|
|
Zsigmond József - Palkó Attila: Halál és temetés
A magyaróiak élet- és szokásrendjében még napjainkban is megkülönböztetett helyet foglal el, nagy eseménynek számít a temetés.
Ilyenkor a falu egy nagy családként mozdul meg: az emberek átérzik a haláleset okozta fájdalmat, s nemcsak a rokonok, jóbarátok, hanem még a távoli ismerősök is igyekeznek a halottas család fájdalmán enyhíteni, valamiben segítségére lenni. A rokonok, szomszédok vagy közeli ismerősök, akik a környéken dolgoznak, a temetés napjára hazajönnek a munkából. Előfordul az is, hogy halálos ellenségek a temetésen kibékülnek egymással. A legégetőbb, legsürgetőbb munkák háttérbe szorulnak, mert ahogyan nálunk mondani szokás: „Mindennél fontosabb a halott iránt való tisztességtevés.” A tisztességtevés esetleges elmulasztása az egész közösség jogos felháborodását, megvetését váltaná ki, s ezért ilyenre aligha akad példa. A temetési szertartás mint a régi közösségi élet egy tovább élő megnyilvánulási formája, a megváltozott körülmények között, napjainkban is működik.
A halottaknak kijáró végtisztelet, a temetkezési szokások ma is kötelező rendje a ködös, távoli idők halottas emlékeit idézi.
Azokét az időkét, amikor az egyszerű emberek az elmúlásban nem a természet megváltoztathatatlan rendjét, hanem valamilyen titokzatos, ártalmas erők beavatkozását látták. A halálfélelem és az elmúlással szembeni tehetetlenség olyan hiedelmeket és szokásokat szült, amelyek mindaddig fennmaradnak, amíg a tudomány és technika vívmányai be nem hatolnak a legeldugottabb faluba is, fokozatosan átalakítva a régi tudatformákat.
A következőkben a régi magyarói temetkezési szokásokat szeretnők bemutatni, úgy, ahogyan azokat a magyarói nép napjainkig megőrizte. Előbb szólni fogunk a magyaróiaknak a halálról alkotott felfogásáról, s ezt követően foglalkozunk a temetkezési szokásokkal, a velük kapcsolatos hiedelmek és egyéb megnyilvánulások leírásával.
Haláleset a falu életében
Mint minden ember, a magyaróiak is jól tudják, hogy az életnek van egy megváltoztathatatlan rendje: a fa virágzását a gyümölcsérés, majd a lombhullás követi. Hű kifejezője ennek a bölcs rezignáltságnak egy magyarói sírfelirat kezdő sora:
A megérett gabonát
Le kell aratni,
A megvénült népnek
Immár meg kell halni.
Azt is nagyon jól tudják, hogy a halál az ember számára a földi élet végét, a pusztulást, az enyészetet jelenti. A sötét, vigasztalan sírvilágtól nem sokat várnak, ha csak néhányan az öregek közül az egyház által hirdetett feltámadás halovány reményébe nem kapaszkodnak. „Ami az emberre vót mérve, azt senki sem kerülheti el, s előbb-utóbb mindnyájunkat utolér a halál” – mondogatják.
A halállal kapcsolatban azonban a tudatlanság és a félelem miatt számos hiedelem alakult ki. A halál közeledését mindig valamilyen szokatlan előjelek adják az ember tudtára. Így halál leselkedik arra, akinek álmában kihúzzák a fogát; kihullnak az összes fogai; fésülködik, fehér ruhában lát valakit, vagy gödröt ás. Halált jelent az is, ha valaki fehér galambbal vagy halottal álmodik. Ilyenkor mondják: „Ha halottat álmodol, érted jön.”
A halál hírnöke az is, ha egy halálpillangó száll a beteg ablakára, vagy ha a bagoly sír a kéményen vagy a háztetőn. A fejét a föld felé tartó vonító kutya is rossz előjel. A közelgő halált jelzi a megrokkanó ház is, vagy az ok nélkül recsegő bútorok, a szobában körbe szaladgáló macska. Rossz előjelnek tartják, ha a tyúk kukorékol, vagy az égen leszalad egy csillag, hullásának irányával jelezve, hogy hol következik be a haláleset. „Valakinek lehullt a csillaga” – szokták ilyenkor mondani. Bajt vagy halált jelent, ha óév éjszakáján eltörik egy pohár, tányér vagy lámpaüveg. Sérelmes halott (akinek elvesztése különösen nagy bánatot okoz) várható, ha harangozás után a harang utólag még egyet kondul: „Visszaüt a nagyharang.” Szerencsétlenséget hoz viselőjére az elkészítés után kimosatlanul felvett új ing is.
Ezeknek az előjeleknek az ismeretében az ember a néphit szerint esetleg elháríthatja a reá leselkedő veszedelmet. Így pl. ha a tyúk kukorékol, az halált jelent, de ha az ember a tyúkot az előírásnak megfelelően levágja, elkerülheti a bajt. Ilyenkor a tyúkot megfogják, és a ház küszöbére gurítják. Ha először a feje érinti a küszöböt, akkor a fejét ütik le, ha a farka, akkor a farkát vágják le.
Nemcsak a halált lehet elhárítani, hanem a súlyos beteg haldoklását is meg lehet könnyíteni: kiveszik a feje alól a párnát, mert valószínű, hogy elátkozott toll van benne.
A magyaróiak szerint a hosszú, kínos haldoklás annak a jele, hogy a haldokló gonosz ember volt, haragosainak nem bocsátott meg. Ezért a haragosok vagy megbűtelték (13 pénteken böjtöltek azért, hogy elnyerje büntetését) vagy megátkozták. Az ilyen ember iránt kevés részvétet éreznek: „Kell hogy húzzon, kell hogy rúgjon (kínjában), mert rossz ember vót életében.”
Fordított az eset akkor, amikor a nagyon szeretett haldokló apát gyermekei és felesége kétségbeesett zokszóval felsiratják (visszasírás), amire sok kínlódással nehezebben válik meg az élettől. Ezért úgy tartják, hogy a haldokló mellett csendben kell lenni. A halál megkönnyítése végett a rokonok a legközelebbi hozzátartozókat kitessékelik a házból, „hogy a haldoklónak ne fájjon a szíve, és nyugodtan haljon meg”.
A haldoklót régebb üzenet közvetítésével is megbízták. Ezt annál inkább megtehették, mert úgy tartották, hogy „amég nincs eltemetve, addig hallja, hogy mit mondanak”. Ha például a haldokló egészen piciny csecsemőt hagyott maga után, ilyenkor súgták a fülébe hozzátartozói, hogy „vidd el a kicsidet is magaddal”. Az öregasszonyok még ma is hasonló sorsot kérnek a maguk számára haldokló férjüktől. Ezt különben később, virrasztáskor a halott siratása közben is elismétlik.
A halál beálltakor szintén egész cselekvéssor következik. Megállítják a falon az órát, „mert az ő órája már lejárt”. Kioltják a házban a tüzet. Fekete kendővel letakarják a tükröt vagy a ravatal fölött levő képet. Rendszerint az ablakokat is csukva tartják, és nem szellőztetnek, hogy a halott ne dagadjon fel. Régebben a házban főzni sem volt szabad; legfeljebb az udvaron, a nyílt tűzhelyen vagy pedig a szomszédban főztek. Most a sütőházban vagy a nyári konyhában végzik el a főzéssel kapcsolatos teendőket. A halottat siratóknak – feleség, leányok, közeli nőrokonok – temetés végéig nem szabad ételt készíteniük vagy ételneművel járniuk, mert azt tisztátalan dolognak tartják. A család férfi tagjai ugyancsak a temetés végéig nem borotválkozhattak meg.
A halálhírt először vagy egy jó szomszéddal, vagy egy rokonnal közlik, aki a lehető legrövidebb idő alatt mindenkinek tudtára adja. Az összegyűlt rokonok és szomszédok végzik el a legszükségesebb teendőket: a haláleset bejelentését, a halottmosást, öltöztetést, a felravatalozást és a koporsórendelést. Ugyanakkor beszélik meg a virrasztás, a gödörásás, a harangoztatás és a halotti tor megrendezését. Mindezeket valamelyik tekintélyesebb rokon irányítja és tartja kézben.
A halottas házra nem szoktak semmilyen jelt tenni; előtte és az udvaron állandóan olyan nagy a tömörülés, hogy arról könnyen fel lehet ismerni. A halálesetet a második világháborúig a halottkémnek jelentették, aki a tény megállapítása után kiállította a halottas-cédulát; ez a teendő most az orvosra hárul. A halottas-cédula alapján a községházán kiállították a halotti bizonyítványt, és megadták az engedélyt a temetésre. Ezután mentek a református paphoz, akivel megbeszélték a harangoztatást, a temetés időpontját, és megadták az elprédikáláshoz szükséges adatokat.
Temetkezési szokások
A HALOTTAKNAK NAPONTA HÁROMSZOR HARANGOZNAK: reggel, délben és vecsernyekor. Ennek is megvolt, illetőleg ma is megvan a hagyományos módja: a halálesetet hírül adó bejelentő harangozásnál először mindenkinek szaggatnak, vagyis a haranghúzás lassú, panaszos kongatással folyik. Ha a halott nő, gyermek vagy még nem konfirmált fiatal, akkor a szaggatást a kicsi haranggal kezdik, és rövid megszakítással kétszer húzzák hét-hét percig, majd a nagy és kicsi haranggal tíz percig összehúzzák. A már konfirmált fiúknál és férfiaknál a nagy haranggal szaggatnak ugyancsak hét-hét percig, és rövid szünet után, tizenkét percig a két harangot összehúzzák. Erről is meg lehet tudni a halott nevét vagy korát. A szaggatást követő többi harangozásnál már csak a két haranggal húzzák tíz percig.
Ezt szeretném kiegészíteni még azzal, hogy falunkban a református és a görögkeleti egyház kölcsönösen harangoztat egymás halottjának, éspedig azoknak, akik valamilyen adománnyal segítették az illető egyházat. Halálesetkor a két harangozó kölcsönösen egymáshoz igazodik: ha a magyar halottnak harangoznak, akkor a román harangozó megvárja a magyar harang kondítását, és utána együtt folytatják. Ugyanez vonatkozik a magyar harangozásra, ha román halottnak kell harangoznia.
A HALOTTAS HÁZNÁL ÖSSZEGYŰLNEK A ROKONOK, és első dolguk (ha a család valamelyik tagja nem végezte el) a halott szemének a befogása (becsukása) volt. Ezután láttak hozzá a legsürgősebb tennivalók elvégzéséhez. A férfi halottat a férfiak borotválták meg, és ők állítják fel a nyújtópadot is; minden más tennivaló: a halottmosás, öltöztetés, a nyújtópad földíszítése, a szemfedél megvásárlása kizárólag a nők feladatkörébe tartozik. Miután a halottat levetkőztették, kiveszik a feje alól a párnáját, hogy egyenesen feküdjék, és az ágyban mossák meg szappanos vízbe mártott tiszta rongyokkal, majd törülközővel végigtörlik. A lemosásból származó szennyvizet és szappant a trágyadombba vájt gödörbe vagy a kert tövébe öntik, mert rontó erőt tulajdonítanak neki. A halottmosó asszony a mosórongyot eldugta, hogyha a hozzátartozó nők közül valaki félne, a rongyot meggyújtanák, és fekete kendője alatt ezzel füstölnék meg. Ezt a füstölést az idősebb nők ma is hatásos eszköznek tartják a halottól való félelem leküzdésére. A törülközőt nem dobják el, hanem kimossák és továbbra is használják.
A lemosás után, ha szükséges, újból befogják a halott szemét, és fekete kendővel felkötik az állát. Ezt követi a felöltöztetése.
HALOTTAK ÖLTÖZTETÉSE
FÉRFIHALOTTRA régen, korra való tekintet nélkül, külön erre a célra készített fehér gyolcsból varrt bőgatyát és bőujjú inget adtak. A gatyaszárak alsó peremét sárga színű magyar hímzéssel díszítették, és csipkét varrtak rá. Az ing vállát és kézelőjét ún. paplanlepedő-mintával, a nyakgallérját pedig szilvamagos mintával varrták. Az ing dereka négy-öt helyen drapp színű pamuttal, ún. sztrimbakötéssel volt összekötve. Az ing hátán és a gatya első részén a kötések változatai: kapocskötés, asztallábas, vízfolyásos és eses kötés. Az ing ujját a csuklónál kötött gombház segítségével, két-két gombbal gombolták be. A férfihalottak lábára gyolcsból varrt papucsot húztak, fejükre pedig báránybőrsapkát tettek. Ha ez viseltes volt, akkor újat vásároltak, „hogy ne vigyen rosszat magával”.
Az ÖREGASSZONYOK halotti öltözete az első világháborúig szintén fehér ruha volt, sőt a falutól távolabb eső fickói településen még 1936-an is ilyen ruhában temettek el egy öregasszonyt. Ettől fogva az ősi fehér halotti öltözetet, városi hatásra, a fekete váltotta fel. A régi fehér halottöltözet darabjai: derékig érő ing és pendely, fehér háziszőttes szoknya (alsószoknya), ugyancsak fehér háziszőttes lájbis fersing (szoknya), fehér ruha (kötény), fekete színű fikető és fehér nagykendő. A halott nyakára nyolc-tíz soros piros-fekete színű gránát gyöngyfüzért csavartak, míg a lábára fehér gyolcspapucsot húztak. Csak kivételesen fordult elő, hogy valamelyik módosabb öregasszony lábára piros csizmát, nem pedig papucsot húztak volna.
Az öregasszonyok halotti öltözetéből az ing és a pendely egészen az 1950-es évekig változatlanul kötelező maradt. Elvétve napjainkban is előfordul, hogy idősebb 60-80 éves asszonyokat kifejezett óhajukra, szintén ezekben a ruhadarabokban temetnek el. A menyecskék és a legények halotti öltözete viszont, az idősek fehér viseletétől eltérően, emberemlékezet óta színes volt, és semmi adatunk nincs arra nézve, hogy a színes mikor váltotta fel a fehéret.
FIATAL MENYECSKÉNEK hat-hét rendbéli kasmír vagy szaten fersing: pirosas, apróvereses, segesvári, piros székely szőttes, sötét székely szőttes stb. mintázatú járt. Alattuk csipkeszegélyű, fehér gyolcspendely amelynek egy jó ujjnyira kellett kilátszania. A fersingeket is úgy adták fel a halottra, hogy sorba mindeniknek kilátszódjék a bársonypántja (szegélye). A faital menyecskékre szintén fehér inget adtak, amelyet a vállaktól lefelé az ujjak hosszában hímzés díszített végig. Az ing ún. tászlija (kézelő) is szépen kivarrt, de a gallérját nem hímezték ki, mert a halott nyakán nyolc-tíz sor fényes szállal összefűzött piros gránátgyöngysor ékeskedett, hátul a nyakán pedig piros gyöngykötő csüngött. Az öltözék kiegészítéséül a halott menyecske elé a legszebb ruhát (kötényt) kötötték, lábára piros csizmát húztak, a fejét pedig a legszebb keszkenővel (fejkendővel) kötötték be.
A FIATAL LEÁNYT, ha már konfirmált, a ravatalán megillette a színes székely szőttes fersing, s még vagy hat más fersing, akárcsak a menyecskéket. Két ágba font hajába színes mintás pántlikákat fontak, és rozmaringos koszorút tettek fejére. Fehér gyolcsinge éppúgy volt díszítve, mint a menyecskéknek, csak erre zsinórokkal cifrázott lájbit (mellényt) adtak. Lábára fehér gyolcspapucsot vagy piros csizmát húztak, eléje kötényt kötöttek, és a nyakába ugyanolyan gránátgyöngysor került, hátul piros gyöngykötővel, mint a menyecskéknek.
A leányok halotti viselete az 1940-es évektől fogva gyökeresen megváltozott: a konfirmált leányokra fehér fersinget és fehér ruhát adnak, lábukra félcipőt húznak, a hajukba fehér pántlikát fonnak, és a fejükre mirtuszkoszorút tesznek. A menyecskék halotti viselete is módosult: rendes ünneplő ruhájukban temetik el őket. Az öregasszonyok fejéről is teljesen elmaradt a főkötő meg a fehér nagykendő.
