hívság itt úgyse kell.

Így tesznek itt mindenkivel." –

A negyedik fal kapuján

Belép a szép, dúltarcu lány.

Rémszolgák környűl ővezik,

Homlokabroncsát elveszik.

„Minek e fényes diadém?

Rozsdát kap itten ami fém.

Itt nincs se kincs, se korona,

Ez az enyészet otthona." –

Múltak-e órák vagy napok,

Ez új mezőn mig állhatott?

Vagy szállt-e hosszú évekig,

Míg kapu nyílt, az ötödik?

Szolgák jövének, elvevék

Arany-virágos érc-övét.

„Ily cifraság itt úgyse kell!

Így tesznek itt mindenkivel." –

Bolyongott újra napokig

És kapu nyílt, a hatodik.

Süket szolgák – kár a beszéd! –

Levették két karperecét,

S mitől kecsesek a bokák,

Kösöntyüit lekulcsolák.

,,E hiú cédasággal el!

Táncolnod itten úgyse kell,

És vége itt az ölelésnek, –

Jönnek a férgek, bárha késnek." –

És futott újra hetekig,

És kapu nyílt, a hetedik.

„Hol van Irkalla, a király?!" –

„Meglátod még, sorára várj!" –

S hiába ontá hév könyét,

Elvették végső öltönyét,

Lehullt a finom gyolcs-lepel,

Világlott a két hó-kebel.

Két dús csipő borzongva rengett,

Vad szolganép kacajja zengett:

„Fényes királynő, Szerelem,

Megvesz e végső, vak verem.

Itt nincs se kincs, se szép ruha,

Sötét e föld és mostoha." –

Istár királyné visszafut,

De őrök állják a kaput.

Repűl a felső padmalig,

Lehajlik boltja a falig;

Parány kezével verheti,

A falat ki nem törheti.

És nincs semerre semmi rés,

Hiába minden vakmerés;

Hiába kérés, küzdelem:

Rabul esett a Szerelem ...

Jegyesre itt ő nem talál,

Áruló isten a Halál.

Kincstelenűl, ruhátlanúl

Tüskés mezőn repűl, vonúl.

Halál szolgái, körbe-körbe,

Űzik rekedten felüvöltve;

Szemből, orozva, hát megett,

Szórnak testébe sebeket;

Hó-melle megkél, mint kovász ...

Sikoltoz Istár: „Mit csinálsz?"

Durván egy szolga így felel:

„Rothadjon el e hab-kebel!

Puha szépséged itt minek?

Rút vázak itt az istenek.

Itt nincs se kincs, se jó egészség.

Csak rothadás van és sötétség." –

Zempléni Árpád ford. (1910), in: Végh György, szerk., Századvégi költők (Magyar Könyvtár) (Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1959), II, pp. 140–145

(b)

Ama honba, amit ismersz - honnan soha sincs visszatérés -

küldte vágyát Istar úrnő, Hold leánya, emberek anyja,

vonuló felhők szép nővére, mint nyil-idegről, lőtte vágyát

árnyak házába, a sötétség hajlékába,

ama házba, hol a betérő befele fordul, vissza se pillant,

amaz útra, mely lefelé visz, vissza nem hoz soha többé,

ama házba, hol a kapun világosság nem világol,

ama helyre, hol agyaggal táplálkoznak, iszapot esznek,

ama házba, hol madárként öltözködnek toll-ruhába,

ama partra, hol a sás közt hódként fészkelnek a lelkek,

ama házba, hol sírás sincs, féltés se sajog, vér se lüktet,

ajtó és zár porlepett.

Mikor Istar a határt elérte,

a kapu őrének kiáltott:

„Hej te, kapus te,

nyisd ki a kapudat!

Hogyha nem nyitod ki,

letöröm a lakatot, szétverem a kapufélfát,

fölvezetem a holtakat, hogy egyenek, éljenek,

az élőknél többen legyenek a holtak!"

Szólt Istarhoz a kapu őre:

„Állj meg, úrnő - hej, ne rombolj!

Megyek, jöttödet megjelentem,

hadd tudjon róla Allatu asszony."

Amint Allatu hallotta beszédét,

a levágott fához, a levágott nádhoz

lett hasonló

és sikított:

„Mi vezette szívét hozzám?"

„Menj, víz őre, nyisd neki kapuidat,

bánj vele rendjén: áll a törvény."

Ment a víz őre, nyitogatni kapuit.

Első kaput rányitotta, koronáját elrabolta.

„Mélység fia, koronámat mért veszed le rólam?"

„Csitt, te, szót se... jőjj be, jőjj be: Allatu parancsa."

Másodikat rányitotta, ékes övét elrabolta.

„Mélység fia, ékes övem mért veszed le rólam?"

„Csitt, te, szót se... jőjj be, jőjj be: Allatu parancsa."

Harmadikat rányitotta, mellkendőjét elrabolta.

„Mélység fia, mellkendőmet mért veszed le rólam?"

„Csitt, te, szót se... jőjj be, jőjj be: Allatu parancsa."

Negyediket rányitotta, szőttes ingét elrabolta.

„Mélység fia, szőttes ingem mért veszed le rólam?"

„Csitt, te, szót se. . . jőjj be, jőjj be: Allatu parancsa."

Hold leánya, emberek anyja, vonuló felhők szép nővére

szült-meztelen fényességben

álldogált a sötétségben.

„Siratni jöttem az ifjakat, kik szerelmük előtt elpusztultak,

siratni jöttem a lányokat, kik hasztalan vártak, elhervadtak,

siratni jöttem a férfiakat, kik asszonyuk mellől földbe-rogytak,

siratni jöttem az asszonyokat, kik emberükről leszakadtak,

siratni jöttem a nyíl halottait, kiontott vérükbe roskadókat,

siratni jöttem az aggokat, kik háznépük közt elszáradtak,

idejük előtt elpusztuló picinyeket siratni jöttem."

Hömpölygette, kondította Istar hangját a pokol öble,

árnya oszlott, csöndje foszlott,

víz szállt a magasból, láng tört a mélyből,

tűz hullt a magasból, hab kelt a mélyből,

a halottakba élet nyilallott,

jajgatás, kiabálás verte a házat,

vergődtek a porban, nyüzsögtek a sárban,

látták a fényességet és feléje tülekedtek,

bokáját húzták, térdét ölelték,

kezét kapkodták, lábát marták,

Istar szívét átfogta a mélység.

Mikor látta Allatu asszony,

kiáltott Namtarnak, szolgájának:

„Vidd őt, Namtar, lökd a zuhogóba,

szemét sujtom sötétséggel,

derekát sujtom dermedtséggel,

lábát sujtom súlyossággal,

szívét sujtom homályossággal,

fejét sujtom bénasággal,

egész erejét semmiséggel,

mind e világ végeztéig."

Vitte Namtar, a zuhogóba lökte:

hideg ér csordul a falakról,

üres visszhang csörög a mélyben,

ki itt alszik, ki itt alszik,

Hold leánya, ki itt alszik,

tiszta derekát nem fedi inge,

keblét kendő nem takarja,

fekszik a vízben, mint a szikla,

mint ár ellen beledült szálfa,

halántékán zuhan a zúgó,

térdhajlásán zubog az örvény

mind e világ végeztéig.

Akkor fölkel Ea isten,

emeli fejét, szól fennszóval:

„Férfit alkotok, harcost teremtek,

Uddusu-namirt, a győzhetetlent,

fordítsa szemét az éj házára,

négy kapu nyíljék sorra előtte,

Allatu örüljön jövetelének:

hárfákkal vigadjon és fuvolákkal,

szálljon öröm az éj házára!"

Amint Allatu látja a harcost,

csípejét veri, ujját harapja,

rikoltoz a sötétségben:

„Ostoba dolgot kértél tőlem,

tűnj előlem, Uddusu-namir,

a mélység iszapja legyen lakásod,

az ösvény homokja legyen ételed,

szemétdombot túrj körmeiddel,

élő csontod kásává rohadjon,

véred megbüdösödjön,

fuldokolj saját szagodtól,

mert te házamba törtél,

odavan az én uralmam -"

„Kidöntöm a kapufélfát, szétzúzom a palotát,

beverem a boltozatot, kővel, érccel összelapítom,

tövig rontom a falakat!

recsegjenek a küszöbök, hulljanak az eresztékek,

égjen ami éghet, törjön ami törhet,

a kapukat széthasítom, forgáccsá verem!"

Majd Istarhoz megy a harcos:

megtört szemét megsimítja,

dermedt derekát megsimítja,

nehezült lábát megsimítja,

homályos szívét megsimítja,

béna fejét megsimítja,

ruháját, ékét visszaadja.

És majd fölkel Istar úrnő és majd fölkel és megindul,

nyomában az ifjak, lányok mennek a földúlt palotából,

tolongnak a férfiak, asszonyok, tódulnak a csecsemők, vének

és a nyíltól elesettek, kiontott vérnek halálát haltak

mennek-mennek nagy tömegben, áradatként föl a mélyből,

lobogó lángból, törmelékből, mennek-mennek énekelve,

majd ha fölkel Istar úrnő, majd ha fölkel és megindul,

mennek mögötte hosszu sorokban, mint nagy folyamok hömpölyögve,

mennek-mennek koszorús fejjel, fadobokkal, fuvolákkal

s raknak négy szép magas máglyát édes-füstű ritka füvekből

s fényük mint a nagy erős dél, beragyogja a négy tájat,

látja Istar a máglyákat, táncol és tapsol örömében,

odalép az első tűzhöz, beledobja koronáját,

odalép a másodikhoz, beledobja ékes övét,

odalép a harmadikhoz, beledobja mellkendőjét,

odalép a negyedikhez, beledobja szőttes ingét,

szült-meztelen fényességben

világol a teljességben.

Weöres Sándor ford. (1939), in: uő, Egybegyűjtött írások (Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1970), I, pp. 293–298

(c)

Istár, fölséges királynő, Kurnugéa kapujához,

a sötétség kapujához siet nagy igyekezettel.

A sötétség háza felé, Irkalla hajléka felé

siet Istár istenasszony, Nannar tűzvérű leánya.

A sötétség háza felé, melyet oda nem hagyott még

senki, soha, benne-élő; a sötétség útját járva,

melyről nincsen visszatérés...

A sötétség háza felé, melynek vakond-féle népe

régen elszokott a fénytől. Földet és agyagot esznek

lenn a fény-nem-járta mélyben, ember-nem-látta sötétben,

dideregve, a halottak. Tollruha, mint a madáré,

fedezi el talpig őket. Por lepi be a kilincset,

por lepi az ajtó zárát ...

Midőn elérkezett Istár Kurnugéa kapujához,

szólítá az ajtónállót: „Hallod-e, te ajtónálló!

Nyisd ki a kaput előttem, hadd lépek be szépszerével!

Ha nem nyitod ki előttem, nem engedsz be szépszerével,

bizony betöröm ököllel, kitépem a kapufélfát,

lábbal taposom a zárat, úgy jutok a kapun túlra!

S jaj akkor a földi népnek! A holtak élére állok

s fölvezetem, föl a fényre - föl én, hidd meg, valamennyit!

S még hozzá olyan éhséggel-szomjúsággal verem őket

- szerelemmel megetetvén, megitatván életvízzel -

hogy mindegyre éhesebben-szomjasabban barangolnak

s akit csak találnak, élőt, iszonyú agyarra kapván,

vérét italul megisszák, húsát étkül fölzabálják!"

Így felel az ajtónálló, így felel a tűzvérűnek:

„Állj meg, úrnő! Csendesebben! Ne dönts kaput, ne törj zárat!

Megyek és jelentem jöttöd Ereskigál asszonyúrnak!"

Bemégyen az ajtónálló s Ereskigál elé járul:

„Istár küldött, asszonynénéd: kapudon kér bebocsátást!

Istár, a buja szerelmes, az éhes, a telhetetlen,

itt ácsorog kapud előtt - levágyik az alvilágba!"

Ereskigál, meghallván ezt, sárgán, mint tört tamariszkusz,

mint dőlt nádszál, legörbülve, fájdalmasan így kiált föl:

„Jaj neki! Hát hova tette eszét, hogy ilyenre gondol ?

Ő, a buja, a tűzvérű, hol vesztette el a szívét ?

Vizet isznak itt az árnyak, dohos víz az Anunnakik

itala és én, kit méhsör illetne rangom után meg,

bizony vízzel kell beérjem! S agyagot zabálok én is,

mint az Anunnakik s mint a többi alvilági lélek!

Sírok, sírok, sírván sírok - sírok az emberfiáért...

Siratom az erős férfit, akit sorsa idefordít

s asszonya puha öléből feje kemény kőre koppan.

Siratom a gyönge asszonyt, akit sorsa idefordít

s embere kemény karjából dereka a sárba loccsan.

Siratom a pici gyermek abbahagyott nevetését -

idelenn, a sötét szalmán, nincs több oka nevetésre.

Menj hát érte, ajtónálló! Nyisd ki a kaput előtte!

S bánj vele a sötét ország ősi törvénye szerint!"

Kimégyen az ajtónálló, nyitja a kaput előtte:

„Lépj be, úrnő! Földíszítve Ereskigál palotája!

Lépj be, úrnő! Ünnepelve vár az alvilági nép!"

Föltárul az első ajtó, előlép az ajtónálló

és a tűzvérű Istártól gyöngy-süvegét elveszi.

„Gyöngy-süvegem, ajtónálló, miért veszed le fejemről ?"

„Lépj be, úrnő, és ne kérdezz! Ereskigál így parancsolt

és parancsát tenni kell!"

Tárul a második ajtó; előlép az ajtónálló

s Istártól fülönfüggőjét, a tűzkövűt, elveszi.

„Fülönfüggőm, ajtónálló, miért veszed le fülemről?"

„Lépj be, úrnő és ne kérdezz! Ereskigál így parancsolt

és parancsát tenni kell!"

Tárul a harmadik ajtó; előlép az ajtónálló

és Istártól nyakban hordott ékes láncát elveszi.

„Nyakláncomat, ajtónálló, miért veszed le nyakamról?"

„Lépj be, úrnő és ne kérdezz! Ereskigál így parancsolt

és parancsát tenni kell!"

Tárul a negyedik ajtó; előlép az ajtónálló

s Istártól, a tűzvérűtől, gyémánt tűjét elveszi.

„Gyémánt tűmet, ajtónálló, miért veszed le ruhámról?"

„Lépj be, úrnő és ne kérdezz! Ereskigál így parancsolt

és parancsát tenni kell!"

Tárul az ötödik ajtó; előlép az ajtónálló

és Istártól szép csípője varázsövét elveszi.

„Varázsövem, ajtónálló, miért veszed le csípőmről?"

„Lépj be, úrnő és ne kérdezz! Ereskigál így parancsolt

és parancsát tenni kell!"

Tárul a hatodik ajtó; előlép az ajtónálló

s Istártól gömbölyű karja fém-csatjait elveszi.

„Fém-csatomat, ajtónálló, miért veszed le karomról?"

„Lépj be, úrnő és ne kérdezz! Ereskigál így parancsolt

és parancsát tenni kell!"

Tárul a hetedik ajtó; előlép az ajtónálló

s Istártól az utolsót is: lenge leplét elveszi.

„Lenge leplem, ajtónálló, miért veszed le ölemről ?"

„Lépj be, úrnő és ne kérdezz! Ereskigál így parancsolt

és parancsát tenni kell!"

Dideregve, anyaszülte-meztelenül lépett Istár

Ereskigál színe elé, Kurnugéa országába.

Száját szóra fölnyitotta a tűzvérű s nekitámadt

nővérének, ezt kiáltván: „Átkozott légy! Elraboltad

gyönyörűszép fej kendőmet, nyakláncomat, fülönfüggő

ékszeremet, gyöngyös tűmet s jaj, varázsövem kövét is!

Elraboltad fém-csatomat, buja karom ékességét

s letépetted legutolsó lenge leplem is ölemről!"

Ereskigál feldühödve Namtarhoz lép ily szavakkal:

„Rajta, szolgám, zárd e szajhát palotámnak börtönébe!

S büntetésül szabadítsd rá mind a hatvan betegséget!

Küldd a szemek betegségét hitegető szeme ellen;

küldd a karok betegségét bujtogató karja ellen;

küldd a lábak betegségét félre-lépő lába ellen;

küldd az elme betegségét vérben-fővő feje ellen;

küldd a belsők betegségét tűz-poklú belsője ellen;

küldd mindenek betegségét minden bűnös tagja ellen!"

Amióta Istár úrnő Kurnugéába leszállott,

amióta Ereskigál palotája börtönében

sóhajtozik dideregve, sóhajtozik bús fogolyként -

azidőtől nem folyatja kormos bika tehénkéjét,

azidőtől nem hágja meg szamárcsődör kancácskáját,

azidőtől nem öleli emberfia feleségét:

aluszik a férfi külön, egyedül szundít az ágyon,

aluszik az asszony külön, egyedül forog az ágyon.

Az istenek követének tekintete földre csügged,

Papszukkalnak tekintete földre csügged szomorúan;

könnyet hullat, gyászruhát ölt; sírva megtépi szakállát.

Majd a hatalmas Bolyongó, Nannar színe elé járul,

majd a teremtő Éának tengeri trónja elé rogy:

„Amióta Istár úrnő Kurnugéába leszállott,

amióta Ereskigál palotája börtönében

sóhajtozik dideregve, sóhajtozik bús fogolyként -

azidőtől nem folyatja kormos bika tehénkéjét,

azidőtől nem hágja meg szamárcsődör kancácskáját,

azidőtől nem öleli emberfia feleségét:

aluszik a férfi külön, egyedül szundít az ágyon,

aluszik az asszony külön, egyedül forog az ágyon."

Meglágyul Éa nagy szíve a földiek nyomorától

s bölcs eszével egy lélegző játék-emberkét kigondol.

Megteremti ezt az embert, hívja Aszúsu-námir-nak

s szemébe bűvös erőt önt. „Menj, Aszúsu-námir szolgám,

Kurnugéa kapujához s bűvös erejű szemeddel

addig nézz kilincsre, zárra, amíg megnyílik előtted!

Hét ajtónak hét küszöbén ép bőrrel ha átalléptél,

Ereskigál elé járulj! Akadjon meg szeme rajtad,

szeressen meg, kívánjon meg s te jó szívvel töltsd a kedvét!

S midőn szíve megnyugodott, midőn kedve Napja feljött,

eskesd meg az istenekre, élők és holtak hitére,

hogy kérésed, bármi légyen, kész-örömest teljesíti.

Azután - mintha véletlen! - vesd föl szemed a tömlőre,

mely az élet vizét őrzi s ekként szólj Ereskigálhoz:

»Ürnőm, adjál nékem innom ama tömlő hűs vizéből!«

S ha már a tömlő kezedben, igyekezz, amily hamar tudsz

Istárhoz, a bús fogolyhoz - sebten itasd meg belőle!"

Megy Aszúsu-námir szolga Kurnugéa kapujához

s bűvös erejű szemével addig néz kilincsre, zárra,

amíg megnyílik előtte. Hét ajtónak hét küszöbén

ép bőrrel mind átallépett s Ereskigál elé járult.

Meg is akadt szeme rajta, megszerette, megkívánta

s ő jó szívvel tölte kedvét ...

S midőn szíve megnyugodott, midőn kedve Napja feljött,

esketi az istenekre, élők és holtak hitére,

hogy kérését, bármi légyen, kész-örömest teljesíti.

Azután - mintha véletlen! - veti szemét a tömlőre,

mely az élet vizét őrzi s ekként szól Ereskigálhoz:

„Úrnőm, adjál nékem innom ama tömlő hűs vizéből!"

Ölére üt Ereskigál, ujjába harap e szóra:

„Olyat kívánsz, te halandó, amit nem szabad kívánnod!

Ezért átkom száll fejedre, tagjaidra átkom kúszik ...

A fazekak maradéka legyen ételed ezentúl,

a csatornák poshadt vize legyen italod ezentúl,

fal tövében a szállásod, kőküszöbön a hálásod,

részeges kötekedőktől sose legyen nyugovásod!"

Ea, a jóságos isten, erre újabb cselt eszelt ki.

„Tammúzt, Istár szeretőjét, mossátok meg tiszta vízzel,

kenjétek meg jó olajjal s szép-mintájú, cifra-csattos

ruhába öltöztessétek! Adjatok kezébe flótát,

szépen szólót, drága-mívűt s keze alá táncosnőket,

kik szökellve perdüljenek-forduljanak flótaszóra!

S szálljon alá Tammúz isten, szálljon alá víg zenével,

szálljon alá táncosnőkkel a sötét Kurnugéába,

Ereskigál örömére, a fekete palotába!

Alászálla Tammúz isten, alászálla víg zenével,

alászálla táncosnőkkel a sötét Kurnugéába,

Ereskigál örömére, a fekete palotába!

Ereskigál látja Tammúzt, hallja flótája zenéjét,

nézi a víg táncosnőket - és szíve örömre gyúl.

Szól Namtarhoz, követéhez: „Menj, Namtar, Égalginába,

csiholj szikrát küszöbéből, keményen koppants kövére!

Riaszd föl az Anunnakik csapatát és bevezetve

a törvényház csarnokába, ültesd aranytrónra őket!

Küldjed színük elé Istárt s szemük előtt hints fejére

csöppnyit az élet vizéből. S ha a tűzvérű megéledt,

vezesd föl az alvilágból..."

Megy Namtar Égalginába, szikrát csihol küszöbéből,

keményen koppant kövére. Riasztja az Anunnakik

csapatát és bevezetve a törvényház csarnokába,

trónjukra ülteti őket. Színük elé küldi Istárt

s szemük előtt hint fejére csöppnyit az élet vizéből.

Föltárul az első ajtó; előlép az ajtónálló

és a tűzvérű Istárnak lenge leplét visszaadja.

Tárul a második ajtó; előlép az ajtónálló

s Istárnak gömbölyű karja fém-csatjait visszaadja.

Tárul a harmadik ajtó; előlép az ajtónálló

és Istárnak szép csípője varázsövét visszaadja.

Tárul a negyedik ajtó; előlép az ajtónálló

s Istárnak, a tűzvérűnek, gyémánt tűjét visszaadja.

Tárul az ötödik ajtó; előlép az ajtónálló

és Istárnak nyakban hordott ékes láncát visszaadja.

