Nagy Géza: Társasmunkák Karcsán

A társasmunkák leírásával, csoportosításával, azok létrejöttének okaival sokat foglalkozott már a szakirodalom. Többféle szempont szerint vizsgálták kialakulását, s magát a munkavégzést. Szendrey Ákos a munkavégzés célja alapján osztotta fel a társasmunkákat öt csoportra.¹ Így állapította meg a társasmunkák célját: 1. Egymás kiismerése. 2. Pénzmegtakarítás. 3. Munkaidő megkönnyítése. 4. Munka megrövidítése. 5. A munka szórakozássá tétele. Fél Edit a társasmunkák osztályozásánál a munkaszervezeti formákat vette figyelembe és ennek alapján a társaságban végzett munkákat az alábbi csoportokba sorolta:² 1. Osztatlan közös munkák (mindenki ugyanazt a munkát végzi). 2. Egymás mellé helyezett munkák (amikor egy cél érdekében, egyidejűleg, de külön-külön munkát végeztek). 3. Megosztott munkák (pl. építkezésnél a szak- és segédmunka).
Gunda Béla is foglalkozik ezzel a kérdéssel, s a következő csoportosítást látja célszerűnek:³ 1. A közösség érdekében közösen végzett gazdasági munkák. 2. A közösség érdekében közösen végzett kultikus munkák. 3. A másnak végzett munkák a munkában résztvevők által. 4. Maguknak, de a közösségben, illetve a társaságban végzett munka.
A társasmunkákat a Zemplén hegység falvaiban végzett kutatásai alapján Szabó László is rendszerezte.⁴
Szabó a társasmunkák közé azokat a munkákat sorolta „amelyekben megvan a szervezettségnek valamilyen állandó, ismétlődő vonása, s ugyanakkor a munkavégzésért nem kapnak pénzt, vagy munkabérértékű részesedést a munkában résztvevők”. A társasmunkák - megállapítása szerint - azért jöttek létre, „hogy a közösség tagjai a gazdasági szükség kényszerítő hatására egymásnak segítséget nyújtsanak a munkában és ezzel a munkafolyamatot meggyorsítsák, megkönnyítsék, vagy azt szórakozási alkalommá is tegyék.”
Ezeknek figyelembevételével Szabó a következő csoportokba sorolja a társasmunkákat: 1. Rituális célokat elősegítő társasmunkák. 2. Gazdasági szükség következtében létrejött társasmunkák. 3. Szórakozás miatt létrejött társasmunkák. 4. Külső organizációs erők hatására létrejött társasmunkák.
Janó Ákos szatmári kutatásai alapján három csoportba osztja a társasmunkákat:⁵ 1. Közös érdekű. 2. Kölcsönös segítésen alapuló egyéni érdekű, kalákarendszerű. 3. Saját érdekű, társas összejöveteli formájú.
Úgy látszik azonban, hogy minden vidéken új osztályozási formát, illetve rendet lehetne készíteni a társasmunkák csoportosítását illetően, mert ha Karcsa társasmunkáit a fenti osztályozási formákba akarnám elhelyezni, mindenütt találok olyan formát, amelyet el kell hagynom, ugyanis az itteni munka nem minden fajtája illeszthető be ezekbe a csoportokba. Éppen ezért a Karcsán és környékén végzett társasmunkákat az alábbi csoportokba sorolom:
1. Több ember egy valakinek végez segítségképpen valamilyen munkát.
2. az egyén a maga számára, de társaságban végzi a munkát.
3. Egy, vagy több ember a közösség érdekében végzi a munkát.
A társasmunkák kialakulása Karcsán gazdasági okok következményei. Amíg ugyanis a falu határa szinte mérhetetlen nádas, mocsár volt, az egyén nem boldogulhatott. Az egymásra utaltság tehát szükségessé tette az összefogást. Később, amikor a mocsarak lecsapolása megtörtént, az egyes munkafajták ugyancsak szükségessé tették az egymásnak való segítséget. Hogy mikor alakultak ki a közös, a társaságban végzett munkák csoportjai, azt ma már nehéz lenne megmondani, de volt ilyen. Ezeket a munkákat igyekeztem összegyűjteni, mert mint ahogy sok régi dolog, tárgy, hagyomány lassan eltűnik, kihullik az emlékezetből, úgy ez is erre a sorsra jut.
Nem véletlen, hogy napjainkban olyan sok szó esik az elidegenedésről. A falu is sok tekintetben változott. Régen elképzelhetetlen volt az egymástól való elzárkózás, hiszen akkor egymásra voltak utalva az emberek, ma viszont már egyre inkább kezdenek kialakulni falun is a maguknak élő embertípusok csoportjai. Igaz, vannak még most is olyan munkák, amelyeket segítséggel végzenek, de a társasmunkák nagy része ma már csak emlék, csak néhány idősebb ember tud visszaemlékezni rá.
Dolgozatomban a társasmunkákat a csoportosítások szerint írom le, sorra véve azokat, amelyek egy-egy csoportba sorolhatók.
I. Az első csoportba sorolt munkákat - amikor többen egy valakinek segítségképpen végeznek valamilyen munkát, az esztendő minden szakában megtaláljuk. Persze ez a munkavégzés kölcsönös. Aki segítségre szorul, az igyekszik is visszasegíteni a segítségképpen kapott munkát. Éppen ezért nem is lehet csak szívességből végzett munkának tekinteni a segítséget, hacsak nem kerül olyan helyzetbe a segítséget kapó, hogy nem tudja a segítséget viszonozni. Az ilyen esetben a segítséget adók nem is tartanak igényt a visszasegítésre, és ezt meg is mondják. Ekkor ugyanis emberi kötelességük teljesítéseként fogták fel mindenkor a segítségadást.