A férfiak öltözetében szintén változás állott be: az 1950-es években már mind az öregeket, mind a fiatalokat rendszerint fehér harisnyában és csizmában temették el. Ugyanígy a konfirmált fiatal legényeket is, azzal a különbséggel, hogy a fehér gyolcsingre kík ujjast (szilvakék színű kabátot), hasonló színű lájbit adtak, a csuklójukra pedig színes gyapjúhárászból kötött karmantyút tettek. Némelyikükre a cifrán hímzett ún. egészfülpesi mellrevalót is feladták. Minden fiatal legény fejéhez odaillesztették a tűkkel, szalagokkal feldíszített kalapját is.
A KICSI FIÚKAT ÉS LEÁNYKÁKAT konfirmációs (16-17 éves) korukig mindennapi tiszta ruhájukban temették el. Ez a leányoknál kicsi szoknya, ing vagy ingszoknya volt, hajukat pántlikával két ágba fonták, és a lábukra szintén fehér gyolcspapucsot húztak. A kicsi fiúkat 4-5 éves korukig köntösszerű fehér ingben, gatyában és papucsban temették el. Előfordult, hogy a gyerekeknek az ingre a kicsi lájbijukat is feladták.
A régi háziszőttes ruhaanyagokat ma kizárólag a gyári karton, selyem és műanyagok váltották fel; ugyanez a helyzet napjainkban a felnőttek temetésén is. Az 1960-as évek közepétől fogva – amióta a népviselet szinte máról holnapra eltűnt – a felnőtteket is az új városi divat szerint fekete ruhában temetik el. A régi temetési öltözet már csak elvétve, egy-egy nagyon idős férfinál és asszonynál bukkan fel. Miután a halottat felöltöztették, a két kezét a teste mellé nyújtják, és hogy a lába is feszesen maradjon, bokánál fekete szalaggal átkötik. Az így előkészített halottat az elsőházban (nagy szobában) felállított nyújtópadon nyújtóztatják ki (ravatalozzák fel), egyelőre koporsó nélkül.
RAVATALOZÁS
Amíg a halottat felöltöztetik, addig a férfiak kihordják az elsőházból a fölösleges bútorokat és kétoldalt, a fal hosszában székeket helyeznek el. Régebb főképp kanapékra és hosszú, ún. hátas padokra ültek. Ezután kerül sor a nyújtópad felállítására, amelyet – mivel az egyháznak nincsen – ők maguk állítják össze: ehhez egy kanapé, egy kecskeláb és néhány szál deszka szükséges, amit, ha nem akad a háznál, akkor a rokonságtól vagy pedig a szomszédoktól kölcsönzik. Előfordul az is, hogy deszka helyett a szekér fenékdeszkáját használták fel, s ha a deszkák nem voltak elég hosszúak, akkor a szekérretesszel pótolták ki. Az összeállítása a következőképpen történik: az elsőház utca felőli falának háttal támasztanak egy kanapét, ha pedig nincs, akkor egy kecskelábat, s elébe kb. két méterre egy kecskelábat állítanak, amelyik legalább egy arasszal, 20-25 cm-rel alacsonyabb, mint a kanapé támlája. Ez utóbbi úgy, hogy középre essék, és a kecskelábra fektetik le a deszkát. Az így elkészített nyújtópad a fejnél kb. 1,20 cm, a lábnál pedig kb. 100 cm magas, a hossza 2-2,20 cm, a szélessége 75-80 cm.
A RAVATAL FELÁLLÍTÁSÁNÁL tehát egyik legfőbb szempont, hogy a belépőnek jó rálátása legyen. A halott a nyújtópadon lábbal az ajtó felé fekszik, és a temetés napján úgy is viszik ki.
A temetés előkészítésének egyik igazi művészi igényű mozzanata a nyújtópad feldíszítése. A ravatal jobb és bal oldalát erre a célra készült két hímzett szélű tulipántos lepedővel takarják le; ugyanígy az első részét is. Erre rakják a szalmával vagy kukoricapanusával (háncs) töltött, ugyancsak hímzett végű derékaljat vagy surgyét (szalmazsák), amelyre oldalt újabb két varrottas lepedőt terítenek. A surgyéra a halott feje alá két párnát raknak, mindkét végén hímezve, hogy a hímzés minden oldalról látszódjék. A párnahéjak közül vagy mind a kettő a kedvelt tulipános, vagy pedig egy-egy retkes, illetőleg mérai hímzésű szokott lenni. A hímzések színe többnyire piros, fekete vagy piros-kék. Az így előkészített ravatalra nemcsak dísznek, hanem gyakorlati célból három-négy cifra törülközőkendőt fektetnek keresztül, hogy koporsóba tételkor a halottat a nyújtópadról ezeknek a segítségével leemelhessék.
A holttestet a férfiak a vállánál és a lábánál fogva emelik fel, és helyezik el a ravatalon. Amikor az elsőházba a ravatalon bevitték, régebb megfigyelték, hogy „a halott arccal merre néz, mert ha északra néz, akkor fentről, ha lefelé néz, akkor lentről hal meg valamelyik szomszéd”. A ravatalon a halott arcára, azért, hogy színe el ne változzék, borba áztatott rongyot tesznek, ha pedig dagadni kezd, akkor egy cseber vizet tesznek a ravatal alá, vagy pedig sarlót helyeznek a hasára. Mindezeket csakis nőszemély szokta végezni.
A felravatalozott halottat 5-10 percig nyomban elsiratják, és ezt egész napon át többször megismétlik: elsiratják a halottnézőbe érkező rokonnal, jó komáival, ismerőseivel vagy szomszédaival, a reggeli, a déli vagy vecsernyei harangozáskor, valamint az éjszakai virrasztáskor.
A KOPORSÓK a faluban készültek s készülnek ma is, s csak a nagyon módos gazdák csináltattak halottaiknak Szászrégenben cserefakoporsót. A régi koporsókészítő asztalosok közül az első világháborúig a Monuj Pétra nevére emlékeznek csupán, aki nagyon jó asztalos hírében állott. A két világháború között és utána is, az asztalosok közül a Budapesten mesterséget tanult néhai Zsigmond György, Farkas Albert, Szász János, Szász János Józsefé és Kocsis István Marci készített koporsót. Az ifjabb nemzedékhez tartozó asztalosok közül is sokan foglalkoznak koporsókészítéssel is. Náluk rendszerint mindig volt félkész anyag, amiből szükség esetén már az első virrasztáson, de legkésőbb másnap reggelre elkészült legalább a koporsó alsó része. A koporsó díszítése az életkortól függött, és függ ma is. Az 1920-30-as évekig a fiatalok és módos felnőttek koporsója tulipános díszítésű volt: a fiúké égszínkék vagy világoszöld alapon piros vagy narancs színben játszó tulipánokkal, a lányoké szürkésfehér alapon piros vagy narancsszínű tulipánokkal, vagyis a koporsó régi tulipános színeit és motívumait utánozta. A tulipánokat zöld szállal, levelekkel, fehér gyöngyvirágokkal tarkították.
Az öregek koporsója nagyon egyszerű volt. Valamilyen sötét színre: barnára vagy feketére festették. Mind a fiatalok, mind pedig az idősebbek koporsójára jobb felől a halott nevét, bal felére az életkorát írták. Természetesen a fiatalokét ezüstös betűkkel és számokkal díszítették.
Ugyancsak a fent említett időszakban a nagyon elesett, szegény embernek a saját kerítése gyalulatlan deszkájából szegezték meg a koporsóját, amit nyáron csirizzel ráragasztott virágokkal igyekeztek szebbé tenni, télen pedig az egyháztól kapott fekete terítővel borították le, és úgy vitték ki a temetőbe. Mindez a rég letűnt jobbágyvilág szomorú emlékét idézi.
Az első világháború után a koporsók színe és festése nagyon leegyszerűsödött, és rendszerint a fa évgyűrűit utánzó sárgás-barna árnyalatok hullámzásából állott.
Mielőtt a halottat koporsóba tennék, az aljára gyaluforgácsot, erre pedig szépen hímzett lepedőt tesznek, olyanformán, hogy a hímzett szélei a koporsóból kicsüngjenek. A halott feje alá mindkét végén hímzett párnát, sőt még a halott könyöke alá is egy-egy hímzett párját helyeznek. Végül a halottat szemfedéllel takarják le.
Ha az asztalosnak sikerül délutánra legalább a koporsó alsó részét elkészítenie, akkor a halottat még aznap elhelyezik a koporsóba. A koporsóba tétel úgy történik, hogy hat férfi a ravatal két oldalán a test alá tett törülközőktől fogva emeli fel a halottat, és lábával viszik az ajtó irányába, majd egyenesen a feldíszített koporsóba helyezik. Ezután kisgyermekeket léptetnek át rajta, hogy azok a halottól ne féljenek. Más, ehhez hasonló célzatú eljárás szerint a koporsóba tett halottat a félős kisgyermekekkel úgy nézetik végig, hogy tekintetük először a halott lábára, majd ezután a halott arcára essék.
Miután a halotton minden eligazítottak, most már a koporsóval együtt helyezik el véglegesen a nyújtópadon. Ezután a hozzátartozók, a férfiak szavakban búcsúznak el tőle, „akinek már megvan az örök lakása, s nyugodjék békében!”, az asszonyok, a feleség vagy az anya és testvérei ugyancsak ezekkel a szavakkal siratják el, majd ennek végeztével fehér szemfedővel takarják le az elhunytat, és a lábához teszik a virrasztásnál szükséges énekeskönyvet. A holttestet két napig tartják felravatalozva, két éjszakán át virrasztják, és a harmadik nap temetik el.
A VIRRASZTÁS – a halottlátogatás és -siratás legkiemelkedőbb szakasza – este, besötétedés után kezdődik, és egészen reggelig tart. Ennek is megvan a régi, hagyományos, szokott rendje, melyhez még mindig szigorúan ragaszkodnak. A virrasztáson való részvétel a halott korától, személyiségétől, ismeretségi körétől és nem utolsósorban a hozzá tartozó rokonságtól függ. A kedvelt és szeretett fiatal lányoknak, fiúknak, ifjú házasoknak vagy köztiszteletben álló férfiaknak és asszonyoknak a virrasztásán tömegesen, az egészen fiatal gyermekeknél, a nagyon öreg vagy kevésbé jelentős személyiség esetében kevesebben jelennek meg.
A virrasztásra, pl. ha a halott legény, fiatal házas vagy középkorú férfi, és ez vonatkozik a nőkre is, eljönnek a rokonokon kívül a legénykori és keresztkomái, a szerűi (a vele egykorúak), valamint jó ismerősei, szomszédai. Ezenkívül eljön a falu fiatalsága a 15 éves lányoktól és fiúktól kezdve, egészen a házasokig; magyarói szokás szerint a fiatalság nemcsak az ifjabbak, hanem az idősebb nemzedékek virrasztásán is részt vesz, „mert úgy illik, hogy ott legyenek”.
Virrasztáskor, pl. a meghalt férj esetében a siratók a hozzátartozás foka szerint állnak fel: fejtől jobb felől az anya a kanapéra felállva, fia vállára borulva sirat, a feleség pedig bal felől ugyancsak a kanapéra áll fel. Ha férj anyja nem él, akkor a jobb oldalon az első hely a feleséget illeti, utána egymás után állnak a ravatal mellett a nagyanyák, a nővérek, nagynénik, unokahúgok, a bal oldalon a menyek és unokák. Utánuk következnek, azaz a nyújtópad végén „lábtól állnak fel” a legjobb komái, ismerősei, vagy ha a halott leány vagy fiatal asszony volt, az ő legjobb barátnői és ismerősei.
A HALOTTSIRATÁS kizárólag a hozzátartozók és közeli rokonok dolga, nekik maguknak énekelni sem illik, mert ez a látogatók tisztje. Ahogy a virrasztók gyülekeznek, elkezdődik a siratás. Az elsőházba először a fiatalság – legények és lányok – „az Isten nyugtassa meghóttat, s adjon neki csendes nyugodalmat” köszöntéssel lép be, amire a válasz „az Isten hallgassa meg”. Az énekvezető fiú az egyházi énekeskönyvből az énekek címét bemondja, és elkezd énekelni, amibe a többiek is belevágva folytatják. A kevésbé ismert versszakokat sorról sorra diktálja, és úgy énekelik el. A halottvirrasztás szívbe markoló jajszavai összemosódnak a fiatalok énekével, hogy aztán annál élesebben és fájdalmasabban zokogjanak fel az ének minden egyes sorát követő rövid szünetben. Ha fiatal lány vagy legény, vagy a falu valamelyik kiemelkedő egyénisége halt volna meg, akkor nyolc-kilenc éneket, fiatal gyermekek, öregemberek vagy öregasszonyoknak kettőt-hármat énekelnek. Ezután a fiatalság elköszön és hazamegy. Az elköszönés egyszerű: „Jóccakát!” A halott valamelyik hozzátartozójának köszönő szavaira a fiatalság „Bá’ ne kellett vóna.’ válasszal felel, és elhagyja ha a halottas házat.
A fiatalok távoztával az asszonyok, a fiatal és középkorú férfiak kilépnek a pitvarból az elsőházba, ahol a siratás szinte megszakítás nélkül folyik. A köszöntő szavakra: „Az Isten nyugtassa a meghóttat, s az élőket vigasztalja, s adjon neki boldog feltámadást a másvilágon”, a hagyományos válasz: „Az Isten hallgassa meg.” Az asszonyok, valamelyik jó hangú nő vezetésével szintén megszakításokkal éneklik az egyházi énekeket, s miután legalább négy-öt éneket elénekeltek, „jóccakát”-tal köszönnek, hazamennek. Közülük csak a szomszéd vagy komaasszonyok maradnak egész éjfélig, sőt reggelig is. Ugyancsak ott maradnak a férfiak is. Jellemző, hogy az idősebb férfiak be sem mennek az első házba, és a halottat sem nézik meg. Ők a később hozzájuk csatlakozó fiatalabb férfiakkal a patvarban kártyázással és élénk beszélgetéssel töltik el az éjszakát. Fölemlegetik a halott jeles tetteit, jó tulajdonságait, emlékezetes mondásait, majd a saját életük egy-egy kiemelkedő mozzanatára is sort kerítenek. Közben nagyon vigyáznak arra, hogy valakit el ne nyomjon az álom, mert aki elszunnyad, az a hagyomány szerint követni fogja az elhunytat. Időnként egy-egy pohár pálinkát is elköszöntenek a halott nyugodalmára. A reggel közeledtével ők is hazamennek.
A virrasztás alatt a rokon asszonyok ügyelnek arra, hogy miután a virrasztó asszonyok is eltávoztak, rendre a siratókat is leültessék, vagy rövidebb időre a konyhába kivigyék, annál is inkább, mert a temetés befejeztéig még nagyon sok fáradsággal járó megpróbáltatásnak vannak kitéve.
A MÁSODNAPI HALOTTAS SZOKÁSOKNAK négy mozzanata van: a halott betétele a koporsóba (amennyiben ez nem történt meg az első napon), a hozzátartozók búcsúja, az ajándékvitel a halottas házhoz és éjszaka a másodszori virrasztás.
A koporsóba tételt és a halottól való elbúcsúzást már érintettük, ehelyett a másik két mozzanatra térünk ki részletesebben.
A délelőtt folyamán rokon, ismerős vagy szomszédasszonyok jönnek a házhoz ajándékot hozni; ez általában egy tányér liszt, kettő vagy négy tojás, esetleg egy kövér tyúk, füstölt hús vagy szalonna szokott lenni. Az ajándékokat porcelántányérba tették, szép háziszőttes szervétába takarták, és a négy csücskénél fogva, lengetve vitték a halottas házhoz. A házba lépve, az ajándékot hozó ezúttal így köszön: „Isten nyugtassa a meghótat, az élőket vigasztalja, s adjon neki boldog feltámadást, s az isten pótolja ki, amit utána kőtenek.” A köszönés záradékából kitetszik, hogy az ajándékozás a közösség anyagi hozzájárulása a gyászoló család kiadásaihoz, vagyis a temetési költségeknek a csökkentéséhez. Amikor a háziak valamelyike átveszi az ajándékot, visszaadja a szalvétát, és más jelenlévőkkel együtt pálinkával és kenyérrel kínálja meg őket. Ezután a látogató, ha kíváncsi, megnézi a halottat, akivel kapcsolatban esetleg megjegyzi: „Be szép halott” vagy „Mennyire megváltozott!”; egy-két jótettét, jó tulajdonságait felidézve röviden elsiratja, majd eltávozik. Távoztában a megszokott módon köszön: „Adjon Isten egészséget!” – mire valaki a hozzátartozók közül így szól: „Köszönjük, amit hoztál!”; „Szívesen, bá ne kellett vóna erre a vigre” – válaszolja az elmenő. A rokonok után a komák, a szomszédok és az ismerősök feleségei jönnek a halottas házhoz az ajándékkal. ha valamelyik asszony nem éren rá, akkor kisebb gyermekét küldi. Felnőtt férfiember nem vihet halottas házhoz ajándékot, az ilyesmit nem tartják férfihoz illőnek.