Tárul a hatodik ajtó; előlép az ajtónálló

s Istárnak fülönfüggőjét, a tűzkövűt, visszaadja.

Tárul a hetedik ajtó; előlép az ajtónálló

s Istárnak az utolsót is: gyöngy-süvegét visszaadja.

A nagy kapun áthaladtak. Istár följutott a fényre.

Rákos Sándor ford., in: uő, Gilgames – Agyagtáblák üzenete (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1966), pp. 51–57

(d)

A vissza nem térés országába        Ereskigal földjére

szándékozott el Istar                      Szín leánya

Szín leánya                                     oda szándékozott

a homály házába                             Irkalla lakhelyére

a házba        melyből aki belép       nem távozik

az útra         melyen a rajta járó      meg nem fordul

a házba        melyben aki belép      mellőzi a fényt

ahol az étkük por                             agyag a táplálékuk

fényt nem látnak                              homályban laknak

öltöznek mint a madár                     szárny-ruhába

ajtót és zárat                                     por borít

(…)

Hé ajtónálló                                     nyisd ki kapudat

nyisd ki a kaput                                hadd lépek be

ha a kaput nem nyitod ki                 s nem léphetek be

bedöntöm az ajtót                            a zárat szétzúzom

bedöntöm a kapufélfát         szétzúzom az ajtószárnyakat

fölvezetem a halottakat              az élőket fogják enni

sokkal több a holt                            mint az élő

K. G. ford., in: uő, Az ókori Mezopotámia vallásai (Keleti vallások, 3) (Budapest: Kőrösi Csoma Társaság, 1988), p. 49 (részlet)

***

Gilgames-eposz, óbabylóni változat

(a) Gilgames alma

Fölállott Gis s hogy álmát fejtené,

anyjához ily szavakkal szóla:

„Anyám! büszkén járkáltam föl s alá

azon az éjszakán

az emberek között.

Fölöttem az ég sok-sok csillaga.

Anu pajzsa hullott akkor reám.

Gyürkőztem, no, magasra emelem - meg se moccant, súlyosan állott.

Győzködtem, hej, inszakadásig - meg se moccant, szilárdan állott.

Uruk népe körésereglett,

lábát csókolgatták a férfiak.

Homlokom nekifeszítettem,

ám ennek se volt foganatja.

S végül mégiscsak fölemeltem

s ölben vittem elődbe, úrnő!"

Gis mindentudó asszony-anyja

szóval mondja, feleli Gisnek:

„Fiam, isteni Gis, hasonmásod

mezőn született,

hegyen nevelkedett.

Örül a szíved, majd ha látod.

Lábát csókolgatják a férfiak.

Átölelve,

hozod be hozzám!"

Lefeküdt Gis s más álmot álmodott.

Asszony-anyjának elmondta az álmot:

„Anyám! Láttam egy másik álmot is.

A messze-híres Uruk városában

a széles utcán

balta függött -

köré gyűltek a népek.

A balta szép s alakra különös volt.

Láttam a baltát s ujjongott a szívem.

Megszerettem, mikéntha asszonyt,

reátapadtam szerelemben -

szerettem s fivéremmé tettem."

Gis mindentudó asszony-anyja

szóval mondja, feleli Gisnek:

„Aki előbb még ellenség gyanánt

állott eléd - szívbéli barátságban

veled majd egyenlővé válik."

Rákos Sándor ford., in: uő, Gilgames – Agyagtáblák üzenete (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1966), pp. 95–96

(b) Huvava ellen

Szeme könnyel árad,

szíve búval terhes,

keserűen nyögdécsel.

Enkidu szeme könnyel árad,

szíve búval terhes,

keserűen nyögdécsel.

Hozzáhajol Gis,

szóval kérdi tőle:

„Szemed könnyel árad,

szíved búval terhes,

keserűen nyögdécselsz -

miért búsulsz, barátom?"

Szóval felel Enkidu néki,

Enkidu panaszolja Gisnek:

„Az asszonyi kezek, barátom,

inaimat kiszakították!

Karom gyönge az öleléstől,

erőm elszállott, semmivé lett!

Karom fáradt az öleléstől,

erőm elszállott, semmivé lett!"

Szóra nyitva száját, eképpen

beszél Gis Enkiduhoz:

„Távoli földön, cédrus erdejében,

lakik Huvava: iszonyattal teljes.

Jöjj, Enkidu, a cédrus erdejébe,

öljük meg a hatalmas Huvavát,

oltsuk ki életét!

Megmentem országunkat a gonosztól

s kinyitom az Anunnakik

lakóhelyét is!"

Szóra nyitva száját, eképpen

szól Enkidu Gishez:

„Jól ismerem azt a hegyet, barátom!

Jószág után eleget jártam arra.

Kétszer tízezer óra járóföldre terjed az erdő!

Ilyen rengeteg erdő közepébe ki merne lépni ?

Huvava bőgése özönvíz,

szája tűz-katlan,

lihegése szélvész!

Ilyen vakmerő vágyat

miért forralsz?

Párja-még-nem-volt harcra miért készülsz?"

Szóra nyitva száját, eképpen

beszél Gis Enkiduhoz:

„Föl akarok hágni ama hegyre!

Fölhágok a cédrus hegyére!

El akarok jutni az erdőbe!"

Szóra nyitva száját, eképpen

szól Enkidu Gishez:

„Mint juthatnánk el

a cédruserdőbe?

Órízője, ó Gis, igen hatalmas,

nyughatlan bajnok.

Huvava bőgése özönvíz,

szája tűz-katlan,

lihegése szélvész!

Hatszor két óra járóföldről meghallja a lábak lépését

és a földjét taposni bátrat lefekteti örök időkre -

ki merne hát az erdejébe lépni?

A cédruserdő hív őrizetére

Enlil hétszeres iszonyatba öltöztette!"

Szóra nyitva száját, eképpen

beszél Gis Enkiduhoz:

„Ki élő szállott már égbe, barátom ?

Ki székel örökkévalóként fölséges Samas trónja mellett ?

Megszámlálva az ember napjai:

víz futása, szél fúvása, amit tesz!

Féled a halált, remegsz falevélként

te gyáva hős, erőd is elhagy ?

De nézz reám, amint elől megyek!

Kövess bátran, nevessen szád, ne félj!

Ládd, én nem félek, mert ha meg kell halnom

e harcon, hír-nevem örök leszen!

»Huvava szörnyű vasától esett el«

- mondogatják, emlékezve reám.

S ha később tán utódom születik,

csodálattal kérdez tőled felőlem:

»Mondj el mindent, amit tudsz,

az apámról!«

És te,

ki erdő gyöpágyán születtél,

fenevadak között növekedtél,

miért is félnél?"

. . . . . . . . . .

„Csalogatod szívemet, betegíted.

Reájuk vetem bátran kezemet

és a cédrusok elzuhannak.

Örök hírt keresek magamnak.

Hamar a fegyvermívesekhez!

Sebtében öntsenek fegyvereket!"

Mentek a fegyver mi vesékhez, gyors munkára sarkallva őket.

Nekifeszültek a mesterek, s el is készültek idejére.

Nagy fejszéket öntöttek

s bárdokat —

három talentum volt súlya egynek-egynek.

Szépmívű tőröket is kovácsoltak -

nyomtak vagy két talentumot a pengék.

Markolatuk harminc mínát nyomott,

harminc mína arany használtatott el.

Gis és Enkidu tíz talentumnál is

nagyobb súlyú bronzot hord a testén.

Hallván a hadi készülődést,

a nép Uruk hét-záras kapujában

összesereglik.

Gis köszönti a város véneit.

Azok Gis színe elé gyűlnek.

Szóra nyitva száját, mondá Gis:

„Hallgassatok meg, vének, engem!

Látni akarom, amiről beszélnek

sok csuda dolgot; aminek hírével

telvék az országok; én, Gis, látni s legyőzni

akarom a cédrus iszonyatát!

Meg akarom a világnak mutatni:

erősebb, hősebb az uruki sarjnál sehol, soha nem termett!

Reájuk vetem bátran kezemet és a cédrusok elzuhannak!

Örök nevet szerzek, örök hírt!"

A messze-híres Uruk vénei

felelének Gisnek eképpen:

„Fiatal vagy, Gis: szíved elragad!

Látod a fényt, de nem látod árnyékát;

vágyod a hírt, de nem gondolsz a vésszel!

Huvava ábrázata szörnyű -

akad ember, ki fegyvere elé áll ?

Kétszer tízezer óra járóföldre terjed az erdő!

Ilyen rengeteg erdő közepébe ki merne lépni ?

Huvava bőgése özönvíz,

szája tűz-katlan,

lihegése szélvész!

Ilyen vakmerő vágyat

miért forralsz ?

Párja-még-nem-volt harcra miért készülsz?"

Hallotta Gis

tanácsuk szavait;

Enkidura tekintve

így kiáltott;

„Indulok hát, barátom, harcba szállok!

Ha félek is,

megyek!"

Szóval mondják, fölfelelik a vének:

„Isten vezéreljen, ó, barátunk!

Kísérjen jószerencse, jóegészség!

Épségben térj meg, büszke diadallal,

a messze-híres Uruk kőfalához!"

Búcsúzóul, könyörgő szókkal,

Samas színe elé leborul Gis:

„Oltalmadért esengek, megragadva kezedet, fönséges isten!

Tarts egészségben, életben sokáig!

Épségben térjek, büszke diadallal,

a messze-híres Uruk kőfalához!

Őrködj fölöttem!"

Kiáltotta Gis barátja nevét

és a jósjelet fölfedte előtte.

Gis orcáján a könny lecsordult,

szavát így szabta, barátjához szólván:

„Nem ismerem azt az országot,

útját soha még nem jártam meg.

Kenyérre mint lel ott az ember, azt se tudom.

Szeretnék élni még sokáig

jó egészségben, csak azért hogy

szívbéli örömmel szeretni,

szívbéli hálával tisztelni,

téged, barátom, sose szűnjek!

. . . . . . . . . .

Magas trónra ültetlek, te hatalmas!"

Hozták a fényes fegyvereket.

Vállára íjat, oldalára

tegezt akasztott.

Fejszét függesztett

a tegez fölé.

Egy másik fejszét

övébe dugott.

Fölállottak, hogy útra keljenek.

Gisnek utánakiáltották:

„Mikor térsz majd vissza Urukba?"

Gist a vének megáldják, jótanáccsal

lágyítva kemény útja veszedelmén.

 „Ne bízd el magad, Gis, erődben!

Nyitott szemmel járj! Óvatos légy!

 Enkidu lépjen te-előtted

- tud minden utat, ismer minden ösvényt -

 ő vezessen Huvava erdejében.

 Győzelem szegődjön nyomába Enkidunak, aki elől-jár!

 Nyitott szemmel, óvatos szívvel lépjen Huvava erdejébe!

 Adná Samas, hogy szándékod betelnék

s szemmel láthatnád, amit szád kimondott!

Lábad előtt az elzárt útakat,

talpad alatt a járhatatlan ösvényt,

fejed fölött az égigérő

hegyeket Samas nyissa meg előtted!

Teljes örömben teljék életed,

Lugalbanda föléd hajoljon

s meghallgasson, mikor kiáltasz!

Kisgyerekként mindent megkívánj,

és minden kívánságod teljesüljön!

Huvava lángját ha kiokád,

sarkad alá vethessed mindazt,

amire már szemed vetetted!

Ha szomjúhozol, kútat áshass;

de gondold meg, hogy tömlőd tiszta,

hűs vizéből Samas is áhít -

hűs vízzel áldozzál Samasnak!

S mindörökre eszedbe véssed

Lugalbanda tiszteletét is!"

Rákos Sándor ford., in: uő, Gilgames – Agyagtáblák üzenete (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1966), pp. 102–108

(c) “Enkidu akit szeretek…”

Enkidu akit szeretek erősen

aki velem járt          minden veszedelmet

elment           az emberiség sorsára jutott

nappal és éjszaka                sírtam fölötte

nem hagytam sírba tenni

barátom föl is kelhet              kiáltásomra

hét nap és hét éjszaka

orrába már féreg esett

mióta odavan         nem találom az életet

bolyongok              mint rabló a mezőben

most hogy arcod látom      Korcsmárosnő

a halált amíg rettegek       hadd ne lássam

Gilgames hová               hajszolod magad

az életet amit keresel      meg nem találod

midőn az istenek az embert teremtették

az emberiségre mérték                   a halált

kezükben tartották meg                az életet

te Gilgames                     töltsd meg hasad

legyél vidám                   nappal és éjszaka

tartsál naponta                      örömünnepet

táncolj és múlass            nappal és éjszaka

legyen tiszta ruhád

fejed mossad meg        vízben mosakodjál

tekints a gyermekre           aki kezed fogja

leljen a nő örömet öleden

ezek                 az ember                  dolgai

K. G. ford., in: uő, Az ókori Mezopotámia vallásai (Keleti vallások, 3) (Budapest: Kőrösi Csoma Társaság, 1988), p. 48 (részlet)

***

Gilgames-eposz, 12 táblás változat

I. tábla, Prológus

(a)

Aki mindent látott, a népek ura,

aki biztosat ismert, aki teljeset értett,

átlátott az eredet szövevényén,

a tudás tiltott forrás-helyein,

aki az állandót látta, aki a burkot kinyitotta,

hírt hozott a vihar és vízár idejéről,

nagy útra kelt, vesződött és megrogyott,

meddő kínját kőtáblára iratta...

aki építette a körülvédett Uruk falait

és a szent Eannát, a tiszta-zárt helyet,

alapot ágyazott, szilárdat, mint az érc,

védfalat rakott, hol támaszt leljen a férfi-erő:

Gilgames ő, az embernyi ember,

kétharmada isten, harmada állat,

testének képe fájdalmas öröm,

alakja mint a vaskos bikáé,

nincs hozzá-illő a szépek között,

nincs hozzá-méltó az erősek között –

Weöres Sándor ford. (1937), in: uő, Egybegyűjtött írások (Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1970), I, p. 298 (18 sor)

(b)

Mindent látott, hallott, tapasztalt - jelenvalót és régenvoltat;

mély kútforrása bölcsességnek: mindent tudott, mindent megértett;

átallátott minden homályon, a titkok sűrű takaróján,

átallátott hétszer hét burkon, mely elfödi a bölcsességet.

A rejtett írást fölkutatta, betemetett nyomokra bukkant,

emlékek rönkjét emelé ki a hajdankor özönvizéből;

veszélyes, messze útra indult, melyre tudásszomj ösztökélte

s midőn megtért, úti kalandját időtálló táblákra véste.

Ő rakatá a bekerített Uruk erős bástyafalát is,

szent Éanna szűz templomának oszlopsorát, az érc-szilárdat

és a keménypárkányú, vastag külső falakat ő rakatta.

Ügyelten ügyelte naponként e falakat, épségüket vigyázta.

Tégla, rovott, ha került elibe,

Éanna templomába vitte, Istár hajlékában helyezte el -

utódai, a királyok között, tudományban párja nem termett!

Föllépvén az uruki falra, körbe-körbe járt rajt keresve;

párkányait is szemlélgette, alapjait is vizsgálgatta:

vajjon égetett téglából való-é a téglafal? S vajjon a Hét Bölcs

vetette-é meg alapjait?

Kétharmadrész belőle isten, egyharmadrész belőle ember,

senki más emberfia nincsen kívül-belül hozzá hasonló.

                          Olyan, mint szarvak öklelése,

vagy sújtó kardok zuhanása... Varázsdobja, a csodatévő,

minden dolgában elkíséri...

Rákos Sándor ford., in: uő, Gilgames – Agyagtáblák üzenete (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1966), p. 87

(c)

Aki mindeneket látott      országomnak hirdetem

aki mindent tudott                   mindent tapasztalt

az országokat egyképpen                   megismerte

tökéletest a bölcsességben aki mindent megértett

titkokat látott                            a rejtettet fölfedte

a vízözön előttről                                 hírt hozott

messzi utat járt                       lecsillapult elfáradt

kőre felirta                              minden fáradalmát

Uruk karamjának                            falát ő rakatta

a szent Éannáét                           a fénylő tárházét

nézz a falára                         mintha háló feszülne

tekints a pártázatra             más nem rak hasonlót

érintsd a küszöböt                          Ősidők óta áll

gyere az Éannához                   Istar lakóhelyéhez

későbbi király   senki más         nem rak hasonlót

lépj hát Uruk falára                            járjad körbe

nézd a töltést                               vizsgáld a téglát

vajon téglája                                    nem égetett-é

s alapjait                nem a hét bölcs vetette-é meg

harmadrész város                        harmadrész kert

harmadrész agyaggödör     Istar házának pariaga

e három részt és a parlagot            látod Urukban

keresd a tábla-tartó ládát                             rézből

pattantsd fel zárját                                   bronzból

tárd fel ajtaját                                        rejtekének

nézd             a lazúrkő táblát                olvasd róla

hogy Gilgames       megjárt minden gyötrelmeket

derekabb mint a királyok          délceg jó termeti!

vitéz                  Uruk szülötte             öklelő bika

elöl lépdel                                                   a vezér

lépdel hátul                                   testvéreit segítő

erős háló                                    seregének oltalma

vad áradat                                          kőfalat rontó

Lugal-banda elsőszülöttje Gilgames jeles az erőben

a magasztos Tehén                   Rimat-Ninszun fia

Gilgames                                      jeles a haragban

a hegységben                                    hágókat nyitó

a hegyoldalban                                         kutat ásó

aki átkelt a tengeren      a téres vizeken napkeletre

felkutatta a világpartokat                  életet keresett

maga erejéből jutott          Úm-napisti a messzihez

a vízözön elsodorta életet                    visszaszerző

ki van még egy                         a népek tömegében

aki a királyságban                          őhozzá mérhető

aki mondhatná miként Gilgames     király vagyok

Gilgames

születésének napja óta                             ez a neve

kétharmad része isten      egyharmad része emberi

testének tervét      a fenséges Istenasszony rajzolta

alakját ő készítette

                  pompás az erőben

                        tökéletes

                          méltó

Uruk karámjában                                           járkál

bikaként kevélykedik                           fejét fölveti

nincs ki hozzá mérhető             fegyverét kinyújtja

embereit a dobja hajtja              ...

K. G. ford., in: uő, Az ókori Mezopotámia vallásai (Keleti vallások, 3) (Budapest: Kőrösi Csoma Társaság, 1988), pp. 9–10

(d)

aki mindent látott       őróla szólok az országnak

aki mindent tudott       mindenre emlékezett

aki felkutatta       az összes határokat

a tökéletes bölcset       aki mindent megtanult

felismert rejtélyt       feltárt titkot

hírt hozott       a vízözön előttről

messzi utat járt       elfáradt és megpihent

táblára véste       minden fáradalmát

ő építette falát       az uruki karámnak

a szent Éannát       a tiszta tárházat

nézd a falát       szegélye mint a zsinór

tekintsd a töltését       senki nem készít hasonlót

tapintsd a küszöböt       mely öröktől való

menj közelebb az Éannához       Istár otthonához

későbbi király       ember nem készít hasonlót

menj fel Uruk falára       járd be

vizsgáld a töltését       figyeld meg a téglát

hogy téglája       nem nagy négyszögű tégla-e

és alapját nem rakta-e       a hét bölcs

egy körzet város   egy körzet kert   egy körzet agyagbánya   Istár templomkerülete

három körzet s a templomkerületet       foglalja magába Uruk

keresd       a réz tábla-ládát

oldd meg       bronz reteszét

tárd fel       rejtélye nyitját

vedd a lazúrkő táblát       olvasd fel

hogy ama Gilgames      megjárt minden gyötrelmeket

nagyszerű volt a királyok között       nagyhírű délceg úr

Uruk szülötte hős       öklelő bika

élen járva       vezér

hátul járva       fivéreinek segítsége

erős háló       embereinek védelme

vad áradat       kőfalat romboló

Lugalbanda fia       Gilgames tökéletes erejű

a magasztos tehén       a vadtehén Ninszun fia

ő Gilgames       a tökéletes fenségű

hágókat nyitott       a hegyekben

kutat ásott      a hegyoldalban

átkelt az óceánon       napkeleten a széles tengeren

felkutatta a határokat       kereste az életet

erejével elért       a távoli Utnapistimhez

visszaállította helyére a rendet       melyet a vízözön elpusztított

ki volna       az emberek tömegében

ki vele mérhető       a királyságban

aki mint Gilgames mondhatná      király vagyok

Gilgamesszületésétől fogva       híres nevű

kétharmada isten       egyharmada ember

a nagy istennő tervezte       testének alakját

termetét megszabta ... nagyszerű... ... tökéletes ...

Uruk karámjában       jár ő

bikaként dölyfös       felveti fejét

nincs párja       fegyvereit felemeli

dobjára       indulnak társai

Háklár Noémi ford., in: Antik Tanulmányok, 42 (1998), pp. 214–215 (1–55. sor)

I. tábla, Enkidu

(a)

Ő a körülvédett város pásztora,

ő a pásztora és az ostora...

Karját rettegte Uruk sokasága,

Anu, a menny királya elé

jajveszékelt Uruk sokasága,

szólalt, szólalt nagy fennszóval:

„Nem engedi a fiút az apához,

nem engedi a szűzet a legényhez,

nem engedi a lányt a katonához,

nem engedi az asszonyt az urához -"

Anu, a menny királya hallotta a jajt, hallotta a dalt,

nagykeblű Arurut hívta és szólt:

„Te megalkottad a vaskos bikát,

nosza alkoss hozzája méltót,

hadd egyék egymást nappal és éjjel,

hadd legyen a népségnek nyugodalma."

Nagykeblű Aruru hallotta a szót,

szerelmes vágya fölindult,

szerelme álmot érlelt a szivében,

Anu képmását álmodta szivében.

Megmosta kezét, agyagot fogott,

formálta kedvvel, nedvezte csókkal,

Enkidut alkotta, az isteni sarjat,

méltót a menny lándzsás seregéhez.

Mezőre vetette, földre dobta:

ifjan, szépen, szűz erejében

teljes hosszában elnyúlt a réten -

haja mint a nőé, két vállára omló,

testének bozontja mint gabona sarjad,

édes-vizek párája a lelke,

nem tud a világról, nem tud a végről,

nép kínjáról, ország erejéről...

megy füvet legelni a víg gazellával,

megy italt keresni a szelid tehénnel,

paskol a folyóban a halak sokaságával...

