Schramm Ferenc: A hét és napjai

A falusi élet egymásutánjában az egyforma hétköznapokat jóformán csak a vasárnapok s az évről évre visszatérő ünnepek teszik változatossá. A hétköznapi dolog, a munka ideje. Ez a munka persze más minden évszakban, tehát más télen, amikor csak otthon, a ház körül foglalatoskodnak, és más nyáron, amikor a paraszti élet legnagyobb eseménye, legnehezebb erőkifejtése, az aratás ideje érkezik el. Ahogy a mezőgazdasági munka megindul, egészen a termény-betakarításig ez áll előtérben, a háztartási munkának ehhez kell alkalmazkodnia. Vannak azonban olyan mozzanatok, melyek úgyszólván egyformák a négy évszak minden azonos hétköznapján, ezek szokásait fogjuk itt bemutatni.
A hétfő számít általában a hét legcsendesebb napjának, heti üres napnak mondják. Ilyenkor nagyobb munkát, mely előkészületet igényelne, nem végeznek. Az ebéd rendszerint vasárnapi maradék. A hét közepe: kedd, szerda, csütörtök, a nagyobb munkák: a kenyérsütés, nagymosás napjai, bár az előbbi kivételesen történhetik szombaton is.
Mivel a kenyérsütéshez több szokás kapcsolódik, részletesebben számolunk be róla. Még e század elején is párral sütöttek: a komlóvirágot megfőzték, szitán átszűrt levével kovászt tesznek (lisztet kevernek hozzá). Amikor megkelt, annyi búzakorpát kevertek hozzá, amennyit felvett, megkelés után ezzel is szétmorzsolták, teknőben vagy tiszta ponyván szétterítették, a padláson szárították meg. A kész párt ritka szövésű zsákban tartották, hogy a macska ne férjen hozzá. Mint említettük, a párt leginkább két boldogasszony között készítették. Minden kenyérre egy összemarék párt számítottak. Ma már élesztőt és morzsótkát (magkovászból készítik) használnak. Este teszik meg a kovászt vele, reggelig kel, reggel dagasztják a kenyeret, utána még egy órát kel, ezalatt fűtik be a kemencét. Mikor a kenyeret berakják, lapáttal megkeresztelik: Atyának-Fiúnak neviben. Amikor a kovászt megteszik, keresztet vetnek rá, mikor pedig kezdik a dagasztást: Jézus segíjj! Szokták mondani. Van, aki többször is vet rá keresztet, mer a kereszt mindig jó, így pl. a lapockával a kemenceajtóra, mikor bevetik a kenyeret; megszegéskor késsel karcolnak rá keresztet. Ha valakinek még van levágott kenyere, és új karéjt vág, rászólnak: má meg árvát hattá. A véletlenül földre esett kenyeret fölveszik, megcsókolják, mer a Jézus teste. Pénteken nem szabad sütni, sír a kenyér a kemencében; ezt is mondják: megújul az Úr Jézus sebe; ezt a pénteki mosásnál is emlegetik. Ha valakinek megvan a bajja, van ojjan, hogy azért süt, de nem mindenki.
Kenyérsütés után a forró kemencét még másra is lehetett használni, ilyenkor aszalták a szőlőt és cseresznyét, ekkor készült még a sótalan is: lisztet vízzel, sóval összegyúrtak, ujjnyi vastagra kinyújtva megsütötték a kemence alján; kemény mint a cibak. Melegen jobb volt, hidegen nagyon kemény. Ha kifogy a kenyér, a masina szélén is szokták készíteni pótlásként, amíg új kenyeret sütnek.
A morzsótka abból készült, amit fölkapartak a teknő aljáról, oldaláról, vakarcsnak meggyúrták, lehetett belőle bodagot is készíteni. Sokkal jobb volt ezeknél a mákos guba: a kenyér tésztájából vékonyra hengergetett tésztát kalácsféleképpen meggyúrták, a kemence alján megsütötték; apróra fölvágták, vízzel leforrázták, cukrot-mákot hintettek rá. Kedvelt böjti étel.
Régen a mosás nem otthon, hanem a Galgán történt. Előtte való napon áztattak, s másnap vitték le a Galgára, ahol sullal (sulyok), négylábú széken ülve mosták ki a szennyes ruhát. A nagycsalád fennállása idején nem a gazdasszony mosott, hanem a családban élő menyecskék vagy lányok végezték.
A keddi és csütörtöki napokon legényes este van, ilyenkor szabad a legényeknek udvarolniuk. A legény nem ment be a házba, csak a kapuban beszélgettek. Füttyentett a legény, akkó már tudtuk, van valaki a kapuba. Az utcán nem is ismerhette meg a lány az udvarlóját, kerülte a vele való találkozást. Ha véletlenül össze is találkoztak, a lány elfordította a fejét, elpirult. A legényes estét a legnagyobb dologidőben is tartották, kivéve természetesen az aratást. A csütörtöki este még a keddinél is fontosabb, ha előbb valami okból nem találkozhattak a fiatalok, ezt az estét egymással töltik.
Régen szerdán és pénteken jártak a koldusok, a falu szegényei. Csengővel házaltak; volt olyan, aki énekelt, onnan tudták meg, hogy jön. Többnyire nem pénzt, hanem ennivalót vagy terményt kaptak: krumplit, babot, zöldséget, szalonnát, kenyeret, néha bort is. A koldusok leültek a ház előtti padra, ott várták türelmesen, míg hoztak nekik valamit. Általában mindenki adakozott. Hálálkodó áldásuk versbe volt szedve:

Isten áldja meg e háznak gazdáját,
Töltse meg néki pincéjét, kamráját.

vagy:

Gyi fakó, gyi szürke, másik ház elejbe!
Itt jól adakoztak, áldja meg az Isten.

(Dallamára már senki sem emlékezett.) Ez utóbbi egy vak koldusnak volt a hálálkodása, kordéval járta a házakat. A koldusok igazi „aratása”, mint említettük, halottak napján volt, és természetesen búcsú alkalmával is. Egyesek halotti tor, lakodalom és keresztelő alkalmával is juttattak nekik valami adományt. Ilyen körülmények között nem csodálkozhatunk, ha már az 1838-as vizitáció is azt mondja, hogy szegényház nincs, de nincs is rá szükség, mert a község eltartja koldusait.
Ha rossz az idő, nagy a sár, ami különösen kora tavasszal és késő ősszel gyakori; a templomot ki kell takarítani: napja csütörtök, a harangozó és családja végzi a munkát; ugyanakkor a kisebb söprések és az oltárok felvirágozásnak szombat a napja.
Csütörtökön nem szabad fejet mosni, mert fülfájós lesz az illető.
Péntek a másik heti üres nap vagy még inkább: szerencsétlen nap, erre vonatkozólag találjuk a legtöbb tilalmat. Mint láttuk, kenyeret sütni, mosni nem szabad, sőt még lúgot sem szabad készíteni. Tilos az áztatás is, ezért nem lehet szombaton mosni. Fejet mosni sem szabad, mert főfájós lesz az illető. Általában semmiféle munkát nem jó kezdeni ezen a napon.
Pénteken csak húgyos legények jártak udvarolni; a koldusok kéregetésének viszont ez a másik napja.
Kedvelt pénteki étel volt régen a paprikás csík. Varsában fogtak csíkhalat a Galga-kopolyákban, leginkább tavasszal és ősszel lehetett. Habart levesnek ették savanyún, de még jobban kedvelték paprikásnak. Persze megesett, hogy előre örültek neki, mint a bagiak a gólyának, és hiába akartak ebédre csíkot, a varsa nem fogott semmit. Biztosabb volt a halászásnak a másik módja, a hálóval való fogás. A kifeszített hálót két ember húzta a vízben, mezítláb és föltűrt nadrággal mentek. Fölhúzták a hálót, kézzel kiszedték a zsákmányt, bele a tarisznyába. Otthon megvakarták a halat, a belét kidobva paprikásnak vagy sülve készítették el.
Péntekkel kapcsolatban említést kell tennünk az első péntekről is. Az ájtatosság az első világháború után honosodott meg, állítólag missziós papok terjesztették el, de ennek semmi írásbeli bizonyítéka nincsen. Néhány százan szoktak gyónni-áldozni egy-egy alkalommal, végzik a nagy kilencedet, de ennek céljáról és rendeltetéséről igen zavaros fogalmaik vannak.
A legtöbb fogadalom is a pénteki naphoz fűződik, és persze a szombathoz is: többnyire böjt (kenyéren és vízen, csak száraz ételt eszik egyszer napjában), ritkábban ima formájában (meghatározott számú imát elmond, leginkább Mária tiszteletére). Érdekes, hogy fogadalmat nemcsak feltételes (perplex, pro futuro): „ha x dolog bekövetkezik, vagy nem következik be, megteszem ezt vagy azt”, formában ismerik, hanem utólagos formában is (pro praeterito), na ebbű kimenekűtem, ezér én most teszek valamit. Ez utóbbi sokkal többször fordul elő az előzőnél. Elég gyakori a fogadalom, mer akinek valami baja van, az kapackodik.