Nemcsak az ajándékozókat, hanem mindenkit, aki a halottas házba belép, a hozzátartozók pálinkával és kenyérrel, sőt legújabban kaláccsal szokták megkínálni. Az ifjak kivételével – akik nem isznak és virrasztáskor hamar távoznak – mindenki köteles azt elfogadni és a halottra köszönteni. Azt tartják, hogy minél többet fogadják el a kínálást, annál több lesz a halott asztalán a másvilágon.
Az ajándékozás szokását illetően az 1970-es évektől kezdve komoly változás állott be. Eddig az ajándékozás csupán természetbeni adományból állott, az említett évektől kezdve a gyászoló családot eléggé jelentős pénzadománnyal is segítik. Ezt a változást, az összefogásnak, a segítésnek ezt a valóban szép emberi megnyilvánulását elsősorban a nagyon költséges termelési kiadások tették indokolttá, de ebben nem utolsó sorban szerepet játszottak a megváltozott anyagi körülmények is. (Miből is állt ez a segítség? Így pl. a fiatal vagy középkorú halott esetében a testvérek fejenként 200, 300, sőt 500 lejjel, a rokonok hasonlóképp, az ismerősök és szomszédok 100-150 lejjel segítették a gyászoló családot. Ez az infláció előtti időkre vonatkozik.) A legjobb komái pedig négyen-ötön összeállva, a koporsót vásárolják meg. Ha iskolás gyermekről van szó, akkor az osztálytársai is néhány lejjel hozzájárulnak a temetési költségekhez. Ellenben ha idős a halott, akkor „a hozzájárulás vékonyabb, legfeljebb egy liter pálinka”. Az ajándékozott pénz összegyűjtésével valamelyik tekintélyesebb rokon foglalkozik, aki ügyel arra, hogy az adományozók nevét és az összeget egy listán vagy füzetben pontosan feltüntesse avégett, hogy alkalomadtán ők is hasonlóval viszonozzák. Az így összegyűlt összegből fedezni lehet nemcsak a temetéssel járó eléggé költségek kiadásokat, hanem néhány ezer lej még a sírkőrendelésre is marad. Bár Magyarón – mint a fenti példákból is láttuk – a régi temetési szokásokhoz eléggé mereven ragaszkodnak, mégis a megváltozott körülmények folytán, bizonyos újítások bevezetésétől sem zárkóznak el.
Az ajándékok átvétele után estefelé újból eljönnek a virrasztók. A másodszori virrasztás is ugyanúgy folyik le, mint az első, az énekeket azonban most már úgy válogatják ki, hogy azoknak a szövegéből a halott búcsúja csendüljön ki. Az első, amit ilyenkor énekelni szoktak: Utas vagyok e világból. Az asszonyok az elsiratás után most is elköszönnek, akárcsak első este, és hazamennek. Az idősebb férfiak most sem nézik meg a halottat, be sem mennek az elsőházba, hanem a pitvarban virrasztanak.
A TEMETÉS NAPJA kora reggel a gödörásással (sírásás) kezdődik: ez a rokonok, jó barátok és a szomszéd teendője. Reggel a hozzátartozók közül valaki (rendszerint férfi) kilátogat a sírhoz, és a gödörásókat pálinkával, kenyérrel kínálja. Előzőleg mindenikük otthon frustukol, az ebédet – amely rendszerint hússal készült pityókagulyás és az elmaradhatatlan pálinka – valamelyik rokonnál főzik meg, és a gyászoló család szokta kiküldeni a sírhoz valamelyik női rokonától.
A sír két méter mély, és ha többen temetkeznek bele, akkor padmallyal ássák. Falunkban a padmalynak két változata van: a fenék- és az oldalpadmaly. Ez utóbbi úgy készül, hogy a sírt a kívánt mélységig kiássák, majd egyik oldalába a sír egész hosszában boltozatosan üreget vájnak. Az üreg alapja egy szintben van a sír fenekével, magassága 60-70 cm, szélessége pedig akkora, hogy a koporsó kényelmesen elférjen alatta. Ennek a padmalynak a lezárása a sírgödör felé gerendákkal és deszkákkal történik.
A fenékpadmalyt úgy készítik, hogy hosszabb sírt ásnak, mint amilyent a koporsó megkövetelne, miáltal a sír két végében egy-egy kb. 30 cm-es padkát hagyhatnak. Ezeknek az a szerepük, hogy reájuk fektessék a sír hosszában elhelyezett gerendákat vagy erős deszkákat, amelyekkel a padmalyt lepadolják. A padkák 60-70 cm-rel magasabbak, különben a koporsó nem férne el a padmalyban. A következő halott koporsóját a padmaly fölötti gerendavázra helyezik.
Régen Magyarón külön családi sírhelyek nem voltak: a gödröt ott ásták, ahol a temetőben az elkezdett sor következett. A második világháború után jöttek divatba a családi sírhelyek, amelyet egyeseknél fa- agy vasrácsozattal kerítettek el, s oda temetik a család mindenik tagját.
A sírfát vagy fejfát szintén délelőtt, a temetés napján tölgyfából faragták ki, és metszették bele a különböző díszítőelemeket, szimbolikus jeleket, továbbá a halott nevét, születési és elhalálozási adatait, valamint a sírfeliratot. A fejfának szükséges anyagot az 1950-es évekig vagyis az erdők államosításáig, a helybeli református egyház adta ki a saját erdejéből, a Cseréből. A nagyon régi hagyománynak megfelelően, az egyház minden megkeresztelt halott számára teljesen ingyen, egy szál lábon álló cserefát adott. A fa nagysága attól függött, hogy a fejfa egyházi vezető ember – kurátor, presbiter, szentegyházfi –, felnőtt vagy kisgyermek részére készült-e. A lábon álló fát rendszerint a temetés előtti napon a rokonok vagy az ismerősök az erdőből kivágták, és igásfogaton hazaszállították. Természetesen mindez az ilyenkor kijáró önzetlen megsegítés fejében „fizetség nélkül járt”. Az erdőből nemcsak a fa törzsét, hanem az ágakat is elhozták, és a torozáshoz tüzelték el.
Ennek a frissen kivágott nyersfának az volt a hátránya, hogy az időjárás viszontagságainak kitéve könnyen megrepedezett. Ezért a módosabb gazdák fejfáját – anélkül, hogy a család a halott után járó jussáról lemondott volna – a saját részükre félretett száraz tölgyfából faragatták ki.
Az egyházi erdők államosítása következtében az 1950-es évek végétől kezdve az ingyenes tölgyfakiutalás felsőbb rendeletre elmaradt. Az így bekövetkezett kényszerhelyzetben egyesek pénzért vettek maguknak sírfának való anyagot, mások esetleg a család régebbi sírfáját használták fel, vagy olyan valakinek a sírfáját vásárolták meg, akik a régi helyébe sírkövet állítattak. Az ilyen fejfák régi felírását legyalulták, és belevésték az új szöveget. Ez az eljárás azonban csak félmegoldás volt, mert nem juthatott mindenki régi fejfához vagy pedig eladó tölgyfához, s így érthető, ha a szükségtől vezetve, egészen rövid idő alatt rátértek a természetes kőből faragott, de főképp a mesterségesen öntött sírkövet felállítására. A természetes, azaz vulkáni eredetű andezit kőzetből faragott sírkövet Gödemesterházán, a mesterségesen öntötteket pedig Régenben vagy Marosvásárhelyt rendelték meg.
Magyarón a SÍRFÁT régiesen FŰTŐL VALÓ (fejtől való) FÁNAK vagy fütőfának nevezték. Az utóbbi évtizedekben inkább a fejfa elnevezését használják. Ez pedig arra vall, hogy régebben lennie kellett Magyarón is lábtól való fának is. Hogy ez valóban így lehetett, bizonyítja az is, hogy a szomszédos disznajói református temetőben 1979 augusztusában még lefényképezhettem néhány 40-50 cm magas, gömbölyű, a végén pedig szögletesen faragott lábtól való fát. Magyarón és Fickón valószínűleg ez már régen kiment divatból, mert ilyenre még a legidősebbek sem emlékeznek. De ennek nyomaival nem találkoztam sem a marosvécsi, sem pedig a holtmarosi temetőben.
A fejfának két ősi formája: a felnőttek csónak és a kisgyermekek ember alakú sírjele terjedt el. A csónak alakú fejforma is eredetileg ember alakú volt. Ezt a tényt szeretnők alátámasztani dr. Kós Károly erre vonatkozó megállapításával: „Az, amit Viski három évtizeddel ezelőtt mint óvatos (»nem lehetetlen«) feltételezést kockáztat meg a sírjelek »egyike-másika« eredeti emberi alakjáról, az újabb adatok tükrében már bizonyosság. Így a felületesebb vizsgálónak is rögtön szembeötlő a még be nem süppedt fejfák álló vagy ülő ember magassága (100-180 cm), bizonyos emberi testarányok betartása (pl. a fejfa törzs- és fejrésze esetében vagy a magasság változása kisgyermek és felnőtt halottnál). Az alaposabb morfológiai elemzés pedig további bizonyítékokat szolgáltat. A magyarói csónak alakú fejfaforma emberalak-eredetére mutat egyrészt az, hogy erről a magyaróiak is azt tartják, hogy olyan, mint egy ember lehajtott fejjel és kalappal.” Másrészt erre mutat a fejfa egyes antropomorf elnevezése is. A fejfa láb, törzs, eresz, homlok, fej, kalap elnevezésű tagokból áll. E fejfaforma tehát az emberalakot nem térben (négy oldalról) mutatja, hanem oldalról adja a föld felé hajló alak arcélét. A kisgyermekek fejfáján pedig, az erős stilizálás ellenére is jól felismerhető az eredeti emberalak. Ez utóbbi fejfaforma népvándorláskori analógiáit a Jeniszej forrásvidékétől, Szibériában és Ukrajnán át egészen a Kárpát-medencéig, mindenütt megtaláljuk. Ennélfogva nem kétséges, hogy mindkét sírjel eredetileg az őskultusszal kapcsolatos bálvány volt.
Ugyanezzel az ember alakú fejfatípussal találkozunk Magyarón és a hozzátartozó fickói református temetőn kívül, más Felső-Maros menti falvak: Holtmaros, Disznajó, Marosvécs református temetőiben is. Az 1979 augusztusában megkérdezett adatközlő szerint, aki a magyarói temetőben is járt, Felfaluban szintén ilyen típusú fejfák voltak, de ezeket az 1960-as években kivétel nélkül mind sírkövekkel cserélték ki. Sőt, Erdély más vidékein is elterjedt, így Erdővidéktől kezdve a Küküllő vidékén és a Mezőségen át egészen a Szilágyságig.
A fejfák nagyságát mind a felnőttek, mind a kisgyermekek esetében igyekeztek hasonló méretre, arányra és formára kifaragni, vagyis arra törekedtek, hoy az egymás mellé felállított fejfák lehetőleg megfeleljenek a hagyományos formának, és azonos magasságúak legyenek. Ennek ellenére ritkán találni két teljesen egyforma fejfát, mert ezek nemcsak régiségük, a halott életkora és anyagi helyzete szerint különböznek, hanem sok függött a rendelkezésre álló fa anyagától és a faragó hozzáértésétől, akinek a fejfát minden sablon nélkül kellett elkészítenie.
A fejfakészítés szerszámai a harcsafűrész, rámás fűrész, fejsze, bárd, kézvonó, milliméteres fúró, íróvéső és batyikó voltak; ezek a szerszámok határozták meg a kidolgozás és az egyes tagok leegyszerűsítésének módját.
A megfelelő hosszúságban levágott fát a fejfa egyes részeinek megfelelően faragták ki. A földbe ásott 70-90 cm hosszú részt meghagyták gömbölyűnek, arról legfeljebb csak a kérgét hántották le, hogy ne rothadjon, mert a lábából semmit sem volt szabad lefaragni. Ezután a megfaragandó fejfa többi részéről előbb a lágy, fehér színű ún. szijácsas (szivacsos) anyagot kellett eltávolítaniok, és csak azután faraghatták ki véglegesen az egyes tagokat. Mind a törzs‑, mind pedig a fejrészt (l. az egyes tagok méreteit és arányait a mellékelt rajzon) négyszögletesen laposra faragták azzal a különbséggel, hogy a fejfa törzse függőlegesen, míg a fejrész kissé előredőlve áll. Külön tagként faragták ki a kalapot és a díszfát. Ez utóbbit vagy fűrésszel és vésővel kopjafaszerűen négyszögletesre alakították, vagy pedig Fickón hét egymás fölött álló trapézt faragtak ki. Ez a két utóbbi volt az ősi forma, és a később elterjedt henger alakúra esztergályozott díszítmény.
A 8 cm magas kalap alapja négyszögletű volt, és jóval szélesebb, minta fejfa, s ezáltal az esőtől is jól védte. A kalapot a fejfa fejrészével két facsappal fogták össze, vagy pedig rászegezték. A menedékesen kidomborodó kalap közepébe fúrt lyukba illesztették a díszfa kerekre gömbölyített alját. Ez-egy ilyen sírfa harminc-negyven évig maradt meg: ennél régebbi, ép és olvasható sírfák a magyarói temetőben nincsenek.
A fejfa kifaragását rendszerint valamelyik ügyesen faragó rokon végezte el, nem is illett másokat erre felkérni. Ellenben a felírás megfogalmazásához, a betűk, jelképek és egyéb díszítőelemek metszéséhez már hivatásos, nagy elismerésnek örvendő versfaragókat és betűmetszőket kértek fel. Ez utóbbiak számára nagy megtiszteltetésnek számított, hogy ép őket és nem másokat kértek fel. Hogy ezek a hivatásos versfaragók mennyire lelkiismeretesen látták el tisztüket, bizonyítja az is, hogy még a legnagyobb dologidőben is eleget tettek a felkérésnek. Az 1960-as évek végén elhunyt Incze Györgyről – köztiszteletben álló híres versfaragóról – jegyezte meg a fia, hogy „a szüleim között emiatt sok bosszúság volt, mert a családapa ezzel sok időt eltöltött, ezért semmi pénzt nem kapott, s emiatt elég gyakran épp akkor hiányzott a mezei munkáról, amikor a család minden tagjára égetően szükség volt”. Ő e téren nem tágított, mert meggyőződése szerint a felkérést – amely egyúttal a falu népének az iránta való megbecsülését, elismerését jelentette – nem utasíthatta vissza még akkor sem, ha ebből családi perpatvar keletkezett. Éppen ezért munkájuk bármennyire aprólékos és komoly hozzáértést kívánó művelet volt, ők ezért pénzt nem fogadtak el, hanem ebédre és halotti torba szokták őket meghívni. A két világháború között a versfaragók között Szász Samu (Szászgyurka Samu), Szász Gáspár (Sármási Gazsi), Incze István Istváné, Incze Mihály, Incze György voltak a legismertebbek. A ma is élők közül pedig Szász Mihály (Piros), Lovász János (Kakóci), Incze Péter, Szász Miklós (Szászminya Miklós), Pallér György (Rácz Gyurka), Zsigmond Mihály (Minyuka) látták még el a tisztséget az 1960-as évek végéig.
A fejfák díszítésénél a sírfelirat bevésésénél nagy súlyt fektettek az alapos, szép és szemet gyönyörködtető kidolgozásra. A díszítő motívumok közül megemlítjük a hullámvonalat, az edényből kinövő részarányos növényt (rózsabimbó, tulipán), az erősen stilizált életfát a holddal és nappal, az égbe szálló madarat, az életfa által elválasztott, egymásnak hátat fordító galambokat, a búzaszemet vagy tojást (?) és a század elején még ritkán előforduló trombitát fúvó angyalt.
