3. A finnugor nyelvrokonítás kezdeti lépései és a hun–magyar rokonságtudat megerősödése

 

 

1517-ben, midőn Herberstein éppen első moszkoviai utazásán küzdött az elemekkel: a hóval és a faggyal, megjelent Werbőczi István híres jogelméleti-jogtörténeti munkája, a Tripartitum, amelyben a szerző hun−szittya (hun−szkíta) alapon indokolja a magyarság ősi jogát Kárpát-medencei hazájára.

 

Ebben az időben a magyar közgondolkodásban megerősödik a hun rokonság, a Szkítiából származás tudata. Csáti Demeter verse így kezdődik:

 

„Emlékezzenk régiekrel,

Az Szythiából kijüttekrel,

Magyaroknak eleikrel,

És azoknak vitézségekrel.”

 

Farkas András versében pedig a következő sorokat találhatjuk:

 

„Mind a scythiai hatalmas magyarok

Származának két jeles férfiaktól:

Egyik férfiúnak Hunor vala neve,

És az másodiknak nagy Magor vala neve,

Kiktől ah magyarok felneveztetinek:

Hunorrol hunnusnak, Magortól magyarnak.”[1]

 

Miközben a magyarság körében megerősödött a hun−magyar azonosság tudata, az európai tudós közvélemény a jugor−magyar nyelvi kapcsolatot a 15−16. században nem tudta bizonyítani, a kérdésről a vita tovább zajlott.

E probléma szakirodalmát néhány magyar tudós is olvasta. Gombocz Zoltán szerint Szamosközy István történetíró (1565−1612) Mathias de Miechow művének ismeretében vélte, hogy „…a magyarok és az ural-vidéki ugorok nyelve maiglan is azon egy.”[2]

Szenci Molnár Albert (1574−1634) igyekezett egyesíteni a kétféle tudást: a hazai hun−magyar hagyományt és az erősödő európai vélekedést a jugor−magyar nyelvrokonságról. Latin−magyar szótárának előszavában így ír: „Ezt a magyar népet a jóságos nagy Isten − ugyanúgy, mint hajdan Izráel népét a Vörös-tengeren át − mozdította ki a szkíta pusztaságból és a Maiótis ingoványain keresztül − egy szarvas útmutatásával! − csodálatos módon vezérelte, és Európának erre a leggyönyörűségesebb részére helyezte…” Magyar grammatikája előbeszédében viszont a következőképpen fogalmaz: „…ha most valaki azt kérdezné tőlem, hogy honnan ered ez a nyelv, vagy mely más nyelvekkel rokon, bevallanám, hogy nem tudom. Látom ugyanis, hogy akik mostanában több nyelvű szótárakat szerkesztenek és az illető nyelveket eredetük szerint megfelelő osztályokra tagolják, a magyart mindig kérdésesnek hagyják. Annyi bizonyos, hogy nyelvünk az európaiakkal nem rokon… Tudom azonban a legtudatlanabbakkal együtt, hogy Ázsia szkíta vidékein ma is élnek bizonyos népek, amelyek a mi hun nyelvünket használják.”[3]

 A két idézetből látható, hogy Szenci Molnár a magyar krónikák mellett olvasta Miechow (és esetleg más szerzők) műveit is.

 