Csapdás ember, vadfogó

állt az itatónál,

cselt állított ár ellenében,

egy nap, két nap, harmadik nap állt az itatónál.

Meglátta a csuda-sarj, épp hogy el nem érte,

a vadásznak több se kellett - futott, csaknem hasra-esett,

beborult a kedve kékje, remegett a térde.

Vezeti a házba kis üszőjét,

nagy sanyarú siralomra tátja a száját:

„Jaj apám, jaj-jaj,

jött a fényes kék tetőről egy igen-nagy ember,

ereje egy ország, fölkel este a tetőn,

lába az itatón a réti sereggel,

ordít, táncol, bakot ugrik a réti sereggel,

széjjelrúgta vermemet, mit magam ástam,

széjjelszedte csapdámat, mit magam vetettem,

semmit sem hagy tennem."

Felel néki apja:

„Menj el fiam, menj el Uruk városába,

menj be mingyárt Gilgames királyhoz,

kérj egy papnőt Istar templomából,

szerelem szent szolgáló leányát.

Vidd fiam az itatóhoz,

ott a szent lány vetkőzzék le szépen,

bő pompáját virágozza szépen,

így lássa meg az az ember!

Hogyha látja, meg is közelíti,

de meg is rohanja:

idegen lesz neki a vadak sokadalma."

Ment a vadász Gilgames királyhoz,

jött a vadász a papnővel amaz itatóhoz.

Egy nap, két nap mentek,

harmadik nap partra kuporodtak.

Közelgett a horda, a sík vadja közelített,

dobogva, homokot rúgva a horda,

szarvak és szügyek erdeje közelgett,

ő is, Enkidu, magzata a mennynek,

feje nagy-magasban, szíve boldog és vidám,

lába az itatón a réti sereggel,

ordít, táncol, bakot ugrik a réti sereggel,

a mezei hordát táncba sodorja,

rikogat, táncol, vízben paskol a szabad sereggel -

Látta a papnő a hatalmas kergetőzőt,

látta őt a szent lány, magzatát a mennynek.

„Ő az, kedves, bontsd ki két emlődet,

takard ki szemérmed, verd föl a vágyát,

hej, bomolj ki és viríts, két szeme lásson,

hogyha meglát, meg is közelítsen,

legyen neki idegen a vadak sokadalma,

mellét hátadra feszítse..."

Két emlőjét kibontotta, szemérmét is kitakarta,

a menny-fia megrohanta, ráfeszült a lány hátára,

hat nap és hét éjjel, hej, ráfeszült a lány hátára,

hej, hat nap és hét éjjel szüretelte a szerelmet.

A hetedik nappalon szétnézett a virradatban,

betelt a kéj kövérével, arcát barmára emelte:

ime a gazella elijed előle,

a szabadság népe nem ismeri többé.

Megtorpan Enkidu: kivetett a teste -

megroggyan a térde, megrokkan a szíve

és teljes hosszában elnyúlik a réten

és zokog.

Látja a szent lány - melléje guggol,

ringatja csípőjét, dúdol neki éneket:

„Enkidu, mért kivánsz rohanni a rétek barma után ?

mért kivánsz rohanni?

Enkidu, szép vagy! mint egy isten, olyan vagy!

Dulakodtál, futottál, fényes füvön aludtál,

nem tudtál a végről, boldog voltál...

Megnőttél általam! ismered a titkot!

Mért kivánsz rohanni a rétek barma után?

Azt, aki voltál: úgyse éred el soha."

Így dúdol... hangja édességgé válik,

Enkidu hallja, mint nagy vizek mozdulását,

szép lassan a szent lány lába elé ül,

kivetettségében barátot remél.

Míg a nő beszél - az ő füle érti:

„Jöjj, a körülvédett Urukba vezetlek,

jőjj velem a tiszta házba, Anu és Istar hajlékába,

hol Gilgames él, a páratlan ember,

mint vaskos bika, terped a népen."

Enkidu érti - szólal nagy hangon:

„Vígy a körülvédett Urukba engem,

vígy a tiszta házba, Anu és Istar hajlékába,

magam akarom a nagyot legyőzni,

magam akarom megtörni a sorsot,

megbontom a végzetet magam erejéből,

vígy engem, papnő, hadd kiáltsam Urukban:

Enkidu eljött - Enkidu eljött!

ki a mezőről jött, nagy az erejében!

ki a mezőről jött, hatalmas az erejében!

város ura, vaskos bika, hé! mutasd arcodat -

Mindent, ami vár rám: értek előre."

Ment a papnő Enkiduval Uruk városába,

látták a népek és remélve bizakodtak,

nappal és éjjel ünnepet ültek,

zeneszóval, vigadozva ünnepet ültek,

látták a menny fiát, a mezei embert,

szépsége ujjongás, teste hatalmas,

látták a szolgák, terheiket levetették,

lármával, fa-dobokkal ünnepet ültek,

kiűzték a nagyokat a szent nyoszolyákból,

kiűzték a heréket a hálóteremből -

„Enkidu, világítson előtted az élet! -

Elvezetlek Gilgameshez, nézz a szemébe,

erővel teljes egész alakja,

ereje teltebb, mint a tiéd,

Anu, Enlil és Ea nagyra növelte,

Samas örömmel hallgatja szavát...

Eredj, Enkidu, intézd az ő végzetét! -

Mielőtt te jöttél a ragyogó kék tetőről,

Gilgames álmában látott téged.

Gilgames szólt anyjának, Risat-Ninlil urasszonynak:

- Anyám, álmot láttam, félelmetes álmot láttam,

az éjjel álmodtam, éjemben azt álmodtam,

nagy mezőn szaladtam, homályban futottam,

árnyban loholtam... rám-esett egy csillag,

fölemeltem volna, emelni se bírtam,

ellöktem volna, mozdulni se tudtam.

Mint egy nőre, ráfeszültem, lábadhoz vetettem

és te megáldottad, mingyárt mellém állítottad. -

Risat-Ninlil, biztos hír tudója, felelte fiának:

- Méhem eggye, majd meglátod, jót jelent az álmod,

jelent néked egy hű társat, őrködő barátot. -

Gilgames szólt anyjának, Risat-Ninlil urasszonynak:

- Anyám, másik álmot láttam, vészes álmot láttam,

az éjjel álmodtam, éjemben azt álmodtam,

erdőn hadakoztam, gally-gubanc közt tusakodtam,

hold-fiakkal huzakodtam... rám-esett egy csatabárd,

fölemeltem volna, emelni se bírtam,

ellöktem volna, mozdulni se tudtam.

Mint egy nőre, ráfeszültem, lábadhoz vetettem

és te megáldottad, mingyárt mellém állítottad. -

Risat-Ninlil, biztos hír tudója, felelte fiának:

- Méhem eggye, majd meglátod, jót jelent az álmod,

jelent néked egy hű társat, őrködő barátot."

Weöres Sándor ford. (1937), in: uő, Egybegyűjtött írások (Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1970), I, p. 299–304 (“Ő a körülvédett…” – “…őrködő barátot.”)

(b)

csüggedtek         az uruki férfiak otthon

nem hagyja Gilgames         a fiút az apjának

reggel és este is         hatalmaskodik

ő a pásztora         az uruki karámnak

ő a pásztora         és ...

a nagyerejű büszke         bölcs és ügyes

nem hagyja Gilgames         a lányt a vőlegényéhez

a vitéz lányát        a hős feleségét

panaszukat         meghallották az istenek

az ég istenei         Uruk urát hívták

Aruru teremtette-e         ezt a vad bikát

kinek nincs párja         fegyvereit felemeli

dobjára         indulnak társai

nem hagyja Gilgames         a fiút az apjának

reggel és este is         hatalmaskodik

ő a pásztora         az uruki karámnak

ő a pásztora         és ...

a nagyerejű büszke         bölcs és ügyes

nem hagyja Gilgames         a lányt a vőlegényéhez

a vitéz lányát         a hős feleségét

panaszukat         meghallotta Anu

Arurut hívták         a nagyot

Aruru         te teremtetted őt

most gondolj ki valakit         épp olyan erélyeset

vetélkedjenek ők        s Uruk leljen nyugalmat

Aruru ezt meghallgatta

szívében kigondolta         Anu tervét

Aruru megmosta kezeit

agyagot tört le         ledobta a vadonba

a vadember Enkidut         a hőst megteremtette

a néma ivadékot         Ninurta erejével

szőrrel van borítva         egész teste

haja         akár egy nőé

hajfürtjei         gabonaként sarjadnak

embereket országokat         nem ismer

mint Sakkan         van öltözve

a gazellákkal         füvet legel

az állatokkal         az itatónál tülekedik

a vadakkal         oltja szomját

egy vadász                 egy gazember

az itatónál          elébe került

egy napon a másodikon a harmadikon         az itatónál elébe került

meglátta őt a vadász         arca elborult

ő és állatai         visszatértek a házukba

félt         reszketett         szava elállt

szíve komor         arca sötét

rémület         a gyomrában

arra aki messze kalandozik         hasonlít az arca

a vadász száját szóra nyitja         mondja apjának

apám egy férfit láttam         aki a hegyekből jött

országos erejű          hatalmas

mint mennykőnek         nagy az ereje

járkál a hegyekben         egyre csak

az állatokkal         füvet legel egyre

lábai         az itatóhoz viszik egyre

megrettentem         nem mentem a közelébe

a vermeket betemeti          amelyeket ások

hálóimat széttépi         amelyeket kifeszítek

kezem közül elveszi         a vadon állatait vadjait

nem hagy a vadonban vadászni

apja száját szóra nyitja          mondja a vadásznak

fiam Urukban lakik         Gilgames

nincs nála erősebb         a vadonban

mint mennykőnek         nagy az ereje

őhozzá         fordulj

beszéld el         annak az embernek az erejét

küldjön veled egy örömlányt         vidd őt Samhatot

...         mint egy hatalmas
amikor az állatokkal         az itatóhoz jön

vesse le ruháit         tárja fel szépségéi

ha meglátjaőt         hozzá közeledik majd

s állatai idegenné válnak         akikkel felnőtt a vadonban

apja tanácsára         ...

a vadász elment         Gilgameshez

útra kelt Urukba         nekiindult

belépett Gilgameshez         mondta a szót

egy férfitláttam          ki a hegyekből jött

országos erejű         hatalmas

mint mennykőnek         nagy az ereje

járkál a hegyekben         egyre csak

azállatokkal         füvet legel egyre

lábai         az itatóhoz viszik egyre

megrettentem         nem mentem a közelébe

a vermeket betemette         amelyeket ástam

hálóimat széttépte         amelyeket kifeszítettem

kezem közül elveszi         a vadon állatait vadjait

nem hagy a vadonban vadászni

Gilgames neki          mondja a vadásznak

veled megy vadász egy örömlány         vidd Samhatot

amikor az állatokkal         az itatóhoz jön

leveti ruháit         feltárjaszépségét

ha meglátja őt         hozzá közeledik majd

s állatai idegenné válnak         akikkel felnőtt a vadonban

ment a vadász         vele az örömlány         vitte Samhatot

Útra keltek         mentek az úton

a harmadik napon         elértek a mondott helyre

a vadász és az örömlány         leültek helyükre

egy napon két napon         ültek az itatónál

jöttek az állatok az itatóhoz         ittak

jöttek a vadak a vízhez         oltották szomjukat

s ő Enkidu         aki a hegyekből származott

a gazellákkal         füvet legel

az állatokkal         az itatónál iszik

a vadakkal         oltja szomját

Samhat meglátta őt         a vad embert

a vadon         szilaj legényét

ő az Samhat         mutasd melledet

tárd fel öledet         lássa szépségedet

ne vonakodj          érezd lélegzetét

ha téged meglát         hozzád jön

ruhádat terítsd szét         feküdjön veled

tedd a vad emberrel         az asszonyok dolgát

állatai idegenné válnak         akikkel felnőtt a vadonban

szerelmével         kényeztet téged

Samhat megoldotta ingét         feltárta ölét         s ő látta szépségét

nem vonakodott         érezte lélegzetét

ruháját szétterítette         vele feküdt

a vad emberrel tette         az asszonyok dolgát

s az szerelmével         kényeztette őt

hat nap és hét éjjel         hált Samhattal         vággyal töltve Enkidu

amikor eltelt bőségével

állataihoz         fordította arcát

Enkidut meglátván         elfutottak a gazellák

a vadon állatai          kitértek előle

Enkidu felpattant         kimerült testével

dermedtek térdei         melyek az állataival futottak

meggyengült Enkidu         nem volt olyan gyors, mint eddig

és felnőtt ő         értelme nyílott

visszatért leült         az örömlány lábához

az örömlány         arcába nézett

s amit az örömlány mondott         hallgatta

az örömlány neki         mondta Enkidunak

nagyszerűvagy Enkidu         akár egy isten vagy te

miért járkálsz         a vadonban a vadakkal

gyere elvezetlek         az uruki karámba

a tiszta házhoz         Anu és Istár otthonához

oda, ahol Gilgames él         a tökéletes erejű

ki vadbikaként         uralkodik a népen

szólt         s beszéde tetszett

magára eszmélvén         társat keresett

Enkidu neki         mondta az örömlánynak

gyere Samhat         vigyél magaddal engem

a tiszta házhoz         Anu és Istár szent otthonához

oda ahol Gilgames él         a tökéletes erejű

ki vadbikaként         uralkodik a népen

én kihívom őt         ... csatára

kikiáltomUrukban         én vagyok a hatalmas

megyek         fordítok a sorson

a vadon született         az erősebb

gyerünk menjünk         lássaarcodat

...         én tudom
gyere Enkidu          az uruki karámba

ahol az emberek         övekkel ékesek

naponta...         ünnepet ülnek

ahol a dobok pörögnek
és lányok mutatják magukat
gyönyörűen         örömmel tele

az éjjeli ágyon         nagy ...

Enkidu ...         az életet

hadd mutatom meg neked Gilgamest         a boldog-fájdalmas embert

nézd őt         tekintsd az arcát

szép férfi          életerős

egész teste         gyönyörűséges

nagy az ereje         nálad nagyobb

nem nyugszik         se éjjel, se nappal

Enkidu,         hagyj fel terveddel

Samas szereti Gilgamest
Anu Enlil és Éa         nyitották értelmét

mielőtt te jöttél         a hegyekből

Gilgames Urukban         álmodott felőled

Háklár Noémi ford., in: Antik Tanulmányok, 42 (1998), pp. 215–218 (56–225. sor)

II. tábla, Gilgames és Enkidu találkozása

(a)

Ment a leány a menny fiával, megtárult a szent-hely előtte -

szárnyas szellemek között, vörös oszlopok során

a szent fémkerék elébe, kerek fémtükör elébe

ment a leány a menny fiával, gondoskodott róla szépen,

bőrét kente tiszta olajjal, haját kente drága kenettel,

testét fényes ünneplőbe, fejét fehér keszkenőbe,

lábát bőrszíjas cipőbe öltöztette szépen.

Sírt Enkidu a ruhában, zokogott a szép ünneplőben,

a papnő meg csitítgatta, mint egy aprót, cirógatta,

csak ne sírna, ne zokogna, csókolgatta szépen.

Megetette étellel, istenek kenyerével,

megitatta itallal, királyok borával.

Félt Enkidu az ételtől, megrázkódott az italtól,

a papnő meg kérlelgette, mint egy gyöngét, becézgette,

csak ne félne, ne rázkódna, dédelgette szépen.

Kézenfogta és vezette a zománcos nagy terembe,

látták Istar szolgálói, hajuk a földet érintette:

„Eredj, Enkidu, intézd az ő végzetét!"

Ment a menny fia nagy ruhában, ment szép ragyogó ünneplőben,

vasa villogott, fegyvere zörgött,

látta őt a sokaság, dallal követte,

lármával, fa-dobokkal, dallal követte:

„Erős a királyunk, a földön erős,

nosza öld meg hát, nosza öld meg!

Hálónk zsákmánya, mezőnk gabonája

s a kézműves munkája övé -

miénk csak a kórság, a verejték,

de az istenek őt kegyelik.

Nosza öld meg hát, nosza öld meg!

Csontját őrölje a molnár,

póznán szárítsd a belét!

Mi vagyunk a szőlőtő, hej a szőlőtő,

de a nagyok szüretelnek.

Nosza öld meg hát, nosza öld meg!"

Ment Enkidu fényes arccal, mint egy irtózatos isten,

ment a körülvédett Uruk piacára,

Gilgames királyt nagy szóval hítta,

ujjongtak a népek a sikátorokban,

fejszék zuhogtak, deszkák repedtek,

a királyi fegyveresek ellene szegültek,

kardok csorbultak, kövek kopogtak,

körülfogták őt a király katonái,

gyönge gyermekként porba borultak,

ujjongtak a népek a sikátorokban -

Gilgames ébredt templomi nyugágyon,

indult az ő anyjához, Risat-Ninlil urasszonyhoz,

látták a népek, kutya-módra meglapultak,

házban kuksoltak, fal tövébe bújtak.

Ment a király a Családiház kapujába,

ott útját állta a mezei ember.

„Mért akarsz, mezei ember, az utamba állni?

Falhoz verlek, összetörlek, hollónak dobatlak.

Félre, te!"

„Város őre, víz ura, vessük el a fegyvert,

csupasz mellel akarom megtörni a sorsot.

Ölre, te!"

Váll nyomult a vállnak, mint két bika tülekedtek,

egyik falhoz vágódott, másik elbukott a földön.

Másodszor is összecsaptak, mint két madár tépázkodtak,

vérük a város piacára egybefolyva omlott.

Harmadszor is ölre-mentek, mint két kapocs összefogóztak,

Enkidu a népek urát földre teperte.

Gilgames felordított, csontjai ropogtak,

örvényként föltolult és ráfeszült a menny fiára,

két térdével szorongatta, két markával fojtogatta,

Enkidu csuklott-hördült, szeme-világa elsötétült,

arca kékült, oldala ernyedt,

kiöltött nyelvéről csorgott a vére,

odahullt a királyasszony erkélye elébe.

Látták a népek, szólni se mertek:

„A mi urunk, Gilgames, mint Anu hatalmas."

Enkidu mozdult, inai remegtek,

nyöszörögve vánszorgott, újra elhanyatlott,

haja szétbomlott a pirosló sárba,

száradó vértől feketült a szája,

hullott, hullott keserü könnye -

Kérdezték: ki volna apja, meg anyja?

Mezőről jött és nem ismeri senki.

Risat-Ninlil kiáltott a palota erkélyéről:

„Enkidu! Enkidu!

emeld föl fejedet a földről,

emelkedj föl a porból!

Fiammá fogadlak! ma szültelek téged!

a felséges Gilgames legyen a fivéred!

Emelkedj föl a porból!"

Szólt Gilgames:

„Enkidu, szeretlek,

bánatod a bánatom, kínod a kínom,

add a kezedet, jőjj, fölemellek,

kelj föl és többé ne busíts engem,

ne kívánd többé megtörni a sorsot...

Téged az istenek ellenem teremtettek,

ládd, az én sorsom erősebb az isteneknél.

Puha fekhelyen feküdj mellettem,

személyem balján mutatkozz mellettem,

a tájak urai rettegjék a lépted,

messzi fejedelmek csókolják a térded...

majdan sírni küldöm végetted a népet,

rendelem, hogy jajjal gyászoljanak érted,

magam durva oroszlánbőrt öltök

s a pusztán bolyongok..."

Vonultak a téglaházba, a hatalom hajlékába,

a Családiházba, állandóság hajlékába,

hárfák és fuvolák zsongtak a tetőről,

hat nap és hét éjjel tartott az ünnep.

Weöres Sándor ford. (1937), in: uő, Egybegyűjtött írások (Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1970), I, pp. 304–307 (“Második tábla”)

(b)

magára eszmélve         társat keresett

amit Samhat         ...

egy ruhát         feladott rá

és egy másikat         felvett maga

kézen fogta         mint egy gyereket vezette

a pásztor kunyhójához         az udvarhoz

a pásztorok         köréje gyűltek

maguk között         tanakodtak

ez a férfi Gilgamesre hasonlít         mintha tükörmása volna

nagytermetű         mint várorom hatalmas

talán         a hegyekben született

mint mennykőnek         nagy az ereje

kenyérrel         kínálták

sörrel         kínálták

nem evett kenyeret Enkidu         ivott csodálkozott

nem tudta Enkidu         hogy a kenyér ennivaló

nem tudta Enkidu         hogy a sör innivaló

az örömlány neki         mondta Enkidunak

edd a kenyeret Enkidu         az embernek való

idd a sört         a királyoknak való

Enkidu ette a kenyeret         amíg jóllakott

itta a sört         hét korsóval

jókedvre derült         énekelt

szíve ujjongott         arca ragyogott

vízzel locsolta         szőrös testét

olajjal kente         az emberekhez hasonlóvá vált

ruhát öltött         mint az emberek

fegyvert ragadott         megküzdött az oroszlánnal

szétkergettea farkasokat         elűzte az oroszlánokat

a pásztorok         aludtak

Enkidu az őrük         az éber férfi

felnézett         meglátott egy embert

szólt az örömlányhoz         Samhat hívd ide az embert

mi járatban van         hová készül

az örömlány megszólította az embert         odament kérdezte

ember hová sietsz         miért igyekszel

az ember száját szóra nyitotta         mondta Enkidunak

a nászasházhoz         hívták meg

ahogy szokás         a menyasszonyfoglaláshoz

az asztalra rakom az ételt         a nászas ház pompás lakomáját

a téres Uruk királyának         utat nyitnak az emberek

Gilgamesnek a téres Uruk királyának         utat nyitnak az emberek

a menyasszonyfoglaláshoz         a választott asszonnyal hál

először ő         utána a férfiak

az istenek tanácsa szabta meg így         a köldökzsinór átvágásánál a sorsát

az ember beszédére         elsápadt az arca

elöl ment Enkidu         és utána Samhat

belépett a téres Urukba         köréje gyűltek az emberek

megállt az uruki karám utcáján

elállta útját         Gilgamesnek

Uruk népe         körötte állt

a nép         köréje gyűlt

az emberek         körötte tülekedtek

a férfiak         körötte sokasodtak

s mint kisgyerekek         csókolták a lábait

ahogyan a férfi         ...

