Zsigmond József - Palkó Attila: Sorozás és rukkolás

A férfiak életében ma is igen jelentős eseménynek számít a katonai szolgálat. A sorozással és rukkolással kapcsolatban Magyarón is kialakultak és hagyományossá váltak bizonyos szokások, amelyek – az időközönként bekövetkezett változásokkal – ma is megvannak.¹
Továbbá említésre méltó az a tény is, hogy a sorozás és a katonaság is a vásárba járás mellett lehetőséget nyújt arra, hogy a falu folklórja, szokásrendszere külső hatásra módosuljon. Már a sorozáson s még inkább a kaszárnyában a fiatalság más vidékről jött fiatalokkal találkozik, illetve van együtt, s így egymás szokásait, dalait és általában hagyományait kölcsönösen megismerik. Hazatérve, ezeket részben meghonosítják, különösképpen a népdalokat, katonadalokat. Ily módon a falu hagyományos folklórkincse emberöltőnként gazdagodik.

Katonának el kell menni…

Rendszerint már a sorozás előtti héten minden sorköteles ifjú a faluban szokott tartózkodni, és készül a sar alá. Bár a század elején felépült a Maros menti vasútvonal, mégis a hatvanas évek előtt a tizenhat kilométerre levő Szászrégenbe lovas szekerekkel szoktak sorozásra menni. A felbokrétázott lovas szekereken szalaggal díszített pálinkás üvegekkel, nótaszóval hangulatosabb, szabadabb volt az utazás. Ilyenkor magukkal vitték a kedvelt zenészeket, a bandát is. Egész úton tartó nótaszóval érkeztek a régeni bálházhoz, ahol a sorozás rendszerint történni szokott. Odaérkezéskor szokták énekelni a „Szászrégeni sorzóházra süt a nap,/Megérkeztek a sorozó tiszt urak./Életemnek a legszebbik, ej, haja, korában,/Beléptem a vizitáló szobába” kezdetű sorozási dalt (lásd: Magyaró énekes népzenéje című kötetben a 39. sz. régi stílusú dalt).
Sorozás után összegyűltek a bálház előtti régi piactéren, kalapjukba feltűzték a szép recézéssel összehajtogatott sorozócédulát, annak jeléül, hogy attól kezdve a bevonás napjáig reguták. Elmentek a közeli fényképészhez, és reguta-csoportképet készíttettek. Ezután újra elindult a szekeres menet, ki a magyarrégeni Szűk utcán, a Maros mentén hazafelé, hangos nótaszóval. Ilyenkor sorra kerültek a régi szép sorozási dalok, közülük a „Szászrégeni sorzóterem föl van virágozva…” (lásd: MÉN, 204. sz. ének), valamint a „Sírhatsz, babám, eleget…” (MÉN, 220. sz.) és a „Mikor engem soroztak…” kezdetűek az elsők között.

