Barsi Ernő: Munkához kapcsolódó szokások, hiedelmek

Bár a falu lakóinak túlnyomó többsége szántó-vető ember volt, mégis igen kevés szokás és hiedelem fűződik az ekéhez és szántáshoz. Általános szokás volt, hogy amikor az emberek a szántáshoz kezdettek, megemelték a kalapjukat és ezt mondták: „Uram Jézus, segíts!” Szántás közben teljes odaadással dolgoztak. Révész Borbála emlegeti, hogy az ő édesapja mikor szántani ment, „eltëtte a pipáját. Csak akkor gyújtott rá, ha közbe kifogta a lovat, oszt’ pihenőbe vót.”
Már sokkal több szokás és hiedelem fűződik a vetés munkájához. Úgy tartották Sályban, hogy gabonafélét vetni a férfiak dolga. Az asszonyok csak kendert, meg aprómagot vetettek. A vetés megkezdésénél is, miként a szántásnál azt mondták: „Uram Jézus, segíjj!” Ugy tartották, hogy üres napokon, amikor  nincsen hold, vagy újholdkor nem jó vetni. Legjobb akkor, mikor telihold van (Dudás Gábor 1904). Molnár Borbála (1888) szerint a kendert ezelőtt „csonka hétën vetëtték. Csonka hét áldozócsürtörtök hetén vót.”
„A kendër vetésénél nem szabad beszélni. Ëdësapám, Dudás Nagy nagy embër vót (nagyon jó barát volt) Emődi Samu bácsival. Ëgyszër elmëntek kendërt vetni. Csak nézi édësapám, hogy miér’ nem szól hozzá egész idő alatt ëgy árva szót sëm Emődi Samu bácsi. Később oszt’ mëgkérdëzte tőle, mi vót az oka, hogy hozzá së szólt. Csodálkozva nézëtt rá Samu bácsi és azt mondta: Hát nem tudta komám uram, hogy a kendërmag vetésekor nem szabad beszélni, mert akkor kiëszi a vereb.” Azt is beszélte Dudás Gábor, hogy a felesége szerint kendërmag vetéskor tojást kell sütni, mert akkor nem lepi el a kendert a folyóka. „Mikor a kendërmagot vetëttük, az én asszonyom csak mezítláb hagyta vetni. Lë këllëtt vetni a csizsmámat.”
Horváth Jánosné úgy hallotta, hogy a mákot is szótlanul kell vetni, különben pondrós lesz. Révész Borbála úgy tudja, hogy a mák vetésénél kívánatos a szótlanság, mert csak így lesz nagyfejű a mák. Molnár Borbála szerint a mákot addig jó vetni, míg a béka meg nem szólal. Ha később vetik, akkor pondrós lesz. A békát is addig kell megfogni, míg meg nem szólal. Akkor annak a csontjával ki lehet nyitni az erős zárat is. A hangyák leszedik a csontjáról a húst, akkor az ember kinyithat vele minden zárat.
Az uborka, meg a tokmagot Márk napján kell elvetni. A kukoricát meg április középső péntekjén: üszkös pénteken kell elültetni.
Molnár Borbála szerint „mikor a krumplit ültették, akkor az asszony vagy az embër lëült a fődnek a végibe és odaverte a fenekit a fődhöz, hogy akkora lëgyën a krumpli is. Mikor tököt ültettek, akkor mëg mindën bokorra ráültek, hogy olyan nagy tök lëgyën.” Általában úgy tartották, hogy a vetéshez komoly, csendes magatartás illik. „Mikor az embërëk vetëttek, nem néztek széjjel, së nem beszélgettek, së nem nevetgérëztek, csak mindënki a maga csëndësségébe vetëtt.”
A trágyának gyógyító és rontáselhárító erőt tulajdonítottak. Törésre, dagadt kézre, lábra, gyűlésre tehentrágyát raktak. Rongyra rákenték és ráborították a beteg testrészére. Ganajjal állították el a vérzést (pl. pióca levevés után ha nem akart elállni). Orrvérzéskor is meleg lóganajt kötöttek a beteg tarkójára, hogy elálljon a vére.
A tehén ellésekor a mását, pokláját (placenta) a trágyadombba ásták el. Még követ is raktak rá, hogy a kutya el ne vihesse, mert akkor elviszi a tehén hasznát.
A trágyának boszorkányrontást elhárító szerepéről is sok történetet beszélnek a faluban. Dudás Gábor is úgy hallotta, hogy ha megrontották a tehenet, „akkor ëgy szélkébe friss marhaganajt këllëtt tënni, aztán fël këllëtt akasztani a kéménybe, s egész nap füstöltek alatta. Oszt’ aki mëgrontotta a tehenet, annak aznap oda këll jönni. Édësapám emlëgette, hogy a be is teljesëdëtt.”
