Vass Tibor: Az ózdi vasgyár munkásainak táplálkozási szokásaihoz

Mivel a gyár Ózd közepén terül el, a helybeli dolgozók minden nehézség nélkül érkeztek a műszak megkezdése előtt munkahelyeikre. Reggelijüket újságpapírba csomagolva, a hónuk alá csapva, vagy zsebre téve hozták magukkal a gyárhoz közellakók. Volt, aki a reggelit piros étkendőben, vesszőkosárban, nyitott- és fedeles vasszatyrokban, sőt maguk, vagy cipészek által tenyérvédő bőrből készített táskában is hordta. De nem volt ritka, hogy a katonaságtól kiselejtezett, ún. kenyérzsákban hordták hátra, vagy vállra vetve azt.
A piros kenyérkendő volt a kenyérszeletek leggyakoribb csomagolóeszköze. A piros szín azért is terjedt el és bizonyult megfelelőbbnek a fehérnél, mert az elpiszkolódás nem látszott annyira rajta. A vesszőkosár rendszerint fűzfavesszőből készült fedeles-, vagy fedélnélküli formában.  A helybeliek és a közelebb lakók legnagyobb része nyitott vasszatyorban hordta az élelmét a munkahelyi étkezéshez, kb. az 1920-1925-ös évekig. Ezen vasszatyrok a gyárban készültek, barkácsolással. Feneke és két véglapja vékony deszka, ehhez lett szögelve a két lemez oldallap, melyek drótból hajlított hordozó fülekkel voltak ellátva. Hazavitele nem okozott gondot, este – a műszak végén – egyszerűen kézben tartva kisétált vele a gyárkapun.
A szakmunkások fedeles vasszatyrot készítettek. Ez annyiból volt előnyös a nyitottal szemben, hogy nem kellett az edények letakarásához újságpapír, vagy vászon szalvéta. A másik előnye volt, hogy tartalmához nem fértek hozzá a férgek, bogarak, patkányok, melyek a rendszeres irtások dacára is elszaporodtak a gyárban. (Különösen a hengersoroknál, ahol számukra táplálékot biztosított a hengercsapról lehulló, azok kenésére használt szalonna.) Elkészítése a nyitott vasszatyortól nagyobb szakértelmet igényelt. Általában 0,6-0,7 mm-es lemezből készült. A hosszirányú lapjai szegecseléssel voltak az oldallapokhoz erősítve. Az egyik hosszirányú oldallap két fél darabból volt kiképezve és csuklópánttal összekötve. Csak az alsó fél lap lett az oldallaphoz szegecselve, a felső fél volt a nyitható rész, mely a felső lap körvonalához zárult. A vastáska hosszirányú felső sarkai legömbölyítettek voltak. ¹
A folyékony reggeli szállítására kávéskanna (kandli) szolgált. Ez ½ liter űrtartalmú, kékre zománcozott és fedéllel ellátott, hengeres edény volt. A kor edényiparának egyik jellegzetes és a fogyasztók által igényelt darabja. Tartalma rendszerint tejeskávé, feketekávé (cikóriából), vagy tea. A vidékiek számára a nagy távolság miatt a folyásmentesen nem zárható „kandli” alkalmatlanak bizonyult. Ezért a tejet, vagy kávét üvegekben hozták. Gyakori volt – főleg az I. világháború alatt - a kulacs használata.