A magyari faluvégén…

Messziről visszhangzó nótaszó hirdette a falu népének: megérkeztek a besorozott reguták. Ekkor már az alsó faluvégen nyüzsgött a várakozó tömeg. Ott voltak a faluban tartózkodó ifjabb legények is regutakomáik fogadására. Mindenki leszállt a szekerekről, és az út teljes szélességét átfogó sorokba összeölelkezve, lassú léptekkel indultak felfelé a falu főutcáján. Már induláskor énekelni kezdték az évszázadok óta ismert falu nótáját. Ezt a nagyon régi és csak e környéken (Magyarón, Disznajón, Holtmaroson és a Magyaró községhez tartozó Fickón) ismert népdalt emberemlékezet óta a falu nótájának nevezik és tartják. (Lásd: MÉN, 61. sz.) A panaszos hangú, őszinte emberi szavak a régi katonaélet keserves emlékeit idézik; azokat a szomorú időket juttatják eszünkbe, amikor a jobbágylegényeket még „kötéllel verbuválták”. A falu nótája tehát évszázadokra visszamenő szokást örökít meg.
A szöveg és a hiteles dokumentumok alapján nem nehéz megeleveníteni a régi idők katonáskodását, amelyet a háborúk okozta nehézségeken kívül még a kíméletlen bánásmód is súlyosbított. Hogy ez milyen lehetett másfél vagy két évszázaddal ezelőtt, hűen tükrözi az Erdélyi Főkormányszék 1797. És 1823. évi rendelete, melyeket a vármegyének küldött, hogy a nép körében kihirdessék.²
A régi idők egyik legszomorúbb emléke az erőszakos besorozáshoz fűződik. A XVIII. század második és a múlt század első felében az osztrák hadvezetőség békeidőben önkéntes jelentkezés alapján, ún. verbuválással toborozta a katonákat. Ha azonban így nem telt ki a létszám, akkor az erőszakos katonafogáshoz, az akkor néven „tyroztatáshoz” folyamodott. Ilyenkor a vármegye falvaira kirótták a besorozandó ifjak létszámát, amelyet a helybeli nemesség jobbágyainak arányában osztották szét. A jobbágylegény kijelölését földbirtokos ura, a nemes végezte, aki a legtöbb esetben a legszegényebb és legnyomorultabb jobbágylegényeit vagy családos embereit küldte el katonának. Ezeket nevezték tyroknak (tiro). A kolozsvári Állami Levéltárban őrzött Protocollumból megtudjuk, hogy az 1830-31. évben Magyaróról két év alatt három ízben, összesen 18 jobbágyot soroztak be erőszakosan. Ezeket előre kijelölt időpontban, éjnek idején fogták el a hatóság emberei. Ha valamelyik jobbágy megneszelte és kereket oldott, helyette testvérét vagy legközelebbi rokonait fogták el. Így pl. az 1830-as lajstrom megjegyzés-rovatában feltünteti, hogy „Lovász András nevű tyrot elszalasztván, … - helyette rokonát, Vajda Györgyöt fogták el - … aki csak úgy bocsáttatik el, hogy kezest állítson, hogyha 30 napig Lovász Andrást előkeríti, őtet előadják, mely esetben bevétetik”.³
Érthető, ha a még zsenge, élettapasztalat nélküli ifjú, akit kiragadtak a családi tűzhely és a falusi közösség védőszárnya alól, bizony szorongva, kétségbeesetten tekintett reménytelen sorsa elé. Az elválás számára is kínos és szívszaggató: megkell válnia szüleitől, kedvesétől és játszópajtásaitól. El kell búcsúznia – és senki sem tudhatja, nem véglegesen-e – a szülőföldtől, amelyhez a legszebb emlékek fűzték. Az ének befejező soraiban ezért kéri anyját bánatos komorsággal: „Sirass anyám, ne hagyj másra,/Mert ma siratsz utoljára.”
Menet közben az énekkezdők mindig váltakoznak, aszerint, hogy kinek a szülőháza vagy kedvesének háza közelébe ér a menet. Minden reguta két esetben is éneket kezd: szülőháza táján az édesanyjával, kedves háza közelében a vele kapcsolatos szövegrészekkel. Ebből következik, hogy a szöveg sorrendjét nem tartják be, sőt többszöri ismétlések is előfordulnak. A dallam véget nem érő füzér, láncszerűen visszhangzik végig az egész falun az Alszegtől a Felszegig. A szívhez szóló dallamok sok könnyet csalnak ki az édesanyák és a kapufélfák mögött leselkedő lányok szeméből.
Vacsora után kezdődött az elmaradhatatlan regutatánc, amelyre minden reguta meghívta választottját. A tánc előtt elmentek a lányos házhoz, és szüleitől táncba kérték a leányt. Ez alkalommal a leányok felszalagozták a regutalegény kalapját, és a kétujjnyi széles piros-kék szalagokat feltűzdelték színes csillogó brossokkal (amit helyileg tűnek neveznek). A párosan érkezők csaknem egész este együtt táncoltak. Ezeken a regutatáncokon leginkább a lassúnak nevezett népi táncot járták, főleg a falu nótája dallamára, és a legények hangosan énekeltek tánc közben. Az énekkezdő ezúttal a zenekar, a táncoló legények pedig kórusban éneklik a szövegsorokat kétszeri ismétléssel.