A katolikus gazdáknál április utolsó vasárnapján, Márk napja közelében volt szokásban a búzaszentelés. „Kivonult a nép ilyenkor - mondja Rácz Károly (1890) - processzióval egy búzaföldre. Általában oda, ahol legközelebb találtak búzavetést. A processzió elejin a kërësztet vitték, azután a lobogókat. Kettőt vagy néha négyet. Legényëk vitték. Azután iskolás gyerëkëk követkëztek úgy, hogy két lobogót előttük, kettőt mögöttük vittek. A gyerëkëk után ment a plébános, aztán a férfiak, s utánuk a nők. A plébánoson nem misemondó ruha vót, hanem palást. Menőbe is, gyövőbe is énekëltünk. Kifelé mënet a litániát, hazafele mëg az Atya, Fiú, Szentlélek kezdetű búzaszëntëlő énekët. Mikor mëgérkëztünk a fődhöz, a pap latinul énekëlt, a kántor ráfelelt. Azután először kelet felé, azután dél, majd nyugat és észak felé, mind a négy égtáj felé fordulva elénekëlt ëgy-ëgy részt a Szentírásból. Mëghintëtte szëntëltvízzel a búzát a világ négy tája felé. A népből mindënki szakított pár szálat a szëntëlt búzábul, beletëtte az imakönyvébe. Aztán visszavonult a nép a tëmplomba. Ott elénekeltük a hálaénekët. Ezzel vége vót a búzaszëntëlésnek.”
Gazdag szokásanyag fűződött a legnagyobb közösségi munkához, az aratáshoz. Mikor hétfőn hajnalban felállt az arató csapat a tábla végében, az emberek leemelték a kalapjukat. Az aratógazda mondott egy fohászt: „Uram Jézus, én Istenëm segíts!”, vagy „Uram Jézus, én Istenëm, hálát adunk, hogy el hagytad érni az aratást. Segíts mëg bennünket”. Mező Györgyné is úgy emlékezett az aratás megkezdésére, hogy akkor az emberek a tábla szélénél letették a kaszát. Levették a kalapjukat s a kaszanyélre tették. Akkor az aratógazda, Tóth Károly ezt mondta: „Lëgyën hála a jó Istennek, hogy elértük az aratást. Adjon hozzá az Isten erőt, egészséget, a csapatunkba szeretetët, hogy a mi csapatunkba sëmmi hiány në lëgyën. Në lëgyën sëmmi csörrenés. Kedves arató társak, adjunk érte hálát a jó Istennek, imádkozzuk el a Miatyánkot.” Mikor elimádkozták a többségében református aratók, elénekelték az aratási éneket: „Vígak e föld lakosai…” (Ha többségében katolikusok voltak, akkor a „Hozzád fohászkodom én édes Istenem” kezdetű éneket.) Utána az arató gazda azt mondta: „Adjon Isten erőt, egészségët, békességët!” Az aratócsapat pedig rámondta: „Ugy engedje a jó Isten!” Volt úgy is, hogy az aratás megkezdése előtt a Himnuszt énekelték. Ez a kezdés mindenkiben ünnepi hangulatot keltett. Özv. Nagy Mátyásné még 84 évesen is így beszélt róla: „A mostani nép mëgkönnyezné azt a hangulatot, ami akkor vót!”
Mikor elhangzott az éneklés, az arató gazda végignézett a csapaton, s ha voltak a csapatban olyanok, akik először arattak, így szólt: Embërëk mëg jányok! Itt idegënyëk is vannak köztünk. Ide két csëndőrt kell rendëlni, mëg ëgy bírót. El këll fogni őket.” Akkor választottak két „csendőrt”, kezükbe adtak egy-egy gereblyét: ez volt a fegyver. Aztán a csendőrök elkezdték kergetni az első aratókat. Volt, aki erősködött, hogy őt nem fogják el. Azért a végén mindig elfogták az első aratókat. Összekötötték a kezüket szalmakötéllel. Igy voltak bevasalva. Rabok lettek. Odavitték őket a „bíró” elé. „Mire büntessük őket?” - kérdezték a csendőrök. Azt mondja a bíró: „Hárman vannak, hát hárman fizessenek 5 liter bort.” „Az kevés lesz.” - válaszolták a csendőrök. Igy alkudtak aztán a büntetés mértékén. A végén aztán megegyeztek fejenként két liter borban. Ha lány is volt köztük, annak meg cukrot kellett vennie a többi félszámosoknak vagy valami édes pálinkát. Mikor megígérték a büntetés kifizetését, vagy olyan is akadt, aki már előre odakészítette, akkor levágták a kezükről a szalmakötelet, s „fel voltak szabadítva”. Most már ők is arathattak. Nótaszóval álltak hát be a munkába.
A kasza és az arató szerszámok varázsolásáról már nem tudnak Sályban. Csupán azt hallotta a régiektől a ma 60 év körüli korosztály, hogy a kaszát nem szabad előre megfenni, csak akkor, amikor a munkát elkezdik vele. Horváth Bertalan (1922) úgy hallotta, hogy „a kaszát nem feni mëg az embër, mikor nem kaszál vele, mert ódalba pisálja az ördög. Csak mikor munkához lát, akkor feni mëg.”
Aratás közben mindenkinek vigyáznia kellett a zsebkendőjére, sarlójára, hogy el ne veszítse, vagy el ne dugja valaki, mert ebből is bonyodalom lett. Az ilyen „elveszett” tárgyakat odaadták az aratógazdának. Mikor aztán eljött az ebédszünet, az arató gazda énekelve kérdezte:

Kinek veszëtt valami,
Kinek veszëtt valami?
Apja-anyja keresi,
Szénvonóval kergeti.

(Dallama: mmrr dd r)

Aztán felmutatta a tárgyat, melyet a gazdájának el kellett vállalnia. A bíró pedig kiszabta a büntetést: hányat kell rácsapni. Akkor búzakötelet csináltak, a bűnösnek le kellett feküdnie egy kéve búzára, mint valaha a jobbágynak a deresre, s a búzakötéllel megcsapták. A csapat jó derült rajta, a bűnös pedig megkapta a holmiját.
Az aratók a földre kimenő uraságot vagy a gazdát mëgkötötték. Mikor látták, hogy közeledik, a lányok gyorsan csokrot készítettek búzakalászból, búzavirágból, pipacsból vagy földimogyoró virágból és azzal körülkötötték a karját. A megkötésért ajándékot kellett adni nemcsak a megkötőnek, hanem minden aratónak. Aratás végeztével az uraság kepései búzakoszorót kötöttek, mely korona alakú volt, s az alján fegyegők lógtak. Két gereblyére tették, s két leány vitte felváltva két fiúval. Előttük a kepésgazda ment, utánuk a kaszások, majd a lányok, asszonyok, legények következtek. De kísérte a menetet a falu apraja-nagyja is. Két oldalt ott volt a sok bámészkodó gyerek. A menet a kepésgazda házától az uraság kastélyáig aratásról szóló dalokat énekelt. Mikor beértek a kastélyba, elcsendesedtek. A kepésgazda beköszöntőt mondott ilyenféle szavakkal: „Jó napot kívánunk, erőt – egészségët! Hála Istennek, az Ur segítségével bevégeztük az aratást. Lëgyën hála és dicsőség urunk Istenünknek. Az ő segítségével haladhattunk csak a munkánkban, melyet szërëncsésen bevégeztünk. Nagyságos urunknak pedig kívánunk sok erőt-egészséget, hosszú életët. Isten éltesse sokáig, hogy sok szëgény embërnek tudjon kënyeret adni.” - Nagyon köszönöm és átveszem a koszorút - volt rá a felelet. Utána elénekelték a Himnuszt. Aztán az aratás megkezdésekor énekelt egyházi énekek is elhangzottak. A báró kepései inkább reformátusok voltak, azok a XC. zsoltár 1. versét is elénekelték. Tebenned bíztunk eleitől fogva… A koszorú átadása után a bárónál a férfiak bort, az asszonyok, lányok meg kendőt kaptak, melyet kepekendőnek neveztek. Utána mindig bált rendeztek.
A falu életében évszázadokon át kiemelkedő szerepe volt a fonónak. Már Négyesi Szepessy János 1711-ből fennmaradt nyilatkozata egy malommal hajtott Törőt említ, mely nagy arányú kenderfeldolgozásra vall. A fonóval foglalkoznak az 1751-ből származó és 1791-ben felújított ref. egyházi jegyzőkönyvek is, melynek szövegét a történelmi részben idéztünk. Sályban a fonók még a második világháború után is megvoltak. Csak akkor szüntek meg, mikor 1957-ben a falu termelőszövetkezeti község lett és nem volt többé lehetőség a kendertermelésre. A második világháború előtti években mintegy 12 fonóház gyűjtötte össze Sályban a fonó asszonyokat-leányokat. A következő helyeken volt fonó: Dudás Gábor, Elek Józsefné, Farkas Sándor, Fekete Julianna, Kovács János, Mészáros Gáborné, Penger Jánosné, L. Tóth István, Tóth L. Károly, Török József, Varga Dániel és Vitányi József házánál. Egy-egy háznál 10-13-an is összegyűltek, ahányan csak befértek. A fonás idejére még a felesleges bútordarabokat is kivitték, hogy többen férjenek el. A fonók összetételében nem volt sem vagyoni, sem korosztály szerinti elkülönülés. Minthogy a fonókat a legények is meglátogatták, a munka mellett kb. 200-250 ember téli szórakozását biztosították, s egyben alkalmat adtak a két nembeli fiatalság találkozására is. Ha a falu művelődési háza ma zsúfolásig megtelik, akkor sem fér el benne több 180 főnél. A fonóházban való részvételért nem kért fizetséget a ház gazdája, gazdasszonya, csupán 1/2 vagy 1 liter petróleumot adtak a résztvevők hetenkint a világításra, meg végzéskor sütött mindenki pampuszkát (fánkot), kirakta az asztalra, s bort is tett mellé. Ami az áldomás után megmaradt, otthagyták a gazdának.
Lajos Árpád teljes részletességgel írta le a borsodi fonót nemcsak mint régi munkamódot, hanem mint népszokást is. Adattárában tekintélyes sályi anyagot is közöl: 11 dalt, 5 találós kérdést 1 mesét, 5 játékot és a sályi fonók kivételes  tehetségű mókamesterének, Molnár Borbálának (1889) szájából a paszulykázás (maskarázás) részletes és ízes elbeszélését . Ő volt a lelke az 1967. március 30-án tartott utolsó sályi fonóházi estének is. Ezen az estén a régi fonók mozzanataiból, játékos szokásaiból a következőket elevenítették fel:
A lányok guzsalyakkal felszerelve együttesen érkeztek meg sötétedéskor a fonóházba. Utána elmentek tepsit verni a hiányzók ablaka alá, figyelmeztetésül, hogy jönni kell a fonóba. Mikor visszajöttek, fonni kezdtek. Közben egyre csak lestek kifelé az ablakon, hogy jönnek-e már a legények? Est harangszókor azok is megérkeztek csapatostól a fonóházhoz. Dalolva, hiszen a kocsmából vagy valamelyik pincéből jöttek. Először nem mentek be, hanem csak leskelődtek az ablakon befelé. De a lányok énekére:

Nem dalolok már én nagyon,
Mert kihallik az ablakon.
Három legény ott hallgatja,
Fagyjon oda az ajaka!

nem lehetett mást tenni, mint bejönni. Köszöntek, s leültek a lányok mellé az előre odakészített kisszékekre. Beszélgetés közben aztán igyekeztek a lányokkal leejtetni az orsót és elkapni, mert azt csókkal kellett kiváltani. Egy idősebb asszony volt rendszerint a bíró, az szabta ki, hogy hány pár csók az ára. Aztán ment a fonás. Közben daloltak, párosítók, balladák, házasságtréfáló dalok, találós kérdések, mesék hangzottak el. Majd jöttek a paszulykák (maskarák, Észak-Borsodban pacurka, paszurka, a közeli Cserépváralján meg Tardon mamusz volt a nevük). Két leány házaspárnak öltözött, mint Tönkrement báró és báróné mutatkoztak be és mókáztak a fonóbeliekkel. Majd szamárháton, azaz két egymásnak háttal álló, derékban meghajolt, baturuhával letakart menyecske hátán pípás, hosszúhajú ember „lovagolt be” (Molnár Borbála) nagy derültséget keltve. Ijesztgette a fonókat, mókázott velük, s közben botjával oda-oda sózott a szamarának. Távozása után ismét fontak, de hogy el ne álmosodjanak, következett a párválasztós „Kútba estem” játék. Majd bevezették a „Katát”. Megszemélyesítője megfordítva helyezkedett el. Lábával mozgatta a magára vett Kata-fejet, kezével meg a lábát. Párbeszéd, kötekedés után meg is táncoltatták a „fejen álló” Katát, s jót mulattak rajta. Ismét fonás, közben ének, mese meg tréfák következtek. Természetesen megtárgyalták a falu ügyes-bajos dolgait is. Jaj volt annak, aki ilyen helyeken szóba került. Mikor már nagyon elálmosodtak, következett a csizmaszárazás. Két leány lefeküdt egymás mellé „fejtől-lábtól”. Mikor az egyik felemelte a lábát, a másik ezalatt felült, s a kezében tartott rossz csizmaszárral odasózott társa ülepére. Aztán ő feküdt vissza, emelte fel a lábát, s a másik ült fel és ütött oda neki. Persze mindezt gyorsan kellett csinálni, s nem kevés testmozgással járt! Ugyancsak „felébredt” tőle az elálmosodott. No de ennek is csók volt a vége, mert a csizmaszárazó lányokat megcsókolták a legények.
Így szórakoztak, meg fontak úgy este 11 óráig. Aztán tánccal fejezték be az estét.

Barsi Ernő: Sály. Egy bükkalji falu a hagyományos gazdálkodás idején. Miskolc: Herman Ottó Múzeum, 1987., 141-145.