A sírfák jelenlegi „díszítő motívumainak” alig félszáz évvel ezelőtt még megvolt a jól ismert kultikus jellege: minden motívum szimbolikus jelként szerepelt. De hogy ezek tulajdonképpen mit jelképezte, arról csupán csak azt a keveset tudjuk, amit Zsigmond József – e kötet munkatársa – még az 1930-as években a 90. életévéhez közel járó híres versfaragótól, Incze Istvántól hallott, amint az édesapjának magyarázgatta az egyes „díszítmények jelképeit: a díszfát, amellyel kapcsolatban megjegyezte, hogy ez a 20-26 cm hosszúságú díszfa az égig is érhetne, de ennyi is elég ahhoz, hogy ezen a lélek a mennybe szálljon”. Eszerint a díszfa mint ősi, pogánykori maradvány az égig érő fát jelképezte, amelyen a lélek a mennybe távozott. A fejfa elülső részét keretező hullámvonal, amelyet ő vízfolyásos szegélynek nevezett, az életvizét jelképezte. Az életfa által elválasztott, „egymásnak hátat fordító galambok a páros élet megszűnését, a trombitát fúvó angyal pedig a feltámadást jelképezte”. Sajnos semmit sem tudunk mondani három másik, föltételezhetően pogkánykori szimbólumról, mint pl. az életfa a Holddal és az S = Sol = Nap jelzéssel, az életfa az égbe röppenő madárral és a búzaszemmel vagy tojással? Ezeket a „díszítményeket” egyenként csupán az életfa által elválasztott két galamb esetében alkalmazták, míg a többinél vagy a két galambot kettőzték meg, vagy pedig két, esetleg három, sőt négy szimbólum került ugyanarra a homlokzati részre. Ezeket pedig az egyes fejfákon nagyon ügyesen kombinálva alkalmazták, sokféleképpen csoportosították. A „díszítmények” jelentésére, funkciójára, továbbá szerkezeti elrendezésére, csoportosítására vonatkozóan eddig semmit sem sikerült kiderítenem, vagy kikövetkeztetnem. Egyrészt azért, mert ezekről nem találtam semmiféle írásos följegyzést vagy valamilyen utalást, másrészt az 1940-es évektől kezdve a régi idős versfaragók kihalásával a szimbólumok szerepe és ismerete is feledésbe merült, s ezután az egyes jelképek következetes alkalmazására többé már nem kerülhetett sor, s ezeket később mint díszítőelemeket tetszés szerint alkalmazták. Legalábbis ez derült ki az Incze Péterrel (a híres Incze György fiával) és Zsigmond András (Minyuka) versfaragókkal folytatott beszélgetésből. Jellemző, hogy a jelképekről csupán annyit tudnak, hogy „azok ősi hagyományok”, amelyeket az elődeiktől tanultak el, de soha eszükbe sem jutott megkérdezni tőlük azok jelentését vagy alkalmazását, s így nem tudatosan, hanem csupán ötletszerűen hornyolták be ezeket a jeleket. Ezek megfejtése tehát további behatóbb vizsgálatot igényel.
A „díszítő motívumok” a hullámvonal kivételével, kizárólag csak a fejfa homloki részére kerültek. Ezenkívül ugyancsak az említett tag alsó részébe vésték bele a következő szöveget:
„Itt nyugszik az Úrban
boldogult néhai Da-
li András a Györ-
gyé, aki élt 50 – évet”
Ez alá került a nagybetűkkel metszett, régi latin nyelvű rövidítés: D – O – M – S, amelynek jelentését az 1940-es években Kiss Lajos, akkori református esperes a következőképp magyarázta: Dominus Omnipotens Me Salve, magyarul: Mindenható Úristen, ments meg engem. A magyaróiak értelmezése szerint pedig annyit jelent: „Mindenkinek meg kell halni.”
A fejfa törzsi részére került a sírfelirat, amely többnyire bizonyos sablon után készült, de szép számmal akadt köztük eredeti, önálló alkotás is. Hangjuk mindig szomorú, és egyáltalán nem fordul elő köztük derűt keltő, tréfás szöveg. A sírfeliratok többnyire a megbetegedés okát vagy a hirtelen tragédia következtében elhaltnak a körülményeit foglalják magukba, s mindezt első személyben.
A felnőttek sírfáitól formailag teljesen eltérnek az egészen piciny korban (0-6 év) elhunyt gyermekek fejfái, amelyek távolabbról valamilyen absztrakt emberszoborhoz hasonlítanak. Ezek a kb. 100-120 cm magas, lapos fejfák egyenesek, felső végükön gömbölyű fejformára vannak kifaragva. Lapjukra az elhunyt nevén és születési-elhalálozási adatain kívül csak igen rövid búcsúztató szövegeket írtak. Ellenben, ha hat-tíz éves gyermekről volt szó, akkor már a sírvers hangvétele is egészen más volt, és a fejfát is a felnőttekhez hasonlóan faragták ki, s csak méreteikben volt sokkal kisebb, kb. a fele. Itt kívánjuk megjegyezni, hogy ezekből a valóban ősi sírfatípusokból alig maradt kettő-három mutatóul, de sajnos ezek is rövidesen eltűnnek.
A SÍRFELIRATOK MEGJELENÉSI IDEJÉT, KEZDETÉT illetően semmilyen utalással vagy följegyzéssel nem rendelkezünk, de föltételezésem szerint nem járunk távol a valóságtól,
ha ezt az időt a reformációval kapcsoljuk egybe. Annál is inkább elfogadhatjuk ezt a föltevést, mert ettől kezdve a jobbágyközösségen belül is megjelennek egyes írástudó emberek, s ezenkívül az oktatás megszervezésével falunkban is kisebb-nagyobb megszakításokkal ott találjuk a tanítókat, továbbá az írástudó kisnemeseket és a helyi udvarházak íródeákjait. Ezek közül tehát bárki megfogalmazhatta a kezdetben egyszerű és később irodalmi szempontból is értékesebbé váló alkotásokat.
Az eddig ismert legrégibb sírfelirat szövegét néhai Szász Gáspár Józsefné őrizte meg. Nagyapja, szabó János (Csög János) hetvenkét éves korában, tutajozás közben 1876-ban a Marosba fulladt. Sírfeliratát az akkori iskolamester, Orbán János fogalmazta.
A sírfeliratok gyűjtését még 1940-ben elkezdtem. Sajnos ez a felbecsülhetetlen értékű anyag – több mint hetven, század eleji sírfelirat – a háború során elpusztult, ezért 1945-ben az azóta elhunyt Kocsis Miklós Barabást kértem meg a sírfeliratok újbóli összegyűjtésére. Ő 1945-1960 között félszáznál több sírfeliratot másolt le. Az ebben a fejezetben bemutatottakat részben az ő, részben a saját gyűjtésemből válogattam, és bizonyos korcsoport szerint állítottam össze.
A fejfán, a sírfelirat szövege alatt jobb oldalt hornyolták be a 3-4 cm magas, három függőleges jelt, amely a szentháromságot jelképezte.
A temetés napján a halottas háznál nagy a sürgés-forgás. A sütőházban valamelyik ügyes falusi szakácsnő irányításával elkészítik a torra a szükséges ételeket, italokat; erre az alkalomra friss kenyeret, napjainkban még kalácsot is sütnek. Ezenkívül előteremtik a tányérokat, főzőedényeket, evőeszközöket, valamint a torhoz szükséges asztalokat, rögtönzött lócákat.
E nap további feladatai városon a művirágból készített koszorú, ritkább esetben virágkoszorú vásárlása. A koszorúvétel csak a második világháború után jött szokásba. Addig csak a fiatal lányoknak és fiúknak készítettek a lányok kerti virágokból két koszorút. Most pedig a családtagokon kívül a legközelebbi rokonok is szoktak koszorút venni. Így egy-egy temetésen tíz, tizenöt, sőt húsz koszorút is visznek, függetlenül attól, hogy az illető fiatal vagy idős halott volt. Koszorút csak annak nem visznek, akinek nincsenek hozzátartozói.
Magyarón délután három óra körül temetnek. (A kötelező temetési szertartásban csak a keresztelés nélkül meghalt gyermekek nem részesülhetnek; őket minden harangozás nélkül, rendszerint a saját kertben vagy a temetőben, a gyermekek sírhelyén szokták elhantolni, anélkül, hogy fejükhöz sírfát állítanának.) Ez időtájban a falu nép már a halottas házhoz gyűlt. Benn a halottas szobában ekkor már megszakítás nélkül folyik a siratás. A halottat az asszonyok: az anya vagy feleség, a lánytestvérei, nagynénjei és más közeli rokonai egymás után siratják el hangos szóval, ekkor még csak ők vannak körülötte. A férfiak – közülük is csak a családtagok, a rokonok, a jó komák vagy közeli ismerősök – akkor mennek be, amikor megkondul a harang. A gyülekezőt a harangozó, férfinak a nagy haranggal, a nőknek és a még nem konfirmált fiúknak a kicsi haranggal 5-5 percig húzza. Másodszor a nagy vagy kis haranggal akkor kezdi el, amikor a pap a kántorral a paplakból elindult a temetésre, és mindaddig folytatja, amíg a pap a halottas házhoz nem ér.
Az első haranghúzás nemcsak a gyülekezőt jelzi, hanem a halottól való végbúcsúra is jelt ad. Előbb a hozzátartozók csókolják meg a halott kezét; az ismerősök csak a kezét fogják meg, vagy a lábát érintik. A búcsúzás után – a második világháború után dívó szokás szerint – útravalóul fényképet, esetleg az elhunyt egy régi levelét teszik a koporsóba. Régebben a halott hajából levágtak egy tincset, azért, hogyha a halott a hozzátartozót megkísértené, védekezni tudjanak ellene. Ilyenkor néhány hajszálat égő szénre tettek, és ezzel füstölték meg azokat, akik a halottól féltek.
A koporsó leszögezése előtt leengedik a halott állát, eloldják a lábán az összekötött szalagot, kigombolják a nyakán és a kézcsuklóján az ingét, és az arcánál fölvágják a szemfödelet, „hogy ne rothadjon bele az ábrázatába”. A fekete szalagot, amivel a halott lába át volt kötve, megőrzik, és fejéskor ezzel kötik meg a rúgós tehén lábát. Miután a szemfödelet körös-körül is gondosan elrendezték, leszögezik a koporsót.
Ezután négy markos fiatalember a vállára veszi a koporsót, és a lábánál fogva előre viszik ki az udvarra – így viszik az utcán is végig, egészen a temetőig –, ahol egy leterített asztalra vagy két padra (lócára) helyezik. A koporsó mellett a hozzátartozók most is éppúgy állnak, mint a virrasztáskor. A pap rövid imát mond halott fölött, majd a „Te benned bíztunk” kezdetű egyházi ének eléneklése után lassan kialakul, és elindul a halotti menet a templom, illetve a temető felé. Az élen halad a pap a kántorral és néhány jó énekes férfival. Mögöttük haladnak a férfiak, utánuk pedig a koszorút vivő leányok, majd a koporsót vivő férfiak és legények. A hozzátartozók a test után mennek, éspedig elöl a nő és mögötte a férfi hozzátartozók. Őket követik a gyászkíséretet bezáró sorok.
A halott koporsóját, akár fiatal, akár idős legyen, mindvégig a fiatalok viszik a templomból hozott rudakon. Az 1930-as évekig az idősebb halottak koporsóját ökörszekérrel vitték a temetőbe. Ahogy az elsőházból a koporsóval kilépnek, két rokon asszony azonnal feldönti a nyújtópadot, eltörnek egy poharat vagy tányért, és kinyitják az összes ablakokat: mindezt azért, hogy a halott ne vigyen el magával senkit. A nyújtópadokat is két asszony bontja szét és szellőzteti meg a lepedőket, párnákat, törülközőket és surgyét.
A halottvivő gyászmenet lassú énekszóval – miközben a kántor előre mondja az ének minden sorát – a siratok zokogása közepette megy végig a főúton a templom felé. Ez alatt, vagyis ahogy a testtel az udvarról elindultak, és egészen a templomig a harangozó egyfolytában harangoz a nagy és a kicsi haranggal, azaz „összehúzza a harangokat”. Ha a halott még nem konfirmált, akkor a testet egyenesen a temető viszik, mert a templomban csak a konfirmált halottakat prédikálják el. Ha pedig konfirmált, ebben az esetben a koporsóvivők a templom kapuja előtt megállnak – ekkor a harangozó is abbahagyja a harangozást, és csak a halott elprédikálása után, miután a halottat ismét felvették a rúdra, kongatja meg újból –, megvárják, míg a gyászkíséret tagjai bemennek a templomba, majd a koporsót, amelyet eddig lábbal előre hoztak, megfordítják, és a fejével előre viszik be a cinterembe (a templom főbejárata előtt levő portikus), ahol a koporsót két szélesebb lócára teszik. A főbejáraton a férfiak, a torony alatti másik ajtón pedig a nők mennek be a templomba, és úgy is jönnek ki.
A hozzátartozók nem mennek be a templomba, hanem a koporsó körül maradnak: elöl a nő, mögöttük a férfi hozzátartozók állnak. A nők a halott elprédikálása idején hangos szóval siratnak úgy, hogy siratásuk a nyitott ajtón keresztül a templomba is behallatszik.
Itt szükségesnek tartjuk felvetni: miben különbözött és különbözik ma is a konfirmált legények és leányok temetése a házasok és az idősebbek temetésétől? A különbség inkább külsőségekben jelentkezett: a fiatalok temetése sokkal díszesebb és látványosabb volt, mint a házasoké. Az 1930-as évek előtt, ha fiatal legény vagy vőlegény, férjhezmenendő leány vagy menyasszony halt meg, akkor jelképesen megrendezték a halott lakodalmát. Az említett években, ha házasulandó legény vagy vőlegény halt meg, a jó komái, akik kikísérték, virágot vittek a kezükben, és bokrétát tettek a kalapjukba, mintha ők maguk is vőlegények lettek volna. Az 1930-as évektől kezdve, és a második világháború után a legényhalott barátai virág és bokrétás kalap helyett már csak a bal karjukra kötnek fekete színű, széles máslit (szalagot). Ha fiatal leány halt meg, akkor a háziak két kicsi fehér ászlót (zászlót) készítenek, amelyet elhantolás után rézsút-tartásban a fejfa két oldalára szegeznek, vagy pedig külön erre a célra kovácsolt, vékonyabb vas zászlótartóba illesztenek. Hasonló zászlókat készítettek a leány legközelebbi barátnői, és akik többnyire kettősével fogtak össze, hogy minél szebb legyen a zászlójuk. Annak a leánynak, akit nagyon szerettek, sokszor 10-14, sőt 20 vagy még annál is több zászlót is vittek a temetésin. A zászlók fehér fejkendőkből készültek; ezekre négyzet alakban összefogott és élére állított fekete fejkendőt varrtak. Az így kiképzett négyágú csillagot átlósan két fekete szalaggal is átfogták. A zászlók csúcsára virágot tűztek; ezt a leányok a barátnőjük sírjába dobták. A zászló rúdja két-három hosszú mogyorófa, olykor guzsalynyél is betöltötte ezt a szerepet. A zászlóvivő leányok öltözete fehér, karjukon fekete másli. Hajadonfővel, kibontott és a hátukon leeresztett hajjal kísérték ki az elhunytat a temetőbe. Azok a leányok is kibontották a hajukat, akik a gyászmenetben haladtak, de zászlót nem vittek. A halott rokonságához tartozó leányok bekötött fővel, kibontott hajjal követték a koporsót. A menyasszony öltözete is fehér ruha, kibontott haját kétoldalt a vállon eresztik le, de a fejére nemcsak most, hanem a nagyon idős, 90 éve asszonyok emlékezete szerint, még a nagyanyjuk idejében sem tettek pártát vagy koszorút.
A holttestet, akár fiú, akár leány, mindig legények szokták vinni, egymást váltogatva. A testvivő legények is gyászosan öltöztek: fehér harisnyát, fekete kalapot hordtak, és szilvakék színű ujjasuk karjára fekete gyászszalagot kötöttek. A holttestvivők mellett kétoldalt haladnak kettesével a leányok és ezek mögött a fiatalság.
Fia vagy leánya elsiratásakor az anya az elhunytat vőlegényként, illetőleg menyasszonyként búcsúztatja. Például halott leányát ezekkel a szavakkal siratta: „Drága leányom, drága leányom, drága szép menyasszonyom! A vőlegényed melyik legyen, hogy amég élek, azt szeressem.” Temetéskor, siratáskor ez a megszólítás többször is elhangzott.