1.    Az építkezés

A legrégebbi társasmunkák közé tartozik. Karcsán mindig segítséggel történt a házépítés. Nem is lehetett volna hozzákezdeni és lebonyolítani, ha a rokonság, a jóismerősök, a szomszédok, az utcabeliek nem álltak volna az építkezni szándékozó mellé.
Itt azonban sorra kell vennünk az építési módokat. A mocsarak lecsapolása előtt a faluban paticsfalu házak épültek. Ennél az építési módnál nemcsak az építkezés megkezdésekor volt szükség segítségre, hanem már egy esztendővel előtte. Már ekkor ki kellett ugyanis vágni az erdőben a sarok-, mester- és sorgerendának, valamint a tetőre szükséges fákat. Ezt pedig az építő egymaga, de még a családjával együtt sem tudta volna megtenni. Ezért amikor elhatározták az építést, segítséget kértek és kaptak a faanyag kivágásához és hazaszállításához. Erre rendszerint télen került sor. Az építő szólt legénykori cimboráinak, komáinak, rokonainak, a segítségükkel vágta ki a fát és szállította haza. Ebben az időszakban a faanyagot a község határában levő erdőből az építkezéshez mindenki szabadon vághatta.
A faanyag elkészítése után, május végén került sor az építkezésre. Azért ekkor, mert „ebbe az időbe nem vót mán olyan sürgős munka a határba. A kapálás, kaszálás befejeződött, az aratás még odább vót, hát ha valaki hijt, tudtunk segíteni.”⁶
A segítség a házhely elegyengetésénél, a gerendák leásásánál, a fal befonásával, a vakoláshoz való sár készítésénél vette ki a részét a munkából. A munkát azonban mindig szakember irányította fizetésért, csak a többi munka volt segítség. Az építtetők italról és étkeztetésről gondoskodtak. Az építeni szándékozó gazda az építkezés megkezdése előtt szólt annyi embernek, ahányra szükség volt azon a napon. Csak ritkán utasították el a meghívást, de akkor is úgy, hogy más alkalomra vállalkoztak. Volt, aki egy napra jött segíteni, volt aki többre. Ezt a legtöbb esetben megmondták a gazdának.
Amikor az 1900-as évek után a kőalapú, vályogfalu házakat kezdték építeni, a cserepet, követ, vályogot ugyancsak segítséggel szállították a házhelyre. Karcsára a ma Csehszlovákiában levő Kiskövesről szállították a követ, a szomotori vasútállomásról pedig a cserepet. Amikor a gazda megvásárolta a követ, megegyezett a kőbánya tulajdonosával a szállítás időpontjában, mely rendszerint vasárnapi napra esett. Előtte való szombaton annyi szekeret hívott, hogy egy fordulóra haza tudják szállítani a kőbányából az anyagot. Reggel korán elindultak, ott közösen megrakodtak és hazaszállították. Itthon, amikor lerakták, a gazda egy pohár pálinkával kínálta a szállítókat, majd megköszönte szívességüket. A köszönéskor a segítők így válaszoltak: „Szóra sem érdemes, hiszen az ember az emberrel mindég találkozik, meg osztán én is kerülhetek még ilyen helyzetbe.”
Ugyanígy szállították haza a cserepet is a vasútállomásról, a Karcsához mintegy 8 km-re levő Szomotorról és a vályogot a Karcsa-partról, vagy a Vályoghányó-gödörtől.
Az építkezés megkezdésekor a segítség ásta ki az épület alapját, csinálta a sarat, végezte a segédmunkákat. Amikor este a gazda elköszönt a segítségtől, rendszerint így szólt: „Köszönöm a segítséget, míg én is megszolgálhatom.” A segítséget adó csak ennyit mondott: „Nincs mit, hiszen berek vagyunk, osztán az ember az emberrel mindig tanálkozik.”
Az építkezésnél napi három étkezés volt. Reggeli, ebéd, vacsora. Reggeli előtt egy pohár pálinka, majd szalonna, kolbász, vagy hús és kávé. Ebéd kétféle étel volt és itt is volt pálinka előtte, utána pedig egy pohár bor, vagy sör. Vacsorára egyféle étel és előtte is, utána is ital. Az étkezésben nemcsak a segítség, hanem a pénzért dolgozó mesteremberek is részt vettek.
Ez a társasmunka állta ki legtovább az idők próbáját, mert még ma is megvan. S hogy milyen intenzitású a segítség, azt bizonyítja az, hogy egy 3 szobás családi ház építési ideje (alap, fal, tető) 3-4 szabad szombat. Igaz, ma már úsztatott beton az alap és beton-, vagy téglablokk a fal, de a tető még a hagyományos nyeregtető.