Pénteken délután Jézus halála emlékére harangoztak, a második világháború óta maradt abba a szokás, az Úrangyalát imádkozták el harangszó hallatára.
Régen szombaton bárhol is dolgoztak a határban, déli harangszóra igyekeztek otthon lenni. Ha a harangszó útközben érte őket, ott, ahol éppen voltak, kifogták a lovakat, otthagyták hétfő reggelig a kocsit. Délután háromkor vecsernye volt, igyekeztek elmenni rá.
Szombaton van a templom kitakarítása is (nem tévesztendő össze a csütörtökivel), az oltárok feldíszítése, felvirágzása is. Virágot azok visznek a templomba, akik ültetnek, cserepes virágot pedig a harangozó felesége. Húsvétkor és Mária-ünnepeken fehér, pünkösdkor pedig piros virágokkal díszítik a főoltárt. A takarításban és díszítésben segítenek a harangozónak a máriás lányok (illetve édesanyjuk) is, valamint azok vezető anyja és az előimádkozó asszonyok.
Este a lányok hajat mosnak, mosakszanak, e miatt nem mennek a legények sem udvarolni; télen még a fonó is gyakran elmarad szombatonként. A tisztálkodás a múlt században megoszlott szombat esete és vasárnap reggel között. „Miután így egészen felöltözködtek, mosták ki a szemet a kútnál vagy a kézre öntött vízzel és kezdték el a napi dolgot. Nagyobb mosdás szombat este vagy vasárnap reggel volt csak. A hajat vasárnap zsírozták és szappanozták.”
Az első péntekhez hasonló első szombati ájtatosság teljesen ismeretlen a községben.
Nem érdektelen a heti étrendet sem megfigyelnünk. Hétfőről már említettük, hogy rendszerint vasárnapi maradékot esznek; ha nem maradt semmi, valami hústalant főznek; paprikás krumplit, tejlevest vagy ezekhez hasonlót. Kedden és csütörtökön húst fogyasztanak, ami a háztól kikerül, télen disznó-, nyáron baromfihúst esznek krumplival vagy főzelékkel. Nem tudjuk, összefügg-e az étrend a legényes estékkel, hogy a legény tudomást szerezzen róla (bár ezeken a napokon náluk is azt eszik), vagy csak puszta véletlen. Nem csak pénteken, hanem szerdán is gyúrt tésztát esznek, előtte valamilyen leves van, pénteken többnyire bab- vagy krumplileves. Valószínűleg a régi adventi és nagyböjti időszak emléke, hogy e napokon nem esznek húst, hanem tésztát gyúrnak, ritkább a kelt tészta. Szombaton paprikás krumplit vagy más, kevés dolgot kívánó ételt főznek. Lehetséges, hogy ez is a szerda-péntek-szombati böjt maradványa, vagy mivel a vasárnapra készülnek, nagytakarítás van, nem érnek rá a főzésre.
Vasárnap legfontosabb teendőnek a misehallgatást tekintik. Az állatokat igyekeznek minél előbb ellátni, régen pl. a lovat sem tisztították, hanem maguk tisztálkodtak, borotválkoztak helyette.  Kismisére (és a kora reggeli, valamint esti misékre) inkább a gyerekek és az öregek mennek, nagymisén vannak a lányok-legények, valamint azok az öregek, akik nem a kismisére mentek. Ha misére menet összetalálkoztak valakivel, köszöntés helyett megkérdezték: ballagnak? Általában nem egyedül, hanem kettesével-hármasával szoktak menni a templomba és onnét haza is. Kismisére kétszer, nagyra háromszor harangoznak; külön nevük ezeknek nincsen, elsőt, másodikat harangoznak, beharangoznak. Az első harangozást nagy haranggal végzik: kismisére fél nyolckor, nagymisére kilenckor, a másodikat fél tízkor nagy haranggal és csengővel, a beharangozót pedig mindhárommal végzik.