SZENCZI MOLNÁR Albert a kor elismert tudósa volt, sok társával levelezett. 1604-ben B. KECKERMANN egy verses levelében próbálta rábírni, hogy mint nagyhírű tudós végre erősítse meg: a magyar nyelv a héberrel rokon. Mint a második idézetből láttuk, a magyar tudós nem vállalta a véleménynyilvánítást. Irányt mutatott azonban azzal a kijelentésével, hogy „nyelvünk az európaiakkal nem rokon”. Vajon miért merült fel a héberrel való rokonítás lehetősége? SYLVESTER János még 1539-ben írt nyelvtanában megjegyzi,[4] hogy a determináló nyelvi elemek a magyarban a főnevek végéhez illeszkednek, míg a latinban az elejéhez. Így tehát ezeket a magyar nyelvi elemeket a „prepozíciók” szakkifejezés mintájára nevezhetnénk „posztpozícióknak”. SYLVESTER János nyelvtana sokáig lappangott, ezért nem tudjuk, hogy gyakorolt-e közvetlen hatást az európai nyelvtudományra. Mindenesetre az bizonyos, hogy a műben fölvetett magyar−héber nyelvrokonság a már említett KECKERMANN-nál is szerepel, s szintén a két nyelv szerkezeti hasonlóságára alapozva. Ezzel a nyelvek kutatása magasabb szintre lép, a szavak hasonlítgatása mellett elindul a nyelvek szerkezetének vizsgálata.

 

A 17. században a finnugor nyelvrokonság kutatása azáltal lép tovább, hogy a magyar−héber nyelvi kapcsolatok említése után felfedezik a magyar és a finn nyelv közötti szerkezeti összetartozást, és számtalan közös eredetű magyar−finn szót találnak.

A Sárospatakon is tanító J. A. Comenius (1592−1670) először 1631-ben megjelent, Grammatica latino-vernacula című munkájában a prepozíciókról azt írja, hogy „vannak olyan nyelvek, amelyek ezeket a szócskákat nem előre teszik, hanem hátra, pl. a magyar és a finn az európaiak közül…”[5]

Comenius említett sorai később eltűntek a tudósok szeme elől: ZSIRAI Miklós 1937-ben azt írta, hogy Comenius „valamilyen félreértésből jutott az elsőség dicsőségéhez”.[6]

 

Comenius helyett ZSIRAI nagy jelentőséget tulajdonít a magyar Tröstler János működésének, aki Das alte und neue Dacia című művében (1666) magyar−finn szóegyeztetéseket közölt. A szerző neve helyesen Joannes TRÖSTER, erdélyi szász ember volt, aki a magyarokat egyáltalán nem szerette. TRÖSTER magyar−finn szóegyeztetéseit azért építette be művébe, „hogy bizonyítsa: a magyar egy ősi német alapú keveréknyelv, melynek szóállományába német, szláv, latin, görög, svéd, sőt még finn eredetű szavak is beépültek”.[7] TRÖSTERT tehát semmiképpen sem tarthatjuk a magyar−finn nyelvrokonság tudatos kutatójának.

 

E tétova előzmények után a magyar−finn nyelvrokonságot 1669-ben Martin Fogel (Fogelius) hamburgi tudós veti föl De lingua indole Finnica Observationes című munkájában. Fogel számtalan ma is elfogadott magyar−finn szóegyezést talált Szenci Molnár Albert szótárát és nyelvtanát forgatva. A közös etimológiák mellett Fogel nagy jelentőséget tulajdonít a két nyelv szerkezeti hasonlóságának is, ebben követve a korszak előremutató irányzatát.

 

Mai ismereteink szerint a finn− magyar szerkezeti összehasonlítás ötlete Comenius fentebb idézett mondatában bukkan föl először, de feltehetőleg más szerzők más műveiben is előfordulhatott ez a gondolat, csak sajnos e művek eltűntek az idők homályában. Azt sem tudjuk megállapítani, hogy Fogel műve mennyire hatott kortársaira, hiszen más művekhez hasonlóan ez is sokáig lappangott, csak 1888-ban fedezték fel újra. A finn−magyar nyelvrokonság azonban ebben a korban könnyen felfedezhetővé vált Fogeltől függetlenül is: Finnország részesévé vált az európai eseményeknek,[8] skandináv tudósok kapcsolódtak be a tudományos közéletbe.