A hatvanas évek óta lovas szekér helyett vonaton mennek, és ugyanúgy jönnek vissza a besorozott reguták. Így a falu nótáját éneklő reguták menete a Felszegen levő vasútállomástól halad végig a falun, le az Alszegig. Kíséretükbe szegődnek a várakozó szülők, testvérek, rokonok, valamint az otthon tartózkodó legények és leányok. A menetet a gyermekek vidám hada zárja. A csaknem lakodalmi menethez hasonlító népes tömeg sokkal látványosabb, mint régen volt. Gyűjtőmunkánk során – 1973. október 9-én – szemtanúként meggyőződhettünk mindezekről.
Minden besorozott reguta házánál ünnepi vacsorát rendeznek, amelyen részt vesznek az elsőfokú rokonok, keresztszülők, barátok és a legény kedvese. Utána mindannyian együtt mennek a hajnalig tartó regutatáncba. Regutatánc régente csak egyszer volt, a sorozás napján vagy esetleg a következő vasárnapon. Mostanság három alkalommal rendeznek: a sorozás előtti vasárnapon, a sorozás estéjén és az azt követő vasárnapon. Pántlika helyett ma már csillogó brossokkal készítenek bokrétát a leányok, és azt tűzik a legények kalapjára. A regutakalapra tett pántlikát – úgyszintén a bokrétát is – a harmincas évek derekáig a kalap jobb oldalán viselték; a harmincas évek második felétől a kalap bal oldalára került, az utóbbi évtizedekben pedig a kalap hátulján viselik.
Hullnak már a falevelek…
Gyorsan eltelik a nyár, és közeledik az ősz, megérkeznek a behívólevek. Bevonulás előtti napon a reguta sorra fölkeresi a rokonokat, keresztszülőket, nagyszülőket és elbúcsúzik tőlük. Ez alkalommal pénzt is szoktak adni azok, akik nem szándékoznak, vagy valamilyen oknál fogva nem kísérhetik ki a vasútállomásra. Azonban a közeli rokonok, keresztszülők és szomszédok a berukkolás napján, indulás előtt rendszerint össze szoktak gyűlni az egyén szülőházánál, és annak szüleivel együttesen kísérték ki a vasútállomásra, amikor pénzt is szoktak adni. Ezeknek majd egy-két ízben levelet is írt a katona, az első időben, de állandó levelezést csak a legközelebbi hozzátartozókkal: szülőkkel és testvérekkel folytattak, próza szövegezésben. Verses levelezés csakis a fiúk és leányok között szokott lenni.
A bevonulás előtti napon szokták tartani a búcsúzó katonatáncot. Ekkor is inkább a lassút táncolják, hangos nótaszóval. Az első pár lassú táncot rendszerint a következő dallal kezdik: „Gyászbehívólevelem megkaptam,/Könnyes szemmel végig felolvastam./Az van írva mind a négy sarkára:/Árván maradsz, babám, nemsokára.”
Sorra kerülnek olyan katonadalok is, amelyek a régi idők szomorú emlékeit idézik, mint pl.: „Erdő, erdő, erdő, be szép kerek erdő,/Közepében van egy gyásztemető./Bárcsak engem is oda-odatemetnének,/Hogy engemet katonának ne vinnének.” A tánc vége felé kerül sor a falu nótájára, amelyet ugyancsak tánc közben énekelnek, de ezúttal leginkább a berukkolással kapcsolatos, búcsúzkodó szövegrészeket éneklik a zenekar kezdésére, kétszeri szövegismétléssel.
E tánc jellegzetessége, hogy majdnem az egész falu népét foglalkoztatja. Az asszonyok újságolják egymásnak, hogy melyik berukkoló legény marasztotta meg a szeretőjét. A marasztolás azt jelenti, hogy a bevonuló legény, aki szeretőjét feleségül szándékszik venni, megkéri és szóbeli mátkaságra lépnek, gyűrűváltás nélkül. A szülők mindkét részről megegyeznek abban, hogy a leány megvárja, amíg a legény leszerel, viszont a legény, miután leszerel, feleségül veszi a lányt. Ez a kétoldali megegyezés kölcsönös kötelezettséggel és egymás iránti hűséggel jár.
A reggelik tartó táncmulatság után a legények a bevonulás napján már délelőtt egybegyűlnek a falu alsó részén lakó berukkoló legény házánál. Innen indulva, ugyanúgy, ahogy a sorozásról érkeztek, utca szélességű sorokban összeölelkezve éneklik a falu nótáját, ezúttal inkább a berukkolással kapcsolatos szövegrészeket. A lassan haladó legénysereg meg a kísérő gyermekhad mögé csatlakozik a rokonok, barátok és hozzátartozók sokasága, és így kísérik a menetet a falu felső részén levő vasútállomásig. Az állomás mögötti térségen a legények és leányok összeölelkezve nagy kört alkotnak, amelynek közepén a zenekar húzza, és ők éneklik a szebbnél szebb, berukkolással kapcsolatos dalokat. Utolsónak szokták énekelni az „Ebből a faluból nékem ki kell menni” kezdetűt (lásd: RMN, 332. sz.). Elindul a vonat és elviszi a berukkolókat. A következő évben, amikor újabb korosztály kerül a sorozóbizottság elé, újra felhangzik a falu nótája.⁴ És ez így megy nemzedékről nemzedékre.