A „betyárkoszton” élők, a környékről mindennap hazajárók élelmüket háti- és oldaltarisznyában (vászon, illetve bőr), különböző formájú zománcos és cserép ételszállító edényekben hordták. Leggyakoribb volt a vászon oldaltarisznya, melyet rendszerint a család egyik női tagja házilag készített. Egy törülköző nagyságú házivásznat kettéhajtottak úgy, hogy egyik oldala egy arasznyival hosszabb legyen. Két oldalát végigvarrták, a hosszabb részt visszahajtották rá, s ez lett a tarisznya fedele. Volt, aki nem csinált a vászonból fedelet, hanem egyforma hosszura hajtotta össze és oldalt végigvarrta. Az így keletkezett zsák nyitott végét kétujjnyira körbe behajtotta, un. korcot csinált neki, amelybe háziszőttes madzagot húzott, s azt összehúzva zárta le a zsák száját. Vászon kantárral látták el, s így vállra akasztva hordták A falusi ember örökös társa volt a vászon oldaltarisznyája. Sok esetben már iskolás korában hordta benne a palatábláját és olvasókönyvét, s esetleg egy szelet kenyeret. Később, mikor már a gyárba járt, a kantár meghosszabbításával a napi élelmét hordta benne. ²
Főleg a pásztoremberek utódai örökölték a bőrből készült és vállszíjjal ellátott bőr oldaltarisznyát. Rendszerint keményebb marha- vagy borjúbőrből készült. A tarisznya hossza 300 mm, szélessége 100 mm, a magassága 200 mm, belsejében egy nagy- és egy kis rekesszel, lehajlós oldalfedővel. Alul csattal zárták le, melyet sallangok, bőrcsipkék díszítettek. A nagy rekeszben a kenyér és a szalonna mellett a sűrű ételek szállításához szükséges kis lábas is elfért. A kis rekeszben kapott helyet a fából készült sótartó. A sótartóban egyeseknél nem csupán tiszta só volt, hanem édes paprikával és egy kevés csípős paprikával keverték azt. Gyakran volt láthatóétkezésnél olyan zsíros kenyér, melyet piros paprika díszített. A csípős paprikát úgy készítették, hogy a füzéren szárított, megtört, vagy megőrült paprikát megszitálva vegyítették össze a sóval. Ez volt a „paprikás só”. Hogy a tarisznyát vállra akaszthassák, bőrből készült kantárral látták el. A kantárszíjat gyakran szépművű nagy fényes sárgarézcsat fogta össze, amely egyben dísze is volt a bőr oldaltarisznyának. ³
A zsákvászon hátizsák főleg a távolabbi falvakból bejárók és a hetenként egyszer hazajáró, Ózdon kvártélyozó dolgozók nélkülözhetetlen eszköze. A vászon oldaltarisznyákhoz hasonlóan ezt is a család egyik nőtagja készítette házivászonból és általában kék színre festették. Varrtak egy vállszélességű hosszúkás vászonzsákot, felső szélétől 4-5 cm-re egy lyuksort készítettek 8-10 cm-es lyuktávolságokkal. Ebbe spárgát, vagy vászoncsíkot húztak, melyekkel a zsák száját összehúzva, megkötve lehetett azt lezárni. Majd háton hordhatóság végett vállkantárral látták el, ami vászonból, vagy bőrből is készült. Voltak, akik egyszerűbben oldották meg a kantározást. Egy erősebb, hosszabb zsineggel összefogva a hátizsák száját, azt bekötötték, mint általában a búzászsákot. A hátizsák két alsó csücskébe 1-1 gömbölyű követ tettek, és a zsineg két végével a kövek fölött egy-egy kötést csináltak és kész volt a kantár. A kövek biztosították, hogy a zsák alsó sarkairól a kötés ne tudjon lecsúszni.
A sűrű pépes ételek szállítására gyakran használták a különböző egy, másfél, illetve két liter űrtartalmú, két füllel, domború fedővel ellátott zománcos ételhordót. Ezeket nevezték a Hódos- és a Hangony völgyében rátónak, a Bükköntuliak dinernek. A különböző színű, belül fehérre zománcozott ételhordókat, hogy szállításuk könnyebb legyen, fülüknél fogva házilag készített spárga fogantyúval látták el. Azok, akik nem kézben, hanem hátizsákjukban szállították az ételhordójukat, rendszerint szíjjal zárták le. Később - a spárga fogantyú helyett - már gyárilag, fogantyúval ellátott ételhordók kerültek használatra.