 

A svéd G. Stiernhielm (1598−1672) De linguarum origine című 1671-es művében megállapítja, hogy a finn és a magyar nyelv között sok szóegyezés van, noha a két nyelv gyökeresen különbözik. Stiernhielm szerint a két nyelv egy közös szkíta ősnyelvre vezethető vissza. A svéd költő és polihisztor kéziratos hagyatékában magyar−észt és magyar−lapp szóegybevetések is találhatók.[9]

 

A nyelvek rokonsági viszonyainak tisztázásáért sokat tett Leibniz német filozófus (1646−1716). Leibniz kiterjedt levelezésével az európai tudományos élet nagy koordinátora volt. Véleménye szerint a népek eredetének kérdése a nyelvek rokonsági viszonyainak vizsgálatával tisztázható. Legalkalmasabb vizsgálati anyagnak az egyes nyelvek Miatyánk-szövegeit tartotta, de emellett egy összehasonlítható alapszókincs anyagait is gyűjtötte a különböző nyelvekből. A nyelvi anyaggyűjtéshez tudóstársain kívül Nagy Péter cártól is segítséget remélt. Leveleinek tanúsága szerint Leibniz kezdte felismerni a finnugor nyelvek egybetartozását, és tisztában volt a finn−lapp−magyar nyelvi kapcsolatokkal.[10][11]

ZSIRAI Miklós LEIBNIZ egyik munkatársa, J. G. ECKHART szövegét idézi (sajnos bibliográfiai hivatkozás nélkül), amely szerint a magyar, finn, észt, lív, lapp, szamojéd, osztják nyelvek rokonságban állnak, s e népek Eurázsia északi részét valaha együtt lakták.[12]

 

A 17. század nem tartozik a magyar kultúra legfényesebb lapjaira. A török elnyomás elhúzódó negatív hatásai aláássák a három részre szakított ország gazdasági alapjait, s ennek nyomán a kultúra hadállásai is hátrább szorulnak. A század első felében a magyar gondolkodók közül Zrínyi Miklósnál a szittya rokonságra történő utalásokkal találkozunk, melyek a krónikák s Szenci Molnár Albert sorainak ismeretét tükrözik:

 

Attila

 

Én vagyok magyarnak legelső királyja,

Utolsó világrészrül én kihozója!

Én lehetek tehát magyarnak példája,

Hívét s birodalmát hogy nyujtja szablyája.

 

 

Szigeti veszedelem

 

…

Scitiából, azt mondom, kihoztam üket,

Miként Egyiptusbul az zsidó népet…

 

 

GELEJI KATONA István 1645-ben megjelent Magyar Gramatikácska című művében a héber−magyar nyelvrokonságra tesz utalást, mely alapján arra gondolhatunk, hogy esetleg ismerte SYLVESTER János munkáját, vagy talán európai kitekintéssel is rendelkezett e témakörben:

 

„A magyar nyelv egy az orientális lingvák közül… az egy zsidón küvöl… rokonsága nincsen…”[13]

 

Az említett két szerzőnél láthatjuk, hogy valamennyi olvasottsággal rendelkeztek a magyarok őstörténete és a magyar nyelv eredete témakörében, de az e téren született elképzeléseket a 17. század magyar gondolkodói továbbfejleszteni nem tudták. A század végén azonban már kezd fellélegezni a magyarság, kemény harcok után a törököket kiverik Magyarországról. A kultúra is lélegzethez jut, a magyar nép átvészelve igen zivataros századait, ismét származása és nyelvének eredete felé fordul.

 

Otrokocsi Fóris Ferenc (1648−1718) református prédikátor 1693-ban a magyarok eredetéről értekezett. Művében héber−magyar szóegyeztetéseket közölt. Soraiból kitűnik, hogy Jugriáról hallott, s a jugor−magyar rokonság lehetősége foglalkoztatta.[14] Az általa használt Juhra alakból arra következtethetünk, hogy ismereteit feltehetőleg Mathias de MIECHOW Tractatus… című könyvéből merítette.