Isharának         megvetve az éjjeli ágy

Gilgamesnek mint egy istennek         terítve az áldozat

Enkidu a nászház ajtajába         vetette lábát

Gilgamest nem hagyta         belépni

megragadták egymást         a nászház ajtajánál

az utcán kötekedtek         a nyílt színen

az ajtófélfák remegtek         a fal megroggyant

Gilgames és Enkidu megragadták egymást         bikákként birkóztak

Gilgames térdre esett         földön a lába

kihűlt a haragja         kifulladt a lélegzete

hogy lélegzete kifulladt

Enkidu neki         mondta Gilgamesnek

egyszerinek szült         anyád téged

Ninszun         a karám van tehene

kimagaslik fejed         a férfiak között

az emberek feletti királyságot         neked szabta Enlil

az országban         a legerősebb

mint mennykőnek         nagy az ereje

termete magas         ...

Háklár Noémi ford., in: Antik Tanulmányok, 42 (1998), pp. 220–221 (23–134. sor)

II–V. tábla, Humbaba

Gilgames száját szóra nyitotta         mondta Enkidunak

a hatalmas Humbaba         az erdőben lakik

... menjünk
... a cédrus         ...

Enkidu száját szóra nyitotta         mondta Gilgamesnek

tudom barátom akkortól          amikor a vadakkal jártam a hegyekben

60x2 óra járásnyi         az erdő kerülete

ki merészkedne bele

Humbaba üvöltése         mint az özönvíz robaja         szája tűz         lehelete halál

miért készülsz ilyesmire

a harc megnyerhetetlen         Humbaba földjéért

Gilgames száját szóra nyitotta         mondta Enkidunak

Enkidu száját szóra nyitotta          mondta Enkidunak

hogyan jussunk el         a cédruserdőhöz

Wer isten őrzi          ereje nem nyugszik

Humbaba Wer         Adad ...

…

a cédrus         védelmére

az emberek riadalmára         teremtette őt Enlil

Humbaba üvöltése         mint az özönvíz robaja

szája tűz         lehelete halál

hallottam 60x2 óra járásnyi         az erdő kerülete

ki merészkedne bele         az erdejébe

a cédrus         védelmére

az emberek riadalmára         teremtette őt Enlil

ki az erdejében jár         gyengeség fogja el

Gilgames neki         mondta Enkidunak

barátjának         mondta a szót

ki jut az égbe         barátom

Samassal az istenek         laknak örökké

az emberek napjai         megszámláltak

amit csak tesznek         szélfúvás

és te         féled a halált

mire van vitéz erőd

hadd menjek előtted         s kiáltsd utánam         menj, ne félj

ha elesem,         hírem fennmarad

Gilgames a hatalmas Humbabával         harcba szállt

a vadonban         születtél, nevelkedtél

ha megtámadt az oroszlán         te mindegyiken kifogtál

Enkidu ...

... szívem haragra gerjed

hadd fogjakhozzá         hadd vágjak cédrust

hadd állítsak magamnak         örök hírnevet

gyere barátom         siessünk a kovácshoz

öntsön nekünk         fejszéket

elindultak         a kovácshoz siettek

ültek, tanácskoztak         a mesterek

nagy baltákat formáztak

30 kg súlyú         fejszét öntöttek

30 kg súlyú kardokat ...

30 kg súlyú öveket...

…

hallgassatok rám férfiak         ...

uruki férfiak         tudói ...

felfegyverkezem         messzi útra indulok         Humbaba földjére

ismeretlen csatába vágok         ismeretlen hadba indulok

áldjatok meg engem         a hadiutamat...

hadd lépjem át az uruki városkaput

hadd készüljek az akitu ünnepre         az év múltán

hadd tartsam meg az akitu ünnepet         az év múltán

üljék az akitu ünnepet         ünnepi ének szóljon

éltessenek engem

Enkidu a véneknek         tanácsot adott

uruki férfiak         tudói ...

mondjátok neki         ne menjen a cédruserdőbe

az út járhatatlan         az ember ...

az erdő őre         a hatalmas Humbaba

…

a cédrus         védelmére

az emberek riadalmára         teremtette őt Enlil

Humbaba üvöltése         mint az özönvíz robaja

szája tűz         lehelete halál

hallottam         60x2 óra járásnyi         az erdő kerülete

ki merészkedne bele         az erdejébe

felálltak az uruki nagy tanácsosok

véleményüket adják Gilgamesnek

fiatal vagy Gilgames         a kedélyed vezérel

és nem tudod         mire fogadkozol

Humbaba üvöltése         mint az özönvíz robaja

szája tűz         lehelete halál

hallani         60x2 óra járásnyi         az erdő kerülete

ki merészkedne bele         az erdejébe

…

ki az, akivesztébe megy

a cédrus védelmére         az emberek riadalmára         teremtette őt Enlil

meghallgatta Gilgames         a nagy tanácsosok szavát

társára nézett         ránevetett

istened védelmezzen téged

vezesse vissza utadat         a téres Uruk kikötőjébe

Samas előtt térdelvén Gilgames         mondja a szót

indulok Samas         kezem imára emelem

maradjon meg életem

vezess vissza a kikötőbe         épségben

oltalom álljon fölöttem

kérvén Gilgames         ... előjelét

…

a vének megáldották őt         útjára tanácsolták Gilgamesnek

ne bízzál Gilgames         teljes erődben

szemed nyitva legyen         ütésed biztos legyen

előtted járjon         a védelmező társ

ki az utat ismeri         barátját őrzi

menjen Enkidu         előtted

az út ismerője         a cédruserdőbe

ő hadat látott         ismeri a harcot

Enkidu őrizd a barátot         óvd a társat

az asszonyához         hozd őt vissza

a gyűlésünkön         rád bíztuk a királyt

vezesd vissza         hozd nekünk vissza a királyt

Gilgames száját szóra nyitotta         szólt

mondta         Enkidunak

gyere barátom         menjünk a szent palotához

Ninszun elé         a nagy királynőhöz

Ninszun bölcs         minden tudás tudója

mutassa lábainknak         a helyes utat

egymást fogva         kéz a kézben

Gilgames és Enkidu         a szent palotához mentek

Ninszun elé         a nagy királynőhöz

Gilgames belépvén         elébe ült

Ninszun felfegyverkeztem         indulok

messzi útra         Humbaba földjére

ismeretlen csatába vágok

ismeretlen hadba indulok

áldj meg engem         a hadiutamat...

előttem...

hadd lépjem át az uruki városkaput...

hadd készüljek az akítu ünnepre         az év múltán

hadd tartsam meg az akítu ünnepet         az év múltán

üljék az akítu ünnepet         ünnepi ének szóljon

éltessenek engem

Ninszun a beszédet hallván,          amit fia Gilgames

…

... belép

…

ruhát öltött         teste díszét

ékszert öltött         melle díszét

... fejdísze felköte

... a földre vizet hintett

... felment a tetőre

felment Samas elé         füstölőt állított

surqinnu áldozatot mutatott be         karjait felemelte Samashoz

miért adtad         fiamul Gilgamest         és sújtottad őt         nyughatatlan szívvel

újra megejtetted őt         indul

messzi útra         Humbaba földjére

ismeretlen csatába vág

ismeretlen hadba indul

amíg napközben         odatart és visszatér

amíg         elér a cédruserdőhöz

amíg megöli         a hatalmas Humbabát

és minden rosszat, amit te gyűlölsz         kipusztít az országból

a nappalokon te kísérd...

ő ne tiszteljen téged         Aja, a mátka intsen téged

hogy neki éjjeli őröket is rendelj

…

felemelkedett Gilgames anyja ...

kioltotta a füstölőt        …

Enkidut hívta         szavát adta

erős Enkidu         te nem ölemből születtél

most         befogadlak

a Gilgameshez         tartozók közé

a főpapnők, a kiválasztottak, a felajánlottak közé

Enkidu nyakára         ékszert adott

az isteni menyasszonyok         kézen fogták őt

és lányaik...

én Enkidu...

fogta...

Enkidu neki         mondta Ninszunnak

Gilgames...
ne félj ...

…

amíg odatart és visszatér
a cédruserdőhöz elér

Enkidu őrizd a barátot         óvd a társat

az asszonyához         hozd vissza őt

a gyűlésünkön                  rád bíztuk a királyt

vezesd vissza         hozd vissza nekünk a királyt

…

Enkidu szájátszóra nyitotta         mondta Gilgamesnek

barátom, ha el is jutok         az erdőbe

az útvágástól         elfáradnak karjaim

Gilgames száját szóra nyitotta         mondta Enkidunak

barátomsiralmasan         ...

a hegyeken mind         átkeltünk...

…

mielőtt cédrust vágtunk volna...

barátom, te jártas vagy a küzdelemben,         a csatát ismered

füvekkel kented be magadat         a halált nem kell félned

…

dobként         peregjen hangod

múljona fáradtság karodból         tűnjön a gyengeség kezedből

add a kezed barátom         menjünk együtt

szíved         harci vágytól égjen

ne törődj a halállal         az életet...

... a körültekintő ember

aki elöljár         önmagát megőrzi         társát megmenti

hosszú időre         hírnevet állítottak maguknak

az erdőhözértek         ők ketten

beszédük elcsendesült         úgy álltak ott

A cédruserdő szélén álltak

…

álltak az erdő szélén

a cédrus         fenségét csodálták

az erdő         ösvényét csodálták

ahol Humbaba jár         nyomát hátrahagyja

az utak egyenesek         a járás jó

nézik a cédrus hegyét         az istenek otthonát         Irnini szentélyét

a hegy innenső fele         cédrusban bőséges

árnyéka kellemes         merő gyönyörűség

kusza cserje         sűrű erdő

... a cédrus ...

körülvéve         két óra járásnyi árokkal...

Enkidu száját szóra nyitotta         mondta Gilgamesnek

Humbaba...

amíg egyedül van az ember...

az idegenek...

a lejtőn nem lehet egyedül lejutni...

ketten...

a hármas kötél nem szakad könnyen el

két oroszlánkölyök erősebb az apaoroszlánnál

Háklár Noémi ford., in: Antik Tanulmányok, 42 (1998), pp. 222–224 (160–272. sor); pp. 225–226 (1–232. sor); pp. 231 (IV, 232–252 és V, 1–11, 65–72. sor)

VI. tábla, Gilgames és Istar

haját megmosta         fegyvereit megtisztította

vállára         vetette fürtjeit

szennyesét ledobta         tisztába öltözött

palástot öltött         övet kötött

Gilgames koronáját         fejére tette

Gilgames szépségére         szemet vetett a fejedelmi Istár

gyere Gilgames         te légy a férjem

szerelmedet nekem         ajándékul add

te légy a férj         én legyek az asszony

kocsit fogatok neked         lazúrkőből és aranyból

kereke arany         szarva drágakő lesz

befogva         nagy öszvérekkel

házunkba         a cédrusillatúba         lépj be

házunkba lépve

a küszöb a karosszék         csókolják lábadat

hódoljanak előtted         királyok, fejedelmek, hatalmasok

hegy és sík termését         hozzák neked adóként

kecskéid hármasikreket         juhaid ikreket ellenek

teherhordó szamarad         lehagyja az öszvért

kocsid lovai          remekelnek futásban

igásmarhádnak         nem lesz párja

Gilgames száját szóra nyitotta          mondta

szólt a fejedelmi Istárhoz

miért akarod         hogy feleségül vegyelek

adtam neked ... testedre s ruhákat

... élelmet és táplálékot

... ételt isteneknek valót

... királyoknak valót

... öltözve

... nem veszlek feleségül

... hideg

hátsó ajtó vagy         mely nem tart fel szelet s szellőt sem

palota,         mely rászakad a hős fejére

elefánt,         mely... takaróját

szurok,         mely bemocskolja azt, aki viszi

víztömlő,         mely eláztatja azt, aki viszi

alapkő,          mely ledobja a falat

faltörő kos,         mely lerombolja az ellenség ...

szandál,          mely gyötri tulajdonosát

melyik szeretődet         szeretted sokáig

melyik madaradat...

rajta         sorold a szeretőidet

…

Tammúznak         ifjúkori szerelmednek

gyászát rendeled         évről évre

a pásztormadarat         szeretted

de tönkretetted őt         szárnyát letörted

most az erdőben jár         s kiáltja         a szárnyam

szeretted az oroszlánt         a hatalmas erejűt

s ástál neki         hét meg hét vermet

szeretted a lovat         a csatában megbízhatót

ostort sarkantyút szíjat         rendeltél neki

hét mérföldet vágtázni         rendeltél neki

felzavart vizet inni         rendeltél neki

anyjára Szililire         sírást hoztál

szeretted a pásztort         az őrzőt

aki egyre         halmozta eléd a süteményt

naponta         gödölyét vágott neked

s tönkretetted őt         farkassá változtattad

elűzték         saját bojtárjai

és a kutyák         combját harapták

szeretted Isullánut         apád kertészét

aki egyre         hordta neked a datolyáskosarakat

naponta         terítette az asztalodat

szemet vetettél rá         hozzá léptél

én Isullánum          élvezzük erődet

nyújtsd a kezed         érintsd szemérmünket

Isullánu          azt mondta neked

mit kívánsz tőlem

nem sütött-e anyám         nem ettem-e én

hogy a gúny és szitok         kenyerét egyem

hogy télen         sás legyen a takaróm

te meghallván         ezt a beszédet

tönkretetted őt         pókká változtattadőt

s fáradságos munkára vetetted őt

nem ér fel...          nem ér el ...

s ha engem szeretsz         tönkreteszel, mint őket

Istár         ezt meghallván

Istár megdühödött         felszállt az égbe

apja Ami elé járult         zokogott

anyja Antum előtt         folytak könnyei

apám,         Gilgames megsértett engem

Gilgames         visszafeleselt gúnyaimra

gúnyaimra         és szitkaimra

Anu száját szóra nyitotta         mondta

szólt a fejedelmi Istárhoz

nem haragítottad-e te előbb          a királyt, Gilgamest

és Gilgames         megfeleselte gúnyaidat

gúnyaidat         és szitkaidat

Istár száját szóra nyitotta         mondta

szólt Anuhoz,          apjához

apám,         teremts egy égi bikát...

ölje meg Gilgamest         ott, ahol lakik

ha nem adsz nekem         egy égi bikát

szétverem...          lakását

utat nyitok         az alvilágba

felengedem a holtakat         egyék az élőket

több lesz a holt         mint az élő

Anu száját szóra nyitotta         mondta

szólt a fejedelmi Istárhoz

ha az égi bikát         kívánod tőlem

Uruk országában         hét évig csak pelyva nő

gyűjts élelmet         az embereknek

rakj szénát kazalba         az állatoknak

Istár száját szóra nyitotta         mondta

szólt Anuhoz,         apjához

apám... félretettem

... gyűjtöttem

ha Uruk országában         hét évig csak pelyva nő

gyűjtöttem élelmet         az embereknek

szénát kazlaztam         az állatoknak

…

Anu meghallgatván         Istárnak, lányának szavát

az égibika pórázát         kezébe adta

fogta          levezette őt Istár

Uruk földjéreérvén

…

lement az Eufrátesz partra

az égi bika fúvására         árok nyílt

100 uruki férfi         zuhant bele

az égi bika második fúvására         árok nyílt

200 uruki férfi         zuhant bele

harmadik fűvására         árok nyílt

300 uruki férfi         zuhant bele         s velük Enkidu         zuhant bele

kiugrott Enkidu         a bikát szarvánál megragadta

az égi bika         arcába köpött

farka kötegével         ürülékét szórta

Enkidu száját szóra nyitotta         mondta

szólt         Gilgameshez

barátom         büszkélkedtünk erőnkkel

hogyan felelünk         erre a sértésre

barátom láttam...

és ereje...

szakítsuk...

én...

ragadjuk meg...

…

…

a torkához         szarva és nyaka közé

vágd kardodat

üdözőbe vette Enkidu         az égi bikát

farka kötegénél         megragadta

…

és Gilgames         mint egy mészáros

erős és ...

torkához         szarva és nyaka közé         kardját belevágta

miután megölték az égi bikát         szívét kiszakították

Samas elé         terítették

távolabb léptek         Samas előtt meghajoltak

majd megpihentek         a fivérek

felment Istár         az uruki karám falára

gyásztáncba kezdett         szitkokat szórt

jaj Gilgamesnek         aki megsértett engem          megölte az égi bikát

Enkidu meghallván          Istár szavait

kitépte a bika combját         odavetette elé

és téged ha elkaplak         mint ezzel

úgy teszek

beleit         a kardodra akasztom

egybegyűjtette Istár         szolgálólányait

a szajhákat         az örömlányokat

az égi bika combja felett         siratást tartottak

Gilgames hívta         a kézműveseket, a kovácsokat mind

a mesterek dicsérték         az égi bika szarvainak nagyságát

súlyosak, mint 30 mina lazúrkő

két ujjnyi vastag a burkuk

a hét mérő olajat         ami beléjük fér

istenének Lugalbandának         kenőcsül ajándékozta

a szarvakat bevitte, felakasztotta         a családfő szobájába

az Eufrátészban          megmosták kezeiket

kézen fogva         elindultak

az uruki utcákat         bejárták

összegyűlt Uruk népe         csodálták őket

Gilgames         palotája kórusának

mondta a szót

ki hát a nagyszerű         az uruki hősök között

ki hát a legerősebb         a férfiak között

Gilgames a nagyszerű         az uruki hősök között

Enkidu a legerősebb         a férfiak között

... haraggal odavetve

az utcán nincs         ki szívét felvidítsa

…

Gilgames palotájában         örömünnepet rendezett

alszanak a hősök         az éjjeli fekhelyen alszanak

alszik Enkidu         álmot lát

felriadva Enkidu         elmeséli az álmot

mondja         barátjának

barátom         miért tanácskoznak         a nagy istenek

Háklár Noémi ford., in: Antik Tanulmányok, 42 (1998), pp. 232–236

VII–VIII. tábla, Gilgames siratóéneke Enkidu fölött

(a)

Amikor föltetszett a hajnal, Gilgames íly szavakat mondott:

„Enkidu! Apád vadszamár volt, anyád meg, úgy lehet, gazella -

ez ékes-farkúak, e büszkék teremtettek és ők neveltek,

ők és a sivatag bikája kísértek minden legelőkön.

Sirassanak a megjárt útak, a meredek hegyi csapások,

a cédruserdő ösvénykéi - sírjanak, zokogjanak érted!

Sirassanak a bekerített Uruk vénei, akik egykor

kinyujtott karjuk áldásával kísérték az útrakelőket!

Sirasson meg a zöld mező is, anyádként gyászoljon, sirasson!

Sirassanak a kősziklák is, amelyek látták vonulásunk!

Sirasson a tigris, oroszlán, párduc, vadmacska és hiéna,

medve, vadbivaly, szarvas és őz, sirasson a kőszáli kecske,

a kormos-szarvú bika - erdő-mező vadja sirasson!

Sirasson az Uláj, a vad víz, melynek partját együtt tapostuk!

Sirasson a bő Eufrátesz, melyből tömlőnk vizet merített!

Sirassanak a messze-híres, bekerített Uruk vitézi -

ők látták, amint a határban a támadó bikát megöltük.

Sirassanak a hírvivők, kik Eriduba futtak neveddel!

Sirasson a nádszál - vizében naphosszat híredet susogta!

Sirasson a szántóvető - gabonát rejt majd a sírodba!

Sirasson a pásztor - vajat rak tested alá a temetéskor!

Sirasson a sütő, ki szádhoz a sírban frissen sült cipót tesz!

Sirasson a szerelem-papnő, ki drága olajjal bedörzsöl!

Sirasson házad gondnoka, ki pecsétgyűrűidet őrzi.

Sírjanak nővérek, fivérek - ezek megtépve dús szakálluk,

azok hajuk zuhogó fürtjét sírod fölött tőből lenyesve!

Siratlak a réten jártamban, anyád-apád helyett siratlak,

sírok, jajgatok - hej, vitézek s Uruk vénei, halljátok csak!

Enkidu, egy-felem, fivérem - őt siratom, miatta sírok,

jajgatok, mint siratóasszony, zokogok keserves-szünetlen.

Mintha oldalam ékességét, jobb-karom legfőbb bizodalmát,

övem tőrét, arcom rostélyát, ünnepi ruhám drága csatját

orozták volna tőlem el, most úgy élek én Enkidu nélkül!

Barátom, jófutású öszvér, vadszamara magas hegyeknek,

szívem barátja, párducléptű, vadszamár, jófutású öszvér!

Együtt jártunk a nagy hegyen túl, az égi bikát megkötöztük

s szarvát fogva, fejét levágtuk. Humbabát is, a cédruserdő

fejedelmét, harcban levertük s gazdag zsákmánnyal tértünk vissza

a hegyen túli tartományból. Hős Enkidu, szívem barátja,

milyen álom béklyóz, felelj hát! Milyen sötétség hullt szemedre,

milyen süketség dőlt füledre, hogy csak fekszel s nem mozdulsz többé?

Megérintem szemed - nem néz föl!

Megérintem szíved - nem dobban!

Mint fátyolába a menyasszony - talpig halálba burkolózol!

Sasként őrködöm, ládd, fölötted, oroszlánként járok alá s föl,

nőstény-oroszlánként kerengek, kitől kölykeit elrabolták.

Gyászomban tövestül kitépem hajamat és messze hajítom,

elvetem jó ruháimat, mint megfertőztetett, durva posztót!

Meghallgassatok, Vének, engem!

Enkiduért sírok-jajgatok én!

Barátom után zokogok-kiáltok!

Ruháim tépem, mint a sirató nők!

Íj vállamon, oldalamon szekerce,

kard az övemben - s a könnyem lecsordul.

Ünneplő ruha, drágamívű ékszer, pompa, dicsőség, ó jaj, mire kellett ?

Jött egy gonosz szél s mindet elragadta!

Díszes ágyba, bíbor-aranyba fektettelek, hogy megnyugodjál,

díszes székre, bal oldalamra ültettelek, hogy megpihenjél -

a föld királyai csókolták lábaidat, szolgálatodra

rendeltettek ki mind a népek... Miattad sír Uruk lakója,

miattad jajgat szívettépő, csillapíthatlan jajgatással,

téged sirat, miattad gyászol szertartással, szomorú gyásszal -

Gilgames is teljes szívéből, gyászban jajgat-sír temiattad,

mint párját vesztett hím-oroszlán, ordítozva rohan alá s föl..."

Gilgames parancsot adott: „Ó, mindenfajta mívesek ti,

faragjátok, kovácsoljátok, ötvözzétek képét szoborrá!"

