Kiss Lajos: A falusi szegény ember vasárnapi dolgai Szabolcs Vármegyében

Mózes II. könyve 20. Rész 8-10. Verseiben így van megírva a parancsolat: „Megemlékezzél a Szombat napról, hogy azt megszenteljed. Hat napokon munkálkodjál és minden dolgodat elvégezzed; heted napon a te Jehova Istenednek Szombatja vagyon: semmi dolgot ne tégy, se te, se fiaid, se lányod, se szolgáld, se szolgálóleányod és semmi barmod, se a te jövevényed, mely a te kapud között vagyon.”
A keresztény egyházakban a zsidó szombat helyére a vasárnap lépett, mert ezen a napon támadt fel Krisztus.
Az egyes felekezetek lelkészei gyakran feddik dörgedelmes hangon híveiket a szószékből, hogy vasárnaponként nem járnak a templomba, s hogy üres széksoroknak kell prédikálni. Túlvilági büntetéssel ijesztgetik a lelkeket, és próbálják templomba járásra erőszakolni őket. Népi megállapítás szerint is „vasárnap kétszer az Isten házában” kell lenni. De nemcsak vallási, hanem 1891. óta világi törvény is kötelezi a népet a vasárnapi munkaszünet megtartására. Mindezek ellenére a szabolcsi falusi szegény ember ritkán megy a templomba vasárnap egyszer is. Nem romlottságból vagy botránkoztatásból teszi ezt, hanem mert az élet törvénye rákényszeríti, hogy a hetedik napon, vagyis vasárnap is dolgozzék az életfenntartásához okvetlenül szükséges munkáján kívül. Hétköznap ugyanis másnak dolgozik gazdaságokban, uradalmakban, s így a saját dolga elvégzésre csak vasárnap szakíthat időt. Kis földecskéje megművelését, terményei megmunkálását, annak betakarítását legtöbbször csak vasárnap végezheti. Az uradalmakból igát csak ekkor kap a saját munkájához. Október elején a szüret is azért kezdődik majd minden faluban vasárnap, mert ekkor érnek rá legjobban. Vasárnap végzik azokat a közös munkákat is, amelyet egy ember nem tud megtenni, hanem segítségül hív szomszédokat, sógort, komát, jó barátot. Az esztendő 52 vasárnapja közül kivételt nyári időben csak az egy június hónap képez, mikor a csordán még van mit enni a jószágának, és a téli évszak, mikor beszorul az ember, állat egyaránt fedél alá. A vasárnapi munka teljesítésére nemcsak a vagyontalan szegény ember szorul rá, hanem az 5-20 holdas gazdákat is rákényszeríti az élet parancsoló szüksége, a megélhetés. A vasárnap végzendő munkák elmondásával egyidejűleg elsorolom mindazokat a vasárnapi időtöltéseket, szórakozásokat is, melyek a falusi ember életével múlhatatlanul együtt járnak.
Szabolcs vármegye legtöbb falujában az a szokás, hogy csak az asszony jár a templomba. A férfi ritkán megy oda. Rendesen az asszony küldi, néha azért is, hogy ura ne lábatlankodjék otthon. Mindazonáltal vannak olyan emberek, akik minden körülmények között megtartják a bibliai parancsot, nem bánják, ha megázik is a renden levő lucernájuk, vagy akármi lesz is vele, de olyanok is találtatnak, leginkább a reformátusok között, akik meg csak vasárnap dolgoznak legjobb ízűt. Hétköznap inkább haszontalanul eltöltenek egy-két napod, de vasárnap okvetlen mennek dolgozni.
A földdel bíró kisgazdák közül nem egy azért nem jár templomba, még ha kedve és ideje volna is hozzá, mert restelli, hogy nincs megfelelő ünneplő ruhája, s a falu népe ezért megszólja.
Tavasszal azzal töltik a vasárnap délelőttöt, hogy - kivált az éltesebbek - ellátogatnak szomszédhoz, sógorhoz, megnézni, hogy fejlődik a jószágállomány. Meghányják-vetik a gazdálkodás ügyes-bajos dolgait, megbecsülik, hogy egyik-másik jószág mennyit ér. Így, pipaszó mellett, addig beszélgetnek, tárgyalgatnak, míg rájuk harangoznak. A templomba igyekvők valamelyike bekiált az udvarban állóhoz: „Ne lopjátok itt a napot, hé! Nem halljátok, hogy harangoznak!” Sokszor figyelembe se veszik az ilyen beszédet, máskor így felelnek vissza: „Na, csak hadd húzza! Máma a markába, holnap a nyakába” - ti. a kötél a harangozónak. Tovább beszélgetnek, míg a gazdasszony csatározó hangja meg nem szakítja a diskurálást, mert megunta várni gazduramat az ebéddel, és ugyancsak osztogatja az áldásokat a férje fejére. Sokan egész délelőtt a gyümölcsösben foglalatoskodnak.