 

A finnugor nyelvrokonság kutatásának a 17. század 2. felében megszületett eredményei meglehetősen hamar ismertté válnak Magyarországon. CZVITTINGER Dávid (1675−1743) Specimen Hungariae Literatae… című, 1711-ben megjelent magyar irodalomtörténetében Otrokocsi Fóris Ferenc nézeteivel Eckhart véleményét állítja szembe, s a hun−magyar rokonságot tagadva Comeniusra és Stiernhielmre is hivatkozik: „…a hunok és a magyarok különböző nemzeteket alkottak… a magyarok a messze szétszóródott finnekkel alkottak egykor egy törzset, ezt a vérrokonságot ismerte, mondja már Comenius és Stiernhielm is… A mi korunkban is Szibérián át nagy Tatárországba … eljutó kiváncsi utazók rájöttek, hogy még mindig beszélik a finn nyelvvel rokon nyelvet.”[15] A német egyetemeken tanuló, a legmodernebb nézeteket megismerő Czvittinger a magyarok közül elsőként hirdeti a finnugor nyelvrokonságot.

 

Következő magyarként Bél Mátyás foglalkozott a magyarság eredetének kérdésével. Szenci Molnár Alberthez hasonlóan két adathalmazt kívánt összeboronálni: krónikáink hitvallását a hun−magyar rokonságról és az újkeletű nézeteket a finn−magyar kapcsolatokról. Bél Mátyás Bayer orosz akadémikustól kért finn nyelvtankönyvet, de elmerült a nyelvhasonlítás tengerében: ismeretei még nem voltak elegendők időt álló eredmények alkotására. Erről nem ő tehet, az összehasonlító nyelvészet mint tudományág akkor még nem létezett. Egy sajátos szintézis keretében Bél Mátyás a „magyar−szkíta nyelv” maradványait a finn nyelvben találta meg. Úgy vélte, hogy a bábeli nyelvzavar után a magyarok kijőve Mezopotámiából, „atyjukkal, Magóggal együtt az északi vidékeken telepedtek le… Mármost, ami az északi népeket illeti… új szálláshelyet keresve… részben Finniában (Finn-Land)… telepedtek le:”[16]

 

A 18. század elejéről még egy magyar nevet kell megemlítenünk: Turkolly Sámuelét. Finnugor vonatkozásokkal teli levelét orosz szolgálatban, mint „fő hadi ügyész” 1725. április 2-án keltezte, Asztrahányban.[17] Turkolly önszorgalomból kereste az őshazában maradt magyarokat. Sárospataki diákként olvashatott még a „Históriák”-ban arról, hogy „…az Magyarok, Hunnusok Scithiából jöttenek Európába”. Meg is találta őket: „…volt pedig a lakások a Volga Vize mellett igen fövenyes és erdőtelen hellyen, mindazonáltal szép házakban laktanak… A magyarok Királlya pedig Kuma nevű folyó víz mellett (lakott)… most Krímben a Tatár Kán protectiója alatt vannak hét Magyar Faluk, mellyekben Magyarul beszélnek.”

A leírás kicsit zavaros, talán két magyar csoportról szól: a Volga mentiekről, és azokról, akik a Krím-félszigeten éltek. A szövegből következtetve egyik csoport sem lakott a hajdani baskíriai őshaza területén, mint egyéb forrásokból tudjuk, a hódító tatárok elől még a 13. században menekültek a keleti magyarok a Volga mellékére, illetve Turkolly leírásából arra következtethetünk, hogy egyes családjaikat, nemzetségeiket a tatárok magukkal hurcolták a Krím-félszigetre.