Ritkábban vették igénybe - főleg az I. világháború előtt - a füles, vagy fülnélküli, kantárba bujtatott fogantyú nélküli cserép ételhordókat, de a gyakori törésveszély miatt lassan megszűnt a használatuk. Ezeket gömöri vándorcserepesektől vásárolták. Általában egy- és két literesek voltak ezek az edények. A kantárt gatyamadzag-készítők kenderfonalból készítették. Rendszerint krepp-papír, vagy kékfestő oldatban kékre és pirosra festették. Ebbe bujtatták a cserép ételhordót.⁴
Az étkezőhelyiségek hiányában a reggeli elfogyasztása a munkahelyeken, vagy azok közelében történt, deszkából összetákolt lócákon, téglára helyezett deszkalapon, padokon (39. kép). Hűvös, hideg időben a kemencék mellett, nyáron árnyékosabb falrészek tövében, vagy a műhelyekben összetákolt kis széken, deszkadarabokon, satupadokon, forgácsológépek lapjain, stb., ülve, télen a kályhák körül csoportosulva, vagy hűtőpadokon melegedve ettek. Azok a dolgozók, akik főtt ételt vittek reggelire, jóval fél nyolc előtt az üzemrészek kemenceajtóiban, kovácstűzön, kályhákon, vagy tüzes bugavégeken melegítették azt meg. A műhelyekben csengetéssel jelezték az étkezés kezdetét és végét. Reggelizés közben viták folytak. Kicserélték gondolataikat, híreket közöltek egymással, vagy szakmai kérdésekben vitatkoztak.⁵ Más volt a helyzet a kohászati termelő üzemeknél dolgozók esetében, ahol folyamatos volt az üzem. Itt csak akkor fogyaszthatták el reggelijüket, ha a munka üteme megengedte.⁶
A gyár dolgozói leggyakrabban fogyasztott reggelije volt a sült szalonna és a zsíros kenyér vöröshagymával. A szalonnasütésnek régi múltja van. A munkások reggelire szívesen sütöttek szalonnát. Azok tehették meg ezt, akik odahaza hizlaltak sertést. Általában a hideg idő beálltával, december végén vágták le a hízót. A vidékieken kívül a gyártelepi dolgozók többsége is hizlalt a maga szükségletére. Ugyanis a „kolóniai” lakások sertésóllal is el voltak látva. Így a vidéki és a gyártelepi dolgozók a maguk számára biztosították a szalonna-zsír-hús szükségletet. Szalonnasütésnél sokan a füstölt szalonnát kedvelték, de sokan voltak olyanok, akik a füstöletlen, fehér, sózott szalonnát szerették. Azt a gyári élelmiszerüzletben, a provizorátban (nevezték magazinnak is) vásárolták meg. Az 5-10 cm vastagságú szalonna a sütés alkalmával bőségesen ontott zsírt és ezért is kedvelt volt. A durva- és finomhengerműben a hengersorok csapkenésére is szalonnát használtak, melyet a gyári anyagszertárból vételeztek. A hatalmas darab szalonnákat egymásra rakva tárolták, nem higiénikus módon. Ennek ellenére a jóétvágyú és vékonypénzű dolgozók gyakran húzták nyársra az innen „vételezett” szalonnát úgy, hogy a szennyezett felületét eltávolították. Olyan eset is előfordult, hogy a gyári anyagszertárban kifogyott a csapkenés céljára rendelt szalonna, ilyenkor a provizorátból vételeztek. Ez aztán az említettek számára csemegének számított.⁷