Ahány míves volt, nekilátott - ércbe vésték Enkidu mását.

           Szólván szólott Gilgames akkor, szólott Enkiduhoz:

           „Melled drágakővel ékes, tested arannyal borított!"

           Amikor föltetszett a hajnal,

           Gis: asztalt,

           elemmaku-fából valót, nagyot,

           hozott ki,

           mézzel töltött egy karneol-csuport,

           egy kék-kő-csuprot tejföllel tetézett,

           s a rakott asztal étel-italát

           az öröktüzű Napnak felmutatta ...

Rákos Sándor ford., in: uő, Gilgames – Agyagtáblák üzenete (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1966), pp. 132–134

(b)

ahogyan a hajnal világosodott

Gilgames szólt a barátjához

Enkidu anyád         a gazella

és vadszamár apád         nemzettektéged

... tejükkel         felneveltek téged

s a puszta vadjai vezettek téged         valamennyi legelőre

az út Enkidu          a cédruserdőhöz

sirasson ...          éjjel és nappal

sirassanak a tágas város         az uruki karám vénei

...          imádkozik utánunk
sirassanak ...          a hegyek és völgyek lakói

…

jajgasson a határ         mintha anyád

sirasson a ciprus         a cédrus

mit ...          kivágtunk haragunkban

sirasson a medve, hiéna, párduc,         tigris, dámvad, gepárd,

oroszlán vadbika szarvas kőszáli kecske         a puszta állatai és vadjai

sirasson a szent Ulaj folyó         melynek partjain jártunk kevélyen

sirasson a tiszta Eufrátesz

amelyből ittunk         tömlő vizét

sirassanak a tágas város         az uruki karám férfiai

aki látták csatánkat         amint az égi bikát megöltük

sirasson a paraszt         ekéjénél

ki jó nevedet élteti ...

sirassanak a tágas város         az uruki karám ...

ki ... először         kiáltotta nevedet

sirasson a pásztor         a csordás

ki híg sört         kínált neked

sirasson ...

sirassanak a férfiak         mint testvérek sirassanak

mint siratópapok ...         tépjék meg hajukat

... Enkidu         anyád és apád ...

...           sírok keservesen
halljatok férfiak         halljatok engem

halljatok Uruk vénei         halljatok engem

Enkidu miatt         a barátom miatt sírok

mint siratóasszony         jajgatok keservesen

fejsze kezemben         hűséges az oldalamon

kard derekamon         pajzs előttem

ünnepi ruhám         díszes övem

gonosz szellem támadt         elvette tőlem

a barátom elfutott öszvér         hegy vadszamara, puszta párduca

Enkidu barátom elfutott öszvér         hegy vadszamara, puszta párduca

aki...          megmásztuk a hegyet

megragadtuk az égi bikát         megöltük

legyőztük Humbabát         aki a cédruserdőben lakik

most milyen álom         ragadott meg téged

körülölelt         nem hallasz engem

s ő         nem emeli fejét

megérintettem a szívét         nem ver többé

letakartam a barátnak         mint menyasszonynak az arcát

mint sas         keringett felette

mint oroszlán         akinek kölykeit elrabolták

forgolódik         előre s hátra

kitépi és elszórja         göndör haját

letépi és ledobja         díszeit mint tiltott dolgot

ahogyan a hajnal világosodott         Gilgames felkelt

Gilgames kikiáltatta az országában...

... kőmetsző készíts a barátomról...

... készíts szobrot a barátomról         a barátom alakjáról

...lazúrkő a melled arany a...

fektetlek         pompás fekhelyre

kiváló fekhelyre         fektetlek

nyugovó helyre helyezlek         a bal oldalra

az alvilág szellemei         csókolják lábaidat

gyászra rendelem feletted Uruk népét         siratásra rendelem

a gazdagokat         bánat tölti el

s én utánad         levetek mindent a testemről

oroszlánbőrt húzok         a pusztába megyek

Háklár Noémi ford., in: Antik Tanulmányok, 42 (1998), pp. 240–242 (1–89. sor)

IX–X. tábla, Sziduri

Gilgames Enkidu felett         a barátja felett

keservesen sírt         a pusztába ment

ha meghalok         nem leszek-e mint Enkidu

bánat került         a bensőmbe

féltem a haláltól         a pusztába mentem

Utnapistimhez         Ubar-Tutu fiához

vettem az utat         gyorsan megyek

a hegyszoroshoz         elértem estére

oroszlánokat láttam         féltem

felemeltem fejemet         Színhez imádkoztam

Színhez, az istenek fényéhez         ment imám

...         tarts épségben engem
... aludt         álomtól reszketett

... Szín         örült életének

a fejszét oldalára         emelte

a kardot övéből         kihúzta

mint a nyíl         csapott közéjük

ütött...          ... elűzte

... lefeküdt

…

rajzolt...

az egyik neve...

a másik neve...

a hegy neve Masu...
ahogyan a hegyet         megmászta

mely őrzi naponta         a nap keltét s nyugtát

amelynek teteje         az ég aljáig nyúlik

s lent az arallut         éri a melle

skorpióemberek         vigyázzák kapuját

rettentő félelmetesek         látványuk halálos

nagy ragyogásuk         ellepi a hegyeket

napnyugtakor napkeltekor         őrzik a napot

ahogyan meglátta őket Gilgames         félelem

és rettenet         borította be arcát

összeszedte magát         közelebb lépett

a skorpióember         asszonyát szólítja

aki hozzánk jön         isteni étel a teste

a skorpióembernek         válaszol asszonya

kétharmada isten         egyharmada ember

a skorpióember         szólítja a férfit

Gilgameshezaz isteni testűhöz         szól a szava

miért keltél         messzi útra

...         jössz hozzám

...         melyeken átkelni nehéz
... miben jársz         hadd tudjam

... hová készülsz
... hadd tudjam

…

Sziduri a kocsmárosné         aki a tengernél lakik

lakik...

hordó készül neki         arany cefrézőkád készül neki

takaróval takarva...

Gilgames bolyongott...

oroszlánbőrben...

isteni hús         a testében

rémület         a gyomrában

arra, aki messze kalandozik         hasonlít az arca

a kocsmárosné         a távolba kémlel

szívére hallgat         mondja a szór

önnönmagával         tanácskozik

talán az         egy gyilkos ember

valamerre tart...

nézte őt a kocsmárosné         ajtaját bezárta

ajtaját bezárta         bezárta retesszel

és ő, a figyelmes Gilgames ...
felemelte állát...

Gilgames neki         mondta a kocsmárosnénak

kocsmárosné, miért zártad be ajtódat,          amint megláttál

ajtódat bezártad         bezártad retesszel

betöröm az ajtót         a reteszt szétverem

Gilgames neki         mondta a kocsmárosnénak

legyőztem Humbabát          aki a cédruserdőben lakott

a hegyszorosban          megöltem az oroszlánokat

a kocsmárosné neki          mondtaGilgamesnek

ha Gilgames vagy,           aki az őrt megölte

legyőzted Humbabát,           aki a cédruserdőben lakott

a hegyszorosban           megölted az oroszlánokat

megragadtad az égi bikát          megölted őt, aki az égből ereszkedett le

miért olyan beesett az arcod          s leszegett a tekinteted

komor a szíved          kimerülta tested

rémület           a gyomrodban

arra, aki messze kalandozik          hasonlít az arcod

fagyban és hőségben          égett az arcod

oroszlánbőrt öltöttél          a pusztában járkálsz

Gilgames neki           mondta a kocsmárosnénak

hogy ne volna beesett az arcom           leszegett a tekintetem

ne volna komor a szívem          kimerült a testem

ne volna rémület          a gyomromban

arra, aki messze kalandozik          ne hasonlítana az arcom

fagyban és hőségben          ne égett volna az arcom

oroszlánbőrbe öltözve          ne járkálnék a pusztában

a barátom az elfutott öszvér          a hegy vadszamara, a puszta párduca

Enkidu barátom az elfutott öszvér          a hegy vadszamara, a puszta párduca

akivel...           megmásztuk a hegyet

megragadtuk az égi bikát          megöltük

legyőztük Humbabát,           aki a cédruserdőben lakik

a hegyszorosban          megöltük az oroszlánokat

a barátomat, akit nagyon szeretek,           aki velem járt minden veszélyben

Enkidut, akit nagyon szeretek,           aki velem járt minden veszélyben

elérte őt          az emberek sorsa

hat napon és hét éjjelen át          sírtam felette

nem hagytam őt          temetni

míg féreg          nem kezdte ki arcát

rettegtem a haláltól féltem          a pusztába mentem

a barátom szava          nyomaszt engem

messze útra           a pusztába mentem

Enkidu barátom szava          nyomaszt engem

messze járásra           a pusztába mentem

hogyan hallgatnék           hogyan nyugodnék

a barátom, akit szerettem           agyaggá vált

Enkidu barátom, akit szerettem          agyaggá vált

nem vagyok-e én is mint ő           lefekszem

nem kelek fel          soha többé

Gilgamesneki           mondta a kocsmárosnénak

nos kocsmárosné           melyik az út Utnapistimhez

merre az iránya           mutasd nekem

mutasd           irányát nekem

ha lehet           átkelek a tengeren

ha nem lehet         a pusztán megyek át

a kocsmárosné neki         mondta Gilgamesnek

nincs senki Gilgames,         aki átkelt e vidéken

s végtelen idők óta senki,          aki átkelt a tengeren

a hős Samas kel át a tengeren         Samason kívül senki nem kel át a tengeren

nehéz az átkelés         terhes az útja

s közben van a halál vize,         amely keresztben folyik

valahol Gilgames         átkelsz a tengeren

eléred a halál vizét         mit teszel

Gilgames         ott van Ursanabi          Utnapistim révésze

és vele a „kövek"         az erdőben ...-t gyűjt

menj          kerülj elébe

ha lehet,kelj át vele         ha nem lehet, fordulj vissza

Háklár Noémi ford., in: Antik Tanulmányok, 42 (1998), pp. 243–244 (1–60. sor); pp. 246–248 (1–92. sor)

X. tábla, Ursanabi

Gilgames neki         mondta Ursanabinak, a révésznek

nos, Ursanabi         melyik az út Utnapistimhez

merre az iránya         mutasd nekem

mutasd irányát nekem

ha lehet         átekelek a tengeren

ha nem lehet         a pusztán át megyek

Ursanabi neki         mondta Gilgamesnek

Gilgames, kezeid         akadályozták az átkelést

a „köveket" szétvágtad         a folyóba dobtad

a „kövek" szétvágva nem...

vedd, Gilgames         fejszédet a kezedbe

menj az erdőbe         30 méter hosszú tolórudakat vágjál...

hántsd le, tegyék rájuk ...-t

hozd ide...

Gilgames         ezt meghallván

kezébe vette         a fejszéjét

övéből kihúzta         a kardját

bement az erdőbe         30 méter hosszú tolórudakat vágott...

lehántotta         ...-t tett rájuk

elvitte...

Gilgames és Ursanabi         beszálltak a hajóba

a magillu hajót vízre tették         maguk beszálltak

másfél hónapnyi utat tettek meg három nap alatt         elértek a ...

elérkezett Ursanabi         a halál vizéhez

Ursanabi neki         mondta Gilgamesnek

várj Gilgames         vedd a tolórudat

a halál vizét         kezed ne érintse ...

a másodikat, a harmadikat, a negyediket,         Gilgames vedd a tolórudat

az ötödiket, a hatodikat, a hetediket,         Gilgames vedd a tolórudat

a nyolcadikat, a kilencediket, a tizediket,         Gilgames vedd a tolórudat

a tizenegyediket, a tizenkettediket,         Gilgames vedd a tolórudat

…

Gilgames neki         mondta Utnapistimnek

nos, idejöttem         messzi Utnapistim         kiről az emberek mesélnek

kerestem mentem         valamennyi országon át

keresztülmentem         a nehezen járható hegyeken

és átkeltem         az összes tengereken

jó álom         nem volt arcom

kínoztam magamat         alvatlanul

testemet         rémület töltötte

mit nyertem         fáradságomért

a kocsmárosné házát még nem értem el         a ruhám elrongyolódott

öltem medvét, hiénát, oroszlánt,         párducot, tigrist, szarvast,

kőszáli kecskét         a puszta állatait s vadjait

húsukat ettem         bőrüket lenyúztam

záruljon be         a rémület kapuja

aszfalttal bitumennel...

miattam...

s én fogytam...

Utnapistim neki         mondta Gilgamesnek

Gilgames miért         nyújtod a panaszt

te, ki istenek s emberek         húsából vagy

ki mint apád s anyád...

egyszer Gilgamesre és a bolondra is         halál vár

trónszék áll         az istenek gyülekezetében ...

a botodnak         sör alját adják...

hulladékot és korpát...

…

az emberek letörnek,         mint a nádszál

a nagyszerű ifjú         a nagyszerű lány

... a halál

senki sem         látja a halált

senki sem         látja a halál arcát

senki sem         hallja a halál hangját

zordan töri         a halál az embereket

egyszer         házat építünk

egyszer         fészket rakunk

egyszer         osztoznak a fivérek

egyszer         ellenség tör az országra

egyszer         áradást hoz a folyó

szitakötő         sodródik a folyóban

arca         a nap arcába néz

s egyszerre         semmi sincs

elragadás és halál         mint a testvérek

a halálnak         nincs rajzolt képe

az ifjú s a felnőtt         amióta csak imádkozik

egybegyűltek         az Anunnakik, a nagy istenek

Mammetu, a sors teremtője         velük megszabta a sorsot

megállapítottak         halált és életet

a halál napjait         nem adták meg

Háklár Noémi ford., in: Antik Tanulmányok, 42 (1998), pp. 249–250 (146–176. sor); pp. 251–252 (247–271, 306–327. sor)

XI. tábla, A vízözön-történet

(a)

Gilgames őhozzá így szólott        Ut-napistim-rukuhoz

„Elnézlek tégedet      Ut-napistim!

Nem más a te formád,    mint én vagyok, olyan vagy te,

És te nem vagy másként,      mint én vagyok, olyan vagy.

Az én szívem vágya        küzdelmeket vívni,

Míg te itt a parton            hátadon fekszel.

Mondd nekem, miért állsz az isteni seregben,      az életet bírod?"

Ut-napistim hozzája          így szólott, Gilgameshez:

„Megnyitom, Gilgames,        a titoknak szavát,

Istenek határozatát          bizony elmondom.

Suruppak városa         város, melyet ismersz.

Amely ott fekszik         az Eufrátesz partján.

Régi ez a város          istenek voltak benn'.

Vízözönt csinálni         rávitte szívük a nagy isteneket.

Atyjuk, Anu          (hívta őket össze),

S tanácsosuk,        a bajnok Enlil,

És a követük,        Ninurta,

És a vezérük      Ennugé,

A tisztaszemű Éa       beszélt velük,

Szavukat elmondta         a nádkunyhónak:

„Kunyhó, kunyhó!        Sövény, sövény!

Kunyhó, halljad meg!      Sövény, emlékezz!

Suruppaki ember,         Ubara-tutu fia!

Rombold le a házad,          építs hajót!

Hagyd el a jólétet           keresd az életet!

Gyűlöld meg vagyonod,       éltesd az életet!

Vigyed fel az élet magját,           az egészet hajó belsejébe,

Hajó, amelyet        építesz magad.

Számítsd ki         méretét.

Hossza és szélte        legyen arányos,

És a tengerre          reá bocsásd!"

Én megértvén mindent,         szólottam Éához, az én uramhoz:

„Amit mondottál,         uram, íme,

Dicsőítem s          megteszem azt én.

De mit mondjak a városnak,           a népnek s a véneknek?"

Éa felnyitva         száját, így beszél,

Így szólott szolgájához,       hozzám:

„És te imígyen         beszéljél velük:

Tudom, hogy Enlil        haragszik reám ...

Nem lakom többé        városotokban.

Enlilnek földjén         fejem le nem hajtom.

Lemegyek a tengerre,         Urammal, Éával lakozom.

Rátok a bőség         esőjét küldi,

Madarak (bőségét?)            épségét (?) halaknak.

Rátok bőséget           és aratást küld,

(Ha majd egy este)           a sötétség (kezdetekor)

a „búza-esőt"        hullatja reátok."

Mihelyt a hajnal          fényleni kezdett,

Összegyűlt nálam        az ország.

(Elhagytam)   a házakat,          (elkezdem) az építkezést,

A gyermek ...          aszfaltot vitt,

Az erős ...            hordta a hozzávalót.

Az ötödik napra               megvetettem formáját,

Magasságban százhúsz rőfre          emelkedtek oldalai,

Éppen így százhúsz rőfnyi           tetejének széle.

Vázlom orra-képét       és kifaragtam.

Összeácsoltam         hatemeletesre,

Beosztottam kívül       hatszorosára,

Beosztottam belül       kilencszeresére,

Cölöpöket a közepébe       bevertem,

Elláttam lapáttal        s mi szükséges, adtam,

Három hordó aszfaltot      öntöttem az oldalára,

Három mérő olajat       kosarakban vittek a teherhordók,

Nem számítom azt a mérőt,      mit emésztett az áldozat.

Embereimnek barmokat      ölettem,

Birkát mészároltam         naphosszon át.

Mustot, szézámbort        olajat és bort

Ittak az emberek,         akár folyóvizet,

Ünnepet ültem          újévnap gyanánt.

Kinyitottam a          balzsamtartót, kezeimmel belenyúltam.

Estére (?) készen állt           a hajó.

A horgonykötél útját         felfelé és lefelé vésettem...

Amim csak volt,         felrakattam.

Amim csak volt,         felrakattam ezüstöm,

Amim csak volt,         felrakattam aranyom,

Amim csak volt,         felrakattam az életnek magját mind.

Hajóra szállítottam,         az egész családomat és vagyonom.

A mező barmait, s mező állatjait,           a kézművesnépet mind felszállítottam.

Az időt Samas        megjelölte:

„Sötétség kezdetén, az alkonyatban,        hullatni fog „búzaesőt".

Lépj be hajód belsejébe,        zárd be kapudat."

Az az idő        elérkezett,

Sötétség kezdetén, az alkonyatban,        hullott alá „búzaeső".

Az idő mikéntjét szemlélem.

Az időt szemlélve        félelemre gerjedek.

Beléptem a hajó belsejébe          s bezártam kapumat.

A hajó kormányosának,         Puzuramurrinak, a hajósnak

Átadtam a palotámat           minden holmijával.

Mihelyt a hajnal         fényleni kezdett,

Emelkedett az égnek aljáról         fekete felleg.

Rammán a közepében         ott mennydörgött.

Nabu és Sarru        előtte jártak.

Országon, hegyen át     mentek, mint követek,

Irragal eltépte          a kikötők cövekét.

Elment Ninurta         s a gátat ledönti,

Az Annunakik        fáklyákat emeltek,

És ragyogásukkal        felgyujtották az országot.

Rammán haragja          eléri az eget,

Mi fényes volt,         sötétté változtatta,

Eltörte az országot,         akár a cserepet.

Egy napon át           fújt az orkán.

Rohanva zúgott...

Mint az ütközet, a (népre)           úgy jött (az ár).

Nem látja egyik        a másikat,

Nem ismerik az embert       az égbeliek.

Az istenek is          féltek az áradattól,

Elmentek és felmentek         Anunak egébe.

Az istenek, mint a kutyák feküdtek,          gyötrelemben görnyedtek.

Úgy jajgat Istár,         mint a szülőnő,

Így kiált az istenek úrnője,          a kedveshangú:

„A néhai nép       agyaggá változott át,

Mivel én magam az isteni gyűlésben      gonoszat mondtam.

Miért mondtam az isteni gyűlésben      gonoszat?

S a népnek vesztére        harcot parancsoltam?

Hiszen én magam,      én szültem az én népem,

S mint halak fajtája        tölti meg a tengert!"

Az Annunaki-istenek    vele sírtak                 ;

Az istenek meggörnyedtek,      könnyek között ültek,

Ajkuk összezárva,         hallgattak mindannyian.

Hat napon át            és hét éjszakán át

Jött a szél, áradat,           vihar pusztította az országot,

A hetedik nap,           amint elérkezett,

Elveszti a szél        s áradat a csatát,

— Mert harcoltak, miként        seregek —

Tenger elült és elfogyván az orkán,          az özön megszűnt.

Az idő után néztem —         vége volt már

És minden halandó          agyaggá változott át,

Mint a holt gally,          olyan volt a mező.

Nyitok ablakot ki,          esett fénysugár arcom falára rá.

Térdre rogytam,          úgy ültem, zokogtam.

Arcom falára rá            jöttek a könnyek.

A tenger tájai             felé néztem.

Tizenkettedikben          magaslott sziget.

A Niszir-hegy táján           megállott a hajó.

Niszir-hegy hajómat tartotta,             ringani nem hagyta.

Egy napig, két napig           Niszir-hegy hajómat tartotta, ringani nem hagyta.

Három napig, négy napig       Niszir-hegy hajómat tartotta, ringani nem hagyta.

Öt napig, hat napig            Niszir-hegy hajómat tartotta, ringani nem hagyta.

Hetedik nap      amint elérkezett,

Kiengedtem galambot,     elküldtem.

Elment a galamb       és visszatért,

Nem volt semmi nyughelye, hát        visszajött.

Kiengedtem fecskét is,         elküldtem.

Elment a fecske és           visszatért,

Nem volt semmi nyughelye, hát        visszajött.

Kiengedtem egy hollót is,        elküldtem.

Elment a holló és          apadtát a víznek meglátván,

Eszik, hentereg,         felkárog, vissza nem tér.

Kiengedtem mindent a négy égtáj felé,           s áldozatot hoztam.

Teszek áldozást       az ormán a hegynek ott fent.

Hét és megint hét        füstölőt letettem.

És be az aljukba leszórok       nádat, cédrusfát és myrrhát.

Istenek érezték        illatát.

Istenek érezték        kellemes illatát.

Istenek legyek gyanánt         gyűltek az áldozóra.

És midőn, amikor         a Fenséges megérkezett,

Felemelte nagy nyakékét,          mit Anu készített kedve szerint:

„Bizony ti istenek!          Nyakam lazurkövét el nem felejtem,

Bizony e napokra emlékszem,         örökké nem felejtem!

Istenek, jőjjetek hát              az áldozatomhoz!