 

TURKOLLY a keleti magyarok mellett hírt ad sok más finnugor népről is, levele azért is jelentős, mert először szerepelnek magyar nyelvű szövegben finnugor népnevek: „Ezen az Országon sok Bálvány imádó Nemzetek vagynak, a Nemzeteknek penig nevek ezek: Tsuvasz, Mordva, melly nemzetek is imádság helyett kantza lovakat és juhokat ölnek az istennek… A Scythiai birodalomban sokféle Tatárok vagynak, akik másféle Nemzetségeknek igen nagy ellenségi, úgymint:Tsermisztek… Morduan-ok… Kumi-k…”[18]

TURKOLLY magyarságkereső utazása Julianuséhoz hasonlítható: mindketten sikerrel jártak, mindketten találkoztak finnugor nyelvrokonainkkal is, vagy hallomásból értesültek más finnugor népek létezéséről, de a nyelvrokonságot nem fedezték föl.

 

A 18. század elején Stiernhielm után egy másik svéd, Rudbeck is a finn−magyar nyelvrokonságról értekezik. Könyvének címe: Specimen usus Lingua Goticae. Rudbeck alapvetően a gót nyelv héber eredetét kívánja bizonyítani, de művében finn−magyar szóhasonlításokat is végez. Megállapítja, hogy a magyar és a finn közeli kapcsolatban állnak. Az általa közölt 101 szóegyeztetés többsége helyes.[19] Szóanyagát más kutatók is felhasználják, így például az 1720-as években Turkollyval egy időben Oroszországban tartózkodó svéd katonatiszt, Philip Johann Strahlenberg.

 

STRAHLENBERG a nagy északi háború fordulópontját jelentő poltavai csatában esett orosz hadifogságba, 1709-ben. 13 évet töltött Oroszországban, s közben beutazta az egész birodalmat. Földrajzi, történeti és nyelvi megfigyeléseit 1730-ban, Stockholmban megjelent könyvében összegezte (Das Nord- und Ostliche Theil von Europa und Asia). STRAHLENBERG műkedvelő tudós volt, viszont jó megfigyelő. Nyelvi példái hemzsegnek a hibáktól, a magyar szavak egy része az ő átiratában felismerhetetlen. Ebben követi RUDBECKET: szógyűjtését felhasználva a nála olvasható hibás alakokat újraközli. STRAHLENBERG felállítja az ún. boreo-orientális nyelvek csoportját (ezeket abban az időben általában a tatár nyelvek elnevezéssel is illették), amelyet hat osztályra bont. Az első osztályba sorolja a magyar[20], finn, észt, lapp, lív, mordvin, cseremisz, permi, votják, vogul, osztják nyelvet. A harmadik osztályba sorolja a szamojéd nyelveket. STRAHLENBERG észreveszi e két osztály közeli kapcsolatát is.

 

LEIBNIZCEL szemben STRAHLENBERG nem pártolta a Miatyánk-fordítások felhasználást a nyelvi összehasonlításokban, mivel sok nyelv esetében ez egyszerűen kivitelezhetetlen volt. Jó érzékkel fordult a legősibb szócsoport: a számnevek, testrésznevek, kezdetleges eszközök, ősi cselekvések elnevezései felé. Táblázatából azt látjuk, hogy a magyar és a finn nyelv kivételével nyelvi adatai nagyon hiányosak. Hogyan tudta mégis hibátlanul felállítani a finnugor nyelvek osztályát, s elég jól csoportosítani a szamojéd nyelveket is? Feltehetőleg utazásai során megismerte Oroszország különböző népeinek kulturális sokszínűségét, s meglátta az egyes népeket összekötő rokon vonásokat. Azt mondhatjuk tehát, hogy főleg néprajzi-kulturális megfigyelései alapján osztályozta a boreo-orientális nyelveket, vagyis a finnugor nyelvrokonságot inkább megsejtette, mint nyelvi alapokon bizonyította.

 

STRAHLENBERG módszerét alkalmazva a finnugor népeket felkereső utazók, tudósok hozzálátnak az alapszókincs gyűjtéséhez. A 18. század folyamán ez lesz a finnugor nyelvészeti kutatások fő iránya.