2.    Az aratás

A falusi ember életében ez volt a legnagyobb, legsürgősebb munka. Ha jó aratásra volt kilátás, azaz gazdag termés ígérkezett, más volt a kedv, jól ment a munka. Már az aratás előtt 2-3 héttel megkezdődött a készülődés. Megkezdték a kasza rendbetételét, sásat szedtek kötélnek és miután a kötélnek való sás megfonnyadt, a köteleket el is készítették. Amikor kaszára érett a termés, aki csak munkabíró volt, kivonult az aratáshoz. Mindig a hét végén, pénteken, vagy szombaton kezdték az aratást. Igaz, ekkor csak néhány órát dolgoztak, mert a tulajdonképpeni munka csak hétfőn kezdődött, de a néphit szerint tilos volt hétfőn kezdeni. A segítség itt nem volt olyan általános, mint az építkezésnél. Ha volt olyan család, ahol megbetegedett, vagy meghalt a családfő, egyszóval nem volt férfiember a családban, akkor ott segítségképpen vasárnap elmentek a faluból aratni. A család „megszólította” az ismerősöket, rokonokat, vagyis meghívta őket aratni. Vasárnap korán reggel azután megkezdték a munkát és délre le is aratták azt a darabot, amelyikbe beálltak. Ezért köszöneten és esetleg egy pohár pálinkán kívül nem vártak mást.
A felszabadulás után is megmaradt a segítésnek ez a formája annyi módosítással, hogy amikor megalakult a faluban az EPOSZ-, majd később a DISZ-szervezet, az ifjúsági szövetség tartotta kötelességének és feladatának ennek a munkának a végzését a „Harc minden szem gabonáért!” jelszó jegyében. Nem vártak hívásra, hanem felmérték a rászorultakat és vasárnap délelőttönként a tagok elvégezték az aratást a rászorultaknál.

3.    A hordás

Talán a legáltalánosabb volt a társasmunkák között, bár ezt nem nagycsoportokban végezték és nem is idegenek, hanem a szűkebb rokonság köréből kerültek össze az alkalmi csoportok. Amikor az aratás befejeződött, 1-2 hétig még a termény kint maradt a tarlón. Ezalatt a gazdák előkészítették hordáshoz a szekeret. Ha a szekeren javítás volt szükséges, a kerékgyártóval, kováccsal megjavíttatták. Felszerelték rá a vendégoldal-rudakat, köteleket. Ezután akinél kezdték a hordást, ott elkészítették a csomó helyét és megkezdődött a termény behordása. Általában 4-5 gazda állt össze, és 4-5 fogattal hordtak. Minden fogattal 2 ember ment ki a határa. Az egyik adogatta a kévéket, a másik rakta a szekeret. Így aztán 2-3 nap alatt befejezhették a hordást egy-egy gazdánál. Ezután pedig következett sorban a második gazda. Hordáskor is az a gazda adta a kosztot, akinél hordtak, és ő gondoskodott az igásállatok takarmányáról is.
Mi volt ennek a haszna? Főleg a gyorsaság, a biztonságra való törekvés. Hiszen az időt nem lehetett előre látni. Ha csak egymaga hordott volna a gazda, eső esetén a megkezdett csomó fenékig ázhatott volna, mert hordás idején rendszerint csak a gazdaasszony vagy az apróbb gyermekek maradtak otthon. Ezenkívül, mikor már magasabbra kellett adogatni a kévéket, többen könnyebben végezték a munkát. Nyugodtabban várhatta a gazda a cséplést, amikor az udvarában volt már a termény.

4.    A cséplés

Mióta Karcsán földművelés, illetve gabonatermesztés van, a cséplés mindig közös munkának számított. Akkor is 4-5 család közösen végezte, amikor még cséphadaróval csépeltek, közösen végezték a nyomtatást, akkor is közös munka volt, amikor járgányos géppel csépeltek, de különösen akkor vált segítséggel végzett munkává, amikor a cséplőgép elterjedt. Volt olyan esztendő, amikor „emberes gép” (a géphez cséplőmunkások is tartoztak) jött a faluba, azaz valaki máshonnan ilyet hozott, de nem sokáig maradt a faluban ez a gép, mert nem sokan csépeltek vele.
A cséplést bizonyos előkészület előzte meg. előtte kitakarították, kitapasztották a kamrát, elkészítették szalmának, töreknek a helyét, a gazdaasszony elkészítette a zsákokat.
Amikor a hordás befejeződött, a gazda meghívta a cséplőgépet, azaz beszélt a gép tulajdonosával, vagy vezetőjével, hogy mikor kezdi meg csépelni a csomóját. A tulajdonos, vagy a vezető megmondta azt az időpontot, amikor a csomó mellé huzat. Ez fontos volt, mert a csépléshez készülni kellett. A gazdaasszonynak a sütés-főzéssel, a gazdának meg a segítség hívásával. Erre az időpontra hívta ugyanis a gazda a segítséget. Végigjárta azokat az embereket, akikre számíthatott és megmondta a cséplés időpontját. Akinek már segített a cséplésnél, az visszasegíteni jött, aki azonban még nem csépelt, az azért jött, hogy amikor ő fog csépelni, segítsége legyen a csépléshez. A gazdaasszony sem egymaga készítette a el a csépléshez a szokásos étkeket, hanem segítséget hívott magához, de ez a segítség a szűk rokonságból (testvér, vagy annak a felesége) került ki.
Elég sok ember kellett a csépléshez. Két ember kellett a dobra kévevágónak. Ha nő jött a csépléshez segíteni, akkor a dobra került. Két, vagy három ember kellett a csomóra kévehányónak. Legalább három ember kellett a gép elibe zsákolásra, a zsákok cserélgetésére, a mázsálásra. 3-5 ember kellett a törekez, 5-6 ember pedig a szalma kazalba rakására.
A gazda a cséplésnél nem dolgozott, neki intézkedni kellett a csépléssel kapcsolatos ügyekben, megnézni a szalmakazal összerakását, felügyelni a kamrára.
Csépléskor attól függően, hogy meddig tartott a cséplés, kosztot is adtak. Ha egész napos volt, reggelit, ebédet, vacsorát és pálinkát adtak a segítségnek, de ugyanígy kapta a kosztot a cséplőgép személyzete, a gépész és a két etető is. Ha termény cséplése hajnaltól reggel 8 óráig befejeződött, akkor csak a cséplés befejeztével adtak kosztot. Mire a cséplés befejeződött, az ételnek készen kellett lenni.