Van, aki ahogy elvégzi reggeli dolgait a jószág körül, elindul a határba, megnézegetni az őszi vetését, nincs-e valami hiba benne, a tavaszi vetést pedig azért, hogy kikelt-e? Mert ha nem, úgy az üres helyeket rávetéssel pótolja, hogy bevetetlen ne maradjon egy talpalatnyi föld sem. Ha nincs hiba a vetésben, örömmel megy haza. Néha azonban délután, a feleségével megy ki a határba.
Áprilisban, ahogy az idő nyílik, s a fű kezd zsendülni, amint mondják, „baltával sem lehet azt visszaverni”, kora reggeltől legelteti a borjúját, tehenét utcákon, dűlőutakon, olykor lovát is titokban, mert takarmánya nincs, s így kénytelen vele. Némelyik ügyes ember 10 órára visszahajtja; délután ismét kivezeti. Van, aki a libának csorbókát, csenált, füvet, lúdhúrt, líciumlevelet szed, és kisponyvában, ún. hátalóban viszi haza. Az asszonyok, gyerekek még a máséba is bemerészkednek lucerna- és répalevélért. Vasárnap szokták a tengerikast, sertésólat másik helyre odábbvinni. Reggel összehívja a gazda a komákat meg a szomszédokat, a szállítandó épület nagyságához mérten 10-14 embert. Mindenki hozza a maga vendégrúdját. Kiválasztanak maguk közül egy embert, aki jól tudja irányítani a szállítást, és arra hallgatnak. Ha tetthelyen van az épület, következik az áldomás, és az egyenkénti megköszönés, hogy segítségére voltak. Majd visszaszolgálja, ha soká él.
Áprilisban, húsvét hetében szokták herélni a csikót, borjút, sertést. Legtöbben nagypéntek reggel szeretik ezt végeztetni. Pásztoremberek szokták végezni, egy kis pálinkáért. Előre értesíti a jószág tulajdonosa azt, aki szerinte legjobban ért a heréléshez, hogy nagypénteken korán reggel menjen. A herélő vállalja, de kijelenti, hogy korán nem mehet, mert már hat helyre kell menni, kikötött órára. Lelkére köti a tulajdonosnak, hogy amíg ő oda nem megy, és amíg a herélés meg nem történik, addig ne adjon enni a malacnak. A gazda megfogadja az utasítást, de viszont arra kéri a herélőt, hogy be ne rúgjon addig, amíg hozzá nem kerül, mert akkor nem olyan gondosan csinálja, mintha keveset iszik. A gazda megmondja a feleségének is lefekvés előtt, hogy reggel herélés lesz, tehát készüljön valami harapnivaló a meskárnak, meg egy kis pálinka, jó borsosan. Így van ez a legszegényebb háznál is. Mikor elvégzi a műtétet a herélő, megfogja a malac farkát még fektiben, és addig tartja, míg az fel nem áll magától, majd a hátát veregetvén ezt kívánja: „Tartson meg az Isten, esztendőre egy százast adjanak érted!” A gazda mosolyogva mondja: „Úgy engedje az Isten!” Aztán behívja a szobába, s pálinkával kínálja. Egymásra köszöntés, szerencsekívánás között fogyasztják a pálinkát. Megered a herélő nyelve, elsorolja mennyit herélt évről évre, és dicsekedve emeli ki, hogy az ő keze után még sohasem döglött meg jószág. Az ital annyira beszélteti, alig akar hazamenni.
Negyedévenként az első vasárnap sorba járják a házakat, abból a célból, hogy ki fog-e járni a sertés a következő negyedévben. Ezt rovásnak mondják. Április közepén vagy végén beíratják a községházánál vagy az egyháznál - már akié a legelő - a jószágot, s ezzel együtt a disznót is. A sertésért azonnal ki kell fizetni az egész díjat, darabjáért 13 pengőt, a marha után pedig a felét, darabjáért 6,50 pengőt. A másik felét szeptember hónap közepén kell fizetni. A szarvasmarha addig jár a legelőre, míg a hó le nem esik. A sertés egész éven át mindennap. (A háborús viszonyok a legelőbéreket természetesen egyenlőtlenekké tették.)