 

A svéd kapitány művét Magyarországon is hamar megismerik. Zsirai szerint Bél Mátyás 1735-ös, Adparatus című munkájában nyilván Strahlenberg könyvének ismeretében kénytelen belátni a finnugor nyelvrokonság tényét, noha nem szimpatizál vele. Azt Bél Mátyás korábbi művéből már idéztük, hogy a finn−magyar nyelvrokonságot elismerte, csak egy sajátos történelmi csavarral másodlagos nyelvi kapcsolatnak vélte.

 

A finnugor nyelvrokonságot feltétlenül elfogadja Huszti András (1700 k. − 1755) történetíró és jogtudós. 1735−36-ban írt, de csak 1791-ben megjelent Ó és Ujj Dácia, azaz Erdélynek régi és mostani állapotjáról való História című könyvében a következőket írja: „…legközelebb való Attyafiai a’ Magyaroknak a’ Vogulitzi Népek, a’ kik Sibériában Muszka Országon tul, Ugorok Tartománnyában laktanak…; igen közel való Attyafiai a’ Magyaroknak Scythiában az Ostiaki Népek… A’ mi a’ nyelvét illeti ennek a’ Népnek, a’ mind a’ számlálásban mind egyéb szókban ’ mi magyar nyelvünkhöz legközelebb járul…”[21]

Az idézetből kiolvasható, hogy Huszti András ismerte Strahlenberg művét, erre utal szóhasználata (Vogulitzi, Ostiaki), valamint az, hogy a nyelvrokonság bizonyítékaként a számlálás szavait említi.[22] Ugyanakkor Huszti meglepő módon továbblép: kijelenti, hogy a magyaroknak a vogulok és az osztjákok a legközelebbi rokonai. Valami egyéb szakirodalmat is olvashatott, amely alapján erre a következtetésre jutott. Feltehetőleg ismerte a jugor−magyar rokonság korábbi irodalmát, s e művekből tudta azt is, hogy Jugria lakói a vogulok és az osztjákok. Ismereteit kombinálva megsejtette az ugor nyelvek szoros kapcsolatát.

 

Szakirodalmi olvasottságról tanúskodnak Torkos József és Halmágyi István művei is. Torkos József evangélikus lelkész (1710−1791) 1747-ben a Győri Kalendáriumban megjelent művében értekezik a Magyarország határain kívüli „magyarokról”. Olvasottsága meglepő: Herbersteinre,[23] Oderbornra,[24] Miechowra,[25] Guagninire[26] és Strahlenbergre is hivatkozik. Véleménye szerint „az ázsiai Magyarország nyelve (ti. a vogul) az európaitól csak annyiban különbözik, hogy amaz anyának nevezendő, a mi magyar nyelvünk pedig e durva és még nyers anyának dialektusa, új szavak és kölcsönzések tekintetében eltérő leánya…”[27] Torkos értékes geográfiai és néprajzi megfigyeléseket is közöl, beszámol például a vogulok nagy tiszteletben álló bálványáról, az „arany vénasszony”-ról is.[28]

HALMÁGYI István (1715−1785) a göttingeni egyetemen járván ismerte meg STRAHLENBERG művét. Naplójában ismerteti a finnugor nyelvek rokonságára vonatkozó nézetét és felsorolja az első osztályba tartozó nyelveket.

 