A szalonnasütés többféle módját ismerték és alkalmazták. Legelterjedtebb formája a nyárson sütés. Hosszú idők óta a szalonnasütés fatűznél, a földön történt (40. kép). A tüzet többen is körülvették, guggolva, téglára ülve, vagy féltérdre ereszkedve történt a sütés. A szalonnát fémnyársra húzták, melyet maguk készítettek 4-5 mm átmérőjű hengerelt, vagy húzott drótból. A melegüzemi dolgozóké rendszerint egyszerű kivitelű volt, a műhelyi „szakmunkások” általában fényes felületű drótból készítették, csinosabb kivitelben. A nyárs hossza általában 75 cm körüli. Használták az un. ördög nyársat, melyet villás nyársnak is neveztek. Annyiban különbözött a hagyományostól, hogy két ága volt, melyre a szalonnát szúrták. A gyakorlati hasznossága, hogy bőrnélküli szalonnát is lehetett rajta sütni anélkül, hogy sütés közben leesett volna a tűzbe. A szalonna nyársra tűzése az egyágú nyársaknál a szalonnabőr közelében történt. A nyárs készítési módja kétféle volt: 1) Egy 6-8 mm átmérőjű huzalnak a végét befűrészelték, tűzbe kihajtották villa alakura és a végére karikát hajtottak. Egy darabból készült. 2) Két darabból készített ördögnyársnál először a villáját készítették el, majd azt ráhegesztették a szárára. Ez volt a gyakoribb.
Voltak, akik a fanyársat kedvelték. Bokrok, fiatal fák egyenes vesszőiből készítették. A szalonna sütését munkahelyek szerint többféleképpen végezték, általában fából készített kis máglyákon. Volt, aki a fenyőfához ragaszkodott, mások a keményfa tüzét szerették. Végezték a gáztüzelésű kemencék nyitott ajtajánál, a kovácstűzhelyeken, vagy a műhelyek fűtésére használatos széntüzelésű kályhákon. Hengerüzemekben a tüzes szálakon, vasvégeken is sütöttek (41. kép). Ez főleg télen volt előnyös, mert melegedéssel párosult. Nyáron viszont a nagy hősugárzás miatt az egyéb sütési módok a kényelmesebbek.
A szalonnát nyársra húzás után a nyársra merőlegesen bevagdalják 1-1,5 cm-es távolságokban. Így nagyobb felületen éri a tűz, intenzívebb a sütés. Voltak, akik a nyárs végére egy fej vöröshagymát szúrtak. A nyársat általában a jobb kézben forgatták. Azt sütés közben jobbra, illetve balra forgatták. Egyik kézben egy kenyérszeletet tartottak, melyre előzőleg (nyáron) hagymakarikákat, zöldhagymaszárat, zöldpaprikát, vagy paradicsomot szeleteltek, végül megsózták. Télen kis darab kolbászt is felszúrtak a nyárs végére. A szalonnából kifolyó zsírt a kenyérre csöpögtették, közben jókat haraptak belőle. Így a sütés ideje alatt ezt jóízűen el is fogyasztották. Ezt nevezték a szalonnasütés „magyaros” módjának. A szalonnasütés alkalmával általában két jó szelet kenyér lett zsíros, a sültszalonnát pedig egy harmadik szelet kenyérrel fogyasztották el hagyma, retek, zöldpaprika, vagy paradicsom társaságában. Közben kortyolgatták hozzá az ún. szűz teát (ízesítés nélküli tea). A sültszalonna bőre becses csemegének számított. A sütésnél erre tekintettel is voltak. Aki a sültszalonna bőrét ropogósan nem szerette, sütés után - még nyársra húzott állapotban - hideg vízzel leöntötte. Ezáltal kissé megpuhult.