5.    Lakodalom, vendégség

El sem lehetett képzelni ennek megrendezését segítség nélkül. A társaságban végzett munkák között ez az első helyen állt, ide elmenni nemcsak szívesség, hanem kötelesség is volt.
Amikor a lakodalom napját kitűzték, az előkészület már előtte egy héttel megkezdődött a sütéssel, a gyúrással. A szakácsasszonyokat hívták. Általában a rokonság és a keresztkomák családja segédkezett, de segítettek - hívás nélkül is - a szomszédok, a menyasszony barátnői is. A sütemények készítését 4-5 segítséggel végezték. 2-3 nappal a lakodalom előtt megkezdték a levestészták gyúrását és a csigacsinálást. Ezen már nemcsak a szakácsasszonyok vettek részt, hanem a szomszédasszonyokon kívül a menyasszony barátnői is. Igaz, ez nem nappal történt, hanem estefelé kezdődött, és ha nem végezték el egy este a munkát, akkor másnap este folytatták. Régen is szokás volt és még ma is az, hogy a meghívottak, a lakodalmi vendégek a lakodalom előtti héten elvitték az ajándékot a lakodalmas házhoz. Régen egy szakajtó lisztet, néhány tojást és egy tyúkot vittek. Ma ugyanezt és ezenkívül a zsírtól a fűszerekig, a lekvárig, a cukorig még sok mindent. A lakodalom előtti estén vágták le és tisztították meg a baromfit, hogy másnapra minden készen álljon. Ezen is 10-15-en vettek részt a rokonságból.
A lakodalomban a férfi segítségnek is megvolt a maga külön szerepe. A lakodalom előtti napon a férfiak végezték el a sertés vagy borjú levágásával kapcsolatos munkákat egészen a feldarabolásig. Ugyancsak a férfiak állították fel a lakodalmas ház udvarán a lakodalmi sátrat és rendezték be asztalokkal és ülőalkalmatossággal. A segítség munkája nem ért véget a lakodalom napjával, szükség volt rá a lakodalom után is. Le kellett bontani a sátrat, rendbe kellett tenni a konyhán mindent és a kölcsönkért bútorokat, edényeket is vissza kellett vinni a gazdájának.
Ez a segítség - mint az előbb is mondtam már - kötelező jellegű volt, és nem is nagyon vártak hívásra, hanem mentek hívás nélkül is azok, akik kötelességüknek érezték a segítségnyújtást.

6.    A sertésvágás

Kevesebb segítő kezet igényelt más munkáknál, de mégsem lehetett segítség nélkül elvégezni. Igaz az is, hogy itt csak a testvérek, jókomák segítségéről volt szó csupán. Reggel azonban a szomszédok voltak azok, akik segítettek a sertés megfogásánál, leszúrásánál. Amikor ez megtörtént, a gazda egy pohár pálinkával hálálta meg segítségüket. Ezután következett a perzselés. Ez még a férfiak dolga volt, de amikor megmosták, feldarabolták a sertést, a feldolgozás munkája már az asszonyok segítségével történt meg. Kivétel itt csak a böllérkedő rokon volt. A darabolást, a sózást ő végezte és ő helyezte el a besózott darabokat a sózóteknőbe. Ugyancsak az ő irányításával történt a hurka, a kolbász, a sajt készítése is.
A sertésvágáskor a segítők ételt, italt kaptak. Tort nem csináltak, de a jóembereknek lesit (kóstolót) küldtek. Egy darab húst, kolbászt, hurkát.
Amikor perzselték a sertést a kert végén, és ment arra valaki, az a szokásos köszönés helyett ezt kívánta: „Kövér legyen a kigyelmetek szalonnája!” A felelet ez volt rá: „Isten hallgassa meg.”

7.    Kúttisztítás

1-2 évenként került erre sor. Régen nem volt gond, mert a közös portákon, ahol több család lakott, közös volt a kút is. Talán innen maradt meg ennek a munkának a közösen való végzése.
Ha a kút eliszaposodott, ki kellett tisztítani, kiszedni az aljáról az iszapot. Ehhez a munkához legalább 5-6 ember kellett. Egy ember lent a kút fenekén rakta a vedérbe az iszapot, a többi húzta fel és öntötte ki. A lent levő embert gyakran váltották. Általában a rokonok, szomszédok segítettek ebben a munkában. A gazda itt italt adott. Kosztot csak akkor, ha olyan sok volta munka, hogy délig megtartott.
Ki kellett tisztítani a kutat akkor is, ha valamilyen jószág belédöglött. Ez még nehezebb volt, mint a másik kúttisztítás, mert a kútban levő vizet teljesen ki kellett húzni. Itt úgy kellett dolgozni, hogy a kút vize elfogyjon, nehogy tele legyen újra, ezért szinte megállás nélkül dolgoztak. Ma ez a munka már nincs meg, mivel motoros szivattyúval könnyebb ezt a munkát végezni.