Elhantolás után a család részéről készített két kisebb zászlót a halott fejfáján külön erre a célra készített vastartókba helyezték. Ezek ott is korhadtak el, míg a többieket elbontották. Ma, mivel már nem fejfát, hanem sírkövet állítanak, a két zászlót a sírhalom nyugati részén a fejénél a földbe szúrják, és ott is korhad el. Hogy a faitalok zászlós temetése mennyire tartja magát napjainkban is, mutatja az is, hogy pl. 1979-ben az idegenben lakó anya elhunyt tisztfiát hazahozva, a helyi szokásnak megfelelően temettette el.
Az egész piciny vagy öt-hat éves gyermekek zászlói az ártatlanság szimbólumaként hófehérek, amelyekre átlósan két piros szalagot és ezek közé négy, ugyancsak piros szalagból készített rózsát varrnak. Itt is két zászlót szúrnak a földbe, vagy Fickón, ahol még faragnak fejfákat, ez utóbbiak szegezik rá.
Ugyancsak itt térünk ki a hangos zokszóval való SIRATÁSra, amely ma is úgy maradtszokásban, mint régen, és ma is megszólják azt, aki nem tud szép szavakkal siratni. A siratásnak is megvan az ősi, hagyományos éneklésmódja, sajátságos dallamszerkezete és ritmusa (l. ezeket a zenei fejezetben). Ettől pedig senkinek nem szabad eltérnie. A hozzátartozó siratók panaszos mondókáikat spontánul rögtönzik, de az ügyesebb, tapasztaltabb idős siratók szépen rímbe szedett szövegeikkel tűnnek ki. Ellenben kigúnyolják, parodizálják és nemzedékeken át emlegetik azokat, akik siratás közben nem odaillő elszólásaikkal a szó szoros értelmében nevetségessé váltak. Ezek körül – amelyek többnyire az első világháború előtti időkben keletkeztek – ízelítőül kiragadunk néhányat. Pl. beszélik, hogy volt egy nagyon szegény asszony, akinek már a nevére sem emlékeznek, s akinek még arra sem volt módja, hogy a férje harisnyáját fehér posztódarabbal foltozza meg, hanem ehelyett szürkét kellett tennie. Amikor az ura meghalt, az úgy siratta el: „Ajan vótál az emberek között, mint a tarka kutya a fehérek között, jaj, jaj, jaj!” Egy öregember együtt lakott a menyével, akit arra kért, hogy főzzön neki sütőtököt (döblec). De mire a döblec megfőtt, a fal melletti padon ülő öregember is meghalt. Temetéskor a menye ezt a jelenetet a következőképpen siratta el: „Apámuram a padon, a töke az asztalon.” Egy ötéves kisfiút az anyja így siratta el: „Jaj, jaj, drágám, de virgonc vótál, mennyit futattál a kurta farkú malac után.”
Régi világi (századforduló előtti) siratás lehetett az alábbi is:
„Öltem egy kicsi malacat,
Összeszedtem a csantakat,
Hagy főzzek neked ajan levet,
Amijent a te szád nem ett.
A mikar megtuttam, hagy maghótá’,
Adacsaptam a fazakat.”
A szomszédos Disznajóra vonatkoztatva az alábbi humoros halotti siratást néhai Szász Miklósné Demeter Zsuzsa mondta el:
„Drága fijam, drága fijam,
Tudad mika a gátra jártá,
Húst sütöttem, pujszkát főztem;
S elővetted fujurádat,
S e futtad a te nótádat.
E vót a te nótád:
Trá-lá-lá-lá-lá
lá-lá-lá-lá-lá.
Odamenyen a komaasszonya, s azt mangya:
Kamámasszany, kamámasszany!
Ez táncnóta kamámasszany!
Keednek tánc, de nekem bánat,
Trá-lá-lá-lá-lá
Keednek tánc, de nekem bánat
Trá-lá-lá-lá-lá
A halottsiratás jó alkalom arra, hogy a siratók az őket ért sérelmeket is elpanaszolják. Így az 1920-as években temették el Incze Éva férjét, Szász Istvánt, akinek az egyház vezetősége a temető déli oldalán jelölte ki a sírgödör helyét. Esős évszak lévén, a kiásott sírgödörben felgyülemlett a talajvíz, s így a koporsót vízbe kellett betenni. Ezért Éva néni a gödörnél a siratásába foglalva fejezte ki elégedetlenségét (néhai Szász Miklósné Demeter Zsuzsánna visszaemlékezése szerint):
„Megköszönöm én a papnak
Azután a kurátornak,
Hogy ezt a drága száraz embert,
Jaj, eláztatták, mint a kendert.”
Éva néni férje ugyanis a sok betegségtől úgy lefogyott, hogy csupa bőr és csont volt.
A halott siratás nemcsak a gyászolók fájdalmának kifejezése, hanem ennél több funkciója is van. Így a magyaróiak szerint a siratás arra szolgál, hogy a halott lelke a másvilágon megpihenjen. „Még csendesen sem tud nyugodni az a halott, akit a hozzátartozói vagy mások nem sirattak el.” Az is szokás, hogy a temetések alkalmával, miután a halottat elhantolták, a kísérők közül némelyik asszony korábban meghalt férjét és gyermekeit is megsiratják. Ilyenkor és halottak napján az özvegy átöleli a fejfát, s hangos siratás közben nevén szólítgatja a halottat.
Az elmondottak érzékeltetése végett hadd olvassuk az alábbi sirató szövegét. Néhai Szász Miklósné Demeter Zsuzsánna, a falu mindentudó, értelmes asszonya, a következő szavakkal siratta el 1960-ban meghalt húgát, Kocsis Jánosné Demeter Máriát:
„Jaj, drága jó testvérem,
Hagy mangyam, hogy ércs meg ingem,
A nap, mika’ ide jövek.
Mejik ajtón kapagtassak,
Jaj, hagy veled találkazzak.
Jaj, má’ ha kimenyek, ha béjövök,
A bánatta’ szembe menyek.
Nincsen anyám, nincs testvérem,
Nincs ki meghallgassan ingem.
Kimenyek a temetőbe,
Jó testvérem gyer’ előmbe!
Üsmerjé’ meg a szavamró’,
A keserves sirásamró’.
Jaj, drága jó testvérem,
Jaj, hagy mangyam drágám neked,
Hagy ja, meghallgass ingemet jaj.
Jaj, drágám, ne mennyé’ e’,
Maradj vissza édesem, jaj!
Jó szüvve’ gandad viselem,
Hagy a nyarat tőccsük ketten.
Jó szüvve gandad viselem,
Hagy a nyarat tőccsük ketten.
Jaj, má’ ajan árva vagyak,
A bánatnak lyánya vagyak.
S fekete gyász az életem,
S fekete gyász az életem.
Fekete gyászt úgy fe’ vetem.
Jaj, má’ ahun bánatat mértek,
Drágám mindenünn att vótam.
Nekem abbó’ duplán jutatt.
Jaj, má’ még a bánat is jaj,
Sakan hargyák könnyezve, jaj.
Jaj, én csak egyedül vagyak,
S a bánatnak rabja vagyak,
Jaj, drága jó testvérem,
Gyere haza, édesem, jaj,
Gyere haza, gyere haza,
Gyere haza csak egy napra.
Mint az ilyen bús özvegység.
S nincsen nagyobb szomorúság,
Mint az egyedülvalóság!”
Fejezetünk végén közlünk még néhány halotti siratót.
Az elprédikálás végeztével ismét megszólalnak a harangok.
A koporsót felveszik, és elindulnak vele a temetőbe. A menet ugyanúgy alakul, mint ahogy a templomig jöttek, a harangok pedig mindaddig zúgnak, amíg a halottat beteszik a földbe, és a gyászoló tömeg visszaindul a temetőből.
A sírhoz érve, a menet megáll, a koporsót leteszik a földre, ahonnan arccal kelet felé kötelek segítségével óvatosan leengedik a gödörbe. Ezután énekszó közben elhantolják. Ha elhantoláskor a koporsó a rádobott göröngyöktől erősen kongott, akkor a régiek hite szerint rövidesen „sérelmes” halott volt várható a faluban. A hozzátartozók, komaasszonyok, ismerősök egy kis rögöt dobnak a sírba, hogy a halott csendesen nyugodjék, vagy hogy álmukban meg ne kísértse őket.
Az élesre rakott sírhant nyugati oldalára állítják fel a fejfát, amely mindig nyugat felé néz és erre, valamint a hangra helyezik a koszorúkat. Ezután kerül sor KÖSZÖNTŐ BESZÉDre, amelyet a falu valamelyik rátermett, idősebb embere szokott elmondani:
A magyarói és fickói temető fejfáinak díszei
Néhai Szász István Mihályé sírköszöntője:
Mielőtt eltávoznánk
Az idvezült sírjától,
Meglettem bízva
A gyászos családjától,
Hogy köszöntőt mondjak
A tiszteletes úrnak,
A szívünkből szeretett
Lelki pásztorunknak.
Lelki pásztorunknak
S a buzgó kántor úrnak,
Aki gyászdalt zengedezett
A földi vándornak,
Aki földből házat,
S deszkából hajlékot
Készíttetett magának.
Köszönetet mondok
A gödörásóknak,
És azoknak, akik ide kifáradni
Nem sajnáltak.
A kedves halottunknak
Pihenést és
Nyugodalmat kívánok,
A gyászos családjának pedig
Vigasztalást
Szívemből kívánom.
Néhai Ördög Péter Jánosé sírköszöntője:
Igen tisztelt gyászoló gyülekezet,
Amég eltávoznánk az idvezült sírjától,
Felszólítva lettem gyászos családjától,
S amég köszöntésem egy pár szóba zárom,
Ezen tisztelt sereg türelmét elvárom.
Köszönetet mondok a tiszteletes úrnak
Mint kedvelt, szeretett lelkipásztorunknak,
Hogy tisztességet tett kedves halottunknak.
Köszönetet mondok buzgó kántorunknak,
Ki gyászdalt zengedez a földi vándornak.
Szomorú gyászdal kíséretébe
Szállott le halottunk a sír éjjelébe,
És mindazoknak, akik idefáradnak,
Ezen gyászoló családhoz itt csatlakozának.
Szíves részvételükért köszöntve legyenek,
Mint későbbi lakói ezen gyászos helynek.
Szívemből kívánom!
Kocsis Sándor „báró”sírköszöntője:
Fickó
Szomorú halotti gyülekezet!
Mielőtt eltávoznánk ezen frissen hantolt sírhalomtól,
Érdemesnek tartom, hogy néhány szóban
Megemlékezzünk a néhai megboldogult testvérünk nevében.
Kedves testvéreim, mikor az Isten az embert teremtette,
Abban a percben felírta az élettáblájára
Az ő életének mikénti lefolyását,
S meggyújtja az ő életútjának
Világító gyertyáját és fáklyáját.
Kedves gyülekezet s kedves testvéreim!
Tudjuk azt, hogy mi egyformán semmivel
Jöttünk e világra, de földi életünk
Nem egyformán oszlik meg:
Kinek simább, kinek göröngyösebb utat
Kellett hogy bejárjon, lefolyt életében.
De a teremtő Istennek van gondja,
Hogy elsimítsa a göröngyöket,
Hogy a rajta járó nyugodt léptekkel juthasson el
Oda, ahol ütni fog az óra,
Ekkor készen kell lenni az indulásra.
Mert a Teremtő Isten eloltja az ő világító gyertyáját és
Mondván: Eddig éltél az életnek,
És most haljál meg a földnek,
Mert aki földből lett, földdé kell legyen.
Minden teremtmény, amely a földön lészen.
Ezért mindenki a földön a dolgát úgy végezze,
Hogy a teremtő Isten azt számon is kérhesse.
Mert itt végezzük el földi pályánkat,
S eszerint fog adni az örök életben csendes nyugodalmat:
Csendes pihenést a megfáradt testnek,
Az ő lelkének a magas menyekben.
Most mivel beszédemnek végére érve,
Illik, hogy köszönetet mondjak a gyászoló család nevében:
Először köszönetet mondok a kedves lelkipásztoromnak,
Miért végbúcsút mondott az ő megboldogult atyánk fiának.
Fizessen meg érte a fennvaló Isten,
Hogy a földi élet egészségben legyen!
Legyen egészségben a kedves családja,
A teremtő Isten ekképp megáldja.
Végül köszönetet kell mondjak a kedves kántorunknak,
Miért bús dalt zengett e földi vándornak,
Fizessen meg neki a fennvaló Isten,
Hogy családja körében békességben legyen.
Végül köszönetet mondok az összes halotti gyülekezetnek,
Hogy nem sajnálták részvétüket kifejezni
És e szomorú gyászban osztozni.
Most én búcsúzok tőled, kedves halottunk,
Mert tovább nem kísérhetünk, visszahív életünk.
Isten veled! Isten hozzád!
Csöndes, békés jóéjszakát, Ámen.
Röviden érinteni szeretnők azoknak a temetését is, akik idegenben haltak meg. Ezeket régen szekéren, a módosabbak vonaton szállították haza. A szekéren való szállítás még az 1930-as években is nagyon körülményes volt, mert minden falu határán meg kellett állniuk, és csak a harangok húzatása után volt szabad továbbmenniök. A babonás emberek körében ugyanis erősen élt az a tudat, hogyha egy halottat harangozás nélkül visznek keresztül a falun, akkor a jég elveri a falu határát. Ha vonaton szállították a holttestet, akkor a hozzátartozók az állomáson, ha pedig szekéren, akkor a falu végén várták. Mindkét esetben harangszó kíséretében, temetési menetben kísérték haza, ahol felravatalozták, este virrasztották, és másnap a szokott módon eltemették.
A szülőföldhöz és a régi szokáshoz való ragaszkodás nyilvánul meg azoknál, akik falunkból a városba költöztek, de hazakívánkoznak, és holtuk után itthon temettetik el magukat. Az ilyeneket itthon már nem ravatalozzák fel, és nem virrasztják, hanem egyenesen a temetőbe viszik. Amint a harangozó észreveszi a falu végén a halottas kocsit, harangozni kezd, és addig húzza, amíg a kocsi a templomhoz nem ér. A koporsót a hozzátartozók, ismerősök a pappal és kántorral a templom előtt gyülekezve várják. Miután a koporsót a kocsiról levették, két rúdra téve a szokásos halottas menetben viszik a cinterembe, ahol a hozzátartozók és rokonok elsiratják, a pap pedig bent a templomban elprédikálja. Ezután a harangok megkondulására újból elindulnak a holttesttel a temetőbe. Az elhantolás után – mivel az idegenből hazahozottak részére már nem rendeznek tort – a halott rokonai egy-két pohár pálinkát és kalácsot kínálnak a temetés résztvevőinek.
TOR. A halotti köszöntő elmondása után a rokonok a gyászkíséret tagjait meghívják a torba, gondosan vigyázva arra, hogy a komák, szomszédok vagy ismerősök közül ki ne maradjon valaki; ezt nagy sértésnek tartják, mert hívatlanul csak a szegényebb emberek vagy asszonyok mennek el a torra. A tort, ha jó idő volt, az udvaron tartották, az ott felállított asztalokon terítettek. Rossz idő esetén az első szobában és a pitvarban, ha pedig nem fértek el, akkor a csűrben is terítettek. A felszolgálók először mindenkit egy pohár pálinkával kínáltak meg, amihez mindenki egy kis darab friss kenyeret vesz. Ma már divatba jött a friss kalács is. A pálinka után szolgálják fel a tyúk- és marhahúsból készült húslevest, ami után marha- vagy tyúkhús-sóbafőtt következik, krumplikörítéssel vagy valamilyen mártással. A pálinkát, bár nincs üvegekben az asztalra téve, a szemfüles felszolgálók állandóan kínálgatják, és mindenkinek annyiszor töltenek féldecis pohárba, ahányszor óhajt; mindenki annyit ihat, amennyit akar. Egyesek meg is részegednek, de az ilyeneket azonnal elvezetik, nehogy botrányt okozzanak. A toron különben a hangulat vidám, jókedv uralkodik, most már mindenki a jövővel törődik, semmint a halottal. Ennek dacára senki sem énekel, és nagyon vigyáznak arra, hogy semmi olyan ne történjék, ami a rendet megbontaná. Evés után egy ideig beszélgetnek, majd a gyászoló háziaktól elbúcsúznak. „Az Isten nyugtassa a meghóttat, s adjan neki csendes nyugadalmat!” – köszönéssel távoznak.