A változatosság kedvéért a dolgozók időnként nyersen fogyasztották el szalonnájukat. A balkézben tartott kenyérszeletre tett, bőrével lefelé fordított szalonnadarabot egy ráhelyezett kenyérhéj darabbal szorították a hüvelykujjak segítségével a kenyérre, és úgy vágtak belőle egy szeletet, majd egy szelet kenyeret hozzá. Az évszaktól függően nyáron a szalonnához, vagy a zsíros kenyérhez a zöldhagymán kívül retket, nyers uborkát, vagy kovásszal enyhén savanyított uborkát ettek. Az utóbbit a háziasszonyok úgy készítették, hogy a közepes nagyságú uborkát a megmosás után négy cikkbe behasították, 5-6 literes uborkásüvegbe megfelelő fűszerezés mellett - kapor, hagyma, meggyfalevél, só, stb. - berakták. Az így gondosan fűszerezett uborka tetejére jött a kovász, vagy pirított kenyér, melyek az erjedés által a kellemes savanyu ízt létrehozták. ⁸
Gyakori volt a piros paradicsom nyers fogyasztása, amit a századforduló utáni évtizedekben kezdtek szalonnához és zsíros kenyérhez enni. Kezdetben a félig érett „zsendültet” fogyasztották, de később szívesebben ették az érett piros paradicsomot. Télen vöröshagymát, savanyu uborkát, savanyu zöldparadicsomot, ivóbögrében hozott hordóskáposztát fogyasztottak. Szívesen ették reggelijük mellé a fokhagyma cikket is. Különösen az idősebb korosztályhoz tartozók úgy tartották, hogy a fokhagymának értágító hatása van, csökkenti az érszűkületi bajokat. A szalonna elfogyasztása után a megmaradt szalonnabőrt a nyárs hegyére tűzték és megpirították. A disznóölés utáni időszakban hurka, kolbász, abárolt szalonna, tepertő, disznósajt tette változatosabbá a munkások étkezését.
Igen elterjedt és még ma is használatos módja a szalonnasütésnek a tepsiben való sütés. A feketelemezből készített, nyéllel ellátott kisméretű tepsibe szeletelt nyersszalonna - gyakran kolbász szeletekkel ízesítve - tűz- vagy tüzes vas felé tartva, szépen megpirul. (Hagymát is szeleteltek a zsírba.) A tepsiben levő zsírt bicska, kis hegyes kés hegyére szúrt kenyérszeletekkel mártogatták ki.
Szalonnasütő fogóval is sütöttek szalonnát, főleg a kovácsműhelyekben, ahol a fogót el tudták maguk készíteni. Ez az ún. „kovács módon” való szalonnasütés. A szalonnasütő-fogó csőrrészét megfelelő hőmérsékletűre melegítik, majd közé teszik a szalonnaszeletet. A fogószárak enyhe szorítása után a szalonna pirulni, a zsír pedig folyni kezdett. A forró zsírt az elkészített kenyérszeletekre csurgatták, melyek nyáron zöldhagymával, apróra vágott hagymaszárral, paprika- és paradicsomszeletekkel voltak terítve. A finomhengerműben volt olyan hengerészfogó, amely megfelelt a szalonnasütés céljára. Bármilyen módon is sütötték a szalonnát, a lehetőségekhez képest igyekeztek „megadni a módját”.
A szalonnasütés mellett a kenyérpirítás számtalan formája honosodott meg a gyárban. A legegyszerűbb az e célra drótból készített, fogóval ellátott kenyérpirító, vagy ugyancsak az e célra feketelemezből készült tepsi segítségével történt.