8.    Sírásás, halottvirrasztás

A sírásás és a halottvirrasztás olyan hagyomány a közösségi munkában, mely a legrégebbi időkig nyúlik vissza és talán a legtovább fog élni. Ma is úgy történik, mint régen történt. Bár a virrasztás nem munka, hanem inkább kötelességnek nevezhető, mégis a társasmunkák fajtái közé számíthatjuk. A faluban ma is kötelezőnek érzi magára nézve mindenki, közeli-távoli rokon, ismerős, barát, tisztelő, de még a haragos is.
Ha valamelyik házban meghal valaki, akkor a temetés előtti nap estéjén megjelennek a virrasztók. A halottas háznál énekelnek, beszélgetnek, emlegetik a halott érdemeit, vigasztalják a családot. A család süteménnyel, borral kínálja a virrasztókat. Amikor 11-12 óra felé jár az idő, a virrasztók elköszönnek és hazamennek.
A sir kiásásában a szomszédok, rokonok vesznek részt. Hívás itt nincs, a segítők maguk jelentkeznek a halottas háznál. Innen indulnak a temetőbe, majd amikor végeztek a sírásással, újra megjelennek a halottas háznál. A hozzátartozók étellel, itallal kínálják meg a sírásókat. Ugyancsak segítséggel történik a temetési előkészület is. Rendszerint ebédet, vacsorát kell adni a messzebbről érkezett rokonságnak. A család ilyenkor nem nagyon érkezik a főzés gondjával törődni, ezért ez teljesen a szomszédok gondja. Ezek főznek, tálalnak a halottas háznál. Amikor a halottat kiviszik a temetőbe, szintén 1-2 szomszédasszony marad a halottas háznál. Ezek rendet tesznek, elrendezik az asztalokat, székeket, mert a temetés után még halotti tort ülnek. A halotti toron a férfiak vesznek részt. A torra a temetésen történik a meghívás. Amikor összejönnek, énekelnek, majd az első pohár bor felvétele előtt hangzik el egy vigasztaló köszöntő. A férfiak itt 1-2 óráig énekelnek, beszélgetnek, majd hazamennek.

9.    Jószágbetanítás

Ugyancsak a közösen végzendő munkához tartozott. Általában a tél végén került sor a tinók járomhoz szoktatására. A gazda szólt 2-3 jóemberének, s ezek segítségével járomba fogták a tinókat, majd elindultak vele a határba. Amikor már egy kicsit törődtek a tinók, akkor terhelték a szekeret (trágyát raktak rá), és így mentek a határba. Rendszerint három ember ment a tinók mellett, mégpedig úgy, hogy az egyik ment a jobb-, a másik a baloldalon, míg a harmadik a két tinó előtt. A negyedik ember a szekéren ült és a pányvát fogta. Ez a munka addig tartott, amíg a jószág meg nem szokta a járomot, vagyis amíg egy ember nem tudott boldogulni a jószággal. Persze ez nem volt folyamatos, egyfolytában sokáig tartó segítség, hanem estefelé 1-2 óráig tartott.
10.  Kukoricamorzsolás, kukoricafosztás
Régen a kukoricát nem mindig törték tisztán, hanem előfordult, hogy hajason hozták haza a határból. Ilyenkor került sor este a fosztásra. Bár részt vettek rajta a szomszédok is, de ez inkább a fiatalok találkozója volt. Hívtak ide is segítséget. Volt mese, móka, nóta, amig a fosztás tartott.
Ha a gazda tavasszal kukoricát akart eladni, akkor néhány segítséget hívott a morzsoláshoz. Délután elkészítette (zsákba szedve lehozta a padlásról) a csöves kukoricát, s szólt néhány rokonnak, szomszédnak. Ezek este egy kisszékkel - amelynek az elejébe egy kést, vagy vasdarabot vertek - megjelentek. A ház földjére ponyvát terítettek, majd körülülték a ponyvát úgy, hogy a kisszék vasas vége a ponyva közepe felé nézett. A széken úgy ültek, mintha lovon ülnének. A kukoricaszemeket a csutkáról a székbe vert vason húzták le. Amikor befejezték a munkát, a gazda megköszönte a szívességüket. Ma már ez a munka, illetve segítség nincs meg.