Ez a gazdag terítékű bő lakomás tor csak az 1930-as évek óta szokás. A szűkös anyagi körülmények miatt az első világháborúig a halotti toron tepsiben sült, puliszkalisztből készített málét és tarkapaszulylevest szolgáltak fel cseréptányérokban. Előrelépésnek számított, amikor a halotti torokon már kenyeret és árvalaskát is adtak.
A GYÁSZ
Itt kell megemlítenem az 1960-as évek végétől divatba jött új szokást: a temetés után következő vasárnap meglátogatják a temetőben a halott sírját. Ilyenkor a hozzátartozók, rokonok, barátok, jó szomszédok a gyászoló háznál gyülekeznek, s templomozás előtt elmennek a temetőbe. Ott megnézik a sírhantot, eligazítják a koszorúkat, esetleg friss virágot is tesznek a sírra, és utána csendben maradva, néhány percet szentelnek a halott emlékének. Akadnak olyanok is, akik a sírnál néhány halotti éneket énekelnek el. A temetőből harangozáskor a templomba mennek, utána a gyászoló háznál ebéden vesznek részt, amely épp olyan bőséges lakoma, akárcsak a tor. Itt is előbb pálinkával és kaláccsal kínálják meg a résztvevőket, akik elköszöntik a halott nyugodalmára, majd asztalhoz ültetik, és felszolgálják a majorságból főzött húslevest, másodiknak pedig sült majorsághúst, ritkább esetben prézlis borjúhúst krumplikörítéssel, savanyúsággal. Evés közben és utána is bort isznak, végül tésztával vagy gyümölccsel kínálják őket. Rendszerint együtt töltik el a délutánt, és csak estefelé oszolnak szét.
Régen a temetés után a félénkek, különösen a férjüket eltemetett asszonyok, óvintézkedéseket tettek, hogy a férjük meg ne kísértse őket. Ilyenkor elégették a halottmosó rongyot, a halott hajtincséből egy pár szálat a parázsló szénre tettek, és ezzel füstölték meg a hozzátartozókat, vagy pedig a kemencébe kellett nézniök.
A régiek hite szerint általában a halott férj az ördög képében szokott megjelenni. Az 1930-as években az egyik asszony majdnem egy hónapig nem tudott aludni a kísértés miatti félelmében. Állítása szerint éjjel 12 órakor hallotta, hogy a füttő (kályha) karikái maguktól mozognak, s a szobában jár valaki. Erre hamut hintettek a szoba padlójára, s reggel látták benne az ördög lúdlábait. Az asszonnyal alvó anyós védekezésül aprópénzt dobott ki az ablakon, és seprővel fenyegette meg az ördögöt, hogy távozzék, ámde mégis végül a javasasszony tudott csak segíteni rajtuk. Az idegileg kimerült, nagyon félénk természetű, két kisgyermekkel magára maradt fiatalasszony fantáziája szülte ezt a történetet, az asszonyok egy része azonban elhitte; sokáig félelemben tartotta őket. Annak idején magam is hallottam róla.
Az eltemetett halottról azt tartják, hogy lelkük hat hétig éjjelenként hazajár, mert látni akarják, mit csinálnak és mit esznek az élők. A kísértés nemcsak ördög, hanem lidérc képében is történhetik. Özvegy Demeter Józsefné (Kótiné) mesélte, hogy „a lüdérc éjjel jár 12 órakor, és olyan, mint a nyomtatórúd. Bemegy a kéményen oda, ahol meghalt az ember, és az asszony nem tudja felejteni az urát. Az ilyen ember hazajár lüdérc képében; lefekszik melléje, és beszél hozzá, de ezt nem szabad elmondani, mert akkor megfojtja az asszonyt. A lüdércet a lúdlábáról lehet megismerni”.
Temetés után a gyász következik. A rokonok rendszerint hat hétig gyászolnak. A gyermekek és testvérek miatt hat hétig, sőt „sérelmesebb” halottnál (fiatal leány, legény, fér, feleség stb.) egy évig is eltarthat a gyász. Ezalatt az idő alatt a háznál nem szabad énekelni, vidám mulatságot, lakodalmat rendezni, vagy ilyen helyre eljárni. Az ilyen tilalmakat szigorúan be is tartják.
A gyászolók, ha „sérelmes” a halott, az első hetekben szinte mindennap vagy vasárnaponként templomozás előtt a közelben lévő temetőben hangos szóval elsiratják az elhunytat és gondozzák a sírhantot. Kb. egy hónap múlva, miután a sír teteje behorpadt, egyenesre simítják, és virággal ültetik be. A sírt minden hozzátartozó köteles gyomlálni, szépen rendben tartani. Halottak napján még az idegenben élők is hazajönnek, a sírt rendbe teszik, és este a falu lakóival együtt világítanak, amelyet szintén nagyon régi szokásnak tartanak. Szürkületkor a hozzátartozója sírjánál mindenki tíz-tizenkét szál gyertyát éget el, és megvárja, amíg azok csonkig égnek. Ilyenkor a gondosan rendbetett temető olyan, mint egy szép virágoskert.
A TEMETŐ
Magyarón jelenleg két református temető van, az egyik a faluban, a másik Fickón. A kettő közül az előbbi a régebbi, amely legalább 400 éves múltra tekinthet vissza. Ennél is régebbi volt az, amelyik a falu keletkezésével volt egyidős, és a középkorban a jelenlegi református templom déli-délnyugati részén, azaz a cinterem felől helyezkedett el. (A cinterem szó, amely a latin cimiterium szóból ered, és magyarul temetőt jelent, szintén erről tanúskodik.) Itt pihentek tehát azon legrégibb családok és későbbi leszármazottaik, akik verejtékes és kitartó munkájukkal a Görgényi-havasok lábánál, a Maros bal partján megvetették a mai falu alapjait. Ezt a temetőt, amely meglehetősen zsúfolttá vált, a reformáció idején megszüntették, és a templomtól keletre, kb. 300-400 m-re a Temető-patak bal partján, a Kicsi utca közvetlen szomszédságában nyitottak új temetőt azon a helyen, ahol a jelenlegi harangozótelek található. Ennek a bejárata szintén a Kicsi utcából nyílt. Ezt tartják ma a régi temetőnek. Az ősi temetőt, amelyet a templomon végzett javításakor az évszázadok során számtalanszor megbolygattak, mert a meszes gödröket ott kellett megásniok, a XIX. század második felében általános hatósági intézkedés során felásatták, és az ott talált maradványokat a templom északi falának tövében hantolták újból el. Sajnos ezzel a „sírmentési” eljárással mindenkorra lehetetlenné tették a régészeti szempontból értékes leleteket tartalmazó középkori temető későbbi feltárását és tanulmányozását. Itt kell megemlítenünk azt is, hogy nemcsak a középkorban, hanem még a XVIII. században is a nevezetesebb birtokos családok tagjait, egyes esetekben a papokat is, nem a templomon kívüli cinteremben, hanem bent a sekrestyében vagy a szentélyben temették el. Így biztosan tudják, hogy Alia Mária birtokosnőt is ide temették el 1661-ben.
A régi temető a múlt század végére szintén túlzsúfolttá vált, és akkor ennek végében nyugati irányban szép, egyenes helyen, a jelenlegi temető helyén nyitottak újat. A bejáratot azonban meg kellett változtatniok, amelyet a templommal átellenben kelet felől, a főút felől nyitottak meg. A bejárattól a temetőig a kb. 100 m hosszú és 7-8 m széles úton lehet eljutni.
A szabálytalan négyszög alakú temető kb. két holdnyi területre terjed ki. A régi bejárati kapu helyébe az 1960-as években díszesen faragott székelykaput állítottak.
Milyen volt ez a temető az 1940-es évekig? Csodálatosan szép, felbecsülhetetlen értékű műemlék, fogalmazhatjuk meg tömören a választ. Ennek a temetőnek eredeti, sajátos színt adott a sírfák egyöntetűsége – hiszen három-négy sírkőtől eltekintve, valamennyit fából faragták, és meghagyták a természetes színét –, továbbá az ember alakú kiképzése, díszítésmódja és valóban ősi szimbólumai, sírfeliratai. A szemlélőre a legnagyobb hatást nem nyáron tette, amikor az ott lévő gyümölcsfák, rózsafák és a magas fű miatt nem lehetett áttekinteni a temetőt. Magyarón az a régi szokás alakult ki, hogy a meghalt sírja elé vagy a végébe kökényszilva, szilva- vagy almafát ültettek, hogy a helyét még akkor is megtalálhassák, ha a fejfa már rég elkorhadt. Ezért tehát a temető áttekintésére télen kínálkozott a legjobb alkalom. Képzeljük el, hogyan festett a napfénytől csillogó, szűzies fehér hóban a közel 1200-1500 komor, áhítatosan előrehajló, fejet hajtó öregemberhez hasonló, szép sorjában elrendezett sírfa. Valóban lenyűgözően szép látványt nyújtott, és azt igazán csak az tudja értékelni, aki az 1940-es években tél idején megtekinthette a temetőt a maga csodálatos varázsával.
Sajnos, ma mindez a múlté. Az 1960-as évektől kezdve egyrészt a már említett okokból másrészt a megváltozott anyagi viszonyok folytán, a temető fokozatos átalakuláson ment keresztül. Először a családi sírhelyeket különítették el zöldre vagy barnára festett léckerítésekkel, s ezzel együtt rendszerint a fejfát is zöldre vagy barnára, a betűket pedig fehér vagy ezüst színűre festették. Ezután újdonságként fel-feltünedeztek a Gödemesterházán andezitből faragott sírkövek, majd nyomukban tömegesen állították a fehér színű műköveket. Előbb egyszerű, majd mind díszesebb és egyre drágább sírköveket állítottak, sőt az 1970-es évek végétől feltűntek a nagyon drága fehér vagy fekete márványból készült síremlékek is.
Láthatjuk tehát, hogy a divatba jött sírkőállítás folytán valóságos versengés indult meg, hogy mindenki magának – ha csak anyagi okok nem gátolták – minél díszesebb és drágább sírkövet állítson. Ez egyúttal a vagyoni helyzettel való kérkedést is jelenti. Ezzel magyarázható, hogy nemcsak a fiatalokét, hanem a tizenöt-húsz évvel ezelőtt meghalt öregek fejfáit is igyekeznek kicserélni. Így napról napra fogy a régi, ősi sírfák száma. A temető eges részeiben, vegyesen, néhol csoportosan még lehet látni kb. 150-200 darab fejfát, de a változásra jellemző, hogy az 1950-es években a jelenlegi temető hátsó részébe megnyitott „új temetőben” még kizárólag sírfákat állítottak, de az 1970-es évektől kezdve szinte mind egy szálig sírkőre cserélték ki. Ha ez így megy tovább, a régi sírfák mint a távoli idők fennmaradt emlékei, rövidesen nyomtalanul eltűnnek. Megmentésükre egyetlen mód van: műemlékké nyilvánítani a régi sírfákat, és a temető egy bizonyos részében, szépen sorjában, eredeti elrendezésükben kellene felállítani. (Reméljük, a megyei műemlékbizottság és a magyarói református egyház vezetősége megadja ehhez a szükséges támogatást.)
A fickói temetőt az 1920-as években létesítették, amikor a Fickó-patak völgyében nagyobb számú népesség telepedett meg. Ezek részére építtette a református egyház a templom-iskolát. Addig a fickói és havasaljai határrészeken még a XVIII. század második felében letelepedett családok rendszerint a saját kertjükben temetkeztek. A fickói temető a templomtól délre, a Fickó-patak jobb partján, közvetlenül a hegy lábánál helyezkedik el. Mivel a fickói lakosság sokkal szegényebb, ezért itt még ma is állítanak fejfákat, de 1975 óta már itt is nyolc sírkövet állítottak. Ennek ellenére itt a helyzet távolról sem olyan szomorú, mint a faluban, de előbb-utóbb itt is feltétlenül tenni kell valamit a fejfák megmentése érdekében.
Végül egészen röviden szeretnék valamit szólni a temetőkultuszról is, amely főképp a második világháború után bontakozott ki. A szomorú emlékezetű háború falunkból igen sok áldozatot követelt! Egyesek a fronton estek el, mások a fogságban pusztultak el, sőt egy-egy hátramaradt háborús akna felrobbanása sok nő és gyermek életét oltotta ki. Sok volt az áldozat, nagy volt a bánat. A fájdalom enyhítésének talán egyik módja: megőrizni az elhunyt emlékét. Ez a törekvés, valamint az elhunytak iránti kegyelet járult hozzá ahhoz, hogy Magyarón a régi halotti szokások még elevenen élnek, a falu mindennapi életében fontos társadalmi szerepet töltenek be, és a megváltozott társadalmi körülmények között is tovább tartják magukat.
Halottsiratás
Régi fickói siratások, az adatközlők visszaemlékezése szerinti összeállításban.
1.
Nagy-Magyarón híre vgyon,
Hogy a fijam halva vagyon.
Harangokat úgy húzzák meg,
Budapesten is hallják meg!
Nagyobbik fijam is tudja,
Hogy az öccse meg van alva.
Háborútól maradt akna,
A testét összevagdalta;
Szívem örök gyászba hozta.
Kilencszáznegyvenöt óta,
Szívemnek nincs nyugta soha.
Minden reggel hajnal előtt,
Könnyemmel mosdom meg előbb.
Nincs szükségem mosdóvízre,
Megmosdom a könnyeimbe.
Kimegyek a temetőbe,
Gyere fijam, el előmbe.
Megismerhetsz a hangomról,
A keserves sírásomról.
Írjál, fijam, egy levelet,
Írd meg a megérkezésed.
A levelet, ha megkapom,
Én azonnal választ írok.
A levélbe beleírom,
Nagy a bánatom, nem bírom.
Kedves fijam, azt fogadtad,
Hogy öregségünkre elgondazsz.
De már kire bíztál másra,
Mint a mennyei atyára.
Érted soha meg nem nyugszom,
Még veled nem találkozom.
Grávuly Istvánné, Szomorú Katalin 68 éves. 1971. VIII. Fiát siratta, aki 1945. szeptember 2-án felrobbant aknavető-lövedék áldozata lett többedmagával a Maros parton.
2.
Édesapám, édesapám,
Jaj, még csak egyet szóljan hozzám,
Még csak egyet szóljan hozzám.
Édesapám, arra kérem,
Édesapám, arra kérem,
Jaj, mondja meg, hogy huvâ menjek,
Mondja meg, hogy huva menjek?
Édesapám, édesapám,
Édesapám, édesapám.
Jaj, ha elmenyen, úgy mennyen el,
De ha elmenyen, úgy mennyen el,
Rólunk ne feledkezzen el,
Rólunk ne feledkezzen el.
Jaj, jüjjen, drágám, keressen fel,
Jüjjen, drágám, s keressen fel.
Jüjjen el bár a kapunkba,
Jüjjen, drágám, a kapunkba.
Kapunkból az ablakunkba.
S kapunkból az ablakunkba.
Nézze meg, hogy mit csinálunk,
Élünk még, vagy halva vagyunk.
Jaj, nézze meg, hogy mit csinálunk,
Élünk még, vagy halva vagyunk.
Édesapám, édesapám,
Drága öreg édesapám!
Jaj, köszönöm a nevelését.
Hozzám való szüveccségét.
Jaj, me sokat futott érettünk,
Me sokat futott érettünk.
Amég ötünket fenevelt,
S amég ötünket fenevelt.
Jaj, mind a szárnyunkra engedett,
S mind a szárnyukra engedett.
Édesapám, édesapám,
Édesapám, édesapám.
Jaj, mondja meg, hogy merre menjek,
S magával hol beszélhessek?
Édesapám, édesapám,
Drága öreg édesapám.
Jaj, árva lettem, mint a madár,
Mint amelyik odafenn jár.
Árva lettem, mint a gólya,
S kinek nincsen pártfogója.
Jaj, mondja meg, hogy merre menjek,
S magán hunn beszégessek?
Édesapám, édesapám.
Drága öreg édesapám.
Jaj, kérje meg az egek urát,
S kérje meg az egek urát.
Hogy nyissa meg a föld gyomrát,
S hogy nyissa meg a föld gyomrát.
Jaj, jaj, hogy írjunk egy levelet,
S hogy írjunk meg mindeneket.
Drága édesapám, drága édesapám,
Jaj, mondja meg, hogy merre menjünk,
S magával hunn beszélhessünk.