Május első vasárnapján megy ki a csorda, néha elsején. Balsán nagypénteken megy ki szoktatóba, ha még nincs is fű. Régebben általában Szent György napján volt a kihajtás.
Május elején érkezik a kaszálás ideje. A kisebb gazdák, mivel egymaguk nem tudnák lekaszálni egy alkalommal a lucernát, úgy segítenek magukon, hogy segítséget hívnak. Meghívja egyik szegény a másikat: „Van egy kis kaszálni valóm. Tudom, hogy hétköznapon nem érkezel, jó lesz vasárnap is, ha segítenél. Majd visszasegítem vagy szekérrel vagy kézi erővel.” A meghívott szomszéd vagy barát azzal a kikötéssel vállalja el, ha nagyon korán mennek, hogy idejében végezhessenek. Meg azután jobban is fogja a kasza a harmatos lucernát. Úgy is történik: meg sem virrad, már vágják a rendet, hajtják egymást a kaszások jó kedvvel, mert a közös munkánál elmaradhatatlan jó zacskó dohány, jó pálinka és jó tarisznya megteszi a hatást, fokozza a munkakedvet.
A következő vasárnap a lekaszált rendeket megforgatják, ha nagyon forró hetet kapott, még akkor össze is gyűjtik. Rendes körülmények között azonban a következő vasárnapra marad. A gyűjtésben már a nők is részt vesznek. Rudasba (6-10 villa széna), vontatóba (2-3 rudas), boglyába (7-9-10 rudas) rakják, kivált, ha esőre áll az idő. Később hazahordják szekéren, és otthon kazalba rakják. Sokszor azzal eltelik egy vasárnap délelőtt, hogy a kazal tetejét megigazítják közös munkával.
A legények is szoktak négyen-öten összeállani és kanálkába (így mondják a kalákát) lucernát vagy füvet mennek kaszálni. Néha muzsikást is visznek, és munka végeztével táncolnak. Az italt az adja, akinek dolgoznak. Tudni kell azt is, hogy a vasárnapi munkások nem mindig tartják számon a munkájukat, szívességből is megteszik. A lusta legény pedig elbújik a szalma- vagy szénakazal tövébe, és ott alussza át az egész vasárnapot.
Ilyen közös munkát kíván a kútágas felállítása, melyhez legalább 6, és a malac megdrótozása, melyhez 3 ember szükséges. Kettő fogja, egy drótozza. A segítőknek egy-két pohár pálinka a jutalma.
Vannak olyan természetű emberek, akik minden vasárnap kimennek a határba, megnézni, hogy fejlődik a vetemény, ezeket határjáróknak hívják. Az élelmesebbje pedig hajtja legelni a jószágot, mert lehet ám olyankor a másén is legeltetni, mikor annak a gazdája szentül, vagyis templomban van.
Vasárnap délutánonként ki szokták ereszteni a malacokat otthon az udvarra, és órákig elgyönyörködnek, hogy milyen szépen fejlődnek. Számítgatják, tervezgetik, melyik lesz jó adóba, melyik csizmára.
Attól az időtől kezdve, hogy a marha kimegy a legelőre, minden két hétben elmegy a tulajdonos megnézni a gulyát, és megsózni a tinókat. Botra akasztva visz a vállán egy abrakostarisznyát, abban van egy kis korpa, két kanál só és egy fatál. Úgy bandukol a legelőre. Ha jókor elindul, mire harangoznak a templomba, itthon is van.
Nehezen várják a jó meleg időt, kivált az öregek, amikor könnyű öltözetben, ingben-gatyában ki lehet álli a kapuba, az utcaelágazásokra vagy a piacra, az ún. köpködőre, ott azután megvitatnak mindent, gazdálkodást, politikát. Délután a fiatal házasemberek meg az idősebb legények összeülnek négyes, hatos csoportokban a hűvösön és kártyáznak. A csapat egyik fele szolga, a másik úr. Hogy ki a szolga, arról lehet megismerni, hogy kalapját leveszi, esetleg fennhagyja, de mellé egy nagy libatollat kénytelen dugni. Mindig a szolga oszt, amíg „fel nem nyer”. A jelvényt addig kell viselni türelmesen.