A templomba belépve meghintik magukat szenteltvízzel, a bejárat melletti szenteltvíztartóba mártják középső három ujjukat, s keresztet vetnek magukra. Van olyan, aki odaüti a tenyerét a szenteltvíztartó széléhez, hogy lecsurogjon róla a víz, csak azután vet keresztet. Akinek kisgyereke meghalt, keresztvetés előtt a földre hint pár cseppet, ez azonban csak kifelé menet szokás. Ha kereszteletlenül halt meg a kicsi, a víz földre hintésekor ezt mondják: én megkörösztöllek téged, te kis pogány. A szenteltvíz földre való szórására már csak a nagyon öreg asszonyok emlékeznek. Szokták a vizet olyanoknak is átadni ujjaikon, akik nem férnek oda a tartóhoz. Egyébként helyükre érve térdet hajtanak, a nők néhány másodpercig így maradnak, ezalatt halkan imádkoznak, majd beülnek a padba, illetve a helyükre állna. Mindenkinek megvan a maga megszokott padja, oda ül e, általában a jobb oldali padsor az asszonyoké, bal oldali a férfiaké. Kismisén kevesen állnak, jóformán csak a gyerekek a padok és a szentélyrács között. Misék és litániák előtt az előimádkozó asszonyok vezetésével ájtatoskodnak, imádkoznak, énekelnek. Ha a rózsafüzért imádkozzák, a dicsőségekre keresztet vetnek. Az egyes tizedek után váltják egymást az előimádkozó asszonyok. A tizedeket énekkel is tarkítják. Nagyon szép, szinte már éneknek ható deklamációval imádkoznak, egy quarton belül mozog a hangjuk. Mikor beharangoznak, a bent ülők keresztet vetnek, s abbahagyják a közös imát, befejezik az éneket. Nagymisén nincsen áldoztatás, aki gyónni-áldozni akar, a kismisére megy. Ilyenkor férfi több szokott lenni, azért az asszonyok mondják: hagyjuk az embereket, azok máma meg vannak borotválva. Persze ezt a csúfolódást nem kell szó szerint venni, mindig voltak ilyenkor is női gyónók, ha kevesebb számban is. Áldoztatás után a cibórium eltételekor keresztet vetnek. Templomból hazaérve a szokásos köszöntés: misémbe, imádságomba részeltesse az Isten azt is, aki oda nem volt.
Nagymisén a lányok negyedórával korábban ott állnak már a templom körül, de megvárják a beharangozást, akkor mennek csak be. Az öregasszonyok diktálásra bent énekelnek vagy imádkoznak. A diktálásra való éneklés abból áll, hogy az előénekes asszony elénekel egy sort, a többiek utána, majd a második sort ugyanígy, s így tovább, mind a négy sort hasonlóképpen. A lányok bemennek beharangozáskor, de a férfiak, különösen a legének nem mindnyájan: kint maradnak a templomkertben, megtárgyalják a hét eseményeit. Amikor Úrfelmutatáskor elhallgat az orgona, gyakran behallatszik, hogyan zsinatúnak. Egyébként a szenteltvízhintés, térdhajlás ugyanolyan, mint a kismisén; a lányok térdhajtáskor a fejüket is meghajtják, az asszonyok nem. A templomi elhelyezkedés más, mint a kismisén: a lányok az áldoztatórács és a padok között állnak, mögöttük a menyecskék, ők már beszorulnak a két padsor közé, utánuk az idősebbek következnek, akik még nem számítanak öregasszonynak, azok ugyanis a jobb oldali padsorban ülnek. A legények a kórusra mennek fel, néhány