Kristóf Istvánné (Kukó) Szász Mária (Amór) 49 éves. 1971. VIII. Édesapját siratta (Szász Mihály Ampor adatközlőnk és nótafánk volt), aki 82 éves korában, 1971. Július 6-án elhalálozott.
3.
Jaj, drága jó testvérem,
Hagy mangyam, hagy érts meg ingem,
A nap, mika ide jövek.
A nap, mika ide jövek.
Melyik ajtón kapagtassak,
Jaj, hagy veled találkazzak.
Jaj, má ha kimenyek, ha béjövek,
A bánatta szembe menyek.
Nincsen anyám, nincs testvérem,
Nincs ki meghallgassan ingem.
Kimenyek a temetőbe,
Jó testvérem gyer előmbe!
Üsmerjé meg a szavamró,
A keserves sirásamró.
Jaj, drága jó testvérem,
Jaj, drága jó testvérem.
Jaj, hagy mangyam drágám, neked,
Hagy ja, meghallgass ingemet. jaj.
Jaj, drágám, ne mennyé e,
Maradj vissza édesem, jaj!
Jó szüvve gandad viselem,
Hagy a nyarat tőtsük ketten.
Jaj, má alyan árva vagyak,
A bánatnak lyánya vagyak.
S fekete gyász az életem,
S fekete gyász az életem.
Fekete gyászt úgy fevetem.
Amég élek, le se vetem.
Jaj, má ahunn bánatat mértek,
Drágám mindenünn att vótam.
Nekem abbó duplán jutatt,
Nekem abbó duplán jutatt.
Jaj, má még a bánat is jaj,
Sakan hardják könnyezve, jaj.
Jaj, én csak egyedül vagyak,
S a bánatnak rabja vagyak,
Jaj, drága jó testvérem,
Gyere haza, édesem, jaj,
Gyere haza, gyere haza,
Gyere haza csak egy napra.
Szász Miklósné Demeter Zsuzsánna (Pál) 65 éves. 1971. XI.
Testvérét, Demeter Pál Márist siratta.
4.
Édesanyám drága lánya,
Hogy gondoltad, jaj, édesem,
Hogy itt hagytál engemet.
Maradj velem, maradj velem,
Szívesen gondod viselem.
Édesanyám kicsi lánya,
Édesanyám kicsi lánya,
Holtig való szívfájdalma.
Huva menjek, merre menjek,
Hogy téged megkeresselek?
Elmegyek a temetőbe,
Gyere el, édesem, előmbe.
Vezess el engemet oda,
Vezess az új lakásodra.
S nyújtsd ki, drágám, a kócsadat,
Hogy nyissam ki az ajtódat.
Hogy mondjak el mindeneket,
Hogy milyen bánat nyomja a szívemet.
Édesanyám kicsi lánya,
Még mikorra várjalak?
Gyere haza bár egy napra,
Ha nem napra, bár órára,
Szívem vigasztalására.
Vajda Jánosné Palkó Zsuzsánna Rácgyurka, 52 éves. 1971. VIII. Az 1932-ben meghalt kislányát siratta el.
5.
Annus, Annus, megint jövök,
Lássam, nem gondolkoztál meg.
Szóljál egyet, szóljál egyet!
Vigasztald meg a szívemet.
Édes drága jó testvérem,
Mikorra várjalak, szívem?
Kire hagytad, ki bíztad,
Kire hagytad árváidat?
Bánat, bánat, nehéz bánat,
Mér raktál szívemre várat?
Úgy megsebezted a szívem,
Hogy nem gyógyul meg sohasem.
Csak amikor odamegyek,
A fekete földbe tesznek.
Édes drága jó testvérem,
Mér nem sajnálsz meg, édesem?
Úgy fáj a szívem éretted,
Hogy nem felejthetlek el sohase.
Annus! drága jó testvérem,
Mondd meg, mikorra várjalak, édesem?
Elmenyek a temetőbe,
Vezess engem, vezess oda,
Vezess el a síradhoz.
Nyújtsd ki, drágám, a kócsadat,
Hogy nyissam ki az ajtódat.
Mér csináltál olyan házat,
Hogy se ablaka, se ajtója,
Ahol benézhessek rajta.
Azt gondolják, nem búsulok,
Ha az utcán nem mind sírok.
Ha a szívem megvizsgálnák,
Örökké sírva tanálnák.
Annus, Annus, jó testvérem!
Nyugtasson meg a jóisten!
Vajda Jánosné Palkó Zsuzsánna Rácgyurka, 52 éves. 1971. VIII. Húgát, Zsigmond Istvánné Huszár Palkó Annát siratta, aki 1956. május 28-án halt meg.
6.
Puszta pajta marha nélkül,
Puszta a ház gazda nélkül.
Puszta pajta, puszta telek,
Pusztán maradtak mindenek.
A háznak négy fala vagyon,
S benne csak egyedül vagyok.
Ebbe a nagy pusztaságba
Sétálhatok elé s hátra.
Sétálhatok és sírhatok,
Nincs akihez egy szót szóljak.
Úgy búsulok, s még sem elég,
Mert nem tudom, mit érek még.
Ha kimenyek, ha bémenyek,
A bánattal szembe menyek.
Minden reggel hajnal előtt,
Könnyemmel mosdom meg előbb.
Édes gazdám, hogy gondolja,
Többet nem jön vissza soha?
Mondja meg, hogy merre menjek,
Hol találjam meg én kedet?
Melyik úton is induljak,
Hogy hamarább találkozzak?
Hogy még egyszer megláthassma,
S panaszimat elmondhassam.
Mert annyi nekem a panaszom,
Hogy én azt ki sem mondhatom.
Már hatodik esztendeje,
Hogy bánat szállt a szívemre.
A szívem kettőbe vágva,
Meg sem gyavul többet soha.
Nincsen rája semmilyen ír,
Számomra is készül a sír.
Menyen a nap lemenőbe,
Kimenyek a temetőbe.
Ott van apám, ott van anyám,
Ott van az én édes gazdám.
Édes gazdám, szólaljon meg,
Bús szívem vigasztalja meg.
Hogy mondjam el panaszimat,
Mindenféle bánatimat.
Hogy amijóta ked elment,
Mennyiféle bánatom lett.
Kire hajtsam bús fejemet,
Ki vigasztal meg engemet?
Menyi bánat a világon,
Mindegyiket megpróbálom.
Nincsen nagyobb keserűség,
Mint az ilyen bús özvegység.
S nincsen nagyobb szomorúság,
Mint az egyedülvalóság!
Grávuly Istvánné Szomorú Katalin, 68 éves, Szász Andrásné Honvéd, 73 éves, Zsigmond Józsefné Marci László Krisztina Cárá, 74 éves. 1971. VIII.
SÍRFELIRATOK
GYERMEKEK SÍRFELIRATA
Szász Ilona (Zrinyi). Meghalt 1930-ban kéthetes korában.
Virág bimbókoromba
Szállottam a siromba
Kértem Istenemet
Nyújtsa életemet.
De a csalfa halál
Megszegte kérésemet
Egész fiatalon
A sirba vitt engemet
Nem éltem csak
Két hetet
Édeseim az
Isten veletek
Zrinyi Ilona
A hozzátartozók a vers írójára nem emlékeznek.)
Vajda Piroska Alberté. Meghalt 1960-ban kéthetes korában.
Itt nyugszik e sírban
Vajda Piroska Alberté,
Aki született 1960. I. 25-én
És meghalt II. 9-én.
Szerelmes szüleim
Minek esegyetek,
Többet ne sírjatok,
Viduljon szívetek.
Köszönöm rövid
Gondozásom.
(A vers írója: Zsigmond András Minyuka.)
Szász Mihályka,meghalt 1976-ban, kétéves korában
Itt nyugszik az
Urban Szász
Mihályka szül.
1974. VI. 6. megh.
1976. IV. –én
Én voltam szüle-
Imnek egyetlen
Virága, elraga-
Dott tőllük a
Halál mérges
Kaszája. Egy
szép tavaszi
időszakban,
reám a sírnak
sötétségei bor-
ultak drága
szüleim!
(Fickói település: a verset Szász Mihály Piros írta.)
Kocsis Jancsi Jánosé. Meghalt 1935-ben, 10 éves korában
Elmult a zord tél
Jön a kikelet.
Elment madárkájink
Mingyer visszajönnek
De én már elmenyek
Nem látom meg őket.
Én a jó Istenre
Bizom a lelkemet
Kedves jó szülőjim
Itt hagylak titeket
Ne szomorkogyatok
Kérlek én titeket.
Ki kárpótol Isten
Másfelől engemet
Kocsis Jancsi Jánosé
(A hozzátartozók a vers írójára nem emlékeznek.)
LÁNYOK-LEGÉNYEK SÍRFELIRATA
Grávuly György Istváné meghalt 1945-ben 15 éves korában
Grávuly György Istváné
Sz. 1931 július 4.
Meghalt 1945 szeptember 2-án
Kedves jó szüleim
Tudom keseregtek
Pedig én jó kedvvel
Váltam el tőletek
Ünnepi ruhámat öltöttem magamra,
Örömmel szaladtam a
Vesztőhelyi partra
Gyilkoló aknának
Lettünk áldozatja:
Két fijatal gyermek,
Kik azonnal meghaltak.
Követőjink lettek
Még az öt sebesült,
Háborús maradvány
Vette el életünk.
Béke, áldás szálljon
Szülejim rejátok,
S szerető bátyámra
Ki világot jár most.
Én elköltözöm
A másik világba
Tanálkozni fogunk
fönt a mennyországba.
(A vers írója: Incze István.)
Ördög János Jánosé. Meghalt 1945-ben 15 éves korában
Itt nyugszik Ördög János Jánosé
Harmadik gimnazista tanuló
Élt 14 évet
Meghalt 1945. IX. hó 27-dikén
Háboruból maradt akna
Tette éltem e sirba
Jó szüleim fájdalmára
Testvérejim bánatára.
Egy csokor tavaszi virágot
Szakott le ez az akna
Amelynek én voltam a
Tizedik áldozattya.
Nyugodjál békében.
(A verset Incze István írta.)
Ördög Ibolya Istváné. Meghalt 1960-ban 16 éves korában
A földi pályámat immár bevégeztem.
Amire elhivott engem az Úristen
Mint a füst és pára olyan volt életem,
Rövid mint egy álom, észre se vehettem
Elhervadt virágok nyiló idejében
Kialudt életem mosolygó fényében.
Amikor elhagytam a szülői házat,
Hogy tovább folytassam felsőbb iskolámat,
A boldogság pirja égette az arcom
Nem jutott eszembe tragikus halálom.
Ez volt az én sorsom, hogy távol szülessek,
Meghalásommal se lehessek köztetek.
Most a sötét koporsóba pihenek én
Nyugodjatok belé kedves jó szüleim.
Kedves testvéreim Isten már veletek,
Őrizzétek meg az emlékezetemet.
(Ördög Ibolya 1944-ben a menekülés idején idegenben született, és Marosvásárhelyen egy járdára felszaladt tehergépkocsi gázolta halálra. A verset Palkó György Györgyé írta.)
Szabó Miklós csög. Meghalt 1900-ban 18 éves korában
Gyönyörű szép tavasz, március havába,
Midőn minden bimbó indul virágzásba,
Csak én hervadok el fiatal koro-mba,
Testem betétetett eme néma sirba.
Olyan nagy fájdalom rongálta testemet,
Hogy azon már senki nem is segíthetett.
(A töredékesen fennmaradt verset valószínűleg Kakasi János tanító írta.)
Dali János Jánosné. meghalt 1901-ben 23 éves korába
Hamvazó szerdán
Történt a halálom
Amint meg van irva
Ezen a fejfámon.
Ökrejimmel szánnal
Az erdőbe mentem
Hogy tüzifát hozzak
A szeretejimnek.
Szánamat megraktam
És haza indultam.
Egy ódalas helyen
Partatós volt utam.
Szánomat tartottam,
Ökrejimre vágtam
Fickó, Bodor mentek,
S rijám dőlt a szánam.
Ott ültem alatta
Amég a segitségek
Jöttek, s kivettek.
Haza hoztak onnét
Meghalva szeginy én,
S otthon eltemettek
Nagy bánatot hagytam
ÉN a szülejimnek.
Legény voltam, nem volt feleségem.
Dali János Jánosé
Volt életemben a nevem
éltem 23 éveket,
Meghaltam 1901. III. hó 13.
(A vers írója: Incze István.)
Dezső István Györgyné, meghalt 1958-ban, 25 éves korában
Itt nyugszik az Úrban
Dezső István Györgyé
élt 25 évet, meghalt 1958
II. hó 25-én. Zugjatok, szója-
tak drága szép harangak
egy huszonötéves legényt
bucsuztat; a halál mérges
halál mennyit kecsegtettél
7 évnél is többet költöttél, sok
orvos próbálta nyujtani
életemet, de immár ezentul
többet nem lehetett. Oh én éle-
tem legszebbik korába szállok
a hallatak sorába, fijatal
életem betegen töltöttem, az
élet javából nem évleztem
most amikor kéne, hogy meg-
házasodjak – gyászkoporsó
lesz a menyasszonyom. Ked-
ves jó szüleim akik föl nevel-
tetek, még a széltől is megőriz-
tetek, hosszas betegségembe
minden kivánságom teljesi-
tettetek, kedves szüleim és jó
köszönök mindeneket a jó Is-
ten maradjon ti veletek…
(A verset Incze György írta.)
HÁZASOK SÍRFELIRATA
Kocsis Miklósné, meghalt 1919-ben 23 éves korában
Ó te kedves asszony
Aki itten pihensz
Be sok but, s bánatot
hagytál a szivünkben
Szivét szakitottad
apádnak, s anyádnak
Szerető férjednek
És a kis fijadnak
Egysetlen bátyádnak,
S a rokonajidnak,
És az alsó felső
Jó szomszédjaidnak.
Fiatal korodba
A sirba szállottál
Amit mük s ejisze
Hogy te sem gondoltál
Hogy te a férjeddel
Csak hét évet élhetsz
Egy annyit is a jó
Istennek köszönhetsz.
A kis fijad bizd ránk
S a kedves férjedre
Vigyázunk mi rijá
Te nyugugy csendesen
Kocsis Miklósné volt
Életembe a nevem
Aki nem élhetett csak
huszonhárom évet
Kedves szeretejim
Isten veletek
1919-ben kőteztem a magyaróji
temetőbe.
(A verset Incze István írta.)
Szász Ernő Istváné, meghalt 1962-ben 28 éves korában
Olvassátok el, hogy mi van ide irva,
Halálos baleset vitt engem a sirba.
Az erdődöntésnél gépifürészt kezeltem,
Egy gyilkos bükkfának áldozatul estem.
Elmenő óráim örömet okoztak,
De már hazafelé koporsóba hoztak.
Elbucsuzom feleségem, s kedves lánykámtól,
Szüleimtől és bátyám családjától
Isten maradjon veletek.
(A verset Szász Miklós-Szász Minya írta.)
Kocsis András Jánosé Kocsis Jankó, meghalt 1930-ban 32 éves korában
Oh nagy Isten kinek bölcs igazgatója,
Aki volt életem, s halál adója.
Atyám szabta nekem ezt a pályafutást
Hogy hozzon családomra sok keserű sirást.
Ez a szomorú esztendő, amit most megértem,
Hogy le kellett tegyem gyönyörű életem
A Fennvalónak egy parancs szavára
Le kellett, hogy szálljak a holtak sorába.
A kedves családom maradt árvaságra,
Te meg feleségem holtig maradj gyászba.
Most pedig Ti engem mindig sirassatok,
Mert én is értetek szivszakadva vagyok.
(A verset Incze István írta.)
Bálint Ferenc, meghalt 1961-ben, július 5-én 34 éves korában
A boldog feltámadás reményében
Itt pihenek én az anyaföld ölén.
A munka mezejin hüséggel dolgoztam,
Erő s egészs-égtől piros volt az arcom.
Kedves családomtól mikor eltávoztam,
Nem jutott eszembe tragikus halálom.
Egy szörnyű pillanat mit a villanyáram
Egy másodperc alatt okozta halálom.
Annyi időm se volt, hogy bucsut mondhassak
Kedves családomnak, kik most ugy siratnak.
Tavasz volt életünk, most örök lett a tél,
Elmult boldogságunk többé vissza nem tér.
Kedves feleségem, kedves gyermekeim,
Kedves testvéreim és munkatársaim
Most végbucsut veszek, isten veletek,
Őrizzétek meg az én emlékezetemet.