De Enlil ne jőjjön az áldozathoz,

Mert meg nem fontolta és              vízözönt okozott

És az én népemet         szánta pusztulásra!"

És midőn, amikor       Enlil szintén megérkezett,

Meglátta a hajót           s dühös lett Enlil.

Bosszusággal tellett el       az égbeli istenekre:

„Valaki kiment,         egy lélek!

Ne éljen ember hát          e pusztulásban!"

Ninurta száját           felnyitva

Így beszél és így szól          a bajnokhoz, Enlilhez:

„Vajjon ki, ha nem Éa          alkotta ez eszmét?

Hiszen Éa ismer ám          minden dolgot!"

Éa száját felnyitva

Így beszél és így szól         a bajnokhoz, Enlilhez:

„Ó te istenek         bölcse és bajnoka!

Ugyan mért okoztál        könnyelműn özönt?

Ki bűnös,          bűnét viselje,

Könyörülj, ne pusztítsd!          Hagyjad el! Ne öld meg!

Ahelyt, hogy vízözönt          okoznál,

Küldjél oroszlánt,         a népet ritkítsa!

Ahelyt, hogy vízözönt         okoznál,

ínséget adjál rá,            országot senyvesszen!

Ahelyt, hogy vízözönt         okoznál,

Irrát küldjed el,              a népet öldösse!

Én meg nem nyitottam            a hatalmas istenek végzését!

A Nagyon Bölccsel álmot láttattam:         istenek végzését értette:

Mostan pedig          sorsáról döntsünk!"

És feljött Enlil           belsejébe hajómnak,

Kezem megfogta,         magával vezetett.

Felvitt, térdreejtett            s asszonyomat oldalamra,

Fogta homlokom, odaállott miközénk         és megáldott minket:

„Míg ezelőtt Ut-napistim         emberléten volt,

Mosttól fogva Ut-napistim és felesége          legyenek, mint istenek, miként mi

És lakozzék Ut-napistim a távolban            a folyók torkánál!"

És elragadott a távolba,         a folyók torkánál laknom engedte."

Dobrovits Aladár ford., in: Világirodalmi antológia, I: Ókor (Budapest: Tankönyvkiadó, 1962³), pp. 49–53

(b)

Gilgames neki         mondta a távoli Utnapistimnek

nézlek téged         Utnapistim

alakod nem más         olyan vagy, mint én magam

és te nem vagy más         olyan vagy, mint én magam

szívem készülődik         harcba szállni veled

... te hátadon fekszel

... hogyan jutottál az istenek gyülekezetébe         kerested az életet

Utnapistim neki         mondta Gilgamesnek
feltárom Gilgames         a rejtélyt

és az istenek titkát         neked elmondom

Suruppak városát         te ismered

az Eufrátesz partján fekszik

régi város az         istenek lakták

özönvizet bocsátani         támadt kedvük a nagy isteneknek

apjuk         Anu

vezérük         a hős Enlil

kamarásuk         Ninurta

csatornafelügyelőjük         Ennugi

Éa herceg         ült velük

szavukat a nádkunyhó         ismételte

nádkunyhó nádkunyhó         ház fala, ház fala

nádkunyhó, hallgass ide         ház fala figyelj

suruppaki ember         Ubar-Tutu fia

bontsd le a házat         építs hajót

hagyd a gazdagságot         keresd az életet

vesd meg a vagyont         mentsd az életet

minden élő magját         gyűjtsd a hajó belsejébe

a hajónak,          amelyet építesz

mérete         legyen lemérve

legyen egyforma         széle és hossza

s mint az apszút         úgy fedd be

megértettem s mondtam         Éanak, uramnak

szavaidat uram         ahogyan szóltál

megértettem         szerintük cselekszem

de mit feleljek         a városnak, az embereknek, a véneknek

És száját szóra nyitotta         szólt

mondta szolgájának         nekem

te pedig         így beszélj nekik

úgy lehet         Enlil megvetett engem

nem lakhatok         a városotokban

Enlil földjére         nem tehetem a lábamat

lemegyek az apszúba         urammal, Éával lakom

rátok majd         bőséget hullat

madársereget         halkincset

... gazdagságot,         aratást

reggel         sötét-süteményt

éjjel nehéz-búzát         hullat rátok

ahogyan a hajnal világosodott
körém gyűltek az emberek
az ács hozta a baltáját
a nádvágó hozta...
... a férfiak...

…

…

... hordták a bitument

az ötödik napon         elkészültem a formájával

szántóföldnyi volt az alapja         60 méter magas a fala

teteje         60 métert mért át

elkészítettem a szerkezetét         lerajzoltam

hat emeletet         húztam bele

felosztottam így         hétszeresen

területét felosztottam         kilencszeresen

közepére rudakat         vágtam

megvizsgáltam a tolórudakat         megállapítottam, mi szükséges

3 x 3600 adag bitument         öntöttem a kemencébe

3 x 3600 adag szurkot         öntöttem bele

3 x 3600 adag olajat         öntöttek a kosárhordók

a 3600 adag olaj nélkül         melyet a liszt ivott fel

2 x 3600 adag olajat         raktároztak el a hajósok

... marhákat vágtam

juhokat öltem         naponta

finom sört         olajat és bort

a munkásoknak         mint folyó vizét adtam

ünnepeltek,          mint újév napján

... kenőcsöt adtam

napnyugtával         készen volt a hajó

a vízrebocsátás         nehéz volt

pallókat hoztak (?)         előre és hátra

kétharmada vízbe került...

mindennel, ami volt         megraktam

mindennel, ami volt         megraktam ezüsttel

mindennel, ami volt         megraktam arannyal

mindennel, ami volt         megraktam minden élő magjával

beszállítottam a hajóba         egész családomat s háznépemet

a puszta állatait       a puszta vadjait       a mesteremberek fiait       mind beszállítottam

Samas az időt         így szabta meg

reggel sötét-süteményt         éjjel nehéz-búzát hullatok

akkor szállj be a hajóba         zárd be a hajó ajtajait

eljött ez az idő

reggel sötét-sütemény         éjjel nehéz-búza esett

néztem         az idő járását

látványa         félelmetes volt

beszálltam a hajóba         bezártam a hajó ajtajait

a hajó bezárásáért         Puzur-amurrunak, a hajósnak

adtam a palotát         összes javaival

ahogyan a hajnal világosodott

az ég alján         fekete felhő kerekedett

Adad ül benne         dörögve

Sullat és Hanis         mennek előtte

udvarnokként mennek         hegyen-völgyön át

Eragal a támasztócölöpöket         kihúzza

megy Ninurta         a gátat leereszti

az Anunnakik         fáklyákat hordanak

fényükkel         vakítják az országot

Adad néma csöndje         telepedik az égre

minden fény         sötétséggé válik

... mint cserépedény...

az első napon a vihar...

sebesen rohant...

mint egy csata         dúlt az emberek felett

nem látta         senki a másikat

nem voltak láthatók         az emberek az égből

az istenek megijedtek         az özönvíztől

visszahúzódtak         felmentek Anu egébe

az istenek mint kutyák lapultak         kívül kuporogtak

Istár felsikoltott         mint egy szülő nő

az isteni úrnő jajgatott         a szép hangú

változzék agyaggá         az a nap

amelyen az istenek előtt         gonoszul beszéltem

hogyan beszélhettem gonoszul         az istenek előtt

hadat idéztem         a népem pusztulását

én szültem         valaha népemet

mint halak ivadéka         töltik a tengereket

az Anunnaki istenek         vele sírnak

az istenek         ülnek és sírnak

ajkaik bezárva ...

hat nap és hét éjjel

fújt a szél         a vízözön tarolta az országot

a hetedik nap érkeztével         a vihar, a vízözön megvívták a csatát

megküzdöttek,         mint egy vajúdó

lecsendesült a tenger         a gonosz vihar kifulladt         az özönvíz elállt

néztem az időt         csend honolt

az emberek mind         agyaggá változtak

a víz színe sima,         mint egy háztető

kinyitottam egy ablakot         fény esett az arcomra

letérdeltem         leültem         sírtam

arcomon könnyek folytak

kémleltem a partot         határt a tengeren

messzire         sziget emelkedett ki

a Nimus hegyhez         vetődött a hajó

a Nimus hegy megragadta a hajót         nem hagyta mozdulni

egy nap, két nap         a Nimus hegy megragadta a hajót, nem hagyta mozdulni

három nap, négy nap         Nimus hegy megragadta a hajót, nem hagyta mozdulni

öt nap, hat nap         Nimus hegy megragadta a hajót, nem hagyta mozdulni

a hetedik nap érkeztével

kiengedtem egy galambot         elküldtem

nekiindult a galamb         visszatért

pihenőhely nem látszott         visszafordult

kiengedtem egy fecskét         elküldtem

nekiindult a fecske         visszatért

pihenőhely nem látszott         visszafordult

kiengedtem egy hollót         elküldtem

nekiindult a holló         látta, hogy tűnik a víz

evett, tollászkodott, felemelkedett,         nem fordult vissza

kiléptem         áldoztam a négy égtáj felé

surqinnu áldozatot mutattam be         a hegy csúcsán

hét meg hét         adagurru korsót állítottam fel

öntöttem beléjük         nádat, cédrust, és mirtuszt,

az istenek         belélegezték az illatot

az istenek         belélegezték a jó illatot

az istenek, mint a legyek         az áldozóhoz gyűltek

amint az isteni úrnő         megérkezett

felemelte a nagy legyeket,          melyeket Anu készített neki ékszerül

ti, istenek,         lazúrkő nyakláncomra,         nem feledem

e napokat         megjegyzem         nem feledem

jöjjenek az istenek         a surqinnu áldozatra

Enlil ne jöjjön         a surqinnu áldozatra

mert ő meggondolatlanul         vízözönt bocsátott

és népemet         pusztulásra szánta

amint Enlil         megérkezett

meglátta a hajót         megdühödött Enlil

méreggel telt         az Igigik iránt

valami élet fennmaradt         senki sem élheti túl a pusztulást

Ninurta száját szóra nyitja,         szól,         mondja a hős Enlilnek

Éán kívül         ki tehette volna ezt

Éa mindenre képes

Éa száját szóra nyitja,         szól,         mondja a hős Enlilnek

te bölcs vagy az istenek között         hős

hogyan bocsáthattál özönvizet         meggondolatlanul

büntesd a bűnöst bűnével,         a vétkest a vétkével,

légy elnéző         ne semmisíts meg         légy türelmes         ne ...

vízözön helyett         eressz oroszlánt         az embereket megtizedelni

vízözön helyett         eressz farkast         az embereket megtizedelni

vízözön helyett         támassz éhséget         az országot kínozni

vízözön helyett         Errát ereszd         az embereket kínozni

én nem árultam el         a nagy istenek titkát

álmot mutattam Atrahaszísznak         az istenek titkát úgy hallotta meg

nos a tanács         az ő tanácsa volt

Enlil beszállt         a hajóba

megfogta a kezemet         felvezetett engem

vezette, letérdeltette         oldalamra az asszonyomat

megérintette homlokunkat,         közöttünk állt,         megáldott bennünket

eddig ember volt         Utnapistim

most Utnapistim és asszonya         legyen olyan, mint mi, istenek

lakjon messze Utnapistim         a folyók torkolatánál

elvittek engem messzire         a folyók torkolatánál lakni

nos, ami téged illet,         ki gyűjtené egybe az isteneket

hogy az életet, amit keresel         te megtaláljad

lássuk csak         ne aludj el hat napon és hét éjjelen át

amint leült         feje térdei között

az álom mint egy felhő         borult rá

Utnapistim neki         mondta a feleségének

nézd a férfit,          aki az életre vágyik

az álom, mint egy felhő         borult rá

felesége neki         mondta a távoli Utnapistimnek

érintsd meg         riaszd fel az embert

menjen az úton         térjen vissza békével

lépjen ki a kapun         térjen vissza a földjére

Utnapistim neki         mondta a feleségének

az emberek rosszak         hozzád is rossz lesz

rajta, süss neki kenyereket         tedd a fejéhez

és a napokat, amelyeket átalszik         jelöld meg a falon

ő kenyereket sütött neki         fejéhez tette

és a napokat, amelyeket átaludt         megjelölte a falon

az első kenyere         kiszáradt

a második megromlott         a harmadik nedves         a negyedik penészes

az ötödik szürke         a hatodik kisült

a hetedik a tűzön         megérintette, felriasztotta az embert

Gilgames neki         mondta Utnapistimnek

alighogy álom         szállt le rám

rögtön megérintettél         felébresztettél

Utnapistim neki         mondta Gilgamesnek

nézd Gilgames         számold a kenyereidet

űz átaludt napokról         bizonyosodj meg

az első kenyered         kiszáradt

a második megromlott          a harmadik nedves          a negyedik penészes

az ötödik szürke         a hatodik kisült

a hetedik a tűzön         ahogy felriadtál

Gilgamesneki         mondta a távoli Utnapistimnek

mit tegyek Utnapistim          hová menjek

testemetmegragadta         a rabló

hálószobámban         a halál lakik

ahová csak fordulok         a halál van ott

Utnapistim neki         mondta Ursanabinak, a révésznek

Ursanabi a kikötő szitkozzon          a rév átkozzon

partján ahol jártál         partján hiányozzál

az ember akit hoztál         testén mocsok ragad

prém rondítja         nagyszerű testét

fogd őt, Ursanabi         vidd a mosdóteknőhöz

mocskát a vízben         tisztára mosd

dobd el a prémjét         sodorja el a tenger         szép testét ápold

homlokára új pántot         tegyél

ruhába öltöztesd         pompás öltözetbe

amíg városába megy

amíg útját járja

ruhája ne szürküljön         vadonatúj maradjon                          ,

Ursanabi fogta őt         a mosdóteknőhöz vitte

mocskát a vízben         tisztára mosta

prémjét eldobta         elsodorta a tenger

szép testét         ápolta

megújította          a homlokpántját

ruhába öltöztette         pompás öldözetbe

amíg vámsába megy

amíg útját járja

ruhája ne szürküljön         vadonatúj maradjon

Gilgames és Ursanabi         beszálltak a hajóba

a magillu hajót vízre tették         maguk beszálltak

felesége neki         mondta a távoli Utnapistimnek

Gilgames eljött         fáradt törekedett

mit adsz neki         hogy visszatér földjére

s ő emelte a tolórudat         Gilgames

a hajót a parthoz közelítette

Utnapistim neki         mondta Gilgamesnek

Gilgames eljöttél         fáradtál törekedtél

mit adjak neked         hogy visszatérsz földedre

feltárok, Gilgames         egy rejtélyt

és az istenek titkát         neked elmondom

van egy növény         gyökere, mint a tövisbokoré

tüskéje, mint a rózsa         szúrja a kezedet

ha azt a növényt megszerzi a kezed...

Gilgames ezt meghallgatván         aknát ásott

súlyos köveket kötött         a lábaira

lehúzták őt az apszúba,         Éa otthonába

fogta a növényt,         megszúrta a kezét

levágta a súlyos köveket         a lábairól

a tenger kivetette őt         a partjára

Gilgames neki         mondta Ursanabinak

Ursanabi, ez a növény         az öregedés növénye

amellyel az ember         életet nyer

a tágas Urukba viszem          a vénekkel etetem e növényt         kipróbálom

a neve         a vén megfiatalodik

én is eszem belőle         hogy fiatalkoromba visszatérjek

20 mérföld után         megtörték kenyerüket

30 mérföld után         nyugovóra tértek

tavat pillantott meg Gilgames         amelynek hűvös a vize

beleereszkedett         a vízbe mártózott

kígyó szagolta         a növény illatát

halkan jött érte         elvitte a növényt

mentében         bőrét levedlette

Gilgames akkor leült         sírva fakadt

arcán         könnyei folytak

mondd, Ursanabi         révész

Ursanabi, miért         fáradtak karjaim

mire költöttem         szívem vérét

nem értem el jót         magamnak

a föld oroszlánjának         tettem jót

most 20 mérföldre         viszi az ár

az akna ásásánál         elszórtam a szerszámokat

találtam-e valamit is,         mi megmaradtnekem         feladom

és a hajót parton hagyta         20 méföld után megtörték kenyerüket

30 mérföld után nyugovóra tértek         elérkeztek a tágas Urukba

Gilgames neki         mondja Ursanabinak, a révésznek

menj fel Ursanabi Uruk falára         járd be

vizsgáld a töltést         figyeld meg a téglát,         nem nagy négyszögű tégla-e

alapját nem rakta-e         a hét bölcs

egy körzet város    egy körzet kert    egy körzet agyagbánya    Istár templomkerülete

három körzetet s a templomkerületet         foglalja magába Uruk

Háklár Noémi ford., in: Antik Tanulmányok, 42 (1998), pp. 252–259

XII. tábla, Gilgames és Enkidu beszélgetése az alvilágról

(a)

Gilgames, hogy testvérét újra lássa,

messze útra indult egyedül.

Aki ott pihen, aki ott pihen,

az emberek anyja, aki ott pihen,

takaratlan melle mint a márvány,

körülveszi vörös folyosó.

Risat-Ninlil, szent királynő,

hűs vízzel gondolt a hűs talajra,

gondolt az égre, fölment a tetőre,

füstölőt gyujtott a forróságnak,

az isteni Nap elé emelte szavát:

„Mért adtál szívet az én fiamnak, ha nyugtot nem talál soha ?

mért adtál szívet énnekem, ha mindig csak fájhat?

mért áldottál fiúval, ha csak kínozni tud engem ?

de mi az én kínom teneked ? kínom, nyomoruságom!

rámnézel s tovagördülsz veszedelmes csillagaid közt.

Haldd, az én fiam elhagy engem! fogadott fivére után, aki meghalt,

útnak indul - hova: nem tudja senki,

léptét sötétség rejti, szem nem látja soha.

Száját nem érinthetem, arcomat feléje nem fordíthatom,

alkonyatkor nem vethetem ágyát, testére tisztát nem adhatok.

Könyörgöm... kényszerítlek... mit tehetek?

ahogy óvod őt, úgy legyen jó asszonyod!

én nem őrizhetem, el nem kísérhetem,

ládd, öreg vagyok -"

Gilgames,

hogy testvérét újra lássa,

messze útra indult egyedül.

„Gilgames,

ha le akarsz szállni a földbe,

tiszta inget ne végy magadra.

Mintha oda-való volnál, mintha szülőházadba mennél,

jó olajjal ne kenekedj alabástrom edényből:

az árnyak feléd sereglenének.

Nyiladat ne tedd a földre:

a nyíltól elesettek körülvennének.

Kormánypálcát ne fogj kezedbe:

a holtak eléd-térdelnének.

Lábadra sarut ne végy,

kiáltást ne küldj a föld fölé.

Asszonyodat, kit szeretsz, nem csókolhatod,

asszonyodat, kit gyűlölsz, nem ütheted,

gyermekedet, kit szeretsz, nem csókolhatod,

gyermekedet, kit gyűlölsz, nem ütheted:

a mélység nyomora átfogna téged."

Aki ott pihen, aki ott pihen,

az emberek anyja, aki ott pihen,

takaratlan melle mint a márvány,

körülveszi vörös folyosó.

Gilgames

tiszta inget húzott,

jó olajjal kenekedett alabástrom-edényből,

nyilát földre tette,

kormánypálcáját kézbe fogta,

lábára sarút vett,

kiáltást küldött a föld fölé:

„Enlil atya! Enlil atya!

nyiss egy rést! nyiss egy rést!

vezesd hozzám Enkidu árnyát!

Vész nem fogta át, betegség nem fogta át, a föld fogta át,

a gyors halál, a kíméletlen, ő fogta át, a föld fogta át,

férfi-harcban nem esett el, a föld fogta át!"

Enlil atya elsötétült, ránézett és hallgatott.

„Ea atya! Ea atya!

nyiss egy rést! nyiss egy rést!

vezesd hozzám Enkidu árnyát!

Vész nem fogta át, betegség nem fogta át, a föld fogta át,

a gyors halál, a kíméletlen, ő fogta át, a föld fogta át,

férfi-harcban nem esett el, a föld fogta át!"

Ea atya emelte fejét,

Nergalhoz intézte a szót:

„Rejtett arcú, nyiss rést a földben,

vidd bátyjához Enkidu árnyát!"

Mozdult a göröngy, mint ha vakond túr,

így jött Gilgameshez Enkidu árnya.

„Barátom, mondd, barátom, mondd,

a föld titkát, amit láttál, mondd meg!"

„Nem mondom meg, nem akarom megmondani,

mert sírnál éjjel-nappal szakadatlan."

„Éjjel-nappal sírni akarok."

„Ládd, Enkidu, kinek a te szíved örült,

mint öreg ruha, tele féreggel!

Ládd, Enkidu, kinek a te szíved örült,

mint korhadt gyökér, tele földdel 1

A porba merült!

A porba merült!"

„Ki betegségben meghalt, láttál-e olyat?"

„Faháncsot eszik ólom-edényből,

én láttam! én láttam!"

„Ki vas halálát halta, láttál-e olyat?"

„Apja és anyja tartja fejét, nője föléje hajol,

én láttam! én láttam!"

„Kinek testét a mezőre dobták, láttál-e olyat?"

„Eszi az útra-dobottat, a fazékban visszamaradtat,

én láttam! én láttam!"

Weöres Sándor ford. (1937), in: uő, Egybegyűjtött írások (Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1970), I, pp. 312–315

(b)

„Egykor, midőn az ács házában őrizgettem varázsdobom még,

akkor az ács jó feleségét szülőanyám helyett szerettem,

akkor az ács szép szűzleányát kicsiny húgom helyett szerettem.

- No, lássam csak, ki hozza föl varázsdobom az alvilágból ?

Varázsdobverőm föl ki hozza, - ki megy érte az alvilágba?"

Enkidu, szóra nyitva száját, imígyen szólott Gilgameshez:

„Édes gazdám! Ez hát a vágyad? Ezt kívánod, hogy tegyem érted ?

Fölhozom én, lemegyek érte, varázsdobért az alvilágba!

Fölhozom én, lemegyek érte, dobverődért az alvilágba!"

Gilgames, szóra nyitva száját, Enkiduhoz imígyen szólott:

„Enkidu, jól értsd meg, mit mondok! Leszállani az alvilágba,

Irkalla szentélyét elérni: nehéz sor ez, küzdelmes próba -

sikerét hétszeres pecsétű, szigorú parancshoz kötötték!