A 18. század közepén Magyarországon még nem érett meg a helyzet arra, hogy finnugor nyelvészeti kutatásokat folytassanak, ehhez nem állt rendelkezésre megfelelő nyelvi anyag, a nyelvi ismeretek elmélyítését szolgáló magyar tudományos expedícióknak pedig ekkor még nem jött el az idejük. Oroszországban azonban megindult a tudományos feltáró munka. Leibniz még Nagy Péter cárnak írt levelet 1713-ban, szótárak és nyelvtanok írására biztatván az orosz uralkodó köröket, eredményt azonban csak Péter utódainál ért el. Megkezdődött a tudományos feltáró munka Oroszország népeinek és nyelveinek megismerésére. Nyelvészeti szempontból a második kamcsatkai expedíció (1733−1743) volt a legsikeresebb. Az expedíció munkáját Szentpétervárott titkárként segítő J. E. Fischer (1697−1771) az 1740-es felfedező úton személyesen is részt vett. A németföldről Oroszországba csábított tudós történeti műveket írt (De origine Ungrorum − A magyarok eredetéről: 1756, megjelenés éve: 1770; Sibirische Geschichte − Szibéria története: 1768) és összeállított egy 34 nyelvű szótárat is. FISCHER nyelvészeti ismeretei művei megírása során elmélyültek. A rendelkezésére álló nyelvi adatok mind szakszerűbb felismerésekre vezették. A finnugor kapcsolatok mellett talált néhány magyar−tatár szóegyezést, és meglátta a magyar és a csúd (=balti finn) nyelvek közötti szabályos f > p hangváltozást is. Szótárát röviden csak Vocabularium Sibiricumnak (Szibériai szótár) nevezik. A szótárat Fischer L. A. Schlözer felkérésére állította össze. Halála miatt sajnos kéziratban maradt, de a mű a göttingeni egyetemi könyvtárba kerülvén, a tudós utódok, így például GYARMATHI Sámuel is használhatták.

 

A gyarapodó nyelvi adatokat felhasználva Schlözer, a göttingeni egyetem professzora történeti összefoglaló munkájában (Allgemeine Nordische Geschichte, 1771) magabiztosan jelenti ki a finnugor nyelvek rokonságát. E művében közli Fischer szótárának obi-ugor részét is. Ez a szegényes szóanyag még sokáig az egyetlen alapját jelentette a vogul és az osztják nyelv vizsgálatának. Schlözer nem szerette a magyarokat, s az ellenszenv kölcsönös volt. Magyarországot mint túlnyomórészt szlávok által lakott vidéket jellemezte, s úgy vélte, sehol másutt a világon nem élnek ilyen keveredésben különböző népek. Feltehetőleg Herder az ő ösztönzése nyomán írt a magyar nyelv várható kihalásáról. Ezen nézetei azonban nem csökkentik érdemeit a finnugor népek és nyelvek kutatása terén. Schlözert állítólagos magyarellenessége nem akadályozta abban, hogy később jó munkakapcsolatot alakítson ki a Göttingenbe látogató Gyarmathival.

 

A többnyelvű szótárak írásában jeleskedő 18. század hagyta az utókorra Nagy Katalin cárnő munkáját, amely P. S. Pallas gondozásában jelent meg 1786−87-ben (Linguarum totius orbis vocabularia comparativa). A mű 200 nyelven tartalmazza az elnevezését 285 tárgynak és fogalomnak. A nyelvek között ott találhatók a finnugor családba tartozók is.

 

(Klima László)

 

[1] A verseket idézi Domokos Péter: Szkítiától Lappóniáig. A nyelvrokonság és az őstörténet kérdéskörének visszhangja. Bp. 1998.2 36.

[2] Gombocz Zoltán: Szamosközy és Miechov. Magyar Nyelv, 1908. 328−329.

[3] Szenci Molnár Albert válogatott művei. Bratislava, 1976. 177−178., 254. Idézi Domokos Péter: Szkítiától Lappóniáig. I. m. Bp. 1998.2 39−40.

[4] Sylvester János író, költő, bibliafordító 1504-től 1552-ig élt. Krakkóban és Wittenbergben tanult. Az általa magyarra fordított Új Testamentum volt az első magyar nyelven nyomtatott magyarországi könyv. A Nádasdy Tamás által létrehozott sárvári műhelyben nyomtatták ki. Grammatica Hungaro−Latina című művével kezdődik a magyar nyelv leírása, rendszerbe foglalása.

[5] Vértes O. András: Comenius a magyar és a finn nyelv egy közös sajátosságáról. Nyelvtudományi Közlemények, 53. 1952. 290−291. Idézi Domokos Péter: I. m. Bp. 1998.2 40.