(Bálint Ferencet Ratosnyán a villanyhálózat javítása közben áramütés érte. A vers írója: Palkó György Györgyé.)
Szász Mihály Bükki, meghalt 1917-ben, 40 éves korában
Bükki Minya nyugszik
Itt e sirgödörben
Aki fijatalon
Ide kerekedtem.
Künn a Brádicsomban
Juhnyáj pásztor voltam,
Aki ott a juhoknál,
Lehet, hogy untam.
Hazajöttem, s otthon
Lett egy kis zavaram,
Miből, miből nem
Magam felakasztattam.
Immár ti családom
éjjetek boldogan
a vejem, s a lányam
és a hitves társam.
éltem 40 évet,
Meghaltam 1917 junius 10-én.
(A verset Szász Samu Mihályé Szászminya Samu írta.)
Májiszter Ferkő, meghalt 1915-ben 43 éves korában
O te büszke ember
Aki itt elhaladsz
Nézz erre és olvasd
El az én fejfámat.
Nézd meg a fejfámat
Hogy van csinálva,
És hogy mi van irva
Annak oldalára.
Ha ismertél engemet
Juthat eszedbe, hogy
Milyen büszkélkedve
Járogattam én is itt a temetőbe.
Jártam jobbról, balra,
Olvastam fejfákat.
Nem gondoltam arra
Hogy valaki az enyémet
Ily hamar olvassa.
S lásd hova jutottam
A sirba kerültem,
A legszebb koromba.
Negyven három éves
Koromba meghaltam
A szegény feleségem
Özvegységre hagytam.
Árvaságra hagytam
A négy gyermekemet
Az Isten áldjon meg
Fejenkint titeket.
feleségem gyermekejim
És összes rokonom
Kikkel másvilágon
Nemde találkozom.
Májiszter Ferkő volt
Életemben a nevem
Aki éltem 43 évet
Ó kedveseim az Isten veletek.
(A verset Incze István írta.)
Kristóf Mihály, meghalt 1965-ben, 44 éves korában
Itt nyugszik az Úrban
Boldogult néhai Kristóf Mihály,
Született 1893-ban október 9-én,
Páros életet élt 44 évet, meghalt
1965. julius 11-én.
Gyász siralom fája
Mondd meg hogy aki néma
Kebledben itt alszik
Egy igazi édesapa,
Kinek párja ritkán vala.
Kedves feleségem és 5
Kedves gyesrmekeim,
El sem birtam bucsuzni
Tőlletek. Nem gondoltam
Én sem arra a hirtelen
Percre, hogy nem viradok
Fel másnap reggelre.
És én most elmegyek
Isten veletek.
(Fickói település, a verset Szász Mihály Piros írta.)
Vajda Mihály Jánosé, meghalt 1969-ben 51 éves korában
Megdöbbentő hangon zugnak a harangok
és három faluba szomorú hirt adnak:
Siratnak egy embert zugásknak nyelvén,
Aki elköltözött életének delén.
Nem hosszu pályát mért neki a teremtő,
A földi életből ötvenegy esztendő.
Kértem Istenemet nyujtsa életemet,
Amig elrendezem három gyermekemet.
De a fennvalónak egy parancs szavára
Le kellett hogy szálljak a holtak sorába.
A sötét sirgödörbe, amelybe beszálltam,
Elválasztott tőled szeretett családom
Kedves Feleségem és három gyermekem,
A kedves szüleim és jó testvéreim,
A kedves unokám, vejem és menyem,
Akik szivszakadva siratnak már engem,
Most végbucsut veszek, Isten már veletek,
Őrizzétek meg az emlékezetemet.
(A verset Pallér György Györgyé írta.)
Kocsis Samu Istváné, meghalt 1910-ben 52 éves korában
Az ezer kilenc száz
tizedik évekbe,
Még kora tavasszal
Történt meg ez velem
Hogy törvényre kellett
Mennyek Szászrégenbe
A tárgyalásra,
De annak nem lett vége.
Míg sorba kerültem
A földre leestem
Törvényszék ajtóba
Mind kifolyt a vérem.
Ott meghaltam, s onnét
Halva hoztak haza.
Családim s rokonim
Ott vártak gyászolva.
Hét gyermekem maradt
Nekem árvaságra
Akiket ráhagytam a
Musta annyakra
A musta annyakra
És a jó Istenre
Kedveseim az Isten
Legyen veletek.
Kocsis Samu Istváné
Volt életemben a nevem,
Éltem 52 évet,
Meghaltam 1910 IV. hó 12-én.
(A rokonok a ver írójára már nem emlékeznek.)
Lovász Ferencné Kocsis Mária, meghalt 1953-ban 61 éves korában
Itt nyugszik az
Urban boldogult
néhai Kocsis
Mária férjezett
Lovász Ferencz-
né, aki élt 60-év-
et, páros életet élt
26 évet, özvegy-
séget töltött 16 évet.
meghalt 1953-4-
hó 23-án Kedves
gyermekeim most
hozzátok szollak mi
előtt tőletek most ö-
rökre el válok, kösz-
önöm köszönöm, hogy
engem hiven gondoz-
tatok én már mostan
el megyek isten
mondjon veletek.
(A verset Incze György írta.)
Kocsis Márton, meghalt 1902-ben, 62 éves korában
Kocsis Marci bátyánk
Sokat tutajozott
Öreg ember volt már
Tőtett hatvan tavaszt
Sok fijatal embert
tutajon tanitott
De Ficsor Minyával
Aztán rijákapott
Egy esős üdöbe
Érkezett tutaja
Ide Magyaróra
Nap le volt haladva,
Gyenge volt a társa,
Nem tudott kifogni.
Béesett a vizbe
Ahova belehalt.
Három nap keresték
S Idecsen kapták meg.
Szekérrel hozták,
Szegényt vissza onnét.
Sötét este lett már
Mire hazaértek,
A szekérről tették
Egyenest a gödörbe.
Feleségem s gyermekejim
Az Isten veletek!
Őrizzétek meg
Az emlékezetemet.
Éltem 62 évet.
Meghaltam 1902. IV. hó 13.dikán.
(A verset Incze István írta.)
Kocsis János Istváné, meghalt 1915-ben 64 éves korában
Lekaszálták már a füvet
Temetik az embereket.
Hull a fáról le a lapu,
Pusztul a nép országostó.
Kocsis János barátomnak
Ezt a fejfát neki irtam
Aki egy szép nyári napon
Erdőre ment, hogy fát hozzon.
Kilencz száz tizenöt évbe
Tüzifáért ment szekéren,
Ficzkó erdőbe érkezve
Két tehén volt a szekérbe
Fele utjánál ott érte
A halála, nem fért tőle.
Meghalt, s onnét hazahoztuk,
Halottak sorjába raktuk.
Kocsis János Istváné
Élt 64 évet
Meghalt 1915
szeptember 15.dikén
Nyuguggyék békével.
(A verset Incze István írta.)
Szász Istvánné Ördög Erzsébet. Meghalt 1950-ben 65 éves korában
Itt nyugszik az úrban
boldogult néhai Ördög Erzsébet
férjezett Szász Istvánné, aki élt
65 évet, meghalt 1950. 2 hó 21-én.
Bármely uton menyek csak
járjak Te véled oh én édes
Jézusom, míg hozzád elérek.
Kedves gyermekeim és Édesa-
pám el sem birtam köszönni
tőlletek. Most köszönöm a
hozzám való jóságotokat,
Én már most elmegyek,
Isten maradjon veletek.
(A verset Incze György írta.)
Szabó János (Csög), meghalt 1876-ban 72 éves korában
A Tarkó hegynek keleti oldalába
Hol a Maros ered,
Oly kicsi ott a víz,
Hogy ember belé nem veszhet.
De amég lehömpölyög
S befoly a Tiszába,
Sok embert találnak
Halva iszapába.
Így indultam el
Palotailvánál a tutajommal,
S jöttem társammal
Egész Magyaróig,
Ahol megálltam.
Ahogy jöttem ki a vizből
A nagy ár lesodort,
S igy estem, áldozatul
(A verset Orbán János iskolamester írta.)
Dali Miklósné Zsigmond Mária, meghalt 1942-ben 75 éves korában
A megérett gabonát
Le kell aratni.
A megvénült népnek
Immár meg kall halni.
Olyan gyorsan megfogta
Halál az életemet,
Nem hittem hogy itthagyom
Az én öregemet.
Jó háziasszony volt
Mindenkit szeretett
Senkinek nem vétett,
Hama’ is végezett
A betegségében
Keveset szenvedett.
Dali Miklósné vót,
Zsigmond Máris a nevem,
Aki élt egészen
Hetvenöt éveket.
Kilencszáznegyvenkettő
Éppen októberbe, harmadikán
Lett az életemnek vége.
(A verset Incze István írta.)
Dali Mihályné Varga Mária, meghalt 1956-ban, 78 éves korában
Itt nyugszik az
Urban boldogult
Dali Mihályné szü-
letett Varga Márja.
Élt 78 évet, született
1877 VII.28-án. Meg-
halt 1956. IV. hó 9-én
Páros életet élt
59 évet. Már elhagy-
lak drága kedves
szállásam ne-
ház nékem tö-
led való válásam,
mert készen van me
nyben lakásam, bu-
csuzam tőled kedves
férjem, Isten veled.
(A verset Incze György írta.)
Kocsis Miklós (Barabás), meghalt 1966-ban, 78 éves korában
Itt nyugszik az
Urban Kocsis
Miklós Barabás
A – B – F – T – R - A
sz. 1888. I.4, M.h.1966
X. 22. Zugnak a
harangok szomo-
ruan s busan itt
nyugszik e sirban
aki most halva van.
A drága jó férje és édes
apa, aki az életbe
sokat munkál-
koda, hogy az ő
családját békébe
hagyhassa, akinek
a szive mindég meg-
fájdultak, hogy a gye-
rekei szanaszét
szórodtak. Végbucs-
umat veszem ked-
ves jó hitvesem,
és szeretett három
gyermekem őriz-
zétek meg emlékemet
(A verset Lovász János – Kakóci írta.)
Zsigmond György Ferencé, meghalt 1945-ben 86 éves korában
Haladó barátom tekincs ezen fára,
Nézd meg mi van irva ennek oldalára,
Hogy a közös anyaföld elföd mindenkit,
Egyformán altatja gazdagot és szegényt.
Betegségem, hogy megtalált
Ágyam fenekére lezárt.
Két hónapnak elteltével
Jött a halál sebességgel.
86. pünkösd 3. napjára fölviradtam
Istenemnek számot adtam.
Mikor ezt a sok szép időt betöltöttem
Halotti ruhámat magamra öltöttem.
Isten veletek feleségem, fijam, menyem,
Unokám és felesége,
Én mostan közületek elmegyek,
Isten maradjon Veletek.
(A verset Incze István írta.)
Zsigmond József – Palkó Attila: Magyaró néphagyományaiból. Marosvásárhely: Mentor Kiadó, 1996., 207-256.
Jegyzetek
1 A magyarói temetkezést először 1942-ben, VI-os gimnazista koromban írtam le, édesanyám, az azóta elhunyt Patkó Andrásné Borbély Katalin elbeszélése alapján. K. Kovács László kérésére, aki gyűjtésemet A kolozsvári hostátiak temetkezése. Kolozsvár, 1944. Című könyvében is felhasználta (73-75, 103, 113-115, 138, 141, 262, 276-277, 288-289, 353 és 358. o.). A könyv szerkezeti fölépítése, valamint a tárgyalt szokásokra vonatkozó páratlanul gazdag összehasonlító anyaga nemcsak megkönnyítette további munkámat, hanem értékes útmutatással is szolgált számomra, gyűjtésemet ugyanis 1950-1978 között újabb adatközlők bevonásával egészítettem ki. Adatközlőim névsora a következő:
Dali József harangozó (sz. 1906-)
özv. Demeter Józsefné Ördög Erzsébet (Kótiné) (1884-1974)
Grávuly Istvánné Szomorú Katalin (sz. 1903-)
Incze Péter (1921-1995)
özv. Kocsis Andrásné „báró” Vajda Mária (sz. 1901-)
idős Kocsis Miklós (Barabás) (1893-1966)
Kocsis Sándor „báró” (sz. 1936-)
özv. Kocsis Samuné Varga Krisztina (1897-1976)
Kristóf Istvánné szász Mária (sz. 1922-)
Palkó Anddrásné Borbély Katalin (1893-1972)
Szász Gáspár (Józsefé) (1890-1977)
Szász Józsefné Molnár Krisztina (sz. 1904-)
Szász Mihály (Istváné) (1892-1972)
Szász Miklósné Demeter Zsuzsánna (1907-1976)
özv. Szilágyi Mihályné Sász Mária (sz. 1894)
özv. Vajda Gáspárné (Kicsigazsi) Szabó Krisztina (1889-1973)
Vajda Jánosné Palkó Zsuzsanna (sz. 1919-)
Zsigmond András (Minyuka) (sz. 1926-)
Zsigmond Józsefné László Krisztina ((1897-1974)
2 Sztrimba vö. r. strimb, strimba = görbe, hamis.
3A koporsóra, valamint a temetéshez szükséges dolgok beszerzésére vonatkozóan a legrégibb adatunk 1636-ból a szomszédos Disznajóról való. A Kornis Ferencné halála alkalmából készült vásárlási jegyzékből megtudjuk, hogy a temetéshez szükséges fűszert, borsat, sáfránt, gyömbért, továbbá szövetet: „czinedoffot, vékony patyolatat, koporsót boritani belől – vásznat vöttek 16 singet, singit de. 18 fl. 2,88” vettek még „egy vég fekete bakacsint fl. 6” valószínűleg a koporsó beborításához. Mindezeket Segesvárról, a koporsót pedig a besztercei asztalossal csináltatták 5 forint 50 dénárért. Ezenkívül Szászrégenben vásároltak még a torra 100 fatálat 4 forintért és ugyancsak 100 fatányért 2 forintért. Sajnos a régi temetési szokásokat illetően eddig még nem sikerült semmilyen följegyzésre vagy feldolgozott anyagra bukkannunk.
4 Ezeket az adatokat Zsigmond Józsefnek köszönöm, aki értesüléseit közvetlenül az öreg Incze István bácsitól szerezte 1935-ben.
5 A felsorolt szimbólumokkal kapcsolatban szeretnők megjegyezni, hogy ezek az egész Felső-Maros mentén csak a magyarói és a fickói sírfákon fordulnak elő.
6 A zászlókészítés szokása Magyarón kívül megtalálható a szomszédos falvakban: Disznajón, Holtmaroson, a közeli Marosvécsen és Régen körül Tancson, Magyarbölkényen, Gernyeszegen. A Tancsra vonatkozó adatokat Bende Paulának (57 éves), a Magyarbölkényre vonatkozó adatokat Menyhárt Sándornak (66 éves) köszönöm.
7 1955-ben a tragikus körülmények között meghalt menyasszonyt fehér ruhába öltöztették, két ágba font haját a vállán kétoldalt engedték le, és csokorba kötött fehér szalaggal fonták be. A fejére viaszkoszorút és slájert tettek, amelyet elöl úgy engedtek le a mellére, hogy a haját is eltakarja. Más esetet nem sorolhatunk fel, mert azóta fiatal lány még nem halt meg.
8 A siratással kapcsolatban átnéztem A magyar népzene tára Siratók V. kötetét, de nem találtam Magyaróról közölt anyagot. Arról sincs tudomásom, hogy a magyarói siratások valamilyen munkában eddig megjelentek volna.
9 Éppen ezért tartjuk szükségesnek, hogy ezeket a jellegzetes díszítőelemeket rajzon olyan csoportosításban mutassuk be, mint ahogy ezeket az 1930-1970-es években alkalmazták.
10 A sírfeliratok összegyűjtésében értékes segítséget nyújtott Szilágyi József (Petó, 44 éves). Szíves fáradozásáért ezúton mondok köszönetet. Erre vonatkozólag 1. Szendrey Ákos: A halott lakodalma. In: Etnographia – Népélet, LII. évfolyam, 1941, 1. szám, 44-53, továbbá Nagy Jenő: Temetés, temet őés halotti tor a kalotaszegi Magyarvalkón. Etnographia LIII. (1942) 132-143.
A fejfa homloki díszítése és felirata
Fenékpadmaly
Oldalpadmaly
A teljes fejfa
Díszfa
Kalap
Fej
Homlok
Eresz
Törzs
Láb
|