11.  Kendermunkák

A kendermunkák nagy része csak társasmunkaként volt végezhető. A segítségadás már a kender „kinyüvésénél” megkezdődött. Amikor megérett a kender, a gazdaasszony szól néhány asszonynak (ismerősnek, szomszédnak, komaasszonynak), és együtt „nyütték” ki a földből a szálakat. Ugyanezek áztatták el, majd szedték ki, vagyis „hányták” ki a vizből. Egyik a másiknak segített, mert ezek a munkák olyanok voltak, hogy ügyesen kellett végezni.
Amikor a fonalat megfonták, szapulni kellett, majd kimosni. Ez rendszerint február második hetében történt. Egy teljes napi szapulás után másnap reggel kellett a fonalat mosni. Ha a tulajdonosa egyedül akarta volna ezt a munkát végezni, szinte egész nap megtartott volna. Márpedig ekkor még nagy volt a hideg, és ha azon a napon történetesen hóvihar volt, akkor is mosni kellett. Hogy nem volt szívderítő olyan hidegben mosni a szabad ég alatt, az biztos. Az is igaz viszont, hogy szégyen lett volna megijedni a hidegtől. Ilyen mondás járta: „Asszonytól, lánytól hét singnyire jár a hideg.”
Ehhez a munkához tehát nagyon kellett a segítség. Segítettek ebben a férfiak is. Nekik kellett korán reggel a Karcsa jegén kivágni a mosóvekét (mosóléket), és ők vitték el a fonalat és a mosószékeket. Amikor mindent elrendeztek, az asszonyok megkezdték a mosást. Időnként a férfiak hazulról kézvizet vittek az asszonyoknak (forró vizet), hogy amelyiknek fázik a keze, a kézvizben megmelegíthesse. Amikor befejezték a mosást, a fonal tulajdonosa az asszonyoknak italt és ebédet adott. Volt olyan eset, hogy az asszonyok táncra perdültek az ebéd végén. Ahogy mondták: „fonalbált csináltak”. Ugyanilyen segítséggel végezték a szövés után a vászon mosását is.