Szász Mihály Istváné Szász Ferenc Minya (1892-1974);
Varga István Jánosé (1894-1982);
özv. Palkó Andrásné Ráczszűcs Borbély Katalin (1892-1972);
özv. Zsigmond Józsefné Marci László Krisztina Cárá  (1897-1974);
Ördög Jánosné Szász Rozália Honvéd (1926-);
Ördög József Pénztárnok (1930-).

Jegyzetek

¹ A szokásvizsgálatok figyelmét mindeddig elkerülte ez a szokáskör, lévén – viszonylag – újabb eredetű. Sok részletében megegyező leírását lásd Scres, 420-422.
Érdemes felfigyelni a szokáselemek A. van Genepp étmeneti rítus-elméletébe való beilleszthetőségére. Eszerint az emberi élet fordulóihoz (születés, házasság, temetés) kapcsolódó szokások három mozzanata az elválasztás, eltávolítás és a beépítés. Mindhárom arra hivatott, hogy a közösség életében bekövetkező módosulást előkészítse, feloldja. Ilyen szempontból szemlélhetjük egységben a sorozás és rukkolás közötti idő rukkolás-mozzanatát, részleteiben pedig a sorozást és a rukkolást. (Fejős, 410).
² Állami Levéltár, Kolozsvár: Erdélyi Főkormányszék 1797. évi 250. sz. rendelete, Torda vm. Protocollumai, melyből megtudjuk, hogy a Királyi Főigazgató Tanács is panaszkodik: „…hogy a mostani katona állításkor igen felesen vetemedtek, hogy készek voltak újokat elvágni s magukat eszerint megtsonkítani, tsak hogy az által magokat a katonaságtól menté tehessék. Mivel pedig ezen rossz, el hallgatván, hogy ez a maga megtsonkítása következéseibe az egész Hazának nagy kárára vagyon, magával a természettel is és annak törvényeivel is ellenkezik, és most már úgy annyira szokásba ment, hogy a köznépnél majd már meg is rögződött, és attól is méltán lehet tartani, hogy magok az anyák is tsak, hogy magzatjokat a katonaságtól az által jövendőre megmenthessék, vak indulatjokból elragadván, gyermekeiket még tsetsemő korokban megtsonkítják, ujjaikat elvágván, vagy kifatsarván félszegé teszik.”
Az 1823. évi 12.479. sz. rendelettel már életbe is léptették a büntetéseket. Ennek értelmében Őfelsége utasítására „Az ilyetén magokat meg tsonkító személyek… ha fegyver hordozásra az által alkalmatlanokká tétettek volna, háborús időben az ágyúk, vagy a tábori társzekerek mellé aplicáltassanak, békesség idején pedig tíz esztendei rabságra ítéltessenek.” Nem nehéz kitalálni, hogy az öncsonkítások oka a háborútól való rettegésen kívül az a hallatlanul kegyetlen, brutális bánásmód is, amelyben a katonákat részesítették. A katonai büntetések közé tartozott a kikötés, amelyet mint régi „örökséget” az osztrák-magyar hadseregben elég gyakran alkalmaztak.
³ ÁLK.: „Az 1830. és 1831. esztendőkben Nemes Torda vármegye Felsőkerületében folytatott tyroztatásokról szóló Protocollum.” V. 10. sz.
⁴ A falu népdalkincsében oly jelentős szerepet játszó dallamra először Jagamas János zeneszerző, népdalkutató figyelt fel az 1954-ben elkezdett  kutatómunkája eredményeként. Erről részletes szakismereteket közöl a zene- és népdalfeldolgozások fejezetében. Ezúttal szükségesnek véljük kihangsúlyozni, hogy értékes munkát végzett e dallamtípus eredetének felderítése tekintetében is. Dallam-összehasonlítás révén sikerült kimutatnia a magyarói falu nótája és egy Volga-vidéki csuvas (a bolgár-törökök Volga-vidéki leszármazottai) dallam közötti szoros kapcsolatot. Véleménye szerinte dallamtípus bolgár-török eredetű és az átvételre valószínűleg az V-VIII. században kerülhetett sor, a magyarság és a bolgár-török nép együttélésének idején. Eszerint a magyarói falu nótája dallamtípusa nem kevesebb, mint másfélévezredes múltra tekinthet vissza. Erre vonatkozó tanulmányát a Revista de Folclor 1. és 2. számában és az Etnográphia, LXVIII. évf. 2. sz.-ban tette közzé 1957-ben.
- 1970-ben Szabó Csaba zeneszerző és Bandi Dezső szakirányító gyűjtötték össze a falu nótájának egyik dallamváltozatát, és feldolgozva kiadatták a Maros Megyei Népi Alkotások Háza egyik hajtogatványában.

Zsigmond József – Palkó  Attila: Magyaró néphagyományaiból. Marosvásárhely: Mentor Kiadó, 1996., 136-140.