Rabindranáth Tagore

GÍTÁNDZSALI – DALÁLDOZAT

4.

Hogy megoltalmazz minden bajomtól – nem, nem ezért esd imádságom,

            hanem csak azért, hogy ne rettegjek a bajban.

Ha szenvedések tűzében égek – vigasztalásod mégsem várom,

            csupán azt add meg, hogy legyőzhessem fájdalmam.

                        Ha senki sem jön segítségemre,

                        ne roskadjak le erőmet vesztve.

Ha összeomlik köröttem minden, és porba aláz csalódásom,

            és veszteséget mégse érezzek magamban.

Hogy a létből te legyél megváltóm – nem, nem ezt kéri imádságom,

            csupán erőt a létből túlpartra érni.

Ha terhem súlyos, enyhítésül vigasztalásod mégsem várom,

            csupán erőt adj, terhem hordozni bírni.

                        Boldog napokban lehajtott fővel

                        a te arcodat ismerhessem fel.

Fájdalmas éjen ha gyötrődöm, hogy az egész lét csak csalfa álom,

            add meg, hogy tudjak tebenned bízni.

9.

Dagályt áraszt partunkra az öröm-óceán.

Fel hajónkra, evezőt a kézbe szaporán!

            Szenvedésünk csónakjával ma túlpartra jutunk által,

s kidobom a terhet, akár halálom árán.

Dagályt áraszt partunkra az öröm-óceán.

Bárki hívna vissza, hátra – ne higyjünk neki!

Semmitől sem fél aki a veszélyt ismeri.

            Semmi baljós csillag átka

nem húzhat ma renyhén hátra.

Dalra fel, s a vitorlákat kifeszíteni!

Dagályt áraszt partunkra az öröm-óceán.

22.

Mester, dalod követni nem tudom.

Szótlanul csak hallgatom, hallgatom.

            Fénye szerteárad a világba,

            szele felszáll az ég magasába,

            sodra zúdul mint a Gangá árja,

hangja áttör sziklákon, csúcsokon.

Ilyen hangon szeretnék dalolni,

de a torkom béna, nem hagy szólni.

            némaság fojt, ha szólni van kedvem,

            veszítettem, és sír az életem.

            Milyen csapdát állítottál nekem? –

Hagytál magam hálómba hurkolni.

23.

Mért rejtőzöl titkaidba örökre?

Ha rejtőzöl, rejtőzz inkább észrevétlen szívembe!

            Egész világ búvóhelyed,

            kutatlak, sehol sem lellek,

de most mondd, hogy nálam maradsz, többé nem tűnsz semmibe.

Ne rejtőzzél titkaidba örökre!

            Tudom, hogy a szívem durva,

            méltatlan a te lábadra,

de felolvadt életem most a te szellőd jöttére.

            Törekvésem mit sem ér el,

            de kegyelmed permetével

megérintve virág fakad, sarjad a föld vetése.

?.

Azért vagyok itt csupán, hogy énekedet zengjem.

Ennyi helyet adj csak, világ-gyülekezetedben!

            Mással a te világodban

semmi hasznot nem nyújthattam.

Ez a lélek azért él, hogy rólad énekeljen.

Este néma templomokban, ha téged imádlak,

adj parancsot nagy király, hogy énekedbe fogjak!

            Hajnalban, ha eged pirkadt,

            s arany húrral pendül a lant,

engedd meg, hogy hódolattal elődbe járuljak!

34.

Ó, mióta jössz felém már, közeledsz elébem?

Napod s holdad hol tart folyton elrejtve előlem?

            Minden reggel, minden este

            lépteidet hallom egyre,

Követednek hívó szava hangzik a szívemben.

Vándorok, ma életemet átjárta a Minden.

Újra, s újra felremeg az öröm lángja bennem.

            Mert most időm telje eljött,

            Munkám már befejeződött,

Illatodat hozó szél hív, király, hozzád engem.

63

Óh, milyen sok titkot tártál fel előttem,

nyughelyet hány házban adtál!

Ami távolban volt, közelembe hoztad,

                        idegent társul fogadtál.

            Mikor otthonomból új útra indultam,

            aggodalom gyötört, mire számíthattam,

            mert elfelejtettem, hogy a változásban

                        te változatlan maradtál.

Életben, halálban, az egész világon

                        bármikor bárkit ismertem,

akármerre jártam, bárhol bármit láttam,

                        ismeretét tőled nyertem.

            Ha téged ismerlek, nincs senki idegen,

nincs semmi tilalom, nincs semmi félelem,

virrasztasz fölöttem, magam mellett látlak,

            ébren álomba merülten.

Vekerdi József és Bangha Imre fordításai

GÍTÁNDZSALI – DALÁLDOZAT

16.

Felhő hátán felhő torlik

   A sötét égboltra.

Mért hagyod, hogy egymagamban

   Csak várjak ajtómba’?

            Más munkás nap sok-sok dolgot

            Sok-sok ember között hordok.

            Ma mégis oly tétlen ülök

                Reád sóvárogva.

Mért hagyod, hogy egymagamban

   Csak várjak ajtómba’?