12.  Komaság

A gyermekszületés mindig esemény volt a faluban és a gyermekágyas asszonyt megkülönböztetett tisztelettel vették körül. Mivel a gyermekszülés után az anya nem igen gondoskodhatott néhány napig a családjáról, azt a gondoskodást a nagyobb közösség vállalta magára, ellátta étellel a gyermekágyas asszonyt és családját. Amikor megszületett a gyermek, keresztszülőket hívtak meg. Ezeknek az is kötelessége volt többek között, hogy a gyermek anyjának enni hordjanak. A keresztanya egy hétig vitte a reggelit, ebédet, a keresztapa felesége pedig 5 napig. Ezenkívül a család rokonsága, a jóismerősök is egy-egy ebédet vittek a gyermekágyas asszonynak. Persze ez sem önzetlen segítség volt, mert amikor a faluban máshol született gyermek, akinek vittek enni, az is köteles volt visszavinni az ebédet. Ezt ugyan nem jegyezték fel sehova, de a közvélemény számon tartotta és elítélte azt, aki erről megfeledkezett.
II. Voltak olyan munkák is, amikor közösen dolgoztak ugyan, de mindenki magának dolgozott, illetve mindenki egyformán részesült a munka eredményéből. Ezek a közös munkák az alábbiak voltak:
1. Kötélcsinálás
Karcsán ritkán használták a jószágra, a gazdasági munkáknál a városban vett kötelet. Elkészítették maguk. Szösz volt minden háznál, kötélverő szék is található volt néhány darab a faluban, így nem volt akadálya kötél házilag való elkészítésének. Kötelet tavasszal és ősszel készítettek. Tavasszal a szénahordáshoz, majd aratás után a terménybehordáshoz kellett rudallókötelet, hosszúkötelet készíteni, ősszel pedig a szarvasmarha legelőről való beszorulására kellett felkészülni, az elhasználódott marhakötelek helyett kellett ujat készíteni.
A kötélcsináláshoz legalább négy ember kellett, de sokszor 5-6 ember is összeállt. Mindenki vitt magával szöszt a kötelekhez és megkezdődhetett a munka. Egy ember a kötélverőszékre ült és forgatta a kötélverő két karját, két ember pedig eresztette a szöszt és így sodorták a kötélágakat. A kötél négy szálból készült. Amikor egy vagy két szállal eljutottak a kívánt méretig, ott kötötték a szálakat valamihez, majd újra engedtek, illetve sodortak két szálat. Amikor készen volt a négy szál, következett az összesodrás. Az összesodráshoz szükséges volt egy tábla, melyen négy lyuk volt. Ezt felrakták a négy szál sodrófájára, ezzel forgatták együtt a négy szálat. Ezenkívül kellett egy bolhának nevezett fa, amellyel a négy szálat kötéllé sodorták úgy, hogy ennek a bolhának a vájataiba szorították bele a kötélszárakat és úgy engedték össze. Ez ugyanis megakadályozta, hogy a kötélszálak összegubancolódjanak. Tehát a kötélverő széken ülő ember forgatta a négy szálat, egy másik ember eresztette össze a bolhával a kötelet a túlsó végéről kezdve, egy harmadik ember pedig fogta a kötél végét, hogy az feszes legyen az összeeresztés közben. Ha hosszú volt a kötél, akkor egy-két ember kellett még. Ezeknek az volt a feladata, hogy tenyerüket vízszintes és függőleges tartásban a négy fonalszál közé tették a kötélverőszék és az összeeresztő ember között, hogy a fonalszálak ott össze ne sodródjanak, amíg a bolhát vezető összeeresztő oda nem ér. Amikor készen voltak az összesodrással, kezdték a másik kötelet csinálni.
2. Halászat
Karcsán soha, senkinek nem volta felszabadulás előtt halászati engedélye, de majdnem mindenki halászott. A segítségre azonban akkor volt szükség, amikor olyan halászszerszámmal halásztak, amellyel egy ember nem boldogulhatott. Ha pl. kétközzel mentek halászni, oda már legalább négy ember kellett. A halászás rendszerint este vagy éjszaka történt. A hálót levitték a partra, nekivetkőztek és megkezdték a „kétközölést”. 2 ember fogta a háló két végén levő hálótartó fát. Ezzel függőlegesen tartották a hálót. Elindultak a vízben előre. A másik két ember ugyancsak előre haladt a vízben, de sebesebben. Amikor egy darabon elmentek, visszafordultak és pocsolva haladtak a háló felé. Odaérve a hálótartó két emberrel felemelték a vízből a hálót és kiszedték belőle a bennszorult halakat. Ezután újra kezdték az egészet. A végén szétosztották egymás között a halat. Itt rendszerint rokonok, vagy igen jóbarátok álltak össze, mert ha valakit megfogtak a báró kerülői, büntetés volt a vége, és nem lett volna jó dolog, hogy kiadta volna a megfogott azokat, akik vele voltak.
3. Favágás az uradalomban
Minden télen lehetett fát vágni résibe a két nagybirtokon azoknak, akik az uradalomban tavasszal és ősszel „napot tudtak” (bizonyos számú napot ingyen dolgoztak). Persze egy ember nem sokra ment volna, ezért a favágásnál 4-5 ember összeállt és egy kézre dolgoztak. Így jutott ember a döntésre, a gallyazásra, a darabolásra. A munka végén a részét mindenki megkapta, mert egyenlő arányban osztották fel a favágásért járó fát.
4. Szénakaszálás
Karcsán általánosan elterjedt szokás volt régebben, hogy a szénakaszálásnál egy-egy területet osztatlan területként kaszáltak le és csak azután osztották fel rendenként a szénát és huztak rá nyilat. Így kaszálták egyidőben az uradalmakban kiosztott réteket, de a Legeltetési Társulat által kaszálóként kiosztott legelőt is. Az 1930-as évek elején azonban ez a közös munka megszűnt, és ettől az időtől kezdve a rétet osztották fel és mindenki maga kaszálta le.
5. Legeltetés
Ez is a közösen végzett munkához tartozott, már amennyire munkának lehetett nevezni. Cséplés után a tarló és a sarjúszéna behordása után a kaszáló „beszabadult”, lehetett rajta legeltetni. A legelőről felhozott jószágot ezért minden nap kihajtották a határba. Ott szabadon engedték. Néhányan összeálltak és együtt legeltették. A legeltetők egy része vigyázott a jószágra, hogy kárba ne menjen, a másik része pedig rendszerint játszott.
6. Fonás
Olyan társasmunka volt, amelyet társaságban végeztek, de mindenki magának dolgozott. A társas összejövetelek helye a fonóház volt. Külön fonóháza volt a lányoknak (több is), a menyecskéknek és az idősebb asszonyoknak. A fonóházakban késő ősztől tavaszig fontak a hét 5 napján. A lányos fonóházakban, - mivel szombaton tilos volt a fonás - szombat este varrtak a lányok. A fonóházban nem mindenki dolgozott. A lányok fontak, a fiúk pedig beszélgettek.