jó hangú férfinak is szerzett joga van erre. Nemcsak a legények a kóruson, hanem lent a lányok is tartják a következő rendet; a bal oldal a falu bal oldali részéé (templomtól felfelé számít bal oldalnak), jobb oldal a jobbra eső településé (templomtól lefelé). Régebben ezen a renden annyira őrködtek, hogy ha egy lány másik falurészbe ment férjhez, menyecskekorában is megtartotta eredeti helyét. A kórusról letekintve valósággal keresztet képezett a lányok-menyecskék viseletbe öltözött csoportja a templom hajójában.
A templom átépítése előtt (1911) egyetlen padsor volt, csak az öreg emberek, asszonyok ültek be. Fiatalabb asszonyok a padok előtt lócán vagy a mellékoltárok dobogóján ültek, a templom fődgyire is leűtünk, mondják. A lányok a padok előtt és kétoldalt mellette álltak, a menyecskék mögöttük. Ha a fiatalok a szűk hely miatt (vagy csak kötekedésből) lökdösték egymást, a templombíró pálcával rájuk ütött, esetleg kiállította a szentélybe, s az illetőnek szégyenszemre ott kellett állnia mise végéig. Súlyos esetekben ki is küldte a templomból. A templombíró a legények közé is felment a karba, s néha ott is akadt dolga a pálcának. (A század elején az elnézőbb Gallovich Viktor plébános alatt (1905-27) nagyon lábra kapott a rendetlenkedés. A lányok csak viháncútak, vihogtak a misén, még a prédikáció alatt is. Mikor térdelésből fölálltak, meglökték az előttük felkelőt, sokszor az egész sor orra bukott. Gallovich utódának alig sikerült rendet teremtenie.)
A prédikáció a tízórás mise előtt van; a szószék a szentélyrácstól kb. 2 méternyire kijjebb van a hajó felé, de a lányok, akik a padok előtt állnak, előrenéznek és nem a szószékre.
Prédikáció és mise között szenteltvízhintés van, a padok közt állók utat nyitnak a ministránsgyerekeknek és a papnak, hogy azok végigmehessenek a templomon. Amerre a pap elmegy, aspergal, erre keresztet vetnek.
A hívők kinyitják énekeskönyvüket annál az éneknél, amelyiket a táblán álló szám mutat. Amikor a pap kijön misézni, nem állnak fel. Evangéliumkor nem hármas gót keresztet vetnek, hanem csak a szokásos módon. Sanctusra való csengetéskor keresztet vetnek, ez valószínűleg annak maradványa, hogy régen letérdeltek és egész áldozásig úgy maradtak. Térdelni csak a jobb térdre szoktak, nem mindkettőre.
Úrfelmutatáskor az ostyára néznek; hitük szerint, ha ilyenkor kérnek valamit, az teljesül. Ezt a hiedelmet csak asszonyok ismerik, de ők sem valamennyien gyakorolják. Úrfelmutatás után mindnyájan keresztet vetnek; a lányok és a mögöttük, valamint a padok közt állók térdelve maradnak egész áldozás végéig. A pap áldozásakor az első csengetésre keresztet vetnek.
Mise után a kimenőre való ének befejeztekor még egy hosszabb imát mondanak, utána az Úrangyalát. A kántor kezdi el az imát.
Aki betegség miatt nem tud misére menni, elmondja otthon a miseimádságot, az imakönyvek elején található imát. Ha a beteg annyira gyenge, hogy még az imakönyvet sem tudja tartani - ami a régebbi quart alakú könyveknél nem is csoda - rózsafüzért mond helyette.
A vasárnapok egymásutánjának megvan a maga előírt templomi viselete:

• Újhold vasárnap a lányok és menyecskék aranycsíkos szoknyában vannak, ehhez mindig rózsaszín selyemblúzt hordanak;
• második vasárnap piros posztószoknya, kék selyembujkával,
• a harmadikon zöld posztószoknya és kék selyemblúz a szokásos.

Ha öt vasárnap van a hónapban, a negyediken kék posztószoknyát viselnek, rózsaszín, fehér és zöld bujkával.
Utolsó, tehát a negyedik vagy ötödik vasárnap kávébarna szoknyát vesznek fel sötétzöld-sötétkék vagy ibolyaszín bujkával. Mivel az utolsó vasárnap mindig sötétebb színekben mennek, ezért ha csak négy vasárnap van, a negyediké marad ki. A kötény színe legtöbbször kék, sötét színű szoknyához pedig fekete.
Az öt, újabban három ágba font haj végére kötött hajszalagot úgy választják meg, hogy sem a bujka, sem a szoknya színével ne egyezzék. Akinek a szeretője regruta vagy katona, az nemzetiszín szalagot hord, ahogy éneklik is:

Nemzetiszín szalag van a hajába,
Nem tagadja sej haj, regruta a babája.

A hajat bársonnyal kötik le, ez nem régi divat; nyakukban lila hólyag galárist viselnek, ez mulatságon fehér vagy piros is lehet, templomban azonban csak lila.
Csizmát csak télen hordanak, azelőtt nyáron is lagosszárú csizmában jártak. Mesztéláb mentek misére, csak a templomkertben vették fel a lábbelit. Mikó még én vótam, akkor még a cipőnek híre se vót - mondják az idősebbek. Aki cipőt hord, a cipőfűző végére kaucsukot tesz, úgy díszesebb, a talpbélés közé kecskebőrt tesznek, hogy csikorgós legyen. Ha feketében mennek misére, fekete masnit fűznek a cipőbe.
A lányok hajonfén vannak télen-nyáron (ezért is olyan fontos a szombat esti szódával való hajmosás), menyecskék kendővel kötik be a fejüket. Itt-ott egy-két fejkötőt is látni még a kendők alatt; a második világháború után szűnt meg, addig általános volt; ma már nagyon ritka, csak az egész öregek hordják. A galáris négysoros, rajta kereszt, hátul színes szalaggal van összekötve, gyász esetén feketével.
A lányok-asszonyok kezükben imakönyvet tartanak; a lányok beletűzött rózsával, az asszonyok bazsalikával, mert az ojjan jószagú. Csuklójukra rózsafüzér van tekerve, kezükben zsebkendő. Régen a lányok mellükre is kis csokor virágot vagy rózsát, szegfűt tűztek, ma már csak a máriás lányok hordják. E viseletek csakis templomba valók, délutáni mulatságba pl. kartonba (kartonszoknya) mennek; ebben járnak a májusi és októberi litániákra is, misére ezeket a posztószoknya alá veszik fel. Menyecskéknél a cifra viselet addig tart, amíg férjhez ment lánya, vagy nős, esetleg katona fia nincs, akkor öltözik át feketébe.
Régen mise előtt általános volt, hogy dohányozni vagy netán inni nem illik, a korcsmák be is voltak zárva misék alatt. A fiatalok ezt a tilalmat ma már nem tartják.
A többi közt különös fénnyel történik újhold vasárnapjának a megünneplése. A viselet ugyanaz, mint más jeles ünnepeken:  karácsonykor, húsvétkor, búcsúkor szokásos. A vizitációkban ezt olvassuk: „Singulis dominicis Novilunii” - minden újhold vasárnap körmenetet tartanak égő gyertyával. A Szeráfi Szt. Ferenc-társulat tagjai a misét is égő gyertyákkal kezükben hallgatják végig. Bizonyára ennek maradványa, hogy a képviselő-testület hat tagja ma is égő gyertyával áll a szentélyben újhold vasárnap. Nemcsak az elöljárók, hanem a máriás lányok is növelik a mise fényét: az elöljárók mögött állnak, a hajóban, a Mária-szobrot tartva: mise előtt a szentélyrács hajó felőli oldalán sorakoznak fel, s amikor a pap a szenteltvízhintést is elvégezte, bemennek a szentélybe, s a szobrot rendes helyéről a hajóba kihozzák, annak elejére viszik. Hatan tartják, kétoldalt pedig még kettő-kettő a szalagokat fogja, hogy el ne repüjjenek.
E napnak saját énekei is vannak:

Bűnös ember nézz az égre, jól fontold meg
e napot,
A jó Isten kegyelméből ma kezdesz új
hónapot.

Régebbi kedvelt énekük refrénje volt:

Hogy bennünket e napra
Virrasztál új hónapra
Ó Jézus, szép Jézus.

Utolsó versszakának kezdete: „Ha eljő utolsó új holdunk”.
Ma az újhold vasárnap áttolódott a hónap első vasárnapjára, ez majdnem mindig az első pénteket követő vasárnap, ilyenkor több százan áldoznak, jóval többen, mint első pénteken. Délután imaórát tartanak; már a vizitáció is azt írta, hogy keresztény tanítás folyik; lehet, hogy annak folyatása a mai gyakorlat.

Schram Ferenc: Turai népszokások. Szentendre : Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1972., 84-92. p.