[6] Zsirai Miklós: Finnugor rokonságunk. Bp. 1937, reprint 1994. 480. Az előző lábjegyzetben idézett cikkében Vértes O. András pontosan megnevezi Comenius híres mondatának helyét.

[7] Hegedűs József: Hiedelem és valóság. Külföldi és hazai nézetek a magyar nyelv rokonságáról. Bp. 2003. 97.

[8] Pl. az 1618−1638 között zajló harmincéves háborúban Európa harcmezőin megismerték a svéd seregben harcoló félelmetes finn „hakkapelitákat”.

[9] Zsirai Miklós: I. m. Bp. 1937, reprint 1994. 482. és Hegedűs József: I. m. Bp. 2003. 96.

[10] Zsirai Miklós: I. m. Bp. 1937, reprint 1994. 484. és Hegedűs József: I. m. Bp. 2003. 96.

[11] Leibniz rávette a hannoveri választófejedelmet, hogy vásárolja meg Fogel könyvtárát. Fogel kéziratai is a kezébe kerültek. Ismereteit a finn−magyar nyelvrokonságról valószínűleg ez úton szerezte. Lásd: Bereczki Gábor: A magyar nyelv finnugor alapjai. Bp. 1996. 4.

[12] Zsirai Miklós: I. m. Bp. 1937, reprint 1994. 484.

[13] Az idézetek megtalálhatók Domokos Péternél: I. m. Bp. 1998.2 40−41.

[14] Zsirai Miklós: I. m. Bp. 1937, reprint 1994. 479−480. és Domokos Péter: I. m. Bp. 1998.2 42.

[15] Idézi S. Sárdi Margit: Czvittinger Dávid bizonysága. Irodalomtörténet, 1975. 15−16. és Domokos Péter: I. m. Bp. 1998.2 42.

[16] Domokos Péter: I. m. Bp. 1998.2 43−44.

[17] A város Oroszország Asztrahányi Területének központja, a Volga torkolatában található.

[18] Domokos Péter: I. m. Bp. 1998.2 44−45.

[19] Zsirai Miklós: I. m. Bp. 1937, reprint 1994. 482.

[20] Egész pontosan a felső-magyar, illetve székely terminológiát használja. Lásd a táblázatot.

[21] Huszti András: Ó és Ujj Dácia. Bécs, 1791. 78−79. Idézi Domokos Péter: I. m. Bp. 1998.2 46. és részben Zsirai Miklós: I. m. Bp. 1937, reprint 1994. 489.

[22] Lásd a táblázatot: wogluwitzi (ez nyilván sajtóhiba, Strahlenberg könyvében másutt a Wogulitzen szó szerepel), ostiaki. A táblázatból az is látható, hogy Strahlenberg az első osztály összes nyelvére kiterjedően közli a tőszámneveket 1-től 10-ig, míg egyéb nyelvi példái a finn és a magyar kivételével elenyészőek.

[23] Herberstein, S.: Rerum moscoviticarum commentarii… 1549, Bécs. A további kiadásokra lásd a http://ludens.elte.hu/~briseis/finnugor/tortforras/herber.html című honlapon a Szövegközlések című fejezetet.

[24] Oderborn (Oderbornius) P.: Joannis Basilidis Magni Moscoviae Ducis Vita. 1585.

[25] Miechow, M.: Tractatus de duabis Sarmatijs Asiana… Krakkó, 1517. A további kiadásokra lásd: Király Péter: A lengyel krónikák, évkönyvek és M. Miechow „Tractatus”-ának magyar vonatkozásai. Nyíregyháza, 2004. 62.

[26] Guagnini (Guagninus) A.: Rerum polonicarum Tomi tres… Frankfurt, 1584.

[27] Idézi Domokos Péter: I. m. Bp. 1998.2 47.

[28] Lásd: Domokos Péter: Torkos József és az „oroszországi magyarok”. Nyelvtudományi Közlemények. 70. Bp. 1968. 387−391.