III. Voltak olyan társasmunkák is, amelyeknek a végzését az elöljáróság, a község vezetői rendelték el. Télen a falu határán végigvezető országút hótól való megtisztítása a falu kötelessége volt. Hóhordás, illetve hóvihar után a községi elöljáróság a kisbíró útján értesítette a családokat, hogy minden házból álljon ki egy ember havat lapátolni. A lapátolást az egy utcabeliek a saját utcájuk megtisztításával kezdték, majd a faluból kifelé haladva a községhatárig tisztították meg az országutat. Bár „hajtották” az embereket, vagyis kötelezővé tették, de erről nyilvántartást nem vezettek. Igaz, példa sem volt rá, hogy valaki ok nélkül elmaradt volna ebből a munkából, mert mindenki kötelességének érezte, hogy mielőbb járhatóvá tegyék az utat.
Ugyanilyen közös munka volt a község határában levő dűlőutak rendbetétele. Erre tavasszal került sor, amikor műár kiment a föld fagya. Az elöljáróság felszólítására a gazdák (akiknek abban a dűlőben volt földjük) elegyengették az utat, vízelvezető árkot ástak, vagy megtisztogatták, ha már volt árok, hogy mire a tavaszi munkák megkezdődnek, az utak járhatók legyenek.
Közös munkák sorába tartozott a tűzoltás is. Ezt azonban nem úgy végezték, hogy mozgósítani kellett rá az embereket. A mozgósító erő belső parancs volt. Amikor a félrevert harangszót meghallották, bárhol voltak emberek, rohantak a tűz felé. A közvélemény el is itélte azt az embert, aki ilyenkor nem igyekezett segíteni.
A társasmunkák vizsgálatánál elhangzott olyan megállapítás ezzel kapcsolatban, hogy „ugyanis még nem társasmunka pl. a veszély elleni alkalmi összefogás (pl. tűzvész eloltása), mert nem található meg benne a rendszeres szervezettség. Amikor azonban a várható bajt a közösség együttes munkával előre meghatározott rend szerint meg akarja előzni, már társasmunkáról beszélhetünk.”⁷
Ezzel a megállapítással vitatkoznék. Bár a tűzvész megfékezését nem előre meghatározott rend szerint végezték, mégis megtalálhatók voltak benne a szervezettség elemei. Mindenki tudta ugyanis a dolgát annak ellenére, hogy a munkát látszólag nem irányította senki. Voltak, akik az égő házból hordták ki az értékeket, s sohasem többen, mint amennyi ember szükséges volt ehhez a munkához. Voltak, akik a tűz továbbterjedését igyekeztek megakadályozni, voltak, akik a szomszéd házak tetejét védték, a többség (asszonyok, gyerekek is) a vizet hordta az oltáshoz. Ez a munka volt, amelyben nemre, korra való tekintet nélkül mindenki részt vett.
Ugyanez mondható el az árvíz elleni védekezésről is. Ha falut veszély fenyegette - már pedig a XIX. század végéig minden évben így volt -, szinte mindenki a gáton volt. Hordta a földet, magasította a töltést, figyelte a szivárgást. Ha pedig mégis bekövetkezett a katasztrófa, mentették, ami menthető, s mindenki úgy segített, ahogy tudott.
A két világháború között aratás idején a hatóság megszervezte a tűzőrséget. Éjjel-nappal őrködtek ketten a toronyban, figyelték a határt, hogy nem gyulladt-e ki valahol a lábon álló búza. Egy fogatos és két ember a tűzoltószertárnál volt készenlétben, hogy riasztás esetén a tűz színhelyére vigyék a fecskendőt és a vizeslajtot. Ha valahol tűz ütött ki, a harangot félreverték és a torony ablakán vörös zászlóval mutatták az irányt, hogy merre van a tűz. Így a határban dolgozók is hamar a színhelyre érkezhettek. A toronyőrség és a tűzoltó-szertári készenlét sorban következett. Minden nap mások látták el ezt a szolgálatot.
Ha a társasmunkákat a résztvevők csoportosítása szerint vizsgáljuk, akkor három csoportot különböztetünk meg:
1. Voltak olyan munkák, amelyeket a rokonság összefogásával végeztek el. Ezek a munkák általában olyan természetűek voltak, hogy nem igényeltek sok segítő kezet, vagy rendszerint olyan időszakra estek, amikor másnak is sok munkája volt, tehát a segítségre szoruló csak a közeli hozzátartozóitól várhatott segítséget. Ilyen munka volt a kúttisztítás, disznóölés, lakodalmi előkészület, vendégség, a kendermunka, a kötélcsinálás, a hordás, a vadászat.
2. Voltak azután olyan munkák, melynek végzésében szinte az egész falu részt vett, illetve nemcsak a rokonságra számíthatott a segítségre szoruló. Ez kölcsönös volt, mert mindenki segítségre szorulhatott. Éppen ezért ezeknek a végzését úgy intézték, hogy a segítő saját munkáját ne zavarja. Ilyen volt az építkezés. Ezt mindig májusban kezdték, mert ekkor már kevés munka volt a határban, legjobban ráért mindenki és segíthetett. Ugyanígy a cséplés is olyankor zajlott, amikor mindenki azt csinálta, tehát nem volt akadálya a segítségnek. De így voltak a szénakaszálással, aratással, favágással is.
3. A harmadik csoportba azokat a munkákat sorolhatjuk, amelyekben nem a rokoni kapcsolat döntött, hanem a munka veszélyt elhárító szerepe. Ilyenkor félre kellett tenni minden munkát, mert a közös összefogástól függött a vész elhárítása. Ilyen munkák voltak a tűz eloltása, az árvíz megfékezése, stb.
Vizsgálhatjuk a társasmunkákat nemek szerint is. Voltak ugyanis olyan munkák, pl. a kendermunkák, amelyeket kizárólag nők végeztek és voltak olyanok (szénakaszálás, favágás, sírásás), melyeket csak férfiak végeztek, de voltak olyanok is, amelyeket vegyesen - nők, férfiak - végeztek.
Végeredményben ezek a munkák nem véletlenül alakultak ki. A kényszerítő szükség, az emberek, egy-egy közösség egymásra-utaltsága volt a kialakítója. Az egyén nem boldogulhatott volna abban az időben, rá volt utalva a közösség segítségére. Ez a segítség azonban mindig kölcsönös volt. Senki sem önzetlenül segített a másikon, hanem arra számítva, hogy mikor majd neki lesz szüksége a segítségre, ő is számíthat a mások támogatására.
Volt azonban a társasmunkának, illetve a munkák kialakulásának egy másik oka is. Társaságban jobban ment az idő, könnyebb volt a munka, nem vált unalmassá a sokszor egyhangú munkaművelet. Talán ez az oka annak, hogy ma is találunk társas munkaszerveződéseket a faluban. A kukorica kapálása, törése a háztájiban ma is társaságban történik. Öten-hatan összeállnak, és együtt végzik ezt a munkát. Így hamarabb is és szórakoztatóbb is - vallják.

Az emberek élete megváltozott. Nincsenek ma már úgy egymásra utalva, mint régen. Azonkívül azok a munkák, melyek régen szinte vonzották a társas összejöveteleket, ma már nincsenek meg.

Jegyzetek

¹ Szendrey Á.: A népi társasmunkák és összejövetelek. Ethnographia XLIX. (1938) 273-286.
² Fél E.: A társaságban végzett munkák Martoson. Néprajzi Értesitő XXXIII. (1940) 361-379.
³ Gunda B.: Munka és kultusz a magyar parasztságnál. Kolozsvár 1946.
⁴ Szabó L.: Paraszti munkaszervezet és társasmunkák a Zempléni hegyvidéken. Néprajzi Értesitő XLVII. (1965) 133-157.
⁵ Janó Á.: A társasmunkák, s a kendermunkák társas jellege Szatmárban. Ethnographia LXXVII. (1966) 517-527.
⁶ Id. Nagy P. József adatközlő
⁷ Szabó L. i. m. 134.