Tiszta inget addig nem ölthetsz, mert odatúl az árnyak vaksi

szemét színével elvakítja!... Jó olajjal se kenekedhetsz,

mert illatától megdühödve, körédseregelnek az árnyak!...

Ijjad ott földön nem nyugodhat, mert az íjjal megöltek árnya

láttára mind testedre rajzik; testedre rajzik és agyon-nyom...

Botot se tarthatsz majd kezedben, mert bot elől a halott lelkek

reszketve elmenekülnének!... Cipőt se húzhatsz lábaidra,

mert a cipő zajt üt a földön s fölveri a holtak nyugalmát!...

Asszonyodat, akit szerettél, útad előtt csókkal ne érintsd,

asszonyodat, akit gyűlöltél, útad előtt bottal ne illesd!

Gyermekedet, akit szerettél, útad előtt csókkal ne érintsd,

gyermekedet, akit gyűlöltél, útad előtt bottal ne illesd!

Különben elborít egészen az alvilág nyomorúsága...

    Ő, aki lenn nyugoszik, ő, aki lenn nyugoszik,

    Ninazu anyja, e bús, aki lenn nyugoszik,

    kinek lepel vagy ruhaféle nem födi el tiszta csípőit,

    kinek fönséges melle-dombját vászon-mellkendő nem takarja,

    Ninazu anyja Enkidut visszatartja az alvilágban!"

Jaj Enkidunak! Ura szózatát föl sem is fogta, meg sem is fogadta!

Tiszta inget öltött magára - s ez odatúl az árnyak vaksi

szemét színével elvakítá... Jó olajjal kente be testét -

és illatától megdühödve, köréseregeltek az árnyak...

Íjját a földre levetette - ám az íjjal megöltek árnya

láttára mind testére rajzott; testére rajzott s földre-nyomta...

Botját tartotta a kezében s botja elől a halott lelkek

reszketve mind elmenekültek... Lábaira cipőt húzott föl -

a cipő zajt ütött a földön s fölverte a holtak nyugalmát.

Asszonyát, a legkedvesebbet, útja előtt csókkal érinté.

Asszonyát, a leggyűlöltebbet, útja előtt bottal illette.

Gyermekét, a legkedvesebbet, útja előtt csókkal érinté,

gyermekét, a leggyűlöltebbet, útja előtt bottal illette.

    Ő, aki lenn nyugoszik, ő, aki lenn nyugoszik,

    Ninazu anyja, e bús, aki lenn nyugoszik,

    kinek lepel, vagy ruhaféle nem födi el tiszta csípőit,

    kinek fönséges mell-dombját vászon-mellkendő nem takarja,

    Ninazu anyja Enkidut visszatartá az alvilágban!

Namtar nem ragadta el őt, nem! S a gyors halál se ragadta el:

alattomosan az alvilág ragadta el Enkidu testét!

Nergál nem ragadta el őt, nem! S a gyors halál se ragadta el:

alattomosan az alvilág ragadta el Enkidu testét!

Nem a férfiak küzdőhelyén, mint hőshöz illik, esett el ő:

alattomosan az alvilág ragadta el Enkidu testét!

Enkidu miatt sír, kesereg, miatta jajgat Ninszun hős szülötte.

Ékurba, Enl.il templomába siet szorító panaszával

s leborulva, ilyen szavakkal szólítgatja a kegyes istent:

„Enlil atyám, varázsdobom - ó jaj, zuhant az alvilágba;

Enlil atyám, dobom verője - ó jaj, hullott az alvilágba!

Enkidu alászállott értük - és rab maradt, vissza se tér már;

Namtar nem ragadta el őt, nem! S a gyors halál se ragadta el:

alattomosan az alvilág ragadta el Enkidu testét!

Nergál nem ragadta el őt, nem! S a gyors halál se ragadta el:

alattomosan az alvilág ragadta el Enkidu testét!

Nem a férfiak küzdőhelyén - mint hőshöz illik - esett el ő:

alattomosan az alvilág ragadta el Enkidu testét!"

Nem hajol le Ninszun fiához, komoran hallgat Enlil isten.

Urba, Szin isten templomába siet szorító panaszával

s leborulva, ilyen szavakkal szólítgatja a kegyes istent:

„Szin atyám, halld, varázsdobom - ó jaj, zuhant az alvilágba;

Szin atyám, halld, dobom verője - ó jaj, hullott az alvilágba!

Enkidu alászállott értük - és rab maradt, vissza se tér már!

Namtar nem ragadta el őt, nem! S a gyors halál se ragadta el:

alattomosan az alvilág ragadta el Enkidu testét!

Nergál nem ragadta el őt, nem! S a gyors halál se ragadta el:

alattomosan az alvilág ragadta el Enkidu testét!

Nem a férfiak küzdőhelyén - mint hőshöz illik - esett el ő:

alattomosan az alvilág ragadta el Enkidu testét!"

Nem hajol le Ninszun fiához, Szin isten is komoran hallgat.

Eriduba, Éa házába siet szorító panaszával

s leborulva, ilyen szavakkal szólítgatja a kegyes istent:

„Éa atyám, varázsdobom - ó jaj, zuhant az alvilágba;

Éa atyám, dobom verője - ó jaj, hullott az alvilágba!

Enkidu alászállott értük - és rab maradt, vissza se tér már!

Namtar nem ragadta el őt, nem! S a gyors halál se ragadta el:

alattomosan az alvilág ragadta el Enkidu testét!

Nergál nem ragadta el őt, nem! S a gyors halál se ragadta el:

alattomosan az alvilág ragadta el Enkidu testét!

Nem a férfiak küzdőhelyén - mint hőshöz illik - esett el ő:

alattomosan az alvilág ragadta el Enkidu testét!"

Hallván Éa ezt a beszédet, hős Nergálhoz, a férfiashoz

fordul és parancsolja néki: „Férfias hős, Nergál, figyelj rám

s parancsom szerint cselekedjél! Fúrj lyukat a föld belsejébe,

az alvilág torkáig érőt! S Enkidu szellemét vezesd ki

e lyukon át az élők közé, alvilágból a napvilágra,

hogy Gilgamest fölkereshesse s karjába szoríthassa ismét!"

Amint Nergál, a férfias hős, Éa parancsát meghallotta,

lyukat fúrt a föld belsejébe, az alvilág torkáig érőt

s e lyukon át Enkidu árnyát alvilágból a napvilágra,

az élők közé fölvezette...

Megölelték-csókolták egymást, szót így cserélve-váltogatva:

„Szólj barátom, Enkidu, szólalj! Beszéld el, amit alant láttál!

Szólj bátorsággal, bizalommal! Az alvilág rendjét beszéld el!"

„Ne kívánd, hogy szóljak, barátom! Szívesebben hallgatok inkább,

mert ha szólnék az alvilágról, az árnyékoknak életéről,

zokogva a földre leülnél, nap-nap után jajgatva sírnál!"

„Zokogva a földre leülök, nap-nap után jajgatva sírok,

csak szólj az árnyak életéről!"

„Testemet minap még foghattad, látásán még örvendezhettél -

s mára már férgek lepik-falják, mint rossz ruhát, átal-lyuggatván;

testemet minap még foghattad, látásán még örvendezhettél -

s mára már, mint a gátrakó zsák, színültig telt földdel-homokkal."

Gilgames így kiáltott: „Ó, jaj!" s zokogva a földre legörnyedt,

Gilgames így kiáltott: „Ó, jaj!" s zokogva a földre leomlott.

. . . . . . . . . .

„Szólj, barátom, Enkidu, szólalj! Beszéld el, amit alant láttál!

Aki a vas halálát halta, találkoztál-e lenn olyannal ?"

                      - „Igen, találkoztam olyannal!

Békében pihen, tiszta ágyon és hűs víz csorog korsajából!"

„Szólj, barátom, Enkidu, szólalj! Beszéld el, amit alant láttál!

Aki csatán, karddal esett el, találkoztál-e lenn olyannal?"

                      - „Igen, találkoztam olyannal!

Apja-anyja karolja vállát, hű asszonya hajol föléje!"

„Szólj, barátom, Enkidu, szólalj! Beszéld el, amit alant láttál!

Kinek holttestét kivetették, találkoztál-e lenn olyannal?"

                      - „Igen, találkoztam olyannal!

Nem nyughat föld alatt az árnya, ide-oda bolyong hazátlan!"

„Szólj, barátom, Enkidu, szólalj! Beszéld el, amit alant láttál!

Akire már lélek se gondol, találkoztál-e lenn olyannal?"

                      - „Igen, találkoztam olyannal!

A fazékbeli hulladékot, az utca szennyét gyűjti-falja!"

Rákos Sándor ford., in: uő, Gilgames – Agyagtáblák üzenete (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1966), pp. 160–164

***

Etana-eposz

Gyűlésbe gyűltek az Anunnakik.

A nagy Anunnakik, a sors-teremtők,

meghányni-vetni ország dolgait,

gyűlésbe gyűltek.

Ok teremtették a négy világ-szférát,

ők szerzettek törvényt, jogot, szokást.

Mert az Igigik gyűlölték az embert

s ha rajtuk áll, bizony, csak kis időig

élhetett volna ez a földi nép.

Akkoriban a jámbor emberek

nem emeltek maguk fölé királyt.

Se korona, se gyöngy-díszes süveg,

se drágakővel kirakott jogar

nem pompázott, se szentély nem magaslott.

Az égtájak is még egybemosódtak.

Hét isteni bölcs a menny kapuit,

a felsőbb világok bejáratát

őrzötte a földiek ellenében.

Idők telvén, tűntek az Igigik.

Az Igigik a városból kimentek.

A korona, a gyöngy-díszes süveg,

a drágakővel kirakott jogar,

a pásztorbot akkor mennyben hevert még,

mennyben hevert, Anu zsámolya mellett.

Istár vala a város pásztora,

királyait is ő szemelte ki.

Enlil meg az ég rendjére ügyelt,

pillantásával téreit kutatta.

Majd a királyság leszállott az égből.

Az istenek tervezték el a várost,

ők rakták le kőalapjait is.

Az istenek tervezték el a szentélyt,

ők rakták le kőalapjait is.

Légyen a város az ember karámja,

légyen a város puha fészek!

Légyen a király népe őrizője,

légyen a király derék gazda!

Etana légyen az építőmester,

a kormánypálcát ő tartsa kezében!

. . . . . . . . .

Szól a kígyó a keselyűhöz:

„Kenyeres pajtások lehetnénk!

Kötsz-e velem cimboraságot?"

A keselyű: „Már hogyne kötnék!

Áll a szavam, szent a barátság -

ki megtöri, az is gazember!

Bűne az égre kiált

s az isteneket földühíti!"

„Rajta hát!" - így kiált a kígyó -

„de mielőtt még útrakelnénk,

esküdjünk meg a föld nevére

és a hős, a fénylő Samasra,

hogy soha rá nem szedjük egymást -

különben Samas átka sújtson:

gyors fegyverként, fürge hurokként

érjen utól az isten átka!"

A föld lett esküjük tanúja...

Fölkerekedtek, útrakeltek

s a hegy hátán végigvonulva

egy sziklaszálon meglapultak.

Szép rendben múlott az első nap.

Előbb a keselyű vadászott:

vadbikát, vadszamarat ejtett.

Közös a konc - zabál a kígyó;

jut a dögből a kígyófiaknak.

Azután a kígyó vadászott:

hegyi kecskét, gazellát ejtett.

Közös a konc - zabál a keselyű;

jut a dögből a keselyűfiaknak.

Harmadszorra a keselyű vadászott:

vadkecskéket, kosokat ejtett.

Közös a konc - zabál a kígyó;

jut a dögből a kígyófiaknak.

Negyedszerre a kígyó vadászott:

vadtyúkot, rókakölyköt ejtett.

Közös a konc - zabál a keselyű;

jut a dögből a keselyűfiaknak.

A döghústól a fiak nagyra nőttek,

karcsún, erősen röppentek föl.

Látván a sas fiai röpülését,

gonosz sóhajtást hallgat el szivében,

gonosz sóhajtás gonosz gondot forral:

a kígyó kicsinyeit ha megenné!

Idő múltán fiaihoz imígy szól:

„Fáj a fogam a kígyó-gyerekekre...

A kígyó gyanútalan szívű -

én pedig lebegek az égen,

kémlelem fészkét közelítve,

majd lecsapok, mint barna villám,

s elragadom a fiókákat."

Kisfia, igen okos keselyűcske,

szóval mondja, fölfeleli a sasnak:

„Ne fald föl, édes jó atyácskám,

ne fald föl a kígyóporontyot,

ne zabáld meg, bármint kívánnád:

Samas átka, hidd el, utólér,

Samas hurka, hidd el, befog majd,

hurka, hálója, gyors csapdája -

mert Samas, lobbanván haragra,

a mészáros karjával sujt le

s a bűnös elvész nyomorultul!"

Nem hallotta fia beszédét,

hallotta, de nem hallgatott rá:

lebegett az égen, kerengett,

majd lecsapott, mint barna villám

s elragadta a fiókákat.

Dél szívében megérkezett a kígyó,

zsákmány-húst hozott fiókáinak.

Eljutván fészke pereméig,

a húst jóelőre ledobta,

majd maga is utánakúszott.

Körös-körül járt a setét helyen,

körömmel kapart, szemmel vizslatott,

hasztalan - kicsinyeit nem lelé.

Mígnem, kevetve a fészek porával,

bőrük cafatjait találta meg.

A kígyó lerogyott és sírni kezdett,

sírván sírt, gyászolta gyerekeit.

Ijedtségéből felocsúdván,

kiáltott a kígyó Samashoz:

„Halljad, Uram, velem mi történt!

Én meg a sas esküvel esküvénk

barátságot. Reggeltől délelőttig

állottuk is keményen a kötést -

ám dél felé fordulván az idő,

a keselyűt mohó vágy fogta el,

hogy kicsinyeim húsából egyék...

Fölszállott, lebegett az égen,

kémlelte fészkem közelítve,

majd lecsapott, mint barna villám

s elragadta a fiókákat.

Istenem, Samas, kérve-kérlek,

amivel vétkezett, a rosszat,

bosszuld meg rajt ezerszeressen!

Hálód a föld, csapdád az ég,

a közel és a messzeség -

orcád elől a gonosz hova bújhat?

Lám, a gonosz-csont Zú madár is,

ki megrablá isten-barátját,

a sorstáblákat elragadván -

méltán bűnhődött nagy bűnéért!"

Szóra nyitva fölséges száját,

eképpen szólott Samas a kígyóhoz:

„Kígyóm, kerekedj föl, kelj a hegyen át,

vadszamár tetemét túlnan megtaláld,

lyukaszd át oldalát, horpaszába fúrj,

belsejében üss tanyát!

Leszállanak az égi madarak,

hogy faljanak a vadszamár dögéből,

leszáll a keselyű is...

Se lát, se hall falánk dühében.

Nekiesik a húsnak, ide-oda rángatja, tépi

s az inas-horgas külsők után egyre jobban

a csupa-hús, csupa-íz belső részekre vágyakozik.

Csőrével ásva gödröt, mind mélyebbre

merül a rejtett részek vér-setétjén -

midőn melléd ér, ragadd meg a szárnyát,

szárnyát ragadd meg, törjed is le tőből,

törjed le tőből, zászlait szakítsd el,

szakítsd el, hogy hulljon az evezőtoll,

törjön, szakadjon, hulljon szárnya-karma...

Mezítelenül dobd be akkor

egy mély verembe, hadd pusztuljon

éhen-szomjan a gonosz ottan!"

Útnak ered a kigyó, hegyen átkel,

vadszamár tetemét túlnan megtalálja,

horpaszát fúrja, oldalát lyukasztja,

belsejében üt tanyát.

Leszállanak az égi madarak,

hogy faljanak a vadszamár dögéből.

Ha tudta volna az a keselyű,

hogy balsorsát eszi a hússal,

bizony le nem száll...

Ám ő száját szóra nyitotta

s imígyen szólott fiókáihoz:

„Fáj a fogam a vadszamár húsára!

Rajta, fiaim, a dögre lecsapjunk!"

Kisfia, igen okos keselyűcske,

szóval mondja, fölfeleli a sasnak:

„Ne csapjunk, édes jó atyácskám,

ne csapjunk a szamár dögére!

Bizony, üreges belsejéből

a kígyó les ki!"

Nem hallotta fia beszédét,

hallotta, de nem hallgatott rá;

lebegett az égen, kerengett,

majd lecsapott, mint barna villám;

szállott a dögre...

Se lát, se hall falánk dühében.

Nekiesik a húsnak, ide-oda rángatja, tépi,

vájja elejét, bontogatja végét,

csőrével ásva gödröt, mind mélyebbre

merül a rejtett részek vér-setétjén -

kígyó mellé ér, az ragadja szárnyát,

szárnyát ragadja... Könyörög a kondor:

„Kegyelem! Többet vőlegény sem adhat

jegyajándékul, mint én, ha elengedsz!"

Szóval mondja, fölfeleli a kígyó:

„Mit mondhatnék Samasnak, istenemnek,

ha futni hagynám az ellene vétőt ?

Te bűnöd is az én fejemre szállna,

hálója reám hullnék, rossz bírára!"

Szárnyát ragadja, le is töri tőből,

letöri tőből, zászlait szakítja,

szakítja, hogy hulljon az evezőtoll,

törjön, szakadjon, hulljon szárnya-karma...

Mezítelenül dobta akkor

egy mély verembe, hadd pusztuljon

éhen-szomjan a gonosz ottan!

Könyörgött a kesely naponként

Samashoz, szavát Ígyen szabva:

„Uram, hát meg kell halnom itten ?

E mély veremben elemésztesz ?

Könyörgök, tarts életben engem,

neved örök magasztalóját!"

Mondá Samas a keselyűnek:

„Gonosz vagy szíved gyökeréig!

Vétkeztél az istenek ellen,

halálos bűnnel megbántottál -

halj hát, ne halljak többé rólad!"

Majd így szólott: „Én magam ámbár

en-jobbommal meg nem segítlek;

mégis, ímé - egy embert küldök,

hogy kézenfogva megragadjon.

Az ember, kit küldendő lészek,

kivon majd a veremből!"

Etana pedig szóra nyitja száját,

naponként ígyen könyörögvén:

„Samas, juhaim legjavát fölélted,

földdel itattad báránykáim vérét;

féltem istenemet teljes szívemből,

tiszteltem a halottak szellemét;

füstáldozataimat elfogadták

az igazlátók és lemészárolván

birkáimat, egy istent ki nem hagytak!

A te szent szádból hallassék, Uram!

Add nekem a biztos nemzés füvét,

vedd le rólam terhemet, fiat adjál!"

Szóra nyitva fölséges száját,

imigyen szólott Samas Etanához:

„Kelj útra, vonulj át a hegyeken!

Ha mély vermet látsz, hajolj fölibé:

verem zugában keselyű halódik.

A keselyű majd megmutatja néked

a szaporodás éltető füvét!"

Ütnak ered Etana, hegyen átkel,

mély veremnek gödrét túlnan megtalálja.

Megtalálja gödrét, hajol fölibé:

gödör zugában keselyű halódik.

Szól a keselyű, kérdezi az embert:

„Hol jársz te itt, ahol madár se jár?"

Szóval mondja, feleli Etana:

„Téged kereslek, ó, saskeselyű!

Add nekem a biztos nemzés füvét,

vedd le rólam terhemet, fiat adjál!"

Etana ekkor bölcs Samas szavára

kezébe fogott egy madárfiókát

s lépett a keselyűhöz.

Elvette a madárfiókot,

szőröstül-bőröstül lenyelte

s így szólott a sas Etanához:

„Etana! Te vagy az élők királya!

Adományod is királyi ajándék!

Szerezz ennem, könyörgök, ha lehet még,

hogy minél előbb új erőre kapjak -

azután pedig húzz ki a gödörből!

Meghálálom: örököst szerzek

nevednek és dicséretekkel

magasztallak, amíg csak élek!"

Szóra nyitva száját, eképpen

válaszolt Etana a sasnak:

„Ha kiragadlak a halálból,

élő sírodból föl-kihúzlak:

bizony, akkor te is segíts meg,

gyámolom légy nagy-nagy bajomban!"

„Megszerzem a biztos nemzés füvét!"

Hallván e szót Etana, sebbel-lobbal

homokot söpör, bozótot tép:

a sas mély gödrét hogy feltöltené.

Félig-meddig sikerül is neki.

Hálót dob a sas karmai elé:

kesely a háló csücskét megragadja,

de bármint csapkod, bármint vergölődik,

felkapaszkodni mégsincs ereje!

Etana másodszor is megkísérli:

hálójával hogy a sast föl-kihúzná.

Kesely a háló csücskét megragadja,

de bármint csapkod, bármint vergölődik,

felkapaszkodni mégsincs ereje!

Etana végül két kezét nyujtotta,

úgy húzta ki a kondort a gödörből.

Nyolc hónapig kínzatott a gödörben.

Mikor utolsó napja is letellett,

hatalmasan jóllakott s oly erőre

kapott, mint az ordító hímoroszlán.

Fölemeli szóra száját s eképpen

szól mostan a keselyű Etanához:

„Barátom vagy s barátod vagyok én!

Bármit kívánj - örömest teljesítem!

. . . . . . . . .

Fölragadlak Anu egébe.

Megszerzem a biztos nemzés füvét.

Anu, Enlil és Éa kapujának

küszöbére leborulunk majd;

Szín, Samas, Adad s Istár ajtajának

zárát megnyitom varázsigéimmel;

körülnézek s a porban odakúszom,

hol Istár trónol, a gyöngy-diadémú!

A trónszék felhágója mellett

hímoroszlánok heverésznek.

Előttük én szárnyat rebbentek,

tollat borzolok, mintha félnék,

s hogy figyelmüket megkötözzem,

föl-lefutok szárnycsattogással!

. . . . . . . . .

Szóval szól a keselyű Etanához:

„Induljunk, föl, Anu egébe!

Mellemre feszítsd melledet,

fogózz két szárnyam zászlajába,

oldalamhoz nyomd oldaladat!"

Mellére feszítette mellét,

szárnya zászlajába fogózott,

oldalához nyomta oldalát.

Megsúlyosbodott terhe a keselynek.

Röpült a sas kétszer két óra hosszat,

ily szóval szólott akkor Etanához:

„Nézz le, barátom: milyen lett a föld?