Ó jaj, ha te nem jelensz meg

    Engem hanyagolva,

A gyönyörű felhők alatt

    Hogy teljen ez óra?

            Szemem nyitom messzeségre,

            Csak fürkészek, nézek egyre;

            Lét-sóhajom zokogva száll

                Távol horizontra.

Mért hagyod, hogy egymagamban

   Csak várjak ajtómba’?

?

Szépségem, itt jártál ma reggel;

Napszínű virágot tartottál kezedben.

Aludt a város, senkise jár-kel.

Te jössz egyedül aranyszekereddel.

Aztán megállsz—épp ablakom előtt

     Szeretet ragyog megértő szemedben.

Álmom milyen illat töltötte meg?

Szobám sötétje milyen örömtől remeg?

Porosodó szótlan lantomon

     Húrt nem érvén dallam mitől rezeg?

Töprengtem egyre: ’Rajta, rajta!

Ágyam elhagyom, futok az utcára.’

Mire kiértem, elmentél te már.

     Megértettem: nem láttalak meg ma.

Bangha Imre fordításai

GITABITÁN –  DAL

Mikor dalban olvadok fel, a világ él bennem;

Akkor úgy érzem, Őt látom, Ő áll itt mellettem.

            Fényének parancsszavára

            Kigyúl szeretetvarázsa,

Akkor minden porszemében zsong az Örök Szellem.

Akkor ami eddig kint volt, bent él a lelkemben,

fűszálai remegése dobban a szívemben,

            minden alak feloldódik,

            minden határ elmosódik,

s a Mindenség suttogása testet ölt szememben.

Vekerdi József és Bangha Imre fordítása

Megjelent:

Dzsibanánando Dás: ‘Bonolata Sén’ Nagyvilág Budapest, 2000/11 p. 1039.

Nagyvilág Budapest, 2001/9 pp. 1384–9

Dzsibonánando Dás (1899-1954), a Tagore utáni bengáli költészet legnagyobb hatású alakja, mélyen vallásos hindu papi családban született Bengália keleti felében (a későbbi Banglá Désben). Tanulmányai a földműves vidékröl Kalkuttába vitték, ahol angol szakos diplomát szerzett és különböző iskolákban tanított, míg ötvenöt éves korában egy villamos halálra nem gázolta. Bár életében több kötete jelent meg, költészete gyakran visszautasítás és nevetség tárgya volt. Egyik iskolájából például azért bocsátották el, mert egy versében gyönyörűnek nevezett egy női tomport.

Halála után Dzsibonánanda ‘Az Életnek Örülő’ az új bengáli irodalom legünnepeltebb költöje lett, és népszerűége mindmáig töretlen. Míg nagy elődjének, Tagorénak a központi témája a világ és a lélek harmóniájának keresése volt, addig ő a hitében megingott ember magányát és vágyakozását fejezte ki a földrajzilag és történelmileg kitágított ám megfoghatatlan világban.

Indiai kortársai számára a költö újszerü képrendszerével idegennek hatott, az európai olvasó azonban mégis az indiai kultúrát ismeri fel verseiben úgy, hogy azokat mégis ismerösnek érzi.

Az itt közölt két vers az 1942-ben megjelent Bonolata Sen címü kötetböl való. Míg a kötet legtöbb költeménye prózavers, addig e kettö erös ritmust követ, melyben a középkori bengáli vallásos elbeszelö költemények 8+6 szótagos sorszerkezetenek olyan egyedi átdolgozását találni, hogy a bengáli irodalmár hangzása alapján is hamar felismeri a magyar verset.

A fordítók köszönetüket fejezik ki a sántinikétani Sutapá Bhattácsárjának a vers néhány pontjának tisztázásáért.

Ezer éven át vádoroltam a föld útjain,

A Szinhala tengertől sötét éjben a Maláj óceánig

Ködfakó világában. És a sötétben még messzebb: Vidarbha városában.

Én, e fáradt lélek, körülöttem habzó életóceán.

Egy pillanatra békét adott a nátóri Banalatá Sén.

Sötét haja a hajdani Vidisá éje,

Arca Srávasztí műremeke. Mint mikor távol vizeken

Kormányavesztett eltévedt hajós

Szemébe tűnik a Fahéj-sziget zöld országa,

Úgy néztem rá a sötétségben; és ő kérdezett: „Merre járt ilyen sokáig?”

Szemét rámemelte mint madárfészek, a nátóri Banalatá Sén.

A nap teltével mint harmat zaja

száll le az éj. A sas letörli szárnyáról a tűző nap szagát,

és mikor kialudtak a föld fényei, előkészíti a szentjánosbogárszerűen

fel-felcsillanó kéziratot egy történetre.

Minden madár, minden folyó hazaér, és vége az evilági adás-vevésnek;

És nincs más, csak sötétség, és szemben Banalatá Sén.

                        Körben az örök éjszaka hona.

A holdfény a homokon – izgő-mozgó cédrusárnyék,

Mint egy porladó oszlop Dvárakából – megdermed, mint egy halott vagy egy ájult.