A drótból hajlított kenyérpirító készítése nem igényelt nagy képzettséget. Ugyanis a 6 mm átmérőjű acélhuzalból, megfelelő hajtogatással képezték ki a pirítófejet, erre helyezték a pirítandó kenyérszeleteket. A huzal két végének összecsavarásával alakították ki a nyelet. Leggyakrabban zsíros kenyeret pirítottak rajta. A zsíros kenyeret zsíros felével fölfelé helyezik a pirítófejre és a hengersorból kifutó izzószál, vagy az e célra melegített vasdarab fölé tartják. A hő hatására a zsír megolvad és a kenyér magába szívja. Ezután a kenyérszeletet megfordították és a másik, zsíros oldalát is megpirították. A zsíroskenyér-pirítás másik módja, amikor az acélhuzalból készült piritóra helyezett zsíroskenyér szeleteket nem a tüzes szálak fölé tartják, hanem zsíros oldalával a tüzesvas alá. Az így pirult pirítósnak is kellemes és különleges jó íze van. Sokan szalonnasütés előtt ily módon pirították meg a „csupasz” kenyeret és a pirított kenyérszeletekre csurgatták sütéskor a zsírt. Elvétve ma is szokásban van e pirító használata. Nem volt biztonságos vele a pirítás, mert a kenyér könnyen leeshetett és a zsír is elcsepegett.
Jobbak voltak a tepsis pirítók. A kör-, vagy négyzetes alakú kenyérpirító tepsik általában 0,5-0,6 mm-es lemezből készültek, a nyél pedig általában 8 mm-es köracélból. A kenyeres zsíros felületével felfelé nézve tették a tepsibe, melyet nyelénél fogva a melegítő tárgy fölé helyeztek (kovácstűzhely, a hengerek közül kifutó 800-900 °C hőmérsékletű hengerelt szál, vagy az e célra melegített vasdarab). A kenyér felmelegedése után a zsír egy része a tepsibe folyik és azt a kenyér alsó, zsírral meg nem kent felülete magába szívja és megpirul. Ezután a kenyeret megrodítják és felső felülete is pirulni kezd. A pirítás mértéke egyenként változó, ízlés szerint. A tepsiben való pirítás előnye a drótból készített kenyérpirítóval szemben, hogy itt nem következik be zsírveszteség.
Az első világháború alatt, de még később is, a gyár dolgozóinak - már aki igényelte -  burgonyaszükségletéről a gyár gondoskodott. A gyár területére beérkezett vagonok az élelmezési raktár előtti vágányra lettek beállítva. A burgonyának raktárba való elhelyezése alkalmával, az átlapátolás során sok burgonya került a vagonok alá, melyet az élelmes finomhengerműi gyerekek (vasirók, kenők) összeszedtek. Megmosták és a kemence tetején forró homokban, vagy a széntüzelésű kályhák forró hamujában megsütötték. A szép, ropogósra sült krumpli csemegének számított. Megsózva, esetleg megzsírozva, melegen fogyasztották reggelire. Ez annyira megszokottá vált, hogy az előbbi lehetőség híján, otthonról hordták be a krumplit. A másik csemege a sült tök volt. Ezt a falvakban lakók terjesztették el, akik sütve, vagy nyersen hordták be az üzembe. A sütést a melegítőkemencének erre legalkalmasabb részén végezték.⁹
A gyári lakótelepen lakó munkások közül soknak - főleg a műhelyekben dolgozóknak - a felesége, de legtöbbször az iskolába menő gyereke vitte be a reggelit. Ez meleg tejeskávéból, vagy rumos teából, két szelet pirítósból, vagy tojásrántottából állt.

Jegyzetek

¹ Vass T.: Az ózdi acélgyári munkásság életviszonyai a XX. század első felében. A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai VII. Miskolc, 1976. 25.
² Kovács Antal visszaemlékezései, 1975. Március 22. (S. gy.)
³ U.o.
⁴ U.o.
⁵ U.o.
⁶ Horémusz László visszaemlékezései, 1975. február 2. (S. gy.)
⁷ U.o.
⁸ Kovács Antal visszaemlékezései, 1975. március 22. (S. gy.)
⁹ Bogyó János visszaemlékezései, 1973. február 12. (S. gy.)

Vass Tibor: Az ózdi vasgyár munkásainak táplálkozási szokásaihoz. In: Viga Gyula (szerk.): Néprajzi dolgozatok Borsod-Abaúj-Zemplén megyéből. Miskolc:  Herman Ottó Múzeum, 1981., 271-283.