Tekintsd a tengert Ékur partjain!"

„A föld, barátom, hegységhez hasonlít.

A tenger meg távoli vízeséshez."

Röpült a sas kétszer két óra hosszat,

ily szóval szólott újfönn Etanához:

„Nézz le, barátom: milyen lett a föld?

Tekintsd a tengert Ékur partjain!"

„A föld, barátom, erdőhöz hasonlít.

A tenger meg: hegyi tavacska."

Röpült a sas kétszer két óra hosszat,

ily szóval szólott végül Etanához:

„Nézz le, barátom: milyen lett a föld ?

Tekintsd a tengert Ékur partjain!"

„A föld, barátom, ugarhoz hasonlít.

A tenger meg: kicsiny kerti medence."

Följutottak Anu egébe,

Anu, Enlil és Éa kapujához.

Alázatos szívvel leborultak.

Ígyen szól a keselyű Etanához:

„Induljunk, föl, Istár egébe!

Mellemre feszítsd melledet,

fogózz két szárnyam zászlajába,

oldalamhoz nyomd oldaladat!"

Mellére feszítette mellét,

szárnya zászlajába fogózott,

oldalához nyomta oldalát.

Megsúlyosbodott terhe a keselynek.

Röpült a sas kétszer két óra hosszat,

ily szóval szólott akkor Etanához:

„Nézz le, barátom: milyen lett a föld ?

Tekintsd a tengert Ékur partjain!"

„A föld, barátom, kunyhóhoz hasonlít.

A tenger meg: víztartó kerek dézsa."

Röpült a sas kétszer két óra hosszat,

ily szóval szólott újfönn Etanához:

„Nézz le, barátom: milyen lett a föld?

Tekintsd a tengert Ékur partjain!"

„A föld, barátom, gyöpágyhoz hasonlít.

A tenger meg kenyérkosárhoz."

Röpült a sas kétszer két óra hosszat,

ily szóval szólott végül Etanához:

„Nézz le, barátom: milyen lett a föld ?

Tekintsd a tengert Ékur partjain!"

„Néznék, barátom - nem látom a földet.

Tekintenék - eltünt a tenger is!

Állj meg, állj meg, te barna keselyű,

hadd térhessek vissza a földre!"

. . . . . . . . .

Zuhant akkor kétszer két óra hosszat

Etana és velezuhant a keselyű is.

Zuhant újfönn kétszer két óra hosszat

Etana és velezuhant a keselyű is.

Zuhant végül kétszer két óra hosszat

Etana és velezuhant a keselyű is.

Harmadszorra Anu egébe

vágódtak . . . . . . . . .

. . . . . . . . . összezúzta

Rákos Sándor ford., in: uő, Gilgames – Agyagtáblák üzenete (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1966), pp. 74–85

***

Erra-eposz

Záró szakasz

Dicsértessék            számtalan sok éven át

Nergal a nagy úr                és Isum a vitéz

mert Erra haragudván       szándékba vette

hogy felborogatja az országokat

elveszejti népeiket

ámde Isum     tanácsadója    lecsillapította

s ő maradékot hagyott

aki                 a dalt szövi

Kabti-iláni-Marduk Dábibi fia

Erra éji álomban            adta tudtára a dalt

s ő amint felébredt                     felmondta

mit sem vétett el benne

egyetlen sort sem toldott hozzá

Erra meghallgatván        tetszéssel fogadta

Isum is az előtte járó                 jóváhagyta

büszke volt rá                  valamennyi isten

és eképpen szólott                    Erra a vitéz

az isten ki magasztalni fogja ezt az éneket

szentélyében gyarapodjék              a bőség

ha ki gyalázza ne szippanthasson tömjént

a király              ha nevem nagynak hirdeti

legyen a mindenség ura

a fejedelem              ha vitézségem dicséri

ne támadjon                              vetélytársa

az énekes                                  aki előadja

ha dögvész támad                  nem hal meg

szavát tetszéssel fogadja király és főember

az írnok                              aki megtanulja

ellenség földjén                      nem vész el

az országban                       tekintélye lesz

a mesterek szentélye

                     hol nevem emlegetni fogják

elméjüket           felnyitom a bölcsességre

a ház                      ahol ott lesz ez a tábla

tomboljon bár Erra

gyilkoljon bár az isteni Hetek

dögvész kardja                     nem érheti el

e tábla                         épséget szerez neki

örökké maradjon fenn              ez az ének

legyen ismert                          mindörökre

hallgassák az országok mindahány

magasztalják                        vitézségemet

olvassa a nép           minden lakott helyen

hirdesse          hogy nagy             a nevem

K. G. ford., in: uő, Az ókori Mezopotámia vallásai (Keleti vallások, 3) (Budapest: Kőrösi Csoma Társaság, 1988), pp. 12–13

***

“Amikor fönn…” (Enúma elis)

(a) I, 1-9

Amikor fönn                  nem volt neve az égnek

alant a földet                           nem hívták nevén

s Apszu az első                                  a nemzőjük

és ős-Tiámat                       mindannyiuk szülője

vizeiket                                         egybekeverték

nem állt össze a zsombék   nem látszott a szittyó

mikor az istenek közül               egy sem létezett

nevük nem volt                           sorsuk nem volt

őbennük jöttek létre                              az istenek

K. G. ford., in: uő, Az ókori Mezopotámia vallásai (Keleti vallások, 3) (Budapest: Kőrösi Csoma Társaság, 1988), p. 40

(b) I. tábla

Midőn fönn az ég nevetlen

s alant a föld szintazonkép;

Apszu, az ős-kezdet, minden

dolgok teremtője-atyja

s Mummu-Tiámat ősanyánk még

vizeikkel egybemosódtak;

nem volt szárazföld se, láp se,

s egyike sem az isteneknek;

név nélkül szunnyadott a sors is,

betöltetlen várt a végzet -

Apszu s Mummu-Tiámat akkor

isteneket nemzettek s szültek:

szülték Lahmut s Lahamut.

Teltek az idők, múltak az idők

s e kettőt még dicsőbben követé

Ansar isten s Kisar istennő.

Nap napra gyűlt, év évre gyűlt,

sokasodtak a napok, gyarapodtak az évek

s egyszer már kettejük fia,

Anu is atyáihoz nőtt föl.

Nemzője, Ansar, saját képére

alkotá őt, gyönyörűséggel.

Anu meg Nudimmudot nemzé,

ki büszkébb volt atyáinál is:

mert okosságban és erőben,

vitézségben párja nem termett!

Hatalmasabb volt nagyapjánál,

hatalmasabb volt Ansarnál is;

akkora hős, olyan erős,

mint Nudimmud, egy sem akadt -

nőtt noha még testvére számos!

Ezek az isten-gyermekek

egy-csapatba egyesültek;

csúfolták Tiámatot, kinevették,

s amint té- s tovarohangáltak,

csúfolkodva elrontották a kedvét:

addig-meddig, hogy ereje megtört,

trónja megingott...

Dúlt-fúlt Apszu, búsult Apszu;

Tiámat szíve megvonaglott;

Mummu dühhel en-csípőjére ütött;

rossz kezdet rosszabb folytatást szült:

viszály készült az istenek között...

Apszu, a nagy istenek őse,

ekként szólott Mummuhoz akkor:

„Szívem öröme, Mummu, követem te!

Készülődj útra, megyünk Tiámathoz!"

Jó szaporán útnak eredtek

s érkezve Tiámat elébe,

térdet és főt hajtottak s azonnyomban

az isten-gyermekek

ügyére fordították a beszédet.

Szóra nyitva száját, imígyen

szólott Apszu a Ragyogóhoz:

„Símaképű semmirekellők

szakállatlan, bajusztalan

serege zavarja meg álmomat

s nappalaim nyugalmát elrabolja.

Gúzst készítek lábukra-kezükre,

gúzst készítek szilaj lelkükre,

hogy legyen tőlük nyugovásom!"

Hallván Tiámat e beszédet,

haragra gyúl és iszonyúat

kiált s a kiáltással együtt

gonosz terv szakad ki belőle:

„Mit?!... Pusztítsuk el, amit teremtettünk ?

Ámbár igaz.., Mi mást tehetnénk ?

Gúzsba velük, rontást fejükre,

hogy megkötve-igézve, moccanatlan

nyögjék ősi hatalmunk erejét!"

Szól Mummu is, szólván szól Apszuhoz,

a dühöngőnek rossz tanácsot készít:

„Menj hát a sötét úton járók ellen!

Nappal akkor majd lészen nyugodalmad

s éjszakáid álmát se bántja senki!"

Hallván ezt Apszu, arca fölsugárzott:

előbb is már komisz sorsot szánt fiainak, az isteneknek.

Ölébe kapta Mummut, becézgette, csókolgatta őt a tanácsért.

Visszatérvén, gyüjti maga köré

elsőszülötteit és elmeséli

mind a Tiámatnál történteket.

Le-föl futkosnak a nagy istenek - kiabálnak, veszekednek,

majd elcsöndesűlve leülnek, rosszkedvűen.

Éa, a bölcseségben erős, a hatalmas,

az okos Éa, a mindentudó,

a gonosz szándéknak ellene szólott

s varázskört vont Apszu s Mummu köré.

Apszura álmot öntött s víz mélyére

süllyesztette az álomba-kövültet.

Midőn Apszu már álomban elázott:

tanácsadója, Mummu is

erőtelen, megmozdulni se bír.

Mummu férfi-tagját akkor lemetszi,

jogarát, koronáját elragadja

és en-magát díszíti föl velük.

Lenyűgözvén Apszut, agyonütötte,

Mummut pedig megkötözte, reátérdelt.

Apszu tengerén ütött tanyát;

Mummu rabszíjjon, kényére Éának.

Legyűrte ellenségit, agyonütte,

vizek mély fenekén fékentartá -

ő maga meg, csillapult szívvel,

pihenni dőlt palota-teremében.

Apszunak nevezte el palotáját -

a szent fáklya ennek szívében állott!

Ünnepet ül Éa és Lahamu,

a hős isten s gyönge arája,

ünnepet ül a Sors házában,

a Rendelések csarnokában,

s lakoma múltán ágyba térve

nemzik az istenek eszét,

a bölcsek bölcsét: Mardukot.

A tenger mélyén, az Apszu szívében,

nemzik az istenek eszét,

a bölcsek bölcsét: Mardukot.

Éa volt a nemző-atyja,

Damkina volt szülő-anyja.

Egy isten-asszony melléből szopott

és dajkálója félelmetlen szívvel

nevelte föl.

Termete ékes, pillantása éles,

tartása szálfa - maga méltó uralkodásra.

Midőn Éa, nemző-atyja reánéz,

örvend és ujjong - megdobog a szíve.

Tökéletesnek teremté őt, kétfejűnek;

méltóságban mindenki mást felülmúl;

tagjai tündöklőbbek az elégnél;

alig-felfoghatók, hozzá-nem-férhetőek.

Szeme négy és füle is négy vala,

szájából lángos tűz csapott elő;

négy füllel fülelt, négy szemmel tekintett -

mindent látott és mindent hallott.

Sudárabb a nagy isteneknél, soraikból fejjel kimagaslik;

tagjai fönségesen nőttek, másokéinál ékesebben.

„Miféle sarj, kinek a magva ez? Miféle sarj, kinek a magva ez?

Az Ifjú Napnak, a Tavaszi Napnak, az Istenek Napjának sarja ő!

Kicsiny fiam! Édes mézem! Kicsiny fiam! Lobogó vérem!

Fiam, te Nap, fényességes! Ég tűző Napja, fenséges!

Tíz Isten fényessége rajta, bővelkedik dicsőséggel;

félelem parazsa rajta, ijeszt rettenetességgel."

Nemzé akkor Anu a négy szelet

s megteremté a forgószelet is.

Tiámatot hogy bolygatnák, folyókat

rendelt folyni, sebes sodrással.

Az istenek, miként ostromban, szenvedtek és jajveszékeltek,

szívük megtellett gonoszsággal,

Tiámathoz így kiáltoztak:

„Midőn Apszut, szeretődet eloltá,

meg nem boszultad holtát, félreálltál.

Midőn Anu a négy szelet teremté,

szíved remegett. Ó, jaj már minékünk!

Apszu sorsát, ágyasodét

és Mummuét, kiket legyőzött,

vedd eszedbe! Már egyedül vagy!

S elpihentél, lelkünket veszni hagyván.

Bennünket bizony nem szeretsz te!

Mi belső részeink remegnek, mi szemeink vértől vakulnak!

Támadj föl hát, kelj harcra, bírd le őt,

győzd meg, pusztítsd el; törd, mint tomboló szél!"

Hallván Tiámat szájuk szózatát, kegyetlen tervet szakított szívéből.

„Okos tanácsot adtatok valóban! Szörnyet, sokfélét, teremtek s készítvén

szörnyű hadat, hadd harcolok hát!Az istenek, a menny közepetáján, meglapulva reszkessenek a hírtől:

harcra kelek s iszonyú fegyverekkel sujtok le ádáz ellenségeimre!"

Seregeinek az isten-sarjak Tiámat köré;

járnak-kelnek nagy haraggal, tervet-tervre szőnek;

hadat készítve csapatokba verődnek;

gerjedezve, acsarkodva veszedelmet szítanak.

A Mélység Anyja, Mindenek Szülője,

rettentő bajvívó-fegyverek gyanánt órjás-testű

kígyókat szült, hegyes fogúakat, kegyetlenül

őrölő állkapcsúakat s méreggel tölté

testüket vér helyett... Bősz sárkányokat is

költött a tenger iszapjából, szörny-taréjú

iszony-lehelőket, miket ha fölugorni

lát az élő vagy állani meredten -

az ijedtségtől szörnyet hal legottan!

Basmukat, lahamukat, veszett kígyókat,

skorpió-embereket, vérivó kutyákat, jeges viharokat, dühöngő

orkánokat, halpikkelyű férfiakat s bikákat,

akik a harcban könyörtelenek,

félelmet-nem-ismerők, győzhetetlen

fortélyúak - szám szerint tizenegyet

e furcsa szörny-nemekből létrehívott.

Azután a hadbaverődött

istenfiak közül elsőszülöttjét,

Kingut, vezéri rangra emelé:

a seregek élén vonúlást, a csapatok irányítását,

a jeladást fölemelt karddal, a harcra riasztó kiáltást,

a csaták legfőbb vezetését

reábízta - dombhátra állítván őt.

„Fölkentelek s állítottalak, ímé, vezérül istenek fölé!

Az uralkodás minden eszközét, hős Kingu, a kezedbe adtam!

Fönséges légy, kegyesem, választottam!

Anunnakik fennen dicsérjenek!"

Átadta néki a sorstáblákat, mellére erősítvén szíjjal őket.

„Parancsod légyen megváltozhatatlan, kijelentésed kőszálként

         megálljon!"

Így lőn Kingu választott: a n u s á g a

isten-sorsokat kötni-oldani emelé Tiámat elsőszülöttjét.

Szólott az istenekhez: „Szavatok

nyugtassa meg a nyugtalan tüzet!"

Azok pedig hozsánnázva feleltek:

„Dicsőség néked! Harcban fenséges légy!

Reszkessen a dalmahodó Erőszak!"

Rákos Sándor ford., in: uő, Gilgames – Agyagtáblák üzenete (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1966), pp. 18–24

***

Szín-ahhé-eriba (704–681)

Hadjárat Hatti országa ellen (Jeruzsálem ostroma) (i. e. 701): K. G. ford., in: Harmatta János, szerk., Ókori keleti történeti chrestomathia (1965, és újabb kiadások), no. III/G/9 (az Osiris kiadásában, 2003: pp. 182–183)

***

Assur-bán-apli (668–627)

(a) Írnoki tudása (Rassam Cylinder, I, 31–39), K. G. ford., in: Harmatta János, szerk., Ókori keleti történeti chrestomathia (1965, és újabb kiadások), no. III/G/28 (az Osiris kiadásában, 2003: p. 208)

(b) Hadjárata Babylón ellen (Rassam Cylinder, III, 70–IV, 109), K. G. ford., in: Harmatta János, szerk., Ókori keleti történeti chrestomathia (1965, és újabb kiadások), no. III/G/28 (az Osiris kiadásában, 2003: p. 213–215)

(c) A királyi könyvtár (Ninua) szervezése, K. G. ford., in: Harmatta János, szerk., Ókori keleti történeti chrestomathia (1965, és újabb kiadások), no. III/G/31

***

Úr és szolga párbeszéde

(a)

ÚR: Szolga, engedelmeskedj nekem!

SZOLGA: Igen, Uram, igen!

ÚR: Egy nőt akarok szeretni!

SZOLGA: Szeress, Uram, szeress! A férfi, aki nőt szeret, elfeledi búját-baját.

ÚR: Szolgám! Inkább nem akarok nőt szeretni!

SZOLGA: Ne szeress, Uram, ne szeress! A nő verem, a nő éles vastőr, amely a férfi torkát átvágja.

ÚR: Szolga, engedelmeskedj nekem!

SZOLGA: Igen, Uram, igen!

ÚR: Hozz gyorsan vizet a kezeim számára; áldozni akarok istenemnek.

SZOLGA: Áldozz, Uram, áldozz! Az embernek, aki istenének áldozik, a szíve vidám; kölcsönt kölcsönre halmoz.

ÚR: Nem, szolga, mégsem akarok áldozni istenemnek.

SZOLGA: Ne tedd, Uram, ne tedd! Majd megtanítod az istent, hogy kutyaként fusson utánad, ha ... bármit ... kér tőled.

ÚR: Szolga, engedelmeskedj nekem!

SZOLGA: Igen, Uram, igen!

ÚR: Jót akarok tenni országommal.

SZOLGA: Tégy, Uram, tégy. Az embernek, aki országával jót tesz, jótette Marduk urnájába kerül.

ÚR: Nem. szolga, nem teszek jót országommal.

SZOLGA: Ne tégy, Uram, ne tégy! A romhalmokra szállva s a temetőben járva nézd meg az újabb és régibb koponyákat. Melyik a gonoszé s melyik az igazé?

ÚR: Szolga, engedelmeskedj nekem!

SZOLGA: Igen, Uram, igen!

ÚR: Mi lenne most jó? Az én nyakamat s a te nyakadat kitörni és a folyóba vetni, az lesz a jó.

SZOLGA: Kicsoda elég hosszú, hogy az égig érjen s kicsoda elég széles, hogy betöltse a földet?

ÚR: Nem, szolga! Hanem megölvén tégedet előttem küldelek.

SZOLGA: Ekkor azonban, Uram, csak három nappal éljen túl engemet!

Dávid Antal ford., in: Világirodalmi antológia, I: Ókor (Budapest: Tankönyvkiadó, 19623), pp. 53–54

(b)

„Hé, szolgám, engedelmeskedj!"

„Igen, uram, igen!"

„Vezesd elő a lovamat, nyergeld föl -

megyek a palotába!"

„Menjél, uram, menjél!

Minden teljesül majd, amit kívánsz:

a király és a trónörökös kegyesek lesznek hozzád!"

„Hé, te szolga!

Mégse megyek a palotába!"

„Ne menjél, uram, ne menjél!

Hiszen árulást készítenek, elfogatnak,

ha oda mégy!

A sötétség legmélyebb vermeibe taszítanak,

éjjel-nappal kegyetlenül megkínoznak -

ne menj a palotába!"

„Hé, szolgám, engedelmeskedj!"

„Igen, uram, igen!"

„Hozz vizet íziben, öntsd a kezemre,

hadd eszem-iszom kedvem szerint!"

„Egyél-igyál, uram, egyél-igyál csak!

Gyakori evés-ivás megvidámítja szívedet!

S ha jó kedvvel, tiszta szívvel ülsz lakomához,

Samast is megvendégeled!"

„Hé, te szolga!

Nem eszem-iszom mégsem!"

„Ne egyél-igyál, uram, igazad van!

Inni és enni, szomjúhozni és koplalni

amúgyis csak nyűg az emberen!"

„Hé, szolgám, engedelmeskedj!"

„Igen, uram, igen!"

„Hozasd elő a hintómat, fogass be,

hadd hajtatok ki a pusztába!"

„Hajtass, uram, hajtass!

Lám, ott künn táboroznak már a vadászok!

Kutyáik harapásra és csontra éhesen nyüszítenek!

A madár odahagyja fészkét,

a vadszamár is menekül előlük!"

„Hé, te szolga!

Mégse hajtatok ki a pusztába!"

„Ne hajtass, uram, ne hajtass!

Azóta talán szét is széledt már az a tábor!

A kutyák éhsége is csillapodott.

A madár visszatért fészkére,

a vadszamár békésen nyargalászik föl és alá!"

„Hé, szolgám, engedelmeskedj 1"

„Igen, uram, igen!"

„Ragadj fegyvert, törj rá ellenségemre,

fojtsd belé a szót,

hogy soha többé gonoszat ne fecsegjen!

Értsd meg, mit akarok:

lecsapok rá, elfogom, megkötözöm,

azután könnyebbült szívvel a szemébe köpök!"

„Köpjél, uram, köpjél!"

. . . . . . . . .

„Hé, szolgám, engedelmeskedj!"

„Igen, uram, igen!"

„Házat akarok építtetni!"

„Építtess, uram, építtess!

Örvend és ujjong benne majd a szíved!"

„Hé, te szolga!

Mégsem építtetek házat!"

„Ne építtess, uram, ne építtess!

Aki házat építtet, előre tudja:

egyszer örökre kiviszik abból a házból!"

„Hé, szolgám, engedelmeskedj!"

„Igen, uram, igen!"

„Ellenségem szavára - hallgatással válaszolok!"

„Hallgass, uram, hallgass!

Hallgatni jobb, mint beszélni!"

„Hé, te szolga!

Mégse hallgatok én!"

„Ne hallgass, uram, ne hallgass!

Ha nem szólalsz meg,

ugyancsak fölnyílik majd a csipájuk azoknak,

akik joggal tartanának tőled, ha beszélnél!"

„Hé, szolgám, engedelmeskedj!"

„Igen, uram, igen!"

„Zendülést támasztok!"

„Támassz, uram, támassz!

Ha nem támasztasz,

hátunkhoz szárad a hasunk,

mert nincs mivel a bendőt megtöltenünk!"

„Hé, te szolga!

Mégse támasztok zendülést!"

„Ne támassz, uram, ne támassz!

Megölik azt, aki zendülést támaszt,

harcban megölik,