Testünkről az álom illatát lemosta az élet adás-vevése.

„Emlékszel?” – kérdezte. Én is csak kérdeztem: „Banalatá Sén?”

Hajnal.

Az égbolt halványkék szöcsketest.

Körben a guajávafák, az elefántpálmák zöld papagájszárnyak.

Már csak egy csillag az égen:

falusi nászszobában egy lány, mindenkinél alkonyatrészegebb;

egyiptomi szépség melléről gyöngy, Nílus-kék poharamba dobva.

Ahogyan egy évezredekkel ezelőtti éjen,

most is világít a csillag.

A tűz melegénél egész éjjel „fűtőztek”

az idegen mezőn.

Vörös a tűz, mint a taréjos bársonyvirág.

A fel-fellobbanó lángban megcsavarodnak a száraz asvattha-levelek.

A napfényben elveszett sáfrányszíne.

Lesoványodott, mint seregély szívében a vágy.

A reggeli fényben vibráló harmat körben az erdőre, az égre

ragyog, akár a páva kék-zöld tollazata.

Hajnal.

Éjszaka gepárdok és tigrisek karmaitól menekült,

a csillagtalan, mahagóni homályban elbolyongott a szundarí-ligettől az ardzsuna-erdőig,

és erre a reggelre várt a barna őzbak.

A hajnali fényben leereszkedett,

és tépi és eszi a lágy, citrancsillatú füvet.

Leereszkedett a folyó csípős hideg hullámaiba,

hogy forrásnyi erőt találjon kialvatlan, fáradt, izgatott testének,

hogy olyan áradó örömre leljen, mint a sötétség hideg, összeszűkült méhét megnyitó hajnal.

bátorságával, vágyaival és szépségével, elkápráztasson minden őztehenet.

Egy hirtelen hang.

Vörös a folyó vize, mint a macsaká-virág szirmai.

Újra fellángolt a tűz, és főtt a forró, pirosló őzhús.

A szabad ég alatt a fűben pokróc, régi, harmat-áztatta történetek,

cigarettafüst.

Néhány ember albertfrizurával,

Szerteszét puskák. Hideg. Mély, ártatlan álom.

Ha én vadlúd lennék,

és ha te vadliba lennél

egy távol vidéken, a Vízesés-folyó partján,

a rizsföldek mellett,

karcsú nádak között

egy magányos madárfészekben;

akkor ma, ezen a koratavaszi éjen

néznénk, hogy a hold felkel egy tamariszkusz ágai mögött,

és odalent a föld vizének illatát lerázva

az ég gyönyörű gabonájában úsztatnánk meg a testünket;

szárnyad védelmem volna, és szárnyamban lüktetne a véred;

a kék menybolton mint pörköltrizs-mező aranyló virágai, sok ezer csillag,

és mint a sziriuszfa-erdő zöld, gyapjas fészkében

egy aranytojás:

a tavaszi hold.

Talán golyósüvítés:

harántívű röppályánk,

dugattyúk lendülete szárnyunkban,

az északi szél éneke torkunkban.

Talán még egy golyósüvítés:

megdermedésünk,

nyugalmunk.

A mindennapok e dirib-darab halála elmúlna;

elmúlna a

mindennapok dirib-darab törekvéseinek hiúsága, homálya,

ha én vadlúd lennék,

és ha te vadliba lennél

egy távoli vidéken, a Vízesés-folyó partján

a rizsföldek mellett.

Újra sűrűbb az égen a homály:

a homály, akár titokzatos nővére a fénynek.

Mint az a nő,

aki régóta szeretett,

s akinek arcát sohase láttam:

a koratavaszi égen sűrű a homály.

Egy rég rombadőlt város látomása,

szívemben felködlik a város—egy palota képe.

Az Indiai-óceánon,

vagy a Földközi-tengeren,

talán a Tirrén-tenger partjain.

Nem, nem ma, volt hajdan egy város,

és volt egy palota,

egy kincsekkel teli palota:

perzsaszőnyegek, kasmíri kendők, páratlan korallgyöngyök a Bering-szorosból,

kihúnyt szívem, halott szemem, eltűnt álmaim, vágyaim—

és te, a nő...

Ott volt mind a rég múlt világban:

kakadu- és galambrajok

s a mahagónilomb sűrű árnya.

és ott voltál te;

arcvonásaid hány és hány századéve nem látom,

nem keresem.

A koratavaszi homály felidézi a tengerpart képeit,

szépséges ívek és kupolák fájó körvonalát,

körték eloszlott illatát.

Szarvasbőrből és oroszlánbőrből szürke pergamentekercsek sokasága,

szivárványszínű üvegablakok,

pávafarok-tarka kárpitok,

szobák és termek, s még távolabb, egy pillanatra felsejlő

szobák és termek...

Időtlen mozdulatlanság és ámulat.

A kárpitokon, a szőnyegeken mint széthintett izzadságcseppek: a vérszínű napfény—

vörös pohárban dinnyebor.

Meztelen, magányos kezed.

Meztelen, magányos kezed.

Bangha Imre és Déri Balázs fordításai