Régen a legények tavasszal és nyáron kótyáztak. Ebben a játékban a rongyból tekert s az adagoló által az ütő botja elé lökött labdát az utóbbi kiütötte. Ha ez nem sikerült neki, akkor tovább folyt az adogatás. Ha sikerült, a játszók közül az ment az adogató helyére, aki a labdát elkapta. Az adogatóból pedig ütő lett. A legények a lányokkal is játszottak. Legszívesebben a „Hajlik a meggyfá”-t, „Sül a béles”-t és a „Faluhosszá”-t. Újabban kugliznak és kártyáznak pénzre, közben szeszes italt isznak.
Az asszonyok pedig a kapuba kiülnek, és a járókelőket nézegetik, szólják, szapulják, a friss pletykát adják szájról szájra, a fiatalokat házasítják, a megkötendő házasságokat bontják szét. Közben pattogatott kukoricát szemelgetnek. Manapság azonban már inkább napraforgómagot, s annak héjával rondítják be az utcát. A betegeket is vasárnap délután szokták meglátogatni, mert hétköznap nem érnek rá.
Itt említem meg a nyiratkozást is, mely ugyan nemcsak tavasszal, de egész évben minden harmadik-negyedik vasárnap elkövetkezik, mert akkorra annyira megnő, hogy szégyenkezve megy emberek elé a nagyhajú, de teher magának is. Rendszerint minden utcában van egy olyan ügyes ember, aki tud nyírni. Ezt szokták meglepni egyszerre négyen-öten is. A nyiratkozók egy deci pálinkát vagy egypár szivart visznek a kinevezett borbélynak, aki mire elvégzi a nyírást, rendesen be is rúg a pálinkától. Néha annyian vannak a nyírásra járók, hogy ebédelni is alig érkezik a borbély úr. S mikor az ő haját kellene levágni, nincs senki, aki megnyírja.
Legkevesebb elfoglaltsága van júniusban, amikor még van mit enni a csordának; ekkor is van kaszálás, betakarítás, nyiratkozás. Június elején kapálják a tengerit, június végén töltögetik. E hónapban még ha délelőtt mennek is istentiszteletre, délután üres a templom, a szőlőben van mindenki.
Nyáron aratáskor, szorgos munka idején, nem nagyon ünneplik meg a vasárnapot, hanem dolgoznak a mezőn. Komoly mezei munkánál az a rossz ember, aki nem a munkába megy, hanem a templomba. Ilyenkor restellnek otthon ülni, még aludni is. Csak az öregek s a fiatalabb szenteskedők, naplopók, munkakerülők mennek a templomba. A szerszámot rendesen eldugják kint a mezőn, hogy ne vigyék végig a falun, mert megszólják az emberek. A földdel bírók közt is sok van, aki kepét vállal, s ha a maga kis terményét nem tudja előbb learatni, mint ahogy a gazda kiállítja, akkor arra időt csak vasárnap szakíthat. Az ilyen kisföldű kepések összeállnak; és előbb az egyikét, majd a másikét teszik rendbe. Nagyon ügyelnek arra, hogy az étkezésnél hiány ne legyen. Kitesz magáért mindegyik, már csak azért is, hogy a másik valamikor azt ne mondhassa: „Egyszer dolgoztam neked, akkor sem tudtál eleget adni!” Mindegyik azzal tartja, hogy „nincs huncutabb a szegény embernél”. Mert odahaza akárhogy él, az nem számít, de ha valahol dolgozik, azt szeretné, ha lakodalmat csinálnának a részére. Az is bizonyos, hogy a telhetetlen akkor is panaszkodna, ha mannát kapna.
A gazda is rendszerint vasárnap hordja be a keperészt, mert hétköznap szántással, hordással van elfoglalva. Már hajnalban odaparancsolja a kepést. Ilyenkor a kepés látja el a gazdát pálinkával, früstökkel, ebéddel, a marháját takarmánnyal. A gazda tartozik a részt behordani oda, ahova a kepés óhajtja.
Aratás közben fialják a tengerit: a tengeri fiókot meg a meddő tengerit kiszedik a tehénkének.
Vasárnap szokták összekaparni az elhullott gabonaszálakat, és a kaparékot este kötik fel.
A kaszálás, lucernagyűjtés, mivel a renden már vonult a lucerna, továbbá az összerakás; nyáron is éppen úgy vasárnapi munka, mint tavasszal. Úgyszintén a takarmány hazahordás és a kazalba rakás is.

Kiss Lajos: Vásárhelyi hétköznapok. Bp.: Magvető, 